Vasárnap délutánra a Grimmauld téri főhadiszállás teljesen elnéptelenedett, csak az utolsó Black sarj körözött rendületlenül a szobák és emeletek között. Az undok házimanót sem találta sehol, pedig még az ő szidalmait is szívesebben hallgatta volna, mint a fejében dübörgő gondolatait és érzelmeit. De az átkozott manó előző nap óta megint bujkál előle, így Sirius ezen terve kútba ugrott. Ugyanakkor nem ért rá a manó hollétén sokáig gondolkodni, mert elméjébe másvalaki férkőzött be. Talán túlreagálta a dolgot. Talán Anát valóban nem érdekli a felnyírt hajú barom. Eszébe jutott, hogy remegett karjaiban az a gyönyörű hús-vér nő már ott a platánfa alatt is, és az előző éjszaka... De mégis, hogy választhatná őt a jóképű, sikeres és szabad férfi helyett? Beviharzott szobájába és bevágta az ajtót. Ágyán megpillantotta a Szombati Boszorkány Ana interjújánál kinyitott példányát, úgy ahogy a lány azt otthagyta. Tekintete a másik oldalra siklott, ahonnan pedig a dísztaláros, zselés hajú bohóc képe vigyorgott rá. Siriusnak nem sikerült gátat szabnia feltörő keserűségének, és mérgében a csinos férfiarc közepébe küldött egy átkot. Tettét rögtön meg is bánta, de csak azért, mert a varázslat ágya matracát is keresztülégette. Remek - dörgölte meg borostás állát, majd azon kezdett el ügyködni, hogy megjavítsa fekvőhelyét. Nem sikerült rájönnie, hogy mi zavarja jobban a férfiban; az, hogy tudta, hogy azt a nőt szemelte ki magának, akit ő is, vagy az, hogy ez a férfi igazából az ő egykori, elveszett életét éli. Fiatal, ereje teljében lévő, sikeres auror, aki után bomlanak a nők. Düh és féltékenység lett úrrá rajta, aminek köszönhetően az ágyán lévő lyuk nemhogy nem tűnt el, hanem akkorára nőtt, amin egy gurkót is kényelmesen át lehetett volna gurítani. Nem is bajlódott tovább vele, úgysem alszik túl sűrűn abban az ágyban. Az ablakhoz sétált, és a londoni teret kezdte bámulni.

Gondolatai a szerelem felé kalandoztak, és átkozta is magát rendesen, amiért hagyta, hogy valaki így a hatalmába kerítse. Van neki éppen elég baja enélkül is. De mégis, legszívesebben most rögtön leültette volna Remust maga elé, és kifaggatta volna mindenről, amit a szerelemről és kapcsolatokról tud. Persze tudta, hogy barátja sem túl nagy szakértője a témának, de biztos van egy olyan könyve, lexikona, vagy bármije, amiből útmutatást nyerne. Végül aztán a gondolatra, hogy egy könyvből derítse ki érzései természetét, sötéten felkacagott. Aztán eszébe jutott az egyetlen barátja, aki hasonlót érezhetett. James. Összeszorult a torka az újbóli felismerésre, hogy egykori legjobb barátja már sosem fogja őt semmilyen tanáccsal ellátni. Na, nem mintha gyakran fogadott volna meg tanácsokat. Most viszont neki, Siriusnak muszáj volt kiönteni a lelkét valakinek, ezért úgy döntött, hogy a kiruccanásra, amit eredetileg Anával tervezett, egyedül indul. Legalább senki prédikációját nem kell hallgatnia. Ma este megy, ha besötétedik. Csikócsőr hátán.

Mielőtt azonban útnak indult volna, meg kellett tudnia valamit. Beleszórt egy marék hop-port a saját kandallójába, és ígéretét megszegve, fejét a korallszirti házikó kandallójából dugta ki. Szemét körbeforgatta a helyiségen. Az egyetlen dolog, ami arról árulkodott, hogy laknak a házban, az az asztalon felejtett használt teáscsészék voltak, egyébként a helyiségben patika rend uralkodott. Az ablakok olyan tisztán ragyogtak, hogy az ember meg sem mondaná, hogy üveg is van a keretben. A díszpárnák tökéletesen felrázva, szabályos rendben követték egymást a kanapén. A több száz gyertyából, amik a nappaliban voltak elszórva mindenfelé, csak pár volt, amin a használat is látszott. Legalábbis amennyire Sirius meg tudta ítélni. Arra a következtetésre jutott, hogy a lány vagy alig van otthon, vagy kínosan ügyel rá még mindig, hogy minden a helyén legyen. Sirius nem tudta eldönteni, hogy melyik eshetőség a rosszabb. Ha gyakorlatilag alig tartózkodik lakhelyén, az azt jelenti, hogy valaki mással van, és lehet akárki az a valaki más, Siriust máris őrült féltékenység járta át. Ha a második lehetőség az igaz, akkor pedig nem biztos, hogy ők valaha is együtt tudnának élni pár percnél tovább, annak ellenére, hogy az egész helyiség békességet árasztott, ami egyébként tetszett a varázslónak. Ana egyértelműen házon kívül volt, és a férfi haragosan húzta vissza fejét Grimmauld téri házába. Nem tudta, mit mondana a lánynak, ha otthon találná, de azért látogatását még kétszer megismételte. Mivel mindkétszer ugyan azt az ürességet tapasztalta, nem habozott hát felsietni Csikócsőr emeleti szobájába.

A hippogriff bánatosan bóbiskolt, mikor Sirius alkonyatkor besétált hozzá.

- Na, mi van, pajtás? - paskolta meg az állat nyakát. - Van kedved kirándulni egyet? Csak te meg én, mint nem is olyan rég. Mit szólsz? - Csikócsőr csőrével megböködte a varázslót, és kinyújtóztatta két első lábát. - Remek ötletnek tartod? Jól van. Tudtam, hogy rád számíthatok. Készülj, mert hosszú utunk lesz!

Sirius könnyedén pattant fel a hippogriff hátára, és vezette őt a tágítóbűbájjal megnagyobbított ablakhoz. Láthatatlanul rugaszkodtak el a párkányról, és célozták meg a sötétrózsaszínre festett égboltot. Nem sokkal később pedig egy hosszú, gesztenyebarna hajú, kipirult arcú boszorkány rontott be ugyanabba a szobába, ahol nem rég még Sirius és Csikócsőr különös párosa álldogált.

A hippogriff Siriusszal a hátán nyugatnak fordult, és mintha versenyt akarna futni a lemenő nappal, oly nagyokat hasított szárnyaival az immár vérvörös színben pompázó égen.

Két órája is utaztak már, mire Sirius lentebb mert ereszkedni. Élvezte a repülést, de teljesen átfagyott, s pálcájával próbálta kizárni a hideget talárja alól, de nem tudta elérni azt a belülről jövő melegséget, amit Ana volt képes árasztani puszta érintésével. Hamarosan azonban felsejlettek előtte Godric's Hollow fényei, és Csikócsőrt egy dűlőút felé irányította, ami egyenesen a falu főterére vezetett. Ők azonban nem mentek el odáig együtt.

Sirius leszállva a hippogriff hátáról, lassú, komótos léptekkel indult el úticélja felé, ahol majd tizennégy éve járt utoljára. A hely, ahová igyekezett, a muglik számára láthatatlan, de ő egyből felismerte, hiába nőtte be az épületet a gaz és a repkény. Ott állt Lily és James Potter egykori otthona előtt, és szívét a gyász és a harag különös keveréke öntötte el. Újra felvillantak fejében azon szörnyű este emlékei, amikor rátalált két legjobb barátja élettelen testére, és egy könnycsepp gördült le az arcán. Eszébe jutott, mennyire szerette volna utoljára éreznie az újdonsült árva apró, kis karocskáit a nyaka körül, de az előtte nem sokkal érkező Hagrid nem adta át neki. Dumbledore parancsára elvitte őt mugli rokonaihoz, és sajgó szívvel nézte végig, ahogy az óriás elrepül Harryvel megbűvölt motorkerékpárján. Attól a perctől kezdve, hogy a szeretett gyermek távol került tőle, már egy másik érzés kerítette hatalmába: a bosszúvágy. A bosszú, ami tizenkét hosszú évre megpecsételte sorsát.

Utat vágott magának a bozótosban, s ahogy egy kis ösvény nyílt a ház hátsó kertjéhez, odavezette Csikócsőrt, s kikötözte az állatot.

- Maradj itt szépen, és légy csendben. Nemsokára jövök érted - suttogta az állatnak, miközben mindkettőjükről levette a kiábrándító bűbájt.

Átváltozott a lompos fekete kutyává, úgy folytatta útját a főtér felé. Menet közben egy lélekkel sem találkozott, csak az ablakokból kiszűrődő halvány fények jelezték, hogy vannak még ébren emberek a faluban.

A főtérre érve elnézett a kocsma irányába, ahol ő maga is többször megfordult. A hely, ahol kétes üzletek köttettek, forró csókok csattantak, és ahol olyan isteni mézbort mértek, hogy Madame Rosmerta is megirigyelné. Nem kerülte el a figyelmét a tér közepére állított szobor, ami utolsó ittjártakor még egészen biztosan nem volt ott. Amikor a közelébe ért, akkor látta csak kirajzolódni a Potter családnak állított emlékművet. Sirius rácsodálkozott, hogy az alkotó, milyen tűpontosan jelenítette meg a három alakot. James kócos haja, Lily arcának kedves vonásai, és Harry mosolygós ábrázata, olyan volt, mint a valóságban. Nézte még egy percig az összeölelkező kőcsaládot, aztán tovább haladt a templomkert felé. Ekkor, hála felerősödött szaglásának, valami ismerős, üde illat csapta meg az orrát. Közel, s távol egy lelket sem látott, mégis úgy érezte, figyelik, és érkezése óta először gondolta úgy, hogy talán mégsem kellett volna idejönnie. Az ismerős illat azonban amilyen hirtelen feltűnt, olyan gyorsan illant el, és ő folytatta útját, át a kertkapun a temetőig, ahol a sírkövek között kóborolva kereste a két nevet, ami idehívta őt. Mikor aztán meglelte, alaposan körbeszimatolt, majd visszaváltozott emberré.

Percekig bámulta a sírkövet, ami alatt feküdtek ők, tizennégy éve örök nyugalomban. A bűntudat mardosta lelkét, amiért annak idején rossz döntést hozott, ezzel a halálukat okozva. Azt kívánta, bárcsak ő, Sirius halt volna meg helyettük, hisz kinek hiányzott volna ő úgy igazán.

A láthatatlan súly, ami egész testére nehezedett térdre kényszerítette. Remegő kezét végighúzta a sírkő rideg szélén, és olyat tett, amit azelőtt soha: remélve a túlvilág létezését, és azt, hogy szavai meghallgatásra találnak, imádkozott. De nem Istenhez, Allahhoz, Merlinhez, vagy bármilyen felsőbbrendű istenséghez, hanem Jameshez és Lilyhez. Bocsássatok meg! - kérte arcát két tenyerébe temetve. Nem tudott tovább gátat szabni évek óta elfojtott érzelmeinek, s könnyei keresztülszántották arcát. Nem sírt már isten tudja mióta, tán gyerekkorában utoljára, és most, hogy ilyenformán kiadta magából oly hosszú időn keresztül elnyomott fájdalmát, érezte, hogy az a súly, ami előbb megrogyasztotta lábát, mint a köd, amit a nap meleg sugarai szárítanak, kezd felszállni. Döbbenten vette tudomásul, milyen egyszerű, de mégis hatékony formája ez a feszültség oldásának. A lelkében tomboló vihar csendes esőzéssé szelídült, és miután megtörölte szemét és orrát, törökülésben elhelyezkedve szólította meg suttogva gondolataiban a párt, mintha csak ott ülnének előtte a sírkövön. Bizarr egyoldalú beszélgetés vette kezdetét.

James, Lily, hát végre eljöttem. Tudom, sokat vártatok, de közbejött... egy kis kellemetlenség. Milyen finoman fogalmazok, nem igaz? - húzta el a száját. Elmesélte odaképzelt, egykori szeretteinek, hogy mi történt vele, mióta ők elmentek. Az Azkaban, a szökés, a bujkálás, fiuk, Harry kalandjai, és hogy újra rab abban a gyűlölt házban. - De lehet mindezeket már tudjátok is, hisz gondolom fentről mindent láttok. Bár Ágas, te lehet, inkább lentről - vigyorgott magában. - Amit viszont talán nem tudtok, az az, és ne röhögj ki, Potter, mert kapsz egyet a pápaszemes képedbe, hogy azt hiszem... talán, érzek valamit. Valami furcsát, amit eddig még nem... Mondom, ne röhögj! Szóval... van egy nő, Anának hívják, és ő a legvonzóbb az egész világon. Eszméletlen dögös. Nyugi Evans! Tudod, hogy Ágas soha rá sem nézne másra. Okos, szellemes és olyan eredeti. Kicsit talán tényleg bolond a talármániája miatt, és rohadt sokat tud fecsegni, de megnyugszom mellette, és újra férfinak érzem magam. Törődik velem, és a fenébe is, talán fontos vagyok neki. De az egész helyzet annyira kaotikus, hogy a franc se tudja már, mi lenne a jó és mi lenne a helyes. Egy másik dimenzió nyílik meg, ha vele vagyok, és elfelejtem, hogy mi az, amiért most újra harcolni kell. Rózsaszín köd lepi el olyankor az agyamat, és nem akarok mást csak szeretni és szeretve lenni. De Merlinre! Hogy legyek boldog egy percre is bűntudat nélkül? Gyűlnek a viharfelhők, én meg egy nő karjában fekve felejtsem el, hogy mi közeleg? A boldogság luxus ilyen időkben, nem igaz? De mégis, nem tudom kiverni a fejemből, és ha meglátom azt kívánom bár megállna az idő, hogy örökké őt nézhessem. Na, mit szólsz, James, milyen szentimentális barom lettem? - Sirius előrehajtva fejét, masszírozta meg tarkóját. - De már az is lehet, hogy úgyis mindegy. El sem kezdődött úgy igazán, én máris elcsesztem. Talán tényleg nem való nekem az ilyesmi... Bárcsak itt lennétek és felelnétek valamit erre nagy katyvaszra, amit itt előadtam! Evans, te talán még valami okosat is tudnál mondani.

Sirius a hajába túrt, és most kész őrületnek tartotta magát, hogy itt a temetőben beszél a márvány sírkőhöz, mint valami idióta. Vajon az Azkaban tette ezt vele?

Mielőtt folytathatta volna monológját, hirtelen zajra lett figyelmes. Talpra ugrott, és már lendítette is pálcáját a hang forrása felé. Érzékelhetően egy test összecsuklott a varázslattól, és tompán a földre rogyott. Ugyanebben a pillanatban Sirius a háta közepébe kapott átoktól arccal előre bukott, és minden elsötétült.