Másnap Ana és régi, roxfortos barátai megejtették az éves találkozójukat egy aberdeeeni fogadóban, aminek most különösen örült. Bízott abban, hogy ki tudja verni Siriust a fejéből legalább egy kis időre. Az előző este után szüksége volt egy kis figyelemelterelésre. Mégis, titokban elmondhatatlanul várta, hogy délután újra betérjen a Grimmauld térre.

Korán nekilátott a készülődésnek, szeretett volna csinos lenni. Talárjai között válogatott, és végignézve hatalmas gyűjteményén, boldogsággal vegyített, nosztalgikus érzés kerítette hatalmába. Ezek a ruhadarabok mind életének egy-egy állomására emlékeztették, mindnek megvolt a saját története, mindegyik különlegesnek számított. A hétköznapi darabokat, amiket általában munkába hordott, egy külön szekrényben tárolta. Hogy jó kedvét megalapozza, egy igazán egyedi dísztalárra esett választása, amit Párizsban töltött tanulmányai alatt vásárolt magának. A fekete alapszínű talár buklé szövetből készült, széleit és gallérját fehér szegély futotta körbe. Nagy ékszergombokkal lehetett elöl összegombolni, hossza pedig kicsivel térd fölé ért, ahogy a francia divat diktálta. Bár meleg volt, Ana mégis húzott a lábára egy vékony szürke harisnyát, amihez egy fekete, enyhén magassarkú cipőt vett fel. Kiválasztotta a hozzá illő kalapot és táskát, beletette a fényképalbumot, amit megígért Ginnynek és Hermionénak, nyakába pedig fehér gyöngysort akasztott, majd boldogan indult útjára.

Aberdeenben az időjárás kellemesnek volt mondható. Nem volt tikkasztó a hőség, a szellő lágyan ringatózott, néha egy-egy habos bárányfelhő kúszott a Nap elé, hogy az ne süssön olyan hévvel az emberek szemébe.

Ana utoljára érkezett a vendéglőbe, ami ugyan nem volt a legelegánsabb, de erre a pár órányi kimozdulásra épp megtette. A terasz repedésekkel és kitüremkedésekkel teli járólapjában könnyen fel lehetett bukni, ha nem figyelt az ember, Ana pedig Sirius körüli gondolataiba merülve, majdnem meg is járta. Megbotlott, de szerencsére nem esett el, majd egy nagyobb szökkenéssel barátai asztalánál termett.

Kihúzta az egyik rozoga széket, ezzel egy időben halk reccsenés hallattszott; a székből kiálló vékony drót kiszakította harisnyáját, ami egyből felszaladt combja közepéig.

- Szuper - dörmögte félhangosan. Kicsit tonksosnak érezte magát, de hálát adott a sorsnak, hogy boszorkánynak született. Egy pálcalendítéssel újjá varázsolta harisnyáját és helyet foglalt a három másik fiatalnak helyet adó asztalnál.

- Harisnya ilyen melegben? - kérdezte egykori osztálytársa, Cecile, fekete göndör fürjeit piszkálva. Ő volt a Szent Mungo egyik feltörekvő gyógyítója, aki most vidáman szürcsölte limonádéját. Ana egyből megkívánta a jéghideg italt, és a gondolat nyomán rögtön előtte is termett egy nagy korsóval. - Na és Chanel? Ana, drága szívem, ez nem a Ritz - nevetett fel.

- Tudjátok, hogy szeretem megadni a módját, annak, ha kimozdulok. Mostanában úgy is keveset van erre lehetőségem. Most legalább kihasználom, hogy csinos lehetek.

- Ennyire leköt az új meló? - gyújtott cigarettájára Frank, és mélyet szippantva elégedett arckifejezéssel dőlt hátra székében. - Sosem tudnék ilyen aktakukac lenni. Halál unalmas lehet.

Frank mindig is különc figura volt, már a Roxfortban is. Éles esze ellenére sohasem tanult szakmát, alkalmi munkákból tartotta fenn magát, és jópofa szórakozásnak találta a muglik bosszantását, amivel meglehetősen gyakran élt. Saját bevallása szerint, évek óta halálosan szerelmes volt Cecile-be, de linksége miatt, az komolyan szóba sem állt volna vele.

- Mert a világ legnagyobb naplopójának lenni sokkal izgalmasabb - legyintette meg Frank fejét Mona, majd elvette a fiú cigarettáját, és ő is beleszívott. - Ma melyikünk fogja a számládat fizetni, Mr. Világléhűtője?

- Az, aki a cigarettám szívja - csattant fel sértődötten Frank, és a félig elszívott bagót másik kezébe vette, hogy Mona ne tudjon slukkolni belőle többet. - Szóval, ki tud valami jó szaftos pletykát?

A négy egykori iskolatárs megosztotta egymással az elmúlt időszak eseményeit, és a beszélgetés egészen addig szórakoztatta Anát, míg szerelmi életére nem terelődött a téma.

- Mióta nincs már senkid, Ana?

- Már vagy három éve - válaszolta meg Frank kérdését Mona. - Ana túl válogatós, és úgy tartja a mondás, hogy aki válogat, az várogat.

- Nincs is ilyen mondás - dörmögte Ana az orra alatt, és hangos szürcsöléssel kiitta limonádéja utolsó cseppjét. - Különben is, most azt hiszem, tetszik valaki.

- Na ne! És ezt csak most mondod? Gyorsan ide a cigarettámat, és kezdj el szépen dalolni, kislány. - Azzal Frank rágyújtott, és a gomolygó füstön keresztül figyelte Anát, de a két másik lány is kíváncsian várta beszámolóját.

- Igazán semmi különös. Nem történt még semmi.

- Na és, hogy néz ki? - tette fel a kérdést Mona? - Bár gondolom, úgy, mint egy igazi görög isten. Tudjuk, hogy annál alább nem adod.

- Bizony, emlékeztek még, mikor kikosarazta Dominic Schuffle-t, csak mert annak volt egy nagyobbacska anyajegy az arcán?

- Én emlékszem, és arra is, mikor tavaly azért nem jött össze az egyik haverommal, mert szerinte nem volt elég sportos - kontrázott Frank. - És ez csak a jéghegy csúcsa! Szóval, Ana, ki az a félisten, aki elcsavarta a fejed?

Ana hirtelen nem jutott szóhoz. Ő már el is feledte ezeket a történeteket, és most, hogy felemlegették neki, elszégyellte magát. Régebben valóban hajlamos volt rá, hogy külső jegyek alapján döntsön arról, hogy meg akar-e ismerni egy férfit közelebbről, vagy sem. Túlértékelte a szépséget, és saját testi hibáit kompenzálva kereste a tökéleteset. Barátainak igaza volt, soha, senki nem volt neki elég jó.

- Nos, tudjátok, ez a férfi nem sorolható a görög isten kategóriába... - Frank elejtette cigarettáját, ami csupasz lábára esve megégette bőrét, mire az felordított.

Cecile Ana homlokára tette a kezét.
- Miket beszélsz, nem vagy te lázas?

- Jajj, hagyjatok már! Tényleg ilyen felszínesnek néztek? - csattant fel a kelleténél hangosabban. Mona megfogta a kezét.

- Nem, Ana, ne haragudj, de tény, hogy eddig csak piszkosul jóképű pasikkal álltál szóba.

- Úgy néz ki, én is változhatok.

- Szóval, akkor csúnya - vonta le az egyszerű következtetést Frank. - Nincs azzal baj, folytasd csak...

- Nálad azért jobban néz ki! - vetette oda Ana, és a lányok hangos nevetése minden szemet odavonzott körülöttük. - De mint mondtam, nincs semmi köztünk. Más világ vagyunk, de nagyon jól érzem magam vele.

Mona megértő mosollyal simított végig Ana haján, Frank pedig megveregette a hátát, közben olyan szélesen vigyorgott, mint aki most talált rá egy zsák galleonra.

- Az a lényeg, drágám. - Cecile szavai finoman csengtek a fülébe, örült, hogy barátai támogatják.

Nem is tudta igazából, mit érez Sirius iránt, csak azt tudta, egyre vonzóbbá válik a szemében minden pillanattal, ahogy megismeri. Megnyugvással a szívében indult el délután a Grimmauld térre.

Mikor benyitott a konyhába, ott csak a Weasley családot találta, az ikrek kivételével, illetve Hermionét, Remust és Siriust. Tudta, a vacsora még csak jóval később lesz készen, de a lányoknak megígérte, hogy hamarabb beugrik, és megmutatja a fényképalbumát, amit az útjai során készített fotókkal töltött meg.

- Szia, Ana! Wow, micsoda gyönyörű talár megint. Merre jártál? - ámuldozott Ginny.

- Csak ebédelni voltam pár régi barátommal, és...

- Valami királyi palotában voltatok, vagy mi? - vágott a szavába Sirius. Flegma, már-már gúnyos hanglejtése kissé mellbevágta a boszorkányt.

- Nem, csak egy aberdeeni fogadóba ültünk be. - Ana nem értette a varázsló furcsa viselkedését, mintha nem is ugyan az az ember szólt volna hozzá, akivel az elmúlt napokat töltötte.

- És nem voltál kicsit túlöltözve egy aberdeeni fogadóhoz? - kérdezte a varázsló. - Ezer szerencse, hogy nem rabolt ki valami Mundungus-féle tolvaj.

- Kedves, hogy aggódsz, de nem voltam egyedül, és különben is, meg tudom védeni magam. Most pedig, ha nem haragszol, a lányok miatt jöttem előbb - válaszolt kimérten Ana, majd megállt Ginnyvel és Hermiónéval szemben.

- Csak nem talárokról fogtok fecsegni?

- Sirius...

- És ha igen? Neked nem kell részt venni a társalgásban. Nyugodtan durcáskodhatsz magadban tovább, úgysem érdekel.

Sirius most először ejtett meg valami gőgös mosolyfélét. - Érdekel. Kíváncsi vagyok, mit mondasz a gyűjteményed eme ékes darabjáról.

Ana komolyan kezdett megharagudni a varázslóra undok viselkedése miatt, de végül lenyelte a békát, és a békesség kedvéért inkább nem szólt semmit.

- Na és honnan van? - kérdezte Ginny, megtörve a kínos csendet. Ana mosolyt erőltetett az arcára és a lányokhoz fordult. Elhatározta, hogy nem hagyja magát felbosszantani. Bár nem értette, miért akarná ezt elérni nála a férfi.

- Nos, lányok - kezdett bele végül lelkesen -, ez egy igazi, utánozhatatlan Chanel darab. - Sirius horkantott egyet, de Ana eleresztette a füle mellett.

- Chanel? - kérdezte elkerekedett szemmel Hermione - Dehát..

- Te mugli születésű vagy, jól emlékszem, Hermione? - A lány bólintott. - Hát igen, így érthető, hogy neked ismerős a neve - mosolygott rá Ana. - Gabrielle Bonheur, vagy ahogy sokan ismerik, Coco Chanel, egy rendkívül tehetséges divattervező boszorkány volt. Bizony, boszorkány, bár csak a muglik körében szerzett világhírnevet. Ők ma is őt tartják az első számú divatikonnak. Ami a varázsvilágot illeti, ott kevésbé volt népszerű, inkább csak otthonában, Franciaországban tudták, hogy ki is ő. Sajnos a divatban is, mint oly sok mindenben a konzervativizmus a jellemző itthon.

- Minden nap tanul valamit az ember. - Ana szúrós szemmel nézett Siriusra, mikor meghallotta újabb gúnyolódását. Eldöntötte, hogy ez az utolsó beszólás, amit szó nélkül tűr tőle. A férfi unott arckifejezéssel üldögélt tovább a székben, ő pedig folytatta.

- Itt van pár kép Párizsból, ha érdekel. Egyiken pont ez a talár van rajtam, éppen akkor vettem. - Átadta az albumot a két lánynak, de Lupin és a Weasley szülők is érdeklődve nézegették.

- Itt milyen kis fiatalka voltál - jegyezte meg Mrs. Weasley a tűzhely fölül, pont annál a képnél, amit Ana említett az előbb.

- Igen, ott olyan 18-19 éves lehettem. Emlékszem hónapokig alig ettem, hogy meg tudjam venni ezt a talárt. Azért voltam olyan sovány - nosztalgiázott. - A fura hóbortok bizony néha logikátlan tettekre késztetik az embert. Nálam a szép, egyedi talár, az ilyen. És ennél a darabnál kezdődött a szenvedély.

- De te elég jómódú családból származol, nem? Miért kellett koplalnod egy talárért akkor? - tette fel a kérdést Ron.

- A szüleimnek van pénzük bőven, ez igaz. De amikor közöltem, hogy az akkori vőlegényemmel Franciaországba megyünk tanulni esküvő helyett... nem repestek az örömtől. Nem a tanulással volt problémájuk, csak mivel egyszem gyerek vagyok - Ana nem akarta megemlíteni elhunyt fivérét -, túlszerettek és túlféltettek, azt akarták, hogy a közelükben legyek mindig. Na mindegy. Szóval, ekkor az apám úgy döntött, ha én ilyen önálló vagyok, akkor boldoguljak magam, ő bizony egy knútot nem ad. Elég pénzébe fájt az elmaradt esküvő. Azt hitte, ez majd visszatart. De nem bánom, hogy így döntött. Megtanultam beosztani a pénzt, leszámítva ezt a mániámat, ugye. Így esett, hogy az ösztöndíjamból és a mellékkeresetemből tartottam fenn magam, ami akkor nem volt túl sok. Jacobnak ugyan volt pénze, de én nem akartam ráutalva lenni. Annál nagyobb boldogság volt magam megvenni ezt a ruhát. És persze a többit is, de akkor már jól kerestem, bőven futotta rá.

- Szép hely lehet ez a Párizs - jegyezte meg ábrándos tekintettel Mrs. Weasley, miközben pálcás kezét szorgalmasan lengett a készülő étel felett. - Már csak pár perc, és kész a vacsora.

- Igen, az.

Ana, Ginny és Hermione segítettek az asszonynak, miközben tovább folytatták a beszélgetést. Fred és George is megjelent, miután Ron szólt nekik, valamint befutott Kingsley is. Mikor már mindenki előtt gőzölgött az étel, megérkezett Tonks is, aki helyet foglalt Ana és Lupin között.

- Bocsánat, hogy késtem, de irtóra elnéztem az órát ma - szabadkozott a boszorkány, és szedett a tányérjára. - Ó, de menő talár, Ana, honnan van?

- Ahh, ugye most nem fogod elölről kezdeni? - Sirius hosszabb kihagyás után, ekkor szólalt meg először. Ana most már kijött a béketűrésből, és vissza akart vágni a férfinak.

- És ha igen, akkor mi lesz? Előadod a Hattyú halálát? - kérdezte egyenesen a varázsló szemébe nézve.

Sirius szürke szeme villámokat szórt, csakúgy, mint Anáé. A hirtelen támadt feszült csendet Lupin nevetése törte meg.

- Sirius, te elmondtad neki, hogy...?

- Fogd be, Remus.

- Igen, elmondta, hogy régen nagyon érdekelte a balett. Olyannyira, hogy az egész Roxfortot szórakoztatta a jelmezes előadásával. Touché.

Pár másodpercig még farkasszemet néztek, majd Sirius olyan hirtelen, és olyan erővel állt fel az asztaltól, hogy a széke a falnak vágódott és felborult, ő maga pedig kiviharzott a szobából.

- Ne foglalkozz vele, Ana, ma egész nap ilyen volt. Elég türelmes voltál hozzá - próbálta nyugtatni a lányt Lupin.

De Ana nem tudott megnyugodni, mérhetetlenül dühös volt a férfira. Ledobta evőeszközeit és Sirius után eredt. Mikor az előszobai lépcső aljához ért, felkiáltott.

- Sirius! Sirius, azonnal állj meg!

- Ne kiabálj már ott lent, még felkelted anyámat, és akkor nem tudom, mit csinálok!

- Nem érdekel az anyád, azonnal állj meg, hallod!? Ó a francba, ez az átkozott magassarkú! - Ana levetette cipőjét, mert csak botladozott felfelé a lépcsőn, és nem tudott olyan gyorsan haladni, mint szeretett volna. A harmadik emeleten végre utolérte Siriust.

- Na mi van, Ana? A divat nem túl praktikus, ugye? - mutatott a lány kezében tartott cipőire.

- Mi a franc bajod van? - kiabálta, és hozzávágta a lábbeliket. - Mi történt veled tegnap óta?

- Semmi. Hagyj békén.

- Nem hagylak! - ragadta meg a boszorkány Sirius kezét. - Itt és most elmondod, hogy mi bajod!

Sirius szemeit a plafonra szegezte, mintha valami borzasztóan érdekes dolgot látna ott. Némán bámult fölfelé, viselkedése egy durcás kisgyerekre emlékeztette a lányt. Ana kitartóan állt előtte csípőre tett kézzel, de ahogy érzékelte, a férfinak nincs ínyére a beszéd, lehajolt, hogy összeszedje cipőit.

- Diótörő - szólalt meg végül a varázsló.

- Tessék? - nézett rá Ana értetlenül.

- A Diótörőből volt a jelenet, nem a Hattyúk tavából - vonta meg a vállát.

Ana nem tudta megállni nevetés nélkül. Hirtelen elszállt minden haragja. Mit művel ez a férfi?

- Lehetetlen alak vagy.

- És féltékeny és önző. Kellemetlen, arrogáns és...

- Fogd be.

- Csak te beszélhetsz?

- Igen - húzta ki magát. - Én legalább nem hülyeségeket beszélek.

- Csak azt hiszed. - Sirius szemtelenül nézett le rá, majd újra magán érezte a lány cipőinek ütődését. Lehajolt érte, hogy összeszedje, de nem adta vissza őket.

- Ezeket megtartom, rég vágytam már ilyenre. Ez is Chanel?

- Nem.

- Ó, hála Merlinnek! Így még jobban tetszik.

- Miért cikizel a ruháim miatt?

- Mert nekem sokkal jobban bejön az a mugli szerelés, ami múltkor volt rajtad.

- Akkor járjak mugli ruhában, csak hogy ne legyél seggfej?

Sirius kutyaszerű nevetésével nevetett fel.
- Azt hiszem, meglelted a legtalálóbb jelzőt rám. Nem, Ana. Véletlenül sem szeretném, hogy ne légy önmagad. Te így vagy tökéletes.

- Ó, közel sem vagyok az. Többek között, néha nehezen kezelem az indulataimat, ahogy azt a mellkasodnak koccanó cipőimről is észrevehetted, és túl hamar megbocsátok az embereknek.

- Ez az én szempontomból inkább erény - átnyújtotta a cipőit a lánynak és nagy sóhaj kíséretében beletúrt dús fekete hajába. - Nézd, Ana, kérlek, ne haragudj. Tényleg sokszor lehetetlenül viselkedek és nem tudom kontrollálni. Hiú és piperkőc vagy ugyan, de egyébként az ég világon nincs semmi baj veled.

- Piperkőc?

- Igen. Passzoljon a táska a cipőhöz, a nyaklánc a ruhához. Na és ez a kalap! - közölte nevetve.

Ana vállai megrogytak, ahogy szomorúan átölelte magát. Nem gondolta, hogy a varázsló ilyen nevetségesnek találja őt, és ez borzasztóan rosszul esett neki.

- Rendben. Felejtsük el - mondta síri hangon, és elindult visszafelé, Sirius azonban megállította.

- Úgy látom, eléggé érzékeny is vagy - simított ki egy tincset Ana arcából. - Nem akartalak kinevetni, de ezek igazán nem fontos dolgok. Nincs szükséged rájuk. - mosolya olyan őszinte volt, hogy a lány teljesen elveszett benne. Csak nézte homlokráncolva a férfit, és nem tudott mit felelni.

- Ne nézz így, mert ráncos maradsz - ugratta tovább, és mutatóujjával erőteljesebben bökte meg a lány homloka közepét.

- Hé - dörgölte meg a helyet, ahol a férfi hozzáért. - Kibírhatatlan vagy.

- Tudom. - Sirius elengedte a lányt, és együtt lefelé vették az irányt. - Menjünk, hátha maradt még a vacsorából. Mondjuk, nincs sok kedvem magyarázkodni.

- Te okoztad...

- De a balettet te hoztad föl.

- Jaj, tényleg, ne haragudj - kapta a szája elé a kezét Ana.

- Ugyan, megérdemeltem.

- Na végre! Remélem, szent a béke! - kiáltott rájuk Tonks, mikor visszaértek a konyhába.

- Igen. Sirius belátta, hogy elég...

- Nagy seggfej voltam

- Sirius! Hogy beszélsz!? - ripakodott rá Mrs. Weasley, és gyilkos pillantásokat vetett felé, de a varázsló csak megvonta a vállát. - Gyere, Ana drágám, maradt még egy utolsó tányér a vacsorából.

Ana bocsánatkérőn nézett a férfira, amikor Molly elé helyezte a vacsorát. Félt, a kirekesztéstől megint rossz kedve lesz a varázslónak.

- Én majd iszom valamit inkább. - Azzal elment, hozott magának és Anának is egy pohár vajsört, majd leült mellé. Ana elé tolta az ételét.

- Edd csak meg. Sovány vagy, rádfér - Ana félszeg mosolyt eresztett meg felé.

- Te is az vagy - válaszolta, és felhúzva lábát, hintázni kezdett a székkel, kezét Ana székének háttámlájára támasztva. - Nem adom meg Mollynak a lehetőséget, hogy ma este újra rajtam köszörülje a nyelvét. Egész nap ezt csinálta. - Míg beszélt, szemét le sem vette az asszonyról.

- Inkább éhen halsz?

- Hozzászoktam az éhezéshez - hideg tekintetét Anára fordította, akinek megremegett kezében a villa a hallottaktól. Sirius leeresztette magát a székkel. - Ne aggódj, eszek majd valamit, ha felmentek.

Ana megrázta a fejét. Ezt mégsem hagyhatja. Amíg ő él, Sirius Black nem fog többet éhezni. A férfi elé tolta a tányérját, és fejével rábökött.

- Gyerünk, edd csak meg. Most úgyis Arthurral pöröl valamin.

- Hah - ciccent fel maró gúnnyal a hangjában. - Nem fogok itt lopva enni, mint egy utolsó tolvaj.

Ana idegesen pillantott Weasley-ék felé. Tökéletesen megértette Siriust. Új ötlet villant a fejébe, és cinkos mosollyal fordult a varázslóhoz.

- Én hazamegyek, te kikísérsz és közlöd velük, hogy aludni térsz. - Azzal Ana felpattant, és búcsút intve a társaságnak elhagyta a helyiséget.

Hallotta Siriust, ahogy mogorván elköszön a többiektől, megvárta, hogy beérje őt a folyosón, majd karját megragadva húzta őt magával.

- Mi ez az egész? - kérdezte, amint becsukódott mögöttük a bejárati ajtó.

Ana csak mosolygott, megpördült a tengelye körül, belevetve magukat a sötét űrbe, majd egy szempillantás múlva már a homokban lépkedve igyekeztek Korallszirt felé. A boszorkány egyből leültette az elképedt varázslót a kanapéra, ő maga pedig a konyhában kezdett tevékenykedni.

- Ne számíts túl nagy dologra - szólt hátra a válla fölött, miközben egy kés darabolni kezdte a zöldségeket, a tojások pedig magukat törték fel egy tálban -, de ezt legalább nyugiban megeheted.

Begyújtotta a tűzhelyet, mire egy kevés békönszalonna, majd a zöldségek és a tojások a serpenyőbe vetették magukat.

- Elég furán festesz ebben az elegáns Chanel cuccban ott a tűzhelynél.

Ana hátrafordult, megtörölte kezét egy konyharuhában, majd ahogy végignézett magán, el kellett ismernie, valóban nem az alkalomhoz illő az öltözéke.

- Szívesebben látnál otthonkában?

- Az attól függ. Ha rövidebb, mint ez a ruha, akkor igen - kacsintott rá.

Ana a fejét csóválva letette az immár kész szalonnás tojást az asztalra, mellé szelet puha kenyeret rakott.
- Inkább gyere és egyél.

- Szívesebben ennék itt a kanapén.

- A kanapén? - kérdezett vissza zavartan a boszorkány. - De hát, az asztalnál szoktunk enni.

Sirius felnevetett. Felállt, hogy elvegye a tányért, és visszeülve a kanapéra elkezdte lapátolni magába. Ana aggodalmas arckifejezéssel figyelte a férfit. Nem értette, mégis hogyan lehet kényelmesebb a kanapén enni, mint az asztalnál. Arról nem is beszélve, hogy Sirius akár le is eheti azt a zsíros étellel. Már így is szétmorzsált mindenfelé. A férfi mintha kitalálta volna gondolatait, felnézve rá az ételéből elmosolyodott. Szemét le sem véve a boszorkányról, kicsit megdöntötte a tányért, de mielőtt a rántotta lecsúszhatott volna róla, újra egyenesen tartotta maga előtt. A mozdulatot megismételte a másik oldalra is, ennek láttán pedig Ana halántékán egy verejtékcsepp kúszott lefelé, éppen úgy, mint a zsírtól csöpögő szalonna...

- Elég - csattant fel, és keresztbe fonta karját maga előtt. - Úgy viselkedsz, mint egy gyerek. - Szigorú tekintetén Sirius csak nevetett. - Ha hiszed, ha nem, a zsírfolt eltávolító bűbájok elég nehezek. - A férfi jókedvét látva Ana csak nehezen tudta elrejteni mosolyát, és valahol örült, hogy Sirius gondját viselheti, még ha csak egy tál rántottával is.

- De neked már biztosan szuperül megy - ütötte tovább a vasat jókedvűen, mire Ana leült mellé, és egy kis darab paprikát emelt el a tanyérjaról. - Egyébként tudom - fordult keserűvé a hangja, arca elkomorult, és hirtelen mintha éveket öregedett volna.  - Lassan már az összes takarító bűbájt ismerem.

- Sajnálom - mondta, és a férfi térdére csúsztatta tenyerét, aki megrándult az érintéstől. - És ezt is! Ne haragudj, mindig elfelejtem, hogy nehezen viseled az érintést, nekem pedig nem kéne...

- Semmi baj - vágott a szavába. Az immár üres tányért maga mellé helyezte a kanapéra, és Ana felé fordult. - A tiédet már kezdem egészen megszokni.

Ana fürkésző tekintettel méregette a mellette ülő férfit. A férfit, akinél erősebbet még sohasem látott, és aki néha mégis olyan elesettnek tűnt. Sejtette, ezt az oldalát nem mutatja túl sok embernek, így örült, hogy a varázsló a bizalmába fogadta. Fel akart állni, hogy a szennyes tányért a mosogatóhoz vigye, de Sirius megfogta a kezét, hogy maradásra bírja. Ana szíve hevesebben kezdett dobogni, kezének jól esett a varázsló tenyerének meleg érintése.

- Figyelj - kezdte, és Ana nagyot nyelt. Szája teljesen kiszáradt, a neve olyan szépen csengett Sirius szájából. - Tényleg ne haragudj a mai viselkedésemért. Meg sem érdemlem, hogy ilyen rendes legyél velem, de köszönöm. Megfojt az a ház.

Ana megszorította Sirius kezét. Ő is érezte, mennyire más a férfi, ha kiszabadul onnan, van abban a házban, valami baljós.

- Felejtsük el. És igazán nincs mit.

- Megengeded, hogy körbenézzek? Igazán takaros az otthonod. - A szóra a boszorkánynak nevethetnékje támad. - Te meg gusztustalanul pedáns vagy.

Ana nem tudott haragudni rá, csak belecsípett vállába. A szeme huncutságról árulkodott, és ő elolvadt íriszének szürkeségébe. Csak szemét forgatta meg, de végül is szabad utat engedett Siriusnak, és az mindent alaposan meg is nézett. Levette a szekrényen sorakozó könyveit, beleolvasott szinte mindegyikbe, majd letette őket. Megcsodált minden apró mütyűrt, ami a polcokon hevert, még a konyhaszekrényekbe is benézett. Egyesével meggyújtotta a füstölőket, bár a rudak illatát, dobozba zárva is könnyedén kiszagolta.

Pálcájával megbűvölte a lebegő gyertyákat, amik arany fénycsíkot húzva maguk után táncolták körbe őket és a szobát. Ana nevetett, és Sirius is felhőtlenül jókedvűnek tűnt. Mint egy gyerek, aki most fedezte fel, hogy tud varázsolni. A boszorkányt teljesen elbűvölte a varázsló látványa. Szívét melegség járta át ahogy őt figyelte, és önkéntelenül is elmosolyodott. Hosszasan beszélgettek, észre sem vették, mennyire elszaladt az idő.

Mikor Sirius útnak indult, Ana a tornácon állva figyelte őt. Tudta, őrültség, de nem bírta megállni, hogy ne szóljon utána.

- Nem maradnál még egy kicsit?

Sirius visszafordult, csodalkozó pillantása talákozott Ana reményteljes tekintetével. A csodálat hamar valami teljesen mássá alakult, amit Ana nem tudott megfejteni. A varázsló megállt előtte a lépcső alján, így egymagasnak tűntek. Először nem szólt semmit, csak homlokon csókolta a boszorkányt, majd a fülébe súgta:

- Jó éjszakát!

Ana szíve hatalmasat dobbant, s majd' kiugrott helyéről. Érezte Sirius mentolos illatát, az erőt, ami áradt belőle, és a biztonságot, amit mindig sugárzott magából. Legszivesebben karjai közé bújt volna, keze ösztönösen indult el felé, de mire célt ért volna, a varázsló hátrébb lépett tőle. Ana most csak enyhe zavart tudott leolvasni arcáról, ugyan azt, amit ő is érzett.

Szomorúan nézte távolodó alakját. Milyen jó lett volna, ha még marad! Hatalmasat sóhajtva nyitott be az ajtón, és a látvány, ami fogadta mosolygásra késztette. Az üres tányér még mindig a kanapén hevert, amit valahogy ténylegesen is sikerült összezsírozni, a nagy paca gúnyosan meredt Anára, mintha csak rajta nevetne. Körülötte szétszóródott morzsadarabok. Könyvei szanaszét hevertek mindenütt, ahová a varázsló éppen lerakta, csecsebecséi szintén az eredeti helyüktől távol estek. Az asztalon félig elhasznált füstölők feküdtek egymáson, a konyhaszekrény ajtajai tárva nyitva álltak. A kanapé huzata gyűrödten lógott a földre, a díszpárnák fele pedig a padlón hevert.

Csak egy pálcaintés lett volna rendet varázsolnia, Ana mégsem tudta megtenni. Csak állt ott Chanel kosztümjében, gyöngysorát morzsolgatva kezében, és a rendetlenséget nézte, amit Sirius hagyott maga után. A férfi belakta a lakását, otthagyta sajátos névjegyét, amit Ana még élvezni akart. Igazi otthont teremtett a takaros lakásból, és a boszorkány ekkor döbbent rá, mi hiányzott eddig belőle: az élet. A rumliban a harmóniát látta, hogy nincs egyedül, van egy társa, aki jelenlétével változatosságot csempész egysíkú mindennapjaiba.

Kivételesen nem tett rendet. Másnap ráér ráeszemélnie, hogy valójában mégis egyedül van. Édes-keserű érzéseivel lépdelt fel a lépcsőn, hogy a hosszú nap után végre nyugovóra térjen. Egyedül.