Ana, míg Dumbledore-ra várt, kiült gitárjával a kedvenc karosszékébe, és egy új dalon munkálkodott, aminek szövegét apró, kis füzetbe jegyezte le.
Mikor megunta hangszere pengetését, felállt és az elé táruló végtelen tengerre emelte tekintetét. A szeme elé táruló látvány mindig megnyugvást keltett benne, a tenger halk morajlása olyan volt a lelkének, mint egy gyönyörű szimfónia, amit a természet játszik neki, a hullámokat hívva hangszerül. Felült tornáca korlátjára, és elmúlt évei képkockái peregtek le szeme előtt.

Franciaország, az Egyesült Államok, Japán, Ausztrália. Az országok, ahol hosszabb-rövidebb ideig élt és dolgozott. Nyelveket tanult, kultúrákat ismert meg. Egyszer még egy japán kutatásban is részt vett, ami azt vizsgálta, hogy a kappák agyvize milyen hatással van a sárkányhimlőre. Hirtelen olyan távolinak tűnt minden emléke.
Büszke volt arra a munkára, ami a főosztályvezetői székbe jutatta, most mégis elbizonytalanodott, hogy érdemes-e ilyen hosszú időre feladnia eddigi, csapongó életmódját. Másfél éve tért vissza Angliába, de szíve mégis elhúz új, felfedezésre váró helyekre. Neki viszont még maradnia kell.

Mély levegőt vett, majd hangosan fújta ki azt, majdnem elnyomva egy távoli pukkanás zaját. Bár sejtette, hogy vendége érkezett meg, keze mégis önkéntelenül a talárja zsebében lévő pálcájára csúszott. Ana figyelte, hogyan bontakozik ki a látogató sziluettje egyre élesebben. A magas, szikár alak, fején csúcsos süveg, hosszú fehér haja lobogott a szélben. Dumbledore.

Anának eszébe jutott aznapi beszélgetése Caramellel, miszerint a professzor megtébolyodott, és a Minisztérium ellenségnek tekinti őt. Ana azonban sokkal régebb óta ismerte Dumbledore-t annál, hogy visszautasítsa megkeresését. Hisz Roxfortos évei alatt ő volt az, aki segített neki megtanulni és kordában tartani titkolt képességét, amiről csak a szülei, annak testvèrei, valamint az igazgató tudtak. A pártfogásáért pedig örökké hálás lesz neki.

- Kedves Anabelle! Micsoda öröm téged újra látni, sajnálom, hogy olyan ritkán van erre alkalom - üdvözölte szívélyesen Dumbledore mikor fellépett a tornácra. - Külön köszönettel tartozom, hogy ilyen gyorsan fogadni tudtad látogatásomat.

- Professzor, enyém az öröm, hogy vendégül láthatom - mosolygott rá Ana, és beinvitálta otthonába Dumbledore-t. - Mindketten eléggé elfoglaltak vagyunk, ha jól sejtem.

Ana hellyel kínálta a Roxfort igazgatóját, intett pálcájával, és egy kancsó forró tea termett az asztalon, két csészével és egy tál kondéros kekszel.

- Parancsoljon, Dumbledore. Ha kényelembe helyezte magát, hallgatom, mi a látogatása célja. Bár az az érzésem, hogy amit hallani fogok, az nem lesz túl kellemes.

- Te egy rendkívül okos és tehetséges boszorkány vagy, kedves Anabelle, ehhez kétség sem fér, ezért is kerestelek fel. Sajnos a megérzéseid helytállóak, igencsak nehéz idők előtt állunk. - Dumbledore hangja nem fejezett ki túlzott aggodalmat, egyszerű tényként közölte a hírt, majd kortyolt egyet teájából. - Mint azt tudhatod, majd egy héttel ezelőtt a Trimágus Tusa szörnyű véget ért.

- Igen, hallottam, hogy Amos fia az utolsó próbán életét vesztette. De igaz, amit a halála körülményeiről mond? Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén valóban visszatért?

- Sajnos igaz, kedvesem, és vélhetően ereje hatalmasabb, mint valaha.

Ana egy percig sem kételkedett Dumbledore szavaiban. Ő is, mint sok mindenki más, az egyik leghatalmasabb mágusnak tartotta őt, akinek ereje példátlan bölcsességgel is párosult.

- Mit vár tőlem? - kérdezte, hisz tudta, a látogatás célja nem pusztán csak a tényközlés. Megijesztette a gondolat, hogy a világ legnagyobb feketemágusa visszatért, de aggodalmának nem adott hangot.

- Semmi olyat, amit ne állna módodban visszautasítani.

- Segíteni akarok, ha úgy gondolja, hogy érdemes vagyok rá - határozottan ejtette ki a szavakat, de belülről mégis bizonytalanságot érzett. Hisz mit tehetne pont ő a Sötét Nagyúr visszaszorítása ellen? - Mondjon el mindent. Bár sejtek pár dolgot. Volt ma egy érdekes beszélgetésem Corneliusszal.

Dumbledore elmosolyodott. Tudta, hisz ismerte annyira a boszorkányt hogy feltétel nélkül megbízhat benne. És, mint újdonsült, felelős minisztériumi dolgozó, szükség is volt rá.

- Szeretném, ha belépnél a Főnix Rendjébe. - Ana kérdőn nézett a professzorra. - A Rend, már Voldemort első rémuralma előtt és alatt szervezte az ellenállást a Nagyúr és halálfalói ellen. Most is ezt tesszük, bár a dolgunkat nehezíti, hogy Cornelius homokba dugja a fejét és nem hajlandó az igazságról tudomást venni. Próbál infantilis vénembernek beállítani és félreállítani az útból. Bár ez zavar a legkevésbé - mosolygott Dumbledore. - Ugyanakkor sokan hisznek nekünk, de minél több embert kell meggyőznünk Voldemort visszatéréséről. Fontos, hogy az emberek elhiggyék, hogy baj van és óvatosak legyenek. A te meglevő és leendő kül-, és belföldi, valamint minisztériumi kapcsolataid pedig nagyon fontosak lehetnek a Rend számára, főleg, most, hogy felkértek vedd át, megboldogult Barty Kupor vezető pozícióját a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főigazgatóságán. Sajnálatos, sok a halálfaló a Minisztériumban. Arról, hogy kikről tudjuk pontosan, hogy Voldemort hű szolgálói, később essék szó. Szükségünk van rád, pláne, most, hogy megírtad mire készültök a többi országgal. De tudom sokat kérek, és elfogadom, ha nemet mondasz.

Ana felállt és a hatalmas üvegablakhoz sétált.

- Tehát titokban embereket kellene meggyőznöm Tudjukki visszatéréséről, és ha úgy adódik, kémkednem kéne a Rendnek, jól értem?

- Röviden ez lenne a dolgod, igen. És járj nyitott szemmel. Nagyon óvatosnak kell lenned, mert ha kiderül, hogy az én oldalamon állsz, az legjobb esetben is az állásodba kerülhet. Mint mondtam, a Minisztérium most nem a barátunk és ellenségnek tart mindenkit, aki egyetért velem. Ellenben a Főnix Rendjének teljes védelmét élvezed te és persze a teljes családod. Isteni ez a keksz, magad készítetted? - tette fel a kérdést az igazgató, csak úgy mellékesen.

Ana halványan elmosolyodott, de nem válaszolt a kérdésre. Hogy, hogy bír ilyen nyugodt lenni Dumbledore ilyen súlyos témát érintve, a lány nem is értette.

- De honnan ilyen biztos mindenben?

- Jogos a kérdés, kedvesem. - Azzal beszámolt Anának Harry Potterről, az idősebb és ifjabb Barty Kuporról, valamint a temetőben történtekről.

- Elképesztő - mondta Ana, mikor az igazgató a történet végére ért, de nem kételkedett a szavaiban. - Barty Kupor családunk jó barátja volt, nem mellesleg az utóbbi pár hónapban nekem is felettesem volt a Minisztériumban. Apám és Kupor bizalmasok voltak, anyám és a felesége pedig a legjobb barátnők. Emlékszem, mennyire maga alatt volt hetekig mikor meghalt. És a fia megölte a saját apját... Szerencse, hogy ezt nem érte meg szegény asszony.

- A legjobbnak vélt családokban is olykor szörnyű titkok rejlenek.

- És ki az a Féregfark, akit említett?

- Ó igen, te még elég fiatal vagy, hogy a roxforti tekergőket ismerd...

- Hallottam régebben róluk mende-mondákat.

- Nos, Féregfark nem más, mint az egyik tekergő, Peter Pettigrew.

- Hogyan? De hiszen ő halott. Sirius Black ölte meg tizenegy muglival és egy...

- Én magam is így tudtam, mígnem egy évvel ezelőtt fény derült az igazságra.

Dumbledore elmesélta Anának a teljes történetet, aki hitetlenkedve hallgatta. Arcából kifutott a vér, kezéből kiesett a csésze, és a millió darabra törött porcelán tompa puffanása szelte át a hirtelen beálló csendet. Remegő kézzel nyúlt a darabokért, de Dumbledore megelőzte. Intett pálcájával és a csésze összeforrva lebegett vissza az asztalra.
A hallottak után újra le kellett ülnie, mert érezte, lábai fel akarják mondani a szolgálatot. Az igazgató épp jókor lépett mellé, hogy karját felé nyújtva segítsen Anának újra helyet foglalnia.

- Sejtettem, hogy hasonlóképp fogsz reagálni, ismerve a családod történetét. De ne ostorozd magad. Pettigrew mindannyiónkat jól átvert.

- Maga tudta, hogy nekem volt egy... - Ana hangja reszelősen csengett.

- Igen, kedvesem. Persze, hogy tudtam. Hiszen én voltam az, aki várta, hogy megküldhessem részére a levelet.

Ana ivott a vízből, amit a professzor varázsolt elé. Alig tudta befogadni az információt, amit hallott. Egész életében rossz embert gyűlölt. Rossz ember halálát kívánta, amióta az eszét tudja.

- Hogy történhetett ez meg, Dumbledore? Hogyan? - Anának visszatért a hangja, már-már kiabált az igazgatóval.

- Anabelle...

- Az apám...az apám volt az, aki bíztatta Kuport, hogy ne rendezzen tárgyalást Blacknek! Most pedig azt mondja, hogy végig ártatlan volt? - idegesen túrt a hajába, majd újra felpattant, hogy fel-alá kezdjen járkálni a szobában.

- Szörnyű tévedés, tudom

- Hol van most? A Mágiaügyi Minisztérium szinte összes aurorja őt keresi.

- Sirius, ahogyan régen is, most is a Rend tagja, nem mellesleg a Főnix Rendjének főhadiszállása az ő londoni házában kapott helyet. Kingsley Shacklebolt barátunknak köszönhetően pedig hamarosan mindenki úgy fogja tudni, hogy Black jelenleg valahol Tibetben bujkál.

- Szóval Kingsley is a Rend tagja. - Végre egy jó hír, gondolta Ana. Kedvelte a varázslót, ahogy mindenki. Volt az egész kisugárzásában valami különösen megnyugtató.

- Igen. Két nappal ezelőtt lépett be és már intézkedett is. De ha megbocsátasz, Anabelle, nekem most mennem kell. Sok a dolgom, bár nem szívesen hagylak itt, ilyen feldúlt állapotban.

- Semmi baj, professzor. Megleszek.

- Rendben. Csak próbálj megnyugodni. A további részletekért pedig szeretném, ha eljönnél a Főnix Rendjének főhadiszállására, péntek este hat órára. A legtöbbünk ott lesz. London, Grimmauld tér tizenkettő. Én vagyok a ház titokgazdája, így biztosan megtalálod. Csak kopogj be az ajtón.

- Rendben. Addig is, minden jót magának. Akkor péntek este.

- És Anabelle, ha nem haragszol a kérdésért. Foglalkoztál az utóbbi években a képességed továbbfejlesztésével?

- Nem, Dumbledore.

- Kár. Pedig úgy vélem igen sok lehetőséget takar a tehetséged, főleg ilyen vészterhes időkben.

- Lehet. De tudja jól, hogy inkább átoknak tartom ezt, mint tehetségnek.

- Tudom. - Dumbledore nem forszírozta tovább a témát. - Viszlát, Anabelle. Vigyázz magadra.

Ana biccentett és kikísérte az igazgatót, aki sétált egy darabon, majd dehoppanált.

Ana a hálószobája felé vette az irányt, és kihúzta éjjeliszekrényének legalsó fiókját. A pergamenek legalján megtalálta a két újságkivágást. Az egyik egy mugli újság kitépett és igencsak megsárgult lapja volt, Gázrobbanás Nottingham belvárosában címmel. A másik pedig egy tizennégy évvel korábbi Reggeli Próféta gyűrött oldala: Mészárszék Notthingham utcáin; egy varázsló és tizenkét mugli életét követelte Sirius Black ámokfutása.

Ana kihalászott még egy fotót a fiókból, amin egy öt év forma kislány futott egy nagyobbacska fiú elöl. Könnyei orra hegyéről gurultak le és áztatták a régi fotót. Az igazság az volt, hogy tizenegy mugli és egy kvibli volt az áldozat. Szülei úgy döntöttek, hogy bátyja mágia hiányában illeszkedjen be a varázstalanok közé. Aiden, miután kiderült, hogy a mágia nem fog megmutatkozni nála, hét éves kora után mugli bentlakásos iskolába járt, Ana csak nyaranta látta testvérét, így sok emléke nem is volt róla. Ami viszont volt, azt gondosan őrizte szíve legmélyén. Az aranyvérű családok nem hangoztatták, ha kvibli született a családban, ez nem volt másképp náluk sem. Miután a fiú a muglik közé került, a társadalom is szépen lassan megfeledkezett róla, mintha sosem létezett volna. A gondolatra Ana szíve összeszorult. Bár közvetlen családja nagyon is szerette Aident - hiszen ezért tett lépéseket apja Black ellen -, így, hogy alig élt velük, mégsem volt teljes a család. Milyen igazságtalan az élet. Nekem milyen sok mágia jutott, neki pedig semmi - gondolta magában, és szomorúan dugta vissza testvére megfakult fényképét a fiókba. A tizennyolc éves Aiden utolsó éves középiskolás volt és egyetemre készült, amikor azon az átkozott helyen járt, ahol a tragédia történt.

- Aiden - Szívére szorítva kezét zokogott. - Nem ő ölt meg téged.

Ana borzasztóan érezte magát. Leroskadt ágya végébe és tenyerébe temette arcát. Ekkora baklövésről még életében nem hallott, és a legrosszabb az volt, hogy nem mondhatja el senkinek. Még a szülei sem tudhatják meg az igazságot, amíg hivatalosan nem rendeződik az ügy.

A nagyapja mindig megbocsátásra tanította. Azt mondogatta neki, hogy haragudni valakire, olyan méreg, amit ő iszik meg, miközben arra vár, hogy a másik haljon bele. Milyen igaza volt! Ana tizennégy éven át, nemcsak hogy haragudott, de gyűlölt. Teljesen feleslegesen. Éveken át itta a lelkét mardosó mérget, de Sirius Black nem halt bele, hiába várta. És most a szemébe kell néznie, tudván az apja intézte el, hogy tárgyalás nélkül az Azkabanba zárják. Hogy tudná ezt jóvá tenni? Valószínűleg sehogy.

Egy óra is eltelhetett, mire végül összeszedte magát. Lezuhanyozott, de a bűntudat ragacsos szurkát nem tudta lemosni magáról. A szokásosnál is szertartásosabban végezte esti krémjei arcába dörgölését, keze automatikusan járt, jól begyakorolta már a mozdulatokat. Üveges tekintettel nézett a tükörbe, miközben Dumbledore szavain kezdett elmélkedni.

Felnőtt életét eddig elkerülték a komolyabb megpróbáltatások, és ennek úgy néz ki most jött el a vége. Tudta, hogy az a helyes döntés, ha minden tudásával és erejével segíti a Voldemort elleni harcot, és ebben bátyja emléke is erősíti, mégis csak nehezen tudta elnyomni lelkében fel-feltörekvő rossz érzését. Mennyi esély lehet a túlélésre, ha egy ilyen földalatti mozgalomhoz csatlakozik az ember? Nem lehet túl sok. A gondolatra megingott elhatározása és kissé inába is szállt a bátorsága. Hiszen ő élni akar.

- Aiden, adj erőt! - kérte, és bebújt az ágyba.

Mikor sikerült sötét gondolatait jó mélyre ásnia, elhatározta, hogy először szüleivel fog beszélni, akik, bár tisztelik Dumbledore-t, főleg amiatt, amit érte tett, de feltétel nélküli rajongói mégsem voltak a professzornak. Ezért nem lesz könnyű dolga, ha meg akarja őket győzni. De mindenképp meg kell próbálnia.