Több, mint egy nap telt el az eskü óta, és Ana úgy érezte, könnyei sosem akarnak elapadni. Ahogy az érzései sem. A fájdalom és a reményvesztettség emésztette minden porcikáját. Éhes kígyóként tekeredett testére, hogy összeroppantsa, majd felfalja őt. Alig negyvennyolc órája maradt.

Tik-tak.

Az óra mutatójának hangos dübörgése szinte már átszakította dobhártyáját.

Az Idő. Az idő, ami néha csigalassúsággal telik, most csúf tréfát űz vele, és úgy rohan előre, hogy félt, életének utolsó homokszeme itt pereg le az ágyon ülve, mert nem tudja teljesíteni, amire megesküdött. Hogy is tudná! Átölelte felhúzott térdét, és előre-hátra dőlöngélt. Ana mindig azt gondolta, az idő múlik. De rá kellett jönnie, hogy ez nem igaz; az ember az, ami múlandó, ő, Ana fog hamarosan elmúlni, és az Idő csak gúnyosan nevet rajta, bele a végtelenbe. Mindig meggyűlt a baja az Idővel. Késett már keveset és késett már sokat. Késett már tanórákról, munkából, találkákról, megbeszélésekről, randevúkról... Általában elnézték neki az emberek. Viszont tudta, hogy az Eskü nem lesz elnéző vele.

Tik-Tak.

Az óra csak kattogott tovább, mire Ana befogta a fülét, de tompítani nem tudta a zajt, ami csak elméjében zakatolt. Végső elkeseredésében egy párnát vágott az órához, hogy az hallgasson el végre. Gyűlölte az Időt. Olyan kevés jutott belőle, amit Siriusszal tölthetett, most pedig  sürgeti, hogy végre menjen és köszönjön el tőle örökre.

Felállt az ágyról, ingadozva lépdelt le a lépcsőn a földszintre, kezével erősen markolva a korlátot. Össze kell szednie magát, hogy kitalálja hogyan tovább.

Egy nap alatt sem sikerült kiderítenie, ki volt a másik halálfaló, aki Malfoy után érkezett, a férfi arca teljesen idegen volt számára. Végignézte az azkabani szökevények fotóit, de ott sem talált rá az alacsony, zömök, ritkuló barna hajú, és fekete szemű varázslóra. Hogy tudták rávenni, hogy ebbe belemenjen? Inkább ölték volna meg. Akkor semmi sem fájna. Ráadásul Malfoy már tud az erejéről is.

Az áruló kilétére sem jött rá, aki felfedte kapcsolatukat Siriusszal. Egyik rendtagról sem tudta feltételezni, hogy kiadta volna őket a halálfalóknak, így arra a következtetésre jutott, hogy egészen biztosan kihallgatták őket a Minisztériumban. Talán épp egy láthatatlanná tévő köpeny alatt.

Tik-Tak.

Az emeleti óra hangja követte őt a konyhába, az Idő kergette, míg nem cselekszik végre. Ki kell találnia valamit, nem lehet így vége!
Kereste a kiskapukat, hogyan és miként tudna kibújni az eskü alól. Megtalálni azt a kicsike rést, ami közt át tudna illanni, vagy csak a karját átdugni rajta, hogy tudassa, hazugságra kényszerítik. De a fal tömör volt, csak egyetlen hajszálrepedést fedezett fel azon. Ő megesküdött, hogy nem tesz említést róla, ami hármójuk között zajlott az este, de arról beszélhet, ami csak Lucius Malfoy és közte történt. Ezt a részét Dumbledore-nak is elmondhatja. És el is fogja.

Hogy elkerülje az ájulást, próbált enni a száraz kekszből, ami már hónapok óta a süteményes dobozában áporodott, de az olyan kemény volt, hogy fogaival alig tudta elharapni. Inkább éhen marad, gondolta magában, és az egész doboz kekszet a szemetesbe borította. Leroskadt a székre, és újra feltört belőle a szívszaggató zokogás. Kezeit szívéhez emelte, de nem tudta azt kiszakítani mellkasából, ujjai csak pólóját szorították görcsösen.

Tik-tak.

Újabb értékes órák teltek el haszontalanul. Nem tudott nem Siriusra gondolni, és arra, mennyi időt elvesztegettek, amit egymással is tölthettek volna. Hogy elfecsérelt idő volt minden pillanat, amit veszekedéssel töltöttek. Adj időt. Ana sötéten felkacagott, amikor eszébe jutottak utolsó szavai, amiket a férfihez intézett. Bár sose kérte volna! Bár ne hagyta volna el akkor a Grimmauld teret!

De nem tétovázhatott tovább, végig kell csinálnia, amire megesküdött, ha nem akar végleg elmúlni. Lezuhanyozott, kicsinosította magát, és felvette a közömbösség álarcát. Azonban szemeit - amik valós érzelmeiről tanúskodtak - ez az álarc sem tudta eltakarni. Engedett az Idő unszolásának, és tizenkét órával a haladék lejárta előtt a Black ház ajtajában állt. Remegő ujjai a hideg fémen pihentek egy percre, majd egy mély levegővétel kíséretében lenyomta a kilincset. Érezte, ahogy az Idő belöki őt az ajtón, azért hogy átadja valaki másnak.

Ana rögtön meghallotta az ismerős léptek közeledtét, és torka összeszorult. Egy pillanatra nekitámaszkodott a falnak, mert félt, lába összecsuklik alatta. És akkor ott állt Ő, tőle pár lépésnyire. Megviselt arca ellenére Ana olyan szépnek látta, hogy örökké csak őt akarta nézni. De neki az örökké alig tizenkét órából állt. Az olajlámpa fénye ráesett Sirius arcára, szeme alatti karikái a szokásosnál is sötétebben festettek, és Ana látta saját fájdalmát tükröződni a varázsló szemében. Két szerelmes voltak, akik búcsúzni kényszerültek, bár egyikük sem akart. Szerelmük utolsó szimfóniája elkezdődött, a zongorán a Halál játszott.

- Ana. - A férfi már egészen közel állt hozzá, kezével bizonytalanul vonta magához a boszorkány kezét, hogy puha csókot leheljen rá.

Ana behunyta szemét. Élvezni akarta ezt az utolsó érintést, mielőtt mindennek vége. Bőre magába itta a csókot, hogy örökké emlékezzen rá. Még érezte Sirius meleg leheletét, mikor felnézett rá.

- Ana - hallotta ismét a varázsló fájdalommal átitatott hangját. - Akartam írni neked. Akartam, de lebeszéltek... Hogy majd jössz, amikor úgy érzed... És most itt vagy.

Sirius bezárta a köztük lévő távolságot, kissé meggörnyedve támasztotta homlokát az Anáénak. Hüvelykujjával gyengéden simogatta az arcát. De nem Sirius volt az egyetlen, aki Anát cirógatta. A Halál fél kezével érte nyúlt, és hosszú, hideg ujjai válláról a nyakára siklottak, hogy egy türelmetlen dallamot kezdjen játszani rajta.

- Meg tudsz nekem bocsátani? - Ana bólintott, és a férfi folytatta. - Egy barom vagyok, egy óriási seggfej, Ana. Sosem bántanálak, remélem, tudod. Soha. És amiket mondtam... Nem gondoltam komolyan. - Ana érezte a férfi hangjában az őszinte megbánást. - Annyira szeretlek.

Tudom! Szeretlek, Sirius! Mindennél jobban szeretlek!

Ana torkára nem jöttek a szavak, szeme helyett, most szíve könnyezett. Nem bírja végigcsinálni. Érezte, hogy a Halál apró karcokat mar a bőrébe. Már várja bukását.

- Megcsókolhatlak?

Ana enyhén reszketni kezdett, amit a férfi biztatásnak vett. Behunyta szemét, és érezte Sirius ajkait éppen hozzáérni az övéhez. Milyen könnyű lenne az ő édes csókja által meghalni. Milyen könnyű lenne a férfi karjaiban átadni magát a Halálnak, akinek ujjai egyre szorosabban fonódtak nyaka köré, elzárva levegőjét. Kinyitotta a szemét, fejét oldalra fordította. Hamarosan össze fogja törni élete szerelmének a szívét, miközben az övé is meghasad. Ha nem az Eskü öli meg, hát a bánat fogja.

- Aznap meglátogatott Lucius Malfoy.

- Micsoda? - Sirius hátrébb hajolt, aggodalmasan nézett végig a lányon, mintha a bántalmazás jeleit keresné. Keze a boszorkány testét tapogatta és Ana nem akarta, hogy abbahagyja. Újabb és újabb érintésre vágyott. - Bántott, az a szemét?

- Nem. - Alig észrevehető, erőtlen mosolyra húzta a száját. - De ő maga megemlegeti azt a napot. Kicsit odapörköltem neki. Nem volt más választásom. Viszont így már tud a mágiámról.

- A lényeg, hogy jól vagy. - Sirius homlokon csókolta, és átölelte őt. - Utánad kellett volna mennem. - Hangja reszelős volt, tele bűntudattal. - Mit akart?

Ana Sirius szívdobogását hallgatva a kezébe harapott, nehogy hangosan felzokogjon. Mi lesz vele, ha nem hallhatja többé? Utoljára magába szívta a varázsló illatát, pár másodpercig élvezte a meleg ölelése nyújtotta biztonságot. Közben pedig a hideg ujjak, amik nyakába kapaszkodtak, húzták őt hátrafelé. A Halál biztosan cinkosa az Időnek, mert nem akart a lánynak többet adni belőle. Legalábbis abból, amit Siriusszal tölthet. Kénytelen volt hát újra elhátrálni a férfitól. Ez a pár centi most fényév távolságnak tűnt.

- Caramel elmondta neki az SzMSz-t.

- A rohadt életbe! - szitkozódott Sirius. - Az a keménykalapos kis hólyag... - elharapta a mondatot, látszott rajta, hogy fékezni próbálja indulatait. Változni akart, és ettől a tudattól Ana szíve csak még jobban összefacsarodott. - Most rögtön idehívom Dumbledore-t, elmondjuk neki, te pedig itt maradsz, és együtt kitaláljuk, mi legyen.

- Sirius...- kezdte halkan. - Én nem maradok itt.

- Hogyan?

- Malfoy még nem közölte Voldemorttal a hírt. Gondolom, az idióta... vonzalma miatt De egyszer ez valóban elkerülhetetlen lesz. Elmegyek és nem jövök vissza. Félek és nem akarok meghalni. Talán a Rendből is kilépek.

Ana a félhomályban is látta, hogy Sirius arcából kifut az összes vér. Mellkasa vadul hullámzott, idegesen söpörte ki homlokába lógó, fekete haját. Nem szólalt meg, és ez a némaság rosszabb volt, mintha üvöltözne vele.

- Nem fogsz meghalni - suttogta végül síri hangon. - Nem hagyjuk! Mi lesz velünk, Ana?

Ana összehúzta a szemét. Forgatta szájában a szavakat, hogy hogyan lehetne a legkevésbé kegyetlen, de az Eskü mégis elégedett legyen vele. Olyan képlékeny, olyan törékeny volt az eskü ezen része, hogy Ana egy kötéltáncosnak érezte magát, aki ha elveszti egyensúlyát, lezuhan a mélybe. Egy rossz lépés, egy rossz szó, és ő talán már nem lesz többé.

- Tudom, hogy nem hagynátok. A Mi pedig láthatod, hogy nem működik. Az utóbbi egy hónap volt rá a bizonyíték.

- Tudod, hogy a bezártság műveli ezt velem.

- Tudom! De mi lesz utána? Ha szabad leszel? Folyton úton leszel, folyton veszélybe sodrod majd magad, én pedig idegeskedhetek egész nap, hogy hazajössz- e egyáltalán, vagy meghaltál valahol.

- Ez a háború, Ana! Ezerszer mondtam már! És ez vagyok én! Tudtad, mikor belekezdtünk ebbe a kapcsolatba. Te kérted, hogy adjunk magunknak egy esélyt!

- Hiba volt, sajnálom. - Csak ennyit tudott kinyögni. Bár megmondhatná neki, hogy mennyire szereti azt a hülye, forró fejét!

- És akkor most mi lesz? Keresel valaki mást? Hozzámész majd egy Mr. Dögunalomhoz, szülsz neki pár gyereket, és éltek boldogan, amíg meg nem haltok? Ismerlek Ana, te nem erre vágysz!

Hát persze, hogy nem! Egyedül csak rád vágyok!

- És ha mégis? Egy nyugodt élet, egy, talán unalmas, de kiszámítható férjjel, gyerekekkel. Mi van, ha én mégis erre vágyom? De egyelőre egy darabig nem akarok senkit.

- Be akarod fejezni? - Sirius hangja megkeményedett.

Ana bólintott, és a torkához kapott. Egyrészt próbálta a gombócot a torkában visszanyelni, másrészt lefejteni végre nyakáról a Halál ujjait.

- Ilyen egyszerűen eldobsz mindent? A szerelmünket, a...

- Attól tartok, ez sosem volt szerelem.

Ana nem tudta, mire vágyott jobban: hogy a férfi elhiggye szavait, vagy sem.

- Szóval nem? - Sirius próbálta felvenni szokásos, gőgös arckifejezését, ami mögé rejteni szokta érzéseit. De Ana látta a fájdalmát, hisz ő is ugyanúgy érzett.

- Csak egy fellángolás, amit a sok együtt töltött idő okozott...

- Hogy mondhatod ezt? - Szelíden, mégis határozottan megragadta a boszorkány karját, úgy tornyosult felé. - Az elmúlt fél év egy fellángolás volt? Én maximum egy éjszakára szoktam fellángolni, nem fél évre. Azt megértem, ha a múltkori miatt akarsz szakítani, de ne merd azt mondani, hogy ez az egész köztünk csak egy fellángolás volt, mert ez nem igaz! Nézz rám!

Ana, aki eddig cipője orrát bámulta, most felnézett a varázslóra. Egy meggyötört és haragos arcot látott. Szürke szeme villogott a félhomályban. Gyönyörű volt. Egy percig farkasszemet néztek, mire a boszorkány megszólalt.

- Akkor ez csak részedről volt szerelem. - Élete talán legnehezebb mondata volt ez, és a következő pillanatban az állán érezte Sirius pálcájának hegyét.

- Amikor először hallottál zongorázni, mit játszottam?

Ana tudta, hogy Siriusnak ez maradt az utolsó reménysugara arra, hogy ez az egész talán nem igaz. Csalódnia kellett.

- Chopin, Esőcseppek.

Sirius tekintetébe csalódottsággal vegyített döbbenet költözött. Leeresztette a pálcáját, és hátrált pár lépést, ugyanúgy, mint a Halál.

- Ha gyáván megfutamodsz, akkor menj. Menj el az országból. Éld az életed. - Azzal hátat fordított Anának, és elindult a folyosón. Ana tudta, a varázsló nem fog könyörögni.

- Sirius... - a férfi megtorpant, talán reménykedett még valamiben. - Felmennék a... a holmimért.

Látta, hogy a férfi elhúzza alkarját szeme vonalában. Talán könnyeit törölte le. Továbbindulva, ugyanazt a karját lendítette a lépcső irányába, jelezve, hogy szabad az út, ő maga pedig az alagsori konyhába sietett.

Ana felkapaszkodott a harmadik emeletre, és érezte a Halál már nem koslat a nyomában. Nem akart sokáig időzni a szobában, nyomasztotta a sok boldog emlék. Könnyek ültek szempilláira, ahogy lehunyta szemét és magához ölelte a férfi pólóját, ami az ágyon hevert. Nem gondolkodott sokat, lemásolta a ruhadarabot, az eredetit pedig táskájába tömte. Lezsugorította ruháit, pipere asztalát, és annak kellékeit, a fotóalbumot, amibe első közös fényképük került, és amit Ana közös, szabad életük emlékképeivel akart megtölteni. De már nem lesz rá alkalma. Egyetlen dolgot hagyott a szobában maga után. A tűzlepkés talárt, amit karácsonyra kapott. Azt nem tudja magával vinni. Szaggatva fújta ki a levegőt, és remegő ajkaira tapasztotta tenyerét. Fog-e még így szeretni valakit?

Utoljára végignézett a szobán, ami az otthona volt az utóbbi pár hónapban, majd vérző szívvel becsukta maga után az ajtót. Tétován nyitott be egy másikba, ahová belépve borostyánsárga szemek emelték rá a tekintetüket.

- Szia, Csikócsőr - hajolt meg Ana a bekésen gubbasztó állat felé, aki gyors fejbólintással viszonozta a gesztust. Ana fejét a hippogrifféhez nyomta, kezével hatalmas csőrét kezdte simogatni. - Búcsúznom kell, Csikó. Tudom, nem élveztem a rajtad való utazásokat, ezt nézd el nekem. Tarts ki te is még egy kicsit és... nagyon vigyázz rá - szipogta. - Ne engedd, hogy hülyeséget csináljon. Most újra csak te vagy neki.

Csikócsőr értelmes, sárga szemei kérdőn néztek a lányra, csőrével megbökte őt. Ana még egyszer megsimította az állat tollas nyakát.

- Isten veled!

Azzal otthagyta az állatot, aki fejét szárnyai alá dugva pihent tovább. Mikor Ana kilépett a ház elé, kezét szívére szorítva zokogott fel ismét.

Otthonához hoppanált, mikor erős fájdalom hasított a halántékába, egy pillanatra elnyomva szíve fájdalmát. Amputoportált. Tenyerét a sebre nyomta, míg a házba nem ért és be nem forrasztotta azt. Kis heg maradt a helyén, de már ez sem érdekelte. A szíve jobban vérzett, azt soha, senki nem fogja tudni beforrasztani.

Órákig gubbasztott az ablakpárkányon, üveges tekintettel bámulva a hullámzó tengert, mikor ideges kopogásra kapta fel a fejét. Rögtön a pálcája után nyúlt, bár tudta, az ellenség nem kopogna, csak rátörné az ajtót.

- Ana, én vagyok az! Nyisd ki kérlek!

- Menj el, Tonks. Nem akarok beszélgetni.

- Pedig jobban tennéd, ha akarnál, mert én nem mozdulok innen, és rohadt hideg van. Lefagy a lábujjam.

Ana furcsa zajokat hallott kintről, majd a boszorkány cifra káromkodását. Ajtót nyitott hát, és ott állt előtte Tonks, füstölgő csizmában. A lábbeli orr-részének hiánya láttatni engedte darázscsíkos zokniját. Ana legalább biztos lehetett benne, hogy a boszi itt előtte, az igazi Tonks.

- Csak fel akartam melegíteni a lábujjam, erre kigyulladt a csizma orra! Nem tudom, mit rontottam el - csóválta a fejét. - Bejöhetek?

Anának majdnem mosolyogni támadt kedve, de végül csak bólintott, és beinvitálta a látogatót.

- Mi ez az egész, Ana? - tért rögtön a tárgyra. - Hogy elmész? És hogy szakítasz Siriusszal?

Ana behunyta a szemét. Hátát a boszorkánynak fordítva kifelé bámult az ablakon. Nem akarta még egyszer végigcsinálni az egész hazugságsorozatot.

- Ha beszéltél Siriusszal, akkor tudod, mi az ábra.

- Igen. De hogy állíthatod, hogy sosem szeretted? Mi a fene történt? Láttunk titeket nap, mint nap. Ha ez nem volt szerelem, akkor én nem is hiszek többé benne, hogy létezik.

- Ne tedd ezt még nehezebbé. Nekem is fáj ez, elhiheted. Rájöttem, hogy nem azt érzem, amit hittem, és tudom, hogy ezzel megbántottam. De jobb a fájó igazság, mint a kellemes hazugság. Egyikünkkel szemben sem lenne fair, ha együtt maradnánk.

- Ne haragudj, Ana, ezt én nem veszem be. Találj ki valami mást.

Nem baj, gondolta Ana. Tonksot nem is kell meggyőznie. Nem akart már tovább magyarázkodni. Hallotta Tonks lábának ingerült dobogását a padlón.

- Ez az igazság - mondta végül. - Ha Sirius elfogadta, fogadd el te is. Nincs mit mondanom erről többet.

- És mi lesz ezután? Elmész, és nem is látunk többet?

- Nem tudom még a részleteket, de elmegyek. Csak előbb beszélnem kell Dumbledore-ral. - Hirtelen ötlettől vezérelve hozzátette. - Lehet, elutazom Poughkeepsie-be. - A tarkóján érezte a boszorkány csodálkozását. - Poughkeepsei New York államban van, állítólag nagyon szép.

- Mit hablatyolsz?

- Rég szerettem volna már megnézni Poughkeepsie-t. Talán lesz ott, vagy a környéken egy MACUSA tárgyalás.

Ana nem tudta, miben reménykedik igazán. Talán Tonks említést tesz róla Siriusnak, hogy Poughkeepsie-ről hadovál, és akkor a varázsló tudná, hogy baj van. De vajon az Eskü rájönne a csalásra? Talán nem. Ő Sirius szemébe mindent megtett, hogy elhitesse vele, hogy sosem szerette. És Tonksnak sem mondott semmi olyasmit, hogy szeretné a férfit.

- Neked egy rohadt város fontosabb, mint az ügyünk? Ugye ezt most nem mondod komolyan?

- Amit elkezdtem végigcsinálom, ne aggódj. - Megfordult, hogy Tonks szemébe nézhessen. - Csak valószínűleg nem itthon.

- Rendben. - Tonks hangja elcsuklott, mintha őt is a sírás kerülgetné. Az ajtóig hátrált, és lenyomta a kilincset. - Minden jót, Ana. - Tonks kifordult az ajtón, és egy valamit biztosan tudott: nem fogja Sirius előtt emlegetni többé a boszorkányt.

Ana nézte az ablakból, hogy tűnik el a rágógumi hajú boszi a homokos parton. Remélte, hogy neki és Remusnak jól fognak alakulni a dolgaik. Jobban, mint az övék Siriusszal. Óriási sóhaj kíséretében lépett be a konyhába, gondolatai visszatértek a férfihoz és hagyta, hogy újra átjárja testét a fájdalom. Meg kell élnie az érzelmeit, ha egyszer újra teljes értékű ember akar lenni. Bár tudta, ez lehetetlen. Szívének egy fontos részét a Grimmauld téren hagyta. Csak ne lenne ilyen rohadt nehéz! Remegő kezével a mosogató szélébe kapaszkodott. Sirius mindig átkozott boszorkánynak hívta, és most valóban az lett. Szerette ezt a megnevezést, mert nem volt hétköznapi, ahogy a férfi sem. És az ő szájából olyan szépen hangzott. Te átkozott, mondta mindig. Gondolta, főz magának egy kancsó teát, a szilárd táplálék még nem csúszott le cseresznyeméretűvé zsugorodott gyomrába. Már nyúlt volna a lábasért, amikor eszébe jutott valami, és olyan szorosan markolta tovább a mosogató szélét, hogy annak éle a húsába vájt. Az átkozott, aki főz egy kancsó teát. A remény lámpása kezdett pislákolni a szívében. Átkozott. Főz. Főzet. Egy főzet, ami semlegesít minden átkot és rontást.

Visszarohant a nappaliba, hogy magára kanyarítsa köpenyét, majd felkapva táskáját kiviharzott a házból.

A föld alól is előkeríti Alexander Botkint.

☆☆☆

Sziasztok! :)
Nagyon izgulok, hogy mit szóltok ehhez a részhez, nekem nagyon nehéz volt megírnom, remélem, átjönnek az érzelmek, de azért nem lett túl sok.

Akinek van kedve/ideje hallgassa meg Pachelbel, eredetileg orgonára írt, de a  fenti videóban zongorán játszott Canon in D-jét. Valami ilyesmit játszhatott a Halál is.