- Erre semmi szükség, kisasszony! Tegye csak azt el. - Alexander Botkin olyan nyájasan beszélt, mintha Ana nem az előbb akarta volna megátkozni őt. - Lenne kedve sétálni egyet? Tudok egy kellemes kis kávézót, ahová be is ülhetünk megmelegíteni átfagyott tagjainkat.

- Mit akar? - vetette oda a kérdést Ana, mintha meg sem hallotta volna Botkin kérését. Túlságosan lefoglalta, hogy rájöjjön, miért kereste fel a férfi pont most, pont itt.

- Ha velem tart, mindent el fogok magyarázni. Kérem, ne tartson tőlem.

Bizalomgerjesztő mosoly ült ki tökéletesen borotvált arcára. Ana le merte volna fogadni, hogy a férfi rendszeresen jár borbélyhoz, aki ilyen szabályosan rendezi arcszőrzetét. Egy szőrszál nem sok, annyi sem állt rosszfelé, vagy épp nem volt egy milliméterrel sem hosszabb, vagy rövidebb a többinél. Mosolyával szemei körül apró szarkalábak jelentek meg, amik még inkább rokonszenvessé tették arcát, de Ana mégis bizalmatlanul méregette. Ezúttal sem nézett ki negyven évesnél idősebbnek, ami egy sor kérdést vetett fel a lányban. Talán ez volt a fő oka, hogy igent mondott. Botkin nappal kereste meg őt egy nyilvános helyen, és egy szintén nyilvános helyen folytatná vele a társalgást, ami megnyugtatta. Ugyanakkor tudta, bárkivel képes azt láttatni, amit akar, akár most rögtön el is rabolhatná. Dilemmájából a férfi hangja zökkentette ki.

- Nos akkor? - rázta meg medveprém bundáját a hátán.

- Menjünk - adta be a derekát, és követte a férfit.

Míg a kávézóba értek, nem esett köztük egyetlen szó sem. Ott leültek az egyik ablak melletti asztalhoz. Ana elég kellemesnek találta a helyet, a karácsonyi dekorációk csak még barátságosabbá varázsolták azt. Körülöttük mindenhol egymással beszélgető, nevető emberek fogyasztották rendeléseiket, a pultból pedig poharak és csészék csörömpölése hallatszott. Ana nem tudta eldönteni, hogy az ünnepeknek köszönhető-e, vagy Harrogate-ben egyébként is ilyen meghitt minden, de az atmoszféra kifejezetten megnyugtató és békés volt. Mindketten rendeltek egy kávét maguknak, majd Botkin kipakolta a pipakellékeit a kis kerek asztalra.

- Zavarja, ha rágyújtok?

- Nem, csak tessék. - Pedig Anát eléggé zavarta a dohányfüst, de a férfi kedvére akart tenni. Úgy gondolkodott, minél komfortosabban érzi magát az embere, annál könnyebben árul el magáról dolgokat.

- Nos, Miss Drops, ahogyan már azt világossá is tette számomra, biztosan tudni akarja, miért kerestem fel. Szeretném, ha tudná, semmi rossz szándék nincs bennem, egyszerűen csak üzletelni szeretnék magával.

Ana szemöldöke centiket szalad felfelé a homlokán. Csak remélni merte, hogy Botkin szótárában az üzlet nem egyenlő a zsarolással. Hátradőlt a kényelmes fotelban, és felvette a lehető legmagabiztosabb arckifejezését.

- Mielőtt a tárgyra térnénk, megtenné, hogy válaszol pár kérdésemre?

- Természetesen. - Botkin fel sem nézett a lányra, úgy tömködte pipáját.

- Miért nem keresett fel már Párizsban? Hiszen találkoztunk. Miért várt eddig?

Botkin sejtelmesen mosolygott. - Megijesztettem? Nem állt szándékomban. - Szájába vette pipáját és meggyújtotta. - Tudja, vannak... hogy is mondjam... hóbortjaim. Szeretem meglepni az embereket, ugyanakkor nem szeretek ajtóstul rontani a házba. Tudatni akartam, hogy itt vagyok, de még nem volt aktuális a kérésem. Voltak egyéb dolgaim is, amik akkor prioritást élveztek, ezért nem jelentkeztem több, mint két hónapig. Most viszont már időszerűvé vált, hogy beszéljünk.

- Meg akar zsarolni?

- Ugyan! - Botkin olyan jóízűen kacagott fel, hogy nevetésén Ana is kényszeredetten elmosolyodott. - A zsarolás nem az én stílusom, és ha egy mód van rá, kerülöm is. Én üzletember vagyok. Nem mellesleg, úriember - kacsintott Anára.

- Akkor mit akar tőlem? Tudom, hogy látott vele.

Botkin összehúzta a szemét, lábát keresztbe vetve lóbálta, miközben füstölgött. Ahogy a vékony rés alól figyelte a lányt, abbahagyta lába lóbálását, és olyan hirtelen hajolt előre, hogy Ana majdnem elejtette kezében tartott kávéscsészéjét.

- A fiú... Vagyis már inkább férfi... ártatlan, igaz? - A döbbenet egészen biztosan leolvasható volt Ana arcáról, mert Botkin újfent elmosolyodott.

- Igen. De maga honnan tudja?

- Ismertem pár Blacket, de ő határozottan más, mint a többi rokona volt. Az első és egyben utolsó találkozásunkkor olyan vehemenciával osztott ki a feketemágiát illetően, hogy egy perc kétségem sem volt afelől, hogy a bűnt, amiért lecsukták, nem követte el. Elég jó emberismerő vagyok, Miss Drops.

- Azt mondja, hogy ismert pár Blacket. Hány éves maga?

- Elég öreg vagyok.

- Hogy csinálja? Hogy nézhet ki ilyen fiatalnak?

- Minden titkomat mégsem teregethetem ki - mosolygott a férfi. - Annyit azért elmondhatok, hogy komoly mágia birtokában vagyok.

- Tudom. Maga egy szemfényvesztő.

Botkin mosolya még szélesebb lett. - Látom rájöttek. Hát igen, mi tagadás, értek az illúziókeltéshez.

- Akkor lehet, hogy én most nem is egy kávézóban ülök magával?

- Lehetne. De higgye el, ez itt most igazi. Fölösleges lenne bármi mást láttatnom. Tudja, Miss Drops, elég kimerítő dolog az.

- Akkor nem az illúzió miatt néz ki ilyen fiatalnak?

- Határozottan nem amiatt.

- Meg lehet tanulni?

- Ha nincs meg az emberben az alapképesség, nem igazán. Én születésem óta kiváló legilimentor vagyok. Ezért is ismerem ki hamar az embereket, és a barátjáról is ezért tudom, hogy ártatlan.

- És maga nem akar világuralomra törni ilyen képességekkel?

- Ma már másodjára kell szívből nevetnem, Miss Drops. Engem a földi élvezetek jobban izgatnak a világuralomnál. Legalábbis annál, amit maga világuralom alatt ért. Merthogy egyébként, a világ a lábaim előtt hever.

- Hogy érti?

- Én nem vágyom olyan hatalomra, mint ez a Sötét Nagyúr, és őszintén bolondnak tartom, amiért ő igen. Hisz kit érdekelnek, hogy vannak mások is rajtunk kívül? Élni és élni hagyni, Miss Drops. Én szinte bármit megkaphatok, amit akarok. Pénz, csinos nők, fiatalság, szenvedély... Élvezem az életet, utazgatok, vannak hobbijaim, közben kereskedem és élek, mint hal a vízben. Minek vágynék ettől többre? Így senki nem akarja a halálomat, békésen eléldegélek. Na, nem mintha nem tudnám megvédeni magam, ha arról lenne szó.

Ana fejét oldalra biccentve hallgatta a férfit, és igazat kellett adjon neki. Nagy hatalmú varázsló, aki az erejét arra használja, hogy élvezze az életet. Nem akar igába hajtani senkit, csak élni a saját életét. Bölcs dolog.

- Akkor mégis mit akar tőlem?

- Ó, igen. Kicsit eltértünk a tárgytól. Hallott már a Felszabadító Főzetről?

- Nem, soha. - Ana akárhogy kutakodott az elméjében, valóban nem emlékezett hasonló nevű bájitalra.

- Ez nem is olyan meglepő, tudniillik jómagam találtam fel. Bonyolult főzet, amit sokáig tart elkészíteni. A főzet minden átkot és rontást semlegesít, amit az emberre szórnak. Olyat is, amire eredetileg nincs visszafordító varázs. És az egyik fontos alapanyag hiányzik belőle. Ez az, amit öntől szeretnék megkapni. Az utolsó hozzávaló.

- Mi lenne az? - Ana már borzasztóan kíváncsi volt.

- Sirius Black haja.

Most Anán volt a sor, hogy hangosan felnevessen. Ennyi? Ez lenne az? Ezért követte ez az ember, ezért játszadozott vele, és ezért ülnek most itt?

- Hogy mondta?

- Sirius Black hajára van szükségem, és szeretném, ha a legközelebbi találkozónkra hozna egy tincset magával. Őt magát is felkerestem volna, de nagyon jól eldugták.

- De hát...

- Mi lehetne fontosabb hozzávalója egy Felszabadító Főzetnek, mint egy darabka egy ártatlan rabból?

- Persze, logikus. De honnan tudjam, hogy valóban erre kell a haja, és nem...

- Talán azt hiszi, hogy egy körözött varázsló kepében szeretnék parádézni? Ettől ne tartson. Ha szeretné írásba adom, hogy mire használom fel. Az én szerződéseim felbonthatatlanok.

- És cserébe nem jelenti Siriust a Minisztériumnak?

- Maga nem olyan jó emberismerő, mint gondoltam - csóválta a fejét Botkin. - Ha nem kapnám meg a haját, akkor sem jelenteném a Minisztériumnak. Tetszett nekem az a fiú régen is, nem vagyok olyan kegyetlen, hogy visszaküldjem az Azkabanba, miközben tudom, hogy ártatlan. És hogy lássa, kivel van dolga, kedvesem, fizetséget is ajánlok a hajért cserébe.

Ana komolyan meglepődött. Botkin elővett egy apró aktatáskát a zsebéből, amit aztán felnagyított.

- Lássuk csak, mivel is fizethetnék? - Azzal turkálni kezdett a táskában. - Szerelmi bájital? Nem, nem. Persze, hogy nincs magának arra szüksége - somolygott. - Nyomkövető kristály? A megfelelő varázsigével bárkit képes megtalálni. Akár még engem is. Hátránya, hogy a Fedelius bűbáj ellen hatástalan, valamint egy alkalom után elmúlik a varázsa, tehát jól meg kell gondolnia, kire használja fel. De van itt egy teljesen új láthatatlanná tévő köpeny. Pár hete fogtam a szemiflázst, amiből készült. Garantáltan nincs megkopva. Bár azért erre rá kéne fizetnie, nem olcsó darab. Ó, vagy itt ez a szemüveg - húzta ki a vastag lencsés szemüveget a táskájából, és megforgatta a kezében. - Ezen keresztül láttam meg magukat, a legtöbb bűbájon áthatol a lencséje.

- Erre most kell felelnem? - Ana rendkívül hasznosnak ítélte meg a holmikat, de kicsit tartott a Botkinnal való üzleteléstől. Előbb mindenképp meg akarta beszélni Siriusszal.

- Természetesen nem. De a legközelebbi alkalommal nem biztos, hogy amit választana, az meglesz.

- Értem, nem gond.

- Akkor megegyezhetünk? Ha igen, és Mr. Black is beleegyezik, januárban újra felkeresem.

- Rendben, legyen.

Alexander szája olyan ravasz mosolyra húzódott, hogy Ana egy másodpercre elbizonytalanodott az üzletet illetően. Alig várta, hogy megbeszélhesse a dolgot Siriusszal. Ahogy elhagyták a kávézót Botkin elbúcsúzott és kámforrá vált, Ana pedig gondolataiba merülve tért vissza a piacra, hogy folytassa a vásárlást. Annyira tele volt a feje, hogy azt sem tudta sokszor, mit vesz. Így történhetett meg, hogy táskájában landolt egy tálca kivi, és egy nagy zacskó pisztácia. A kivit utálta, a pisztáciára pedig allergiás volt. Majd valaki más megeszi őket, gondolta, mikor megrakott táskával elhagyta a piacot. Még szerencse, hogy a legnehezebb csomagot is pehelykönnyűvé tudta változtatni.

- Nahát, Anabelle, micsoda öröm, hogy találkozunk. - Ana összerezzent a hang hallatára. Egy magas alak lépett mellé, kék szeme derűsen csillogott félhold alakú szemüvege mögött. - Te is szereted a harrogate-i piacot? Ha tehetem, én szabadidőmben csak ide járok. Nincs túl messze ide a Roxfort.

- Dumbledore. Ugye nem csak a harrogate-i piac hozta magát ide?

- Nos, nem, nem, Anabelle. Tudtam, hogy itt tartózkodsz mostanában, és beszélnünk kell. Elkísérnélek a nagyapád kúriájáig, ha nem bánod.

- Persze, hogy nem. Hallgatom.

- Nem rég volt egy beszélgetésem Marcus Bonesszal. Elmondta, hogy a SzmSz tagországai a MACUSA belépését követelik a szövetségbe. Nem voltam hát rest, és felvettem a kapcsolatot Amerikával. Januárban ideküldik a delegáltjaikat, és szeretném, ha Marcusszal karöltve vezetnétek a tárgyalásokat. Cserébe mentesülnél a minisztériumi őrszolgálat alól. Nem szeretnék egyszerre ilyen sok terhet a nyakadba akasztani.

Ana kissé elszégyellte magát, ugyanis decemberben eddig még egy őrszolgálatot sem vállalt el. Nem érzett szemrehányást Dumbledore hangjában, ami azért megnyugtatta. Bár el sem tudta képzelni, hogy az igazgató valaha is komolyabban neheztelt volna bárkire is.

- Számíthat rám, Dumbledore. Megvan, hogy pontosan mikor jönnek?

- A pontos dátumról tájékoztatni foglak. Roxmortsban lesz a szállásuk, mivel a Minisztériumot nem áll szándékomban beavatni. Lehet, hogy arra a kis időre te is megszállhatnál ott. Persze, csak ha nem lesz a Minisztérium így túl távol neked.

- Majd veszek ki szabadságot arra az időre. Amióta átvettem a vezetést, még úgysem vettem ki egy napot sem.

- Remek! Akkor, amint pontosabbat tudok az érkezésükről, értesíteni foglak.

- Rendben. - Ana nem igazán örült a hírnek, hogy a MACUSA-t is ténylegesen be kell vonniuk, ez rengeteg plusz munkát jelentett. De be kellett látnia, hogy az ő támogatásuk igenis hasznos az ügyük érdekében.

- Köszönöm, Anabelle. Én veszek még egy pár pamut zoknit magamnak, utána irány a Roxfort! További kellemes ünnepeket!

- Magának is!

Dumbledore megfordult, és ahelyett, hogy hoppanált volna, gyalog sétált vissza a városba. Ana hamarosan a kúriához ért, még pont összefutott az épp távozni készülő Alfridával.

- Köszönöm még egyszer, Ana ezt a pár nap szabadnapot. A nagyapád nem rég ebédelt, aztán ledőlt. A családod többi tagja még nem érkezett meg.

- Én köszönöm, hogy ilyen jó gondját viseled a nagyapámnak. Igazán megérdemled ezt a pár nap pihenést.

Alfrida hálásan mosolygott, és elbúcsúzott Anától. A boszorkány pedig levette kabátját, és a konyhába sietett, hogy kipakolja szerzeményeit. Az egyik házimanó segített neki mindent a helyére tenni, majd kiadta neki, hogy mit készítsen majd vacsorára. Épp le akart ülni, hogy Siriusnak üzenjen Botkinnal kapcsolatban, amikor kopogtak a bejárati ajtón. Ana nagyon izgult, tudta, hogy családja érkezett meg, és hamarosan újra láthatja édesanyját. A szíve hevesen dobogott, úgy sietett ajtót nyitni. Ideje sem volt felfogni, hogy kik állnak az ajtóban, anyja olyan vehemenciával ölelte magához. A két fiú semmivel sem törődve rohant be a házba, szüleik pedig utánuk.

- Hogy vagy, drágám? - kérdezte Mrs. Drops, amint enyhített szorításán. - Nagyon hiányoztál már nekem! Hol laksz? Kivel? Miért nem találtunk otthon soha?

Ana mosolygott a nekiszegezett kérdések hallatán. Anyjába karolt, és bevezette őt a szalonba, amit már az ikrek a fejük tetejére állítottak.

- Nem tesz jót nekik a társas hoppanálás. Megbolondulnak tőle. Egyáltalán, miért köttette le  nagyapátok magát a Hop-hálózatról? - mérgelődött Gideon Meredithnek.

- Mert az az őrült Doris Purkiss a köpkő klubból folyton kéretlenül jött át hozzá, és rendszeresen nem egyedül, hanem valamelyik legújabb, veszélyes szerzeményével. Az utolsó csepp volt a pohárban, amikor kifejlett mandragórákat akart az ablak alá ültetni. Nagy mázli volt, hogy senkinek nem esett baja.

Ana emlékezett a történetre, bár akkor épp külföldön élt. Mrs. Purkiss-t személyesen nem ismerte, csak azt tudta róla, hogy jóban van Xenophilius Lovegooddal, és rendszeresen interjút ad a Hírverőnek. Ez sok mindent elárult róla. Emlékezett, milyen jól szórakoztak, mikor szeptemberben olvasták, hogy Mrs. Purkiss szerint Sirius igazából Bob Roshta, a leszerepelt popénekes.

Gideon morgott még az orra alatt valamit, de végül ő is üdvözölte Anát. Lenyugodott, mikor gyermekei is leültek az asztalhoz, és jól eljátszottak a pennákkal és pergamenekkel. A házimanók teát szolgáltak fel, Ana pedig igyekezett megválaszolni édesanyja kérdéseit.

- Nem, nem Marcus Bonesszal élek.

- De hát ő volt itt veled a múltkor is, Meredith mondta. Csak van köztetek valami!

- Barátok vagyunk, ennyi.

- De akkor mégis hol élsz, kislányom?

- Ha eljön az ideje, el fogom mondani, de kérlek, ne faggatózz tovább, nem szeretnék hazudni.

- Na de...

- Boldog vagyok, anya! Legyen ennyi elég egyelőre. Kérlek! - Ana biztatóan mosolygott anyjára, miközben megszorította az asszony kezét. Azt akarta, anyja elhiggye, hogy tényleg jól van. - Megnézem, felkelt-e már a nagypapa.

- Én is jövök - pattant fel Meredith, és a két nő együtt indult nagyapjuk szobája felé.

Mr. Drops már felébredt, és a tőle telhető legvidámabb módon üdvözölte unokáit. Ana és Meredith lesegítették őt a szalonba, ahol nyomban jókedélyű társalgás vette kezdetét. Ana boldog volt családja körében, bár be kellett vallania magának, hogy bármi is történt, hiányzott neki édesapja. Philip Dropst azonban senki nem emlegette ott tartózkodásuk alatt, és Ana tudta, hogy azért nem, mert apja még mindig hallani sem akar felőle. De Ana is megmakacsolta magát, megfogadta, hogy ő bizony nem fog semmiféle kommunikációt kezdeményezni apjával.

Az ünnepi napok, ahogy azt az ember már megszokhatta, gyorsan elteltek. Ana azon kapta magát, hogy elérkezett az év vége, Alfrida visszaérkezett a kúriába, családja pedig távozott a Drops birtokra, ő maga pedig útra készen állt, hogy visszatérjen a Grimmauld térre. Végül nem tett említést Siriusnak sem az Alexander Botkinnal történt találkozásáról, sem a Dumbledore-ral való beszélgetéséről. Úgy gondolta, jobb, ha személyesen számol be ezekről.

- Szívből örülök, hogy itt voltál velem, kicsikém! Köszönöm a társaságod, legyen nagyon boldog új éved!

- Köszönöm, nagypapa! Én is hasonlókat kívánok! Ígérem, többet fogok írni, és igyekszem gyakrabban meglátogatni téged.

- Te csak tedd a dolgodat, drágám! Én megleszek.

Ana átölelte nagyapját, és a rettegés, hogy talán utoljára ölelheti így magához, eluralkodott rajta. A halál gondolatát még mindig nehéz volt neki elfogadni.

- Viszlát, nagypapa! - Egy utolsó csókot nyomott az öreg arcra, és nehéz szívvel távozott a kúriából.

Újra a Kóbor Grimbusszal utazott Londonba, de most sokkal jobban viselte az utat, ami valószínűleg annak az elixírnek volt köszönhető, amit Alfrida kevert neki hányinger és émelygés ellen. A Black ház ismét csendes volt, a gyerekek pedig újra a Roxfortban voltak, és a Weasley házaspár is visszatértek otthonukba. Ana furán érezte magát, hogy Mollyn, Dumbledore-on, és persze Siriuson kívül senkivel sem találkozott a Rendből az ünnepek alatt.

- Végre itt vagy - ölelte magához Sirius, amikor megérkezett. - Már kezdett újra eluralkodni rajtam a depresszió. És Csikócsőrt is untam már.

- Akkor erre igyunk valamit. Van pár dolog, amit el kell mesélnem.

- A francba, azt hittem, kellemesebben töltjük majd az estét.

Ana fáradtan elmosolyodott. - Ha elmondtam, amit akartam, én sok mindenre nyitott vagyok.

- Ezt már szeretem - csillant fel a férfi szeme. - Gyere, menjük.

Ahogy benyitottak a konyhába, elképesztő látvány tárult a szemük elé. A konyhapultnak támaszkodva Remus és Tonks csókolóztak szenvedélyesen, de amint észrevették őket, rögtön szétrebbentek. Anának mosolyognia kellett a pár zavarán. Mindkettő lesütött szemmel kezdett el hebegni-habogni, Tonks talárja szélét kezdte húzkodni, miközben orra alatt motyogott.

- Én kifejezetten örülök nektek - próbálta oldani a feszültséget, Ana. - Szerintem helyes pár vagytok.

- Mi nem... - kezdte Remus, de nem fejezte be a mondatot.

- Köszi, Ana - mondta ezzel egyidőben Tonks csillogó szemekkel.

- Mi most inkább magatokra hagyunk. Örülök, Ana, hogy visszatértél, Sirius már megint elviselhetetlen volt - hadarta Remus, majd Tonksszal a nyomában kisietett a konyhából.

- Boldog új évet! - szólt vissza az ajtóból a boszorkány, mielőtt a páros eltűnt.

Sirius mosolygott, miközben vajsört töltött maguknak. Ana gondolta, a férfi már egészen biztosan tudott a dologról. Anát sem lepte meg túlzottan, de arra, hogy épp most rajtakapják őket, nem számított.

- Nekik már biztosan jó estéjük lesz - vigyorgott Sirius.

- Megérdemlik. - Ana komolyan remélte, hogy Remus és Tonks kapcsolata komollyá válik. Mindketten rászolgáltak a boldogságra.

- Igen. De miről akartál beszélni?

- Ja, igen. - Anának egészen kiment a fejéből mondandója, de végül beszámolt Siriusnak Botkin látogatásáról. A varázslót láthatóan nem aggasztotta a téma.

- Látod, mondtam, hogy nem kell tartani tőle. Felőlem akár az egész hajamat viheti, úgyis olyan gyorsan nő, és néha már idegesít a hossza.

Ana rosszallóan nézett rá. - Azt már nem! Tudod, hogy szeretem a hajad, egy tincs bőven elég lesz. De szerinted tényleg megbízhatunk benne? Van benne valami furcsa.

- Igen. Főleg, ha még írásba is adná a dolgot.

- És mit válasszak fizetségül?

- Amit akarsz, rád bízom. Csak legyen haszna.

- Rendben, ha újra találkozunk, majd kitalálom.

Anát nem izgatta túlzottan a fizetség, ha nem ad semmit, igazából az sem érdekelte volna. A Botkinnal történő üzleteléstől - valami megmagyarázhatatlan oknál fogva - amúgy is felállt a szőr a hátán. Dumbledore kérése úgy tűnt jobban izgatta a Siriust.

- Akkor megint elmész? - Sirius fel-alá kezdett járkálni a szobában.

- Úgy tűnik, igen. De csak rövid időre.

- Gondolod most. De a feladatok, amiket Dumbledore osztogat, nem olyan egyszerűek. A MACUSA-val meg fog gyűlni a bajotok.

- Tudom, de mit tehetnék. Sarokba szorítottak.

Sirius nagyot sóhajtott. - És én megint itt fogok rohadni haszontalanul.

Ana átölelte a varázslót. Szeretett volna valami biztatót mondani, de nem tudott. Talán, ha megkéri Dumbledore-t, Sirius is velük tarthatna, és valaki más bőrében részt vehetne a tárgyalásokon. Hirtelen jött ötletét azonban nem osztotta meg a férfival, nem akarta hiú ábrándokba kergetni.

- Sajnálom - mondta végül, és megsimította a varázsló arcát. - De ez még egy kicsit odébb van. Addig is, éljünk inkább a mának.

- Igazad van - kapta Sirius karjai közé a boszorkányt. - Nemsokára éjfél, és tudod, úgy tartják, hogy amit az év első napján csinálsz, azt fogod a többin is. Most pedig megyünk, és átszeretkezzük magunk az új évbe. - Pimasz tekintete teljesen feltüzelte Anát.

- Benne vagyok!

Felsiettek a hálóba, de mielőtt még bele tudtak volna kezdeni bármibe is, egy baglyot vettek észre az ablakban, aki mindenáron be akart jutni a szobába. Kérdőn néztek egymásra, majd Ana beengedte az állatot, aki lábát nyújtva a boszorkány felé jelezte, neki hozott üzenetet. Amint Ana lefejtette a pergament, a madár már el is repült. Ana kihajtogatta a levelet.

- Te jó ég - sápadt el. - Mennem kell.

- Micsoda? Hova?

- A Minisztériumba. A halálfalók kitörtek az Azkabanból.

Sziasztok!
Ilyet még nem csináltam, de íme egy kis ízelítő a következő részből. Ne utáljatok nagyon.

- Miért van nyitva az ajtó Remus? És mi ez? Te jó isten, Remus ez vér! - hallatszott egy nő sikítása, majd rohanó léptek egyre közelítő hangja hallatszott.

Sirius nem mozdult. Ha nem Ana tért vissza, neki nincs miért felállnia. Egyszer csak két alak jelent meg az ajtóban. Tonks és Remus elhűlve néztek körbe a szétvert szobán.

- Uram isten! - kapta a szája elé kezét Tonks.

- Sirius! Jól vagy? Mi a fene történt itt? Csak nem halálfalók találtak ránk? - vette észre Lupin a földön ülő barátját, s azonnal mellette termett.

- Bárcsak halálfalók lettek volna - szólalt meg érdes hangon.

- De akkor ki? Ki tette ezt? Kinek a vére áztatta végig a folyosót? Beszélj már az istenért! - rázta meg Lupin finoman barátja vállát, mert az nem beszélt. Egy perc is eltelhetett mire megszólalt.

- Én. Én tettem. És az Ana vére - hangja elcsuklott.

- Mit beszélsz? - sikította hisztérikus hangon Tonks és ő is odalépett Siriushoz. Megragadta gallérját és ő is rázni kezdte a varázslót. Elmondhatatlan dühöt érzett most unokafivére iránt. - Mit műveltél!?