– Tehát a főhős számára a legfontosabb tárgy a Biblia volt – összegezte Mr. Johnson irodalmon az éppen aktuális regény lényegét. – Nektek van olyan tárgyatok, amit mindennél fontosabbnak vagy kedvesebbnek tartotok? Ha igen, mi az?

Egy kis töprengős csend söpört végig a termen, némelyek állukat a tenyerükbe támasztva meredtek maguk elé, míg mások elmélkedést mímelve az órájukat csekkolták a pad alatt. Még nyolc perc volt hátra kicsengőig – igen, én is az órámat csekkoltam.

– A méregdrága szemüvegem – hallatszott hátulról egy lány rezignált hangja. – Ha eltöröm, apám megnyúz élve.

– Nekem az inzulin injekcióm – jött egy másik hang.

– Értem – mosolygott Mr. Johnson kissé erőltetetten. – És esetleg olyan tárgy, ami valami vagy valaki miatt sokat jelent nektek?

Tom a karkötőjét nézte a csuklóján, és szórakozottan forgatta a mutatóujjával. Neki valószínűleg ez volt a legfontosabb tárgya. Hosszú hetek teltek el a Gabriellel történt beszélgetés óta, no meg azóta, hogy Tom megígérte, többé nem találkozik vele, de azt a karkötőt még mindig hordta. Legszívesebben letéptem volna a karjáról, hogy fellőjem a világűrbe.

– Igen, Carter? – kérdezte Mr. Johnson az illemtudóan jelentkező kockagyereket.

– Nekem egy levél az. Anyám írta.

– Mesélsz még nekünk erről a levélről?

Carter az ajkába harapott, és várt egy kicsit.

– Anya tüdőrákban haldoklott, és nem tudott szóban elbúcsúzni a családtól, így mindenkinek írt egy-egy levelet, amíg még tudott.

– Ez nagyon szomorú, sajnálom, hogy ezt kellett átélned – mondta Mr. Johnson együttérzőn. – Gondolom, biztonságban tartod otthon.

– Talán ezt kéne tennem, de nem, mindig magamnál hordom, ha valami megmérettetésre kell mennem. Így olyan, mintha anya is elkísérne és drukkolna értem. Az az elsárgult, kitépett füzetlap nem csak egy emlék tőle, hanem egy darabka belőle. Nem bírnám ki, ha ez is megsemmisülne.

Holly szerelmesen nézett felé. Tom azonban oda sem bagózott, csak megforgatta a szemét, és a telefonját nyomkodta. Ez utóbbit a tanár is észrevette.

– Elmondanád erről a véleményedet, Thomas? Ahelyett, hogy a telefonodat babrálnád – szólt rá, szemlátomást azt várva, hogy Tom elnézést kérjen. Azt ugyan várhatta.

– Nem akarja tudni – felelte ő. Most én haraptam az ajkamba.

– Már hogy ne akarnám. Légy szíves, fejtsd ki – erősködött Mr. Johnson összefonva a mellkasa előtt a karját, nyilván azt gondolva, hogy Tomnak fogalma sincs a témáról, és ha beszédre utasítja, akkor ez ki is derül. Már az arcára volt írva egy kis várakozásteli káröröm, pedig valójában ő készült fejest ugrani a verembe, csak még nem tudott róla. – És tedd el a telefonodat.

– Jól van, maga akarta – felelte Tom kegyesen, mintha szívességet tenne Mr. Johnsonnak, és a telefonját zsebre dugva vett egy mély lélegzetet. – Szerintem a tárgyak csak tárgyak, lényegtelen, hogy kitől vannak, vagy hogy milyen emlék fűződik hozzájuk. Tárgyakhoz ragaszkodni hülyeség, egyrészt, mivel könnyen elveszhetnek vagy megsemmisülhetnek, másrészt meg úgysem a tárgy maga számít, hanem az, amit képvisel.

Az osztályban páran felmordultak, Mr. Johnson pedig meglepődve vonta fel a szemöldökét.

– Nem értek egyet – tiltakozott Carter fejhangon. – Lehet, hogy a tárgyakhoz való ragaszkodás neked túl materiális, de annak, aki már elvesztette egy szerettét, ezek a tárgyak túlmutatnak önmagukon. Igen, anyám levelében anyámat látom, nem a papírlapot, de engedd meg, hogy ilyen gyarló legyek.

– Nekem mindkét szülőm meghalt – felelte Tom. Egy lélegzetvételnyi néma döbbenet suhant át az osztályon. Ezek szerint nem mindenki tudott róla, hogy örökbe fogadták. – Ezt nem azért mondtam, hogy túllicitáljalak, vagy hogy lekicsinyeljem a fájdalmadat, egyszerűen csak nagyon is tudom, miről beszélsz, de akkor is hülyeségnek tartom.

Carternek megfeszült az állkapcsa, de lenyelte a mérgét.

– Szóval ne a tárgyakhoz ragaszkodjunk, hanem az emberekhez, oké, értem.

– Nem, én nem ezt mondtam – nézett rá Tom. – Ez is ugyanakkora közhelyes baromság, mint az előbbi. – Az osztály a tanárral együtt összezavarodva meredt rá.

– Na ne – mordultak fel páran.

– Most már nem értelek – mondta Carter.

– Valahogy sejtettem.

– Akkor magyarázd el légy szíves, hogy még én is felfogjam. – Carter már kissé felemelte a hangját.

– Jól van, gyerekek, azt hiszem, ezt már kiveséztétek... – szólt volna közbe Mr. Johnson, de Tom folytatta:

– Az emberek is ugyanaz a kategória: eltűnhetnek az életünkből, meghalhatnak. Bármiféle ragaszkodás egyenlő a változás el nem fogadásával.

– Az emberekhez való ragaszkodás maga a szeretet – ellenkezett Carter.

– Hallottál már arról a mondásról, hogy „ha szereted, elengeded"?

– A halottainkról beszélsz, ember!

– Na jó, elég legyen, fiúk! Carter, biztos vagyok benne, hogy Thomas nem provokálni akart. Igaz, Tom? – nézett rá Mr. Johnson jelzésértékűen, és egyben vészjóslóan.

– Persze, hogy nem. Én csak kifejtettem a véleményemet, ha már megkértek rá. Sajnálom, ha megbántottalak. Nem állt szándékomban – pillantott Tom Carterre, és az arcán őszinteség tükröződött. Tom arcai úgy változtak, mint a szeszélyes időjárás: olykor elképesztettek, lenyűgöztek, vagy éppen megbotránkoztattak, de ami a leginkább megbabonázott, az a keserű cinizmus és nihil alól időnként felfénylő gyermeki tisztaság volt, mint ahogy ebben a percben is.

– Semmi gond, bár idegen számomra az álláspontod, de mindegy, nem kell mindig mindenben egyetérteni. És nem vagyok sértődős típus – felelte Carter egy merev, maszkszerű mosollyal. Holly erre még szerelmesebben nézett felé.

– Örülök, hogy sikerült elsimítani a konfliktust – mondta Mr. Johnson jelentős megkönnyebbüléssel, és talán örökre megtanulta, hogy Tomban van valami hasonlatos egy vadmacska kölyökhöz: messziről védtelennek tűnik, de ha macerálod, könnyen megjárhatod.

Biztos voltam benne, hogy Tom nem gonoszságból vagy szemétkedésből mondta, amit mondott, hanem inkább csak a saját traumája beszélt belőle. Úgy gondolhatta, hogy ha valaki nem ragaszkodik senkihez és semmihez, azzal megkímélheti magát a fájdalomtól. Talán ezzel csak jót akart a maga furcsa módján, ám ez egy avatatlan külső szemlélőnek valószínűleg kegyeletsértő gyökérkedésnek jött le, és csak elbeszéltek Carterrel egymás mellett.

– Na és te, Kyle? Megosztod velünk, mi a legfontosabb tárgyad? – nézett rám a tanár váratlanul. A kérdés felkészületlenül ért, még sosem gondolkodtam el ilyesmin, és különben is azt reméltem, csak önkéntes alapon kell erről beszámolnunk, nem fognak direktben felszólítani. Milyen dolog ez, hogy így kifaggatják az embert egy ilyen személyes dologról, ráadásul ennyi ember előtt? Valamiért a zöld füzetem jutott elsőként az eszembe, de kizárt volt, hogy ezt ország-világ elé tárjam.

– A kaja – mondtam végül némi gondolkodás után, hogy oldjam a passzív-agresszív hangulatot, és eltereljem a figyelmet Tom seggfejségéről. Sokan felnevettek.

– A micsoda? – kérdezte Mr. Johnson megütközve, és látszott rajta, hogy nem tudja eldönteni, hogy haragudjon-e inkább, vagy mulasson.

– Amondó vagyok, hogy ha nincs étel, akkor nincs élet, úgyhogy ez elég fontos a számomra – vontam vállat.

– Én valami konkrét tárgyra gondoltam – vitatkozott Mr. Johnson, de mosoly ült a szája sarkában.

– Az ennivaló mint olyan sok konkrét étel képében ölthet testet: egyik nap például töltött padlizsán, másik nap pizza. Örökké változik, de a lényege mégis mindig ugyanaz marad.

A röhögés erősödött, és csak későn döbbentem rá, hogy pont azokat a kajákat soroltam fel, amiket Tom csinált nekem.

– Ha jobban belegondolok, igazad van. És ezzel a válasszal még Tom is elégedett lehet – kedélyeskedett Mr. Johnson. Tom csak egy sötét pillantást vetett felé, aztán egy még sötétebbet felém, és a továbbiakban a füzetének szentelte a figyelmét, de határozottan úgy festett, mint aki ki szeretne rohanni a teremből. Vagy a világból. Ezerszer megbántam, hogy épp azt a két ominózus kaját említettem példának, annak viszont örültem, hogy óra végére, mire kicsengettek, enyhült a légkör, és már nem feszültek gyilkos indulatok a levegőben.

– A házi feladat az lett volna, hogy írjatok egy esszét a legfontosabb tárgyatokról, de inkább eltekintek tőle – kiabálta túl Mr. Johnson a megélénkülő lármát. Csak helyeselni tudtam a döntését. – A következő órán a Búcsú a fegyverektől című regényt fogjuk venni, addigra olvassátok el – tette még hozzá, aztán elengedett minket.

– Mi volt az a szöveg irodalmon, hogy a legfontosabb dolog számodra a kaja? – sziszegte Tom, miközben már hazafelé sétáltunk. Az idő lehangoló volt: rongyos, sötét felhők lógtak az égen alig várva, hogy a földre loccsanthassák terhüket, és nyálkás falevelek borították a járdát, amiken néha majd' eltanyáltunk. – Ha nincs étel, nincs élet? Nem vagyok olyan hülye, hogy ne vegyem észre, miket soroltál fel példának – mondta szemrehányóan. – Élsz-halsz a főztömért, vagy mi?

A fejem lángolni kezdett, bár számítottam rá, hogy ezt ki kell majd magyaráznom valahogy, mert ezek a példák Tom számára egyértelműen gyanakvásra adtak okot.

– Látom, nem értesz a szimbólumokhoz – rögtönöztem.

– Akkor taníts, mester.

– A kaja a testnek kell, nem pedig a léleknek. Ahogy az olyan dolgok is, amiket tőled akarok.

Tom harciassága megcsappant.

– Ó. Már értem. – Letaglózta a felismerés, és az arcát elöntötte egy kis szégyenpír. Szomorú volt látni a fájdalmát, ahogy rájött, az utolsó reménysugár is szertefoszlott, hogy talán szeretem. De a megkönnyebbülését látni talán még szomorúbb volt.

Megsemmisülten elfordult, és tovább ment.

Útközben képtelen voltam nem a karkötőjét bámulni. Ezt a dolgot is szívesen megbeszéltem volna vele, ha már így benne voltunk a megbeszélésben, de nem volt jogom számonkérni az érzéseit. Talán jöhettem volna azzal, amit Gabriel tanácsolt: hogy birtokló típus vagyok, de nem az én stílusom volt jelenetet rendezni. Egy idő után azonban feltűnt Tomnak, hogy folyton a csuklóját nézem, és megállt.

– Féltékeny vagy – rakta össze a képet.

Nyeltem egyet.

– Nem – hazudtam –, csak nem tudok elvonatkoztatni a gondolattól, hogy még mindig annak az ajándékát hordod, aki azzal a lendülettel tett prostivá, amivel elvette a szüzességedet – szaladt ki a számon. Tom szerelmes volt Gabrielbe, ebben biztos voltam. A nála történt pánikrohama is ezt bizonyította.

Tom állkapcsa megfeszült. Számítottam némi dühkitörésre, de csak így felelt:

– Attól még, hogy valami lezárult és örökre véget ért, nem fogom megtagadni. Igen, jelentősége van a számomra, és ez így is marad, de ez nem jelenti azt, hogy fontosabb nálad.

Szerelmes lehet valaki egyszerre két emberbe? Tom esetében úgy tűnt, igen. Mert bármennyire is szeretett engem, feltűnően ragaszkodott a Gabrielhez fűződő emlékeihez. Úgy kellett azonban tennem, mint akinek egyáltalán nem szívügye ez az egész.

– Akár azt is jelentheti. Nekem tök mindegy – vontam vállat, aztán tovább mentem, de Tom megfogta a csuklómat.

– Várj – állt elém, és az arcán elkeseredett bizonyításvágy tükröződött. – Te vagy az egyetlen. Te vagy a legfontosabb, értsd meg – suttogta. – Nem akarlak elveszíteni.

Lehajtotta a fejét, és a cipője orrát kezdte stírölni. Magányos, elárvult kis kutyakölyöknek nézett ki. Megsajnáltam. Megragadtam az állát, és felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek.

– Nem fogsz – feleltem. – Nehezen találnék még egy ilyen gyönyörű szexjátékszert – tettem hozzá magyarázatként, tudathasadásos módon kegyetlenül és egyben megnyugtatóan.

Tom felnevetett, de a tekintetében mélyen szomorúság tükröződött. Aztán én is nevettem, és folytattuk az utunkat hazafelé a szeles téli délutánban.

Otthon, miután megcsináltam az összes házit, kiültem a nappaliba tévézni a nagyival.

– Mi volt ma az iskolában, kis drágám? – kérdezte a nagyi sajtos perecet ropogtatva, miközben a kedvenc sorozatát néztük.

Nem válaszoltam azonnal. Mégsem felelhettem azt, hogy Tom ma kegyeletsértő dolgot mondott, és magára haragította a fél osztályt.

– Irodalmon arról beszélgettünk, hogy kinek mi a legfontosabb tárgya, mert az egyik regénykarakternek a Biblia volt.

– Nocsak, ez érdekes téma. A tárgyak, amikkel körülvesszük magunkat, jellemeznek minket. Ki mit mondott?

– Akadt, akinek a szemüvege a legfontosabb, másnak egy levél, amit az anyja írt neki a halála előtt.

– Szép dolog, hogy megosztottak a többiekkel ilyesmiket.

– Én elkomolytalankodtam – vallottam be.

– Pont te? – pillantott rám mosolyogva. – Nem akartál válaszolni – állapította meg rendkívül éleslátóan. – Nincs ezzel semmi baj.

– Nem tudtam, mit válaszoljak.

– Nincs mindenkinek kedvenc tárgya, vagy olyan, ami számára kiemelt fontosságú.

– Azt hiszem, nem is erről van szó.

– Hát miről?

– Egyrészt kialakult egy kisebb vita, és én megpróbáltam oldani a hangulatot azzal, hogy hülyeséget mondok. Másrészt viszont...

– Másrészt viszont? – Lehalkította a tévét a távirányítóval, pedig már a sorozata ment, így csak a diszkrét ropogtatás hangjai keveredtek a falióra ketyegésébe.

– Azt mondtad, ezek a tárgyak jellemeznek minket. De hogyan jellemez valakit egy olyan tárgy, amiről az illető szinte semmit sem tud?

Még mindig nem emlékeztem pontosan, mi áll abban a naplóban, de ennek ellenére valamiért mégis fontos volt számomra. Mégsem éreztem hajlandóságot arra, hogy elolvassam. Ez a fura ellentmondás kissé megőrjített.

A nagyi szemlátomást meglepődött.

– Talán csak a tárgyhoz társított fantáziáról van szó – felelte egy kis töprengős ropogtatást követően. Örültem, hogy nem kérdezett rá, milyen tárgyról van szó. Akkor hazudnom kellett volna.

– Lehet. Sőt, biztos. – Átnyúltam a kezében lévő tálba, és én is kivettem egy perecet. – Neked is van ilyen tárgyad?

– Ó, hát persze! – nevetett. – A fiatalkori naplóm.

Villám cikázott át a gyomromon. Miért pont ezt mondta? Utalni akar ezzel valamire? Vagy talán csak véletlen, hogy neki is a naplója a legfontosabb tárgya? Ahogy rám nézett, úgy éreztem, mintha a fejembe látna, és olyasmit venne ott észre, aminek a létezéséről még én magam sem tudok. Végül arra jutottam, hogy csak paranoiás vagyok.

– Még mindig meg van?

– Még szép! Nem mintha olyan nagy dolgok szerepelnének benne. Főleg apróságok, hétköznapi események. De amikor megtörténtek, a legfontosabbnak tűntek a világon. Mostanság a napjaim szinte egyformák, régen viszont minden tele volt izgalommal. Úgy látszik, én már a múltban élek – mosolygott. – Nem mintha okom lehetne panaszra a jelent illetően, boldog vagyok, hogy anyád ide küldött téged. Legalább hasznosnak érzem magamat. Végtére is ki vigyázna rád, míg ő külföldön van, ha nem a szerető nagyanyád? – Végre kiderült, milyen hazugságot mesélt be neki anya az itt tartózkodásom okáról. Hálás voltam neki, amiért semmi rosszat nem mondott rólam a nagyinak. Ezt a nagylelkűséget meg sem érdemeltem.

– Kösz, hogy itt lehetek – motyogtam.

– Ez csak természetes, kisfiam. Apropó, a karácsonyi szünetet is itt fogod tölteni, remélem, nem bánod nagyon. Biztosan vágytál volna már egy kicsit haza menni, de anyádnak sajnos nincs módja az új munkája mellett megoldani a látogatást. Annyira sajnálom.

– Semmi baj.

– Ezt neked is elmondta már, ugye?

– Persze, nem ért váratlanul a hír – hazudtam. – Ne aggódj. Szívesen töltöm itt a karácsonyt.

– Ennek örülök, kis drágám. De azért hívd majd fel anyádat. Bár biztosan egyébként is gyakran beszélgettek.

Igazából azt sem tudtam, mi lehet vele. Én nem hívtam, és ő sem telefonált ide: engem érthető okból nem keresett, és az anyósát, azaz utált exférjének anyját sem szívesen hívogatta.

Amikor a film véget értével a nagyi elvonult a szobájába én pedig magamra maradtam a nappaliban, csak néztem a telefont, aminek türkizkék műanyagját már elsárgította az idő. Nem voltam képes felvenni a kagylót és tárcsázni anya számát, pedig többször is kinyújtottam a kezemet: amikor eszembe jutottak az elválásunk körülményei, mindig leejtettem a karomat.

Még mindig a fülemben csengett az a hibáztató csönd, ami felelet helyett jött, bármit is mondtam, és attól a kitaszítottság érzéstől végiglúdbőrözött a karom. Folyton az járt a fejemben, hogy vajon én nem tudtam jól bocsánatot kérni, vagy amit tettem, az megbocsáthatatlan? Vagy néha segít a távolság, meg a szeretet ünnepe?

De nem sok értelmét találtam a telefonálásnak. Ha személyesen nem tudtunk kommunikálni, telefonon mitől menne? Azon kívül miért bocsátana meg csak mert karácsony van? Ezen nem segít a karácsony. Mindegy, attól még jelezni akartam, hogy élek és gondolok rá, ezért úgy határoztam, szétnézek a vásárban, hátha találok ott valamit, amit elküldhetek neki ajándékba.

Másnap, azaz szombaton reggel elzarándokoltam az ötpercnyi járóföldre lévő főutcára, ahol egy óriási feldíszített karácsonyfa mellett sok kis fából ácsolt bódé sorakozott. Forralt bort, édességeket, sült húsokat meg mindenféle kézműves cuccokat árultak, mint például gyertyákat, ékszereket, ruhaneműket, de voltak könyvek és naptárak is. Egy fényes New yorki vásár felhozatalához képest szegényes volt a kínálat, de a hangulat cserébe családiasabb: úgy tűnt, szinte mindenki ismer mindenkit.

Többször is végigsétáltam az asztalok előtt, de semmi olyat nem láttam, amit érdemes lett volna megvennem anyának. Ha drága dolgot találtam, azért nem mertem megvenni, hogy nehogy azt higgye, hasonló viszonzást várok, vagy hogy ezzel akarom megvásárolni a bocsánatát, apróságot ajándékozni viszont kicsinyesnek és szánalmasnak éreztem volna. Különben is, anyának már mindene meg volt, semmi sem hiányzott neki. Talán én sem.

Végül harmadszorra is megálltam a képeslapok előtt. Az egyik a befagyott bányatavat ábrázolta korizó gyerekekkel, havas fákkal, díszkivilágítással. Ünnepi üdvözlet Hammerfallsból. Ha más nincs, ez is megteszi. Kifizettem az árát a pirosló arcú öregasszonynak, aki árulta, és megkönnyebbültem. A nagyi részére már sokkal gyorsabban ment az ajándékvásárlás: a kézműves bódéban vettem egy hímzett vászontáskát, levendulás mézet, meg kecsketejes szappant, ezt kiegészítettem még egy csomó csörgős bizsuval, amiket annyira szeret és kész is voltam.

Már indultam volna hazafelé, amikor észrevettem Hollyt és Cartert. Egymást átkarolva nézték a kínálatot, forralt bort iszogattak, aztán egyikük mondott valamit, amin felnevettek, és Carter megcsókolta Hollyt. Tom jutott a jelenetről eszembe. Nem volt elég, hogy azonos nemű párosként nyílt színen egymáshoz sem érhettünk, sőt, egyenesen titkolnunk kellett, hogy együtt vagyunk, de még saját magunkból is száműznünk kellett a párkapcsolat gondolatát. Addigra már minden szögből megkaptam őt: elölről, hátulról, szőnyegen, asztalon, ágyban, és minél többet adott magából, annál többet akartam, de elkeserített a tény, hogy még egy halvány ötletkezdeményem sem volt, amivel megnyugtathattam volna, hogy nincsen megátkozva.

Néztem Hollyék boldog párosát – Carter épp egy fülbevalót vett Hollynak –, és arra gondoltam, hogy én még egy ilyen vacak kis képeslapot sem vehetek Tomnak a félreértés veszélye nélkül, amilyen a kezemben van. A gyerekek a lapon olyan gondtalanul korcsolyáztak az örök boldogság pillanatába dermedve, mintha biztosak lehetnének benne, hogy soha nem kell majd szembenézniük az élet szarságaival. Vagy éppen a szerelem szarságaival. A legérthetetlenebb mégis az volt az egészben, hogy az összes szarság ellenére sem cseréltem volna el ezt a szerelmet senkiével.

Döntöttem: lesz, ami lesz, lépnem kell. Elővettem a telefonomat, és felhívtam Tomot.