Másnap reggel, amikor beléptem a suli kapuján, és megláttam a faliújság előtt csoportosuló izgatott tömeget, már a zsigereimben éreztem, hogy valami nincs rendben. Én is odamentem, hogy megtudjam, mit néznek ennyire, de a fejektől semmit sem láttam, akárhogy nyújtózkodtam.

– Szerintem photoshopolt – szólalt meg egy lány valahol a falnál.

– Szerintem nem, elég jó minőségűnek tűnik – felelte rá egy fiúhang.

– Én akkor sem hiszem el róla – vitatkozott a lány.

– Én elhiszem – szólt közbe egy másik srác, mire páran rámeredtek. – Miért, akár igaz is lehet, hiszen alig ismerjük.

– Bocs, engem is odaengednétek? Mit néztek ennyire? – kérdeztem, mire a felém fordulók arcára kényelmetlen zavar ült ki, és távolabb húzódtak. Az újonnan nyílt résben aztán láthatóvá vált a beszéd tárgya: egy fotó, amin Tom és én voltunk láthatók. A kép előző nap készülhetett, mert mögöttünk ott volt a bányató, és épp azt a pillanatot kapta el, amiben Tom a tenyerét a mellkasomra téve megcsókolt... Forróság öntötte el az arcomat. Sejtettem, hogy Carter nem fogja annyiban hagyni a dolgot, már a mosdóban is utalt egy s másra, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen gyors lesz. És ilyen kicsinyes. Talán mégiscsak komolyan gondolta azt az ajánlatot, és rosszul viseli a visszautasítást.

Amikor felpillantottam, az emberek jó része már elpárolgott, de akadtak, akik továbbra is ott maradtak és engem figyeltek, feltehetően azt várva, mi lesz a reakcióm. Sugdolózó hangokat és apró nevetéseket is hallottam. Letéptem a fotót a rajzszögről, bár tudtam, hogy felesleges: a futótűz már megindult a tarlón.

Nagyot sóhajtottam, és a termünk felé vettem az irányt, amikor észrevettem egy másik csoportosulást, egy oszlop körül. Aztán egy újabbat, a tablók alatti falnál. Egek, Carter kitapétázta velünk az iskolát. A jelek szerint nem kevés energiát ölt a projektbe, mindössze néhány óra alatt terhelő bizonyítékot szerzett, sokszorosította, és még tanítás előtt bejutott a suliba, és szét is terítette. Igencsak kiakadhatott ránk. Nem tudtam, hogy nevessek-e, vagy félni kezdjek. Leginkább Tom miatt aggódtam.

Amikor a teremhez értem, élénk beszélgetés hallatszott ki az ajtó mögül, és Carter baritonja volt a leghangosabb.

– ...nem teljesen olyan, mintha Kyle erőszakkal smárolná le Tomot, Tom meg el akarná tolni magától?

– Szerintem véletlenül lett így elkapva. Valaki csak le akarja járatni – jött feleletként egy lányhang. – Ahogy telerakták az iskolát a fotókkal, abból tök egyértelmű.

– Miért akarná lejáratni? – kérdezte egy srác.

– Mit tudom én, irigységből: mert New Yorkból jött, jól néz ki, népszerű.

– Én nem állítok semmit, se mellette, se ellene – hallatszott megint Carter baritonja. – De annyi biztos, hogy mielőtt idejött, Tomnak barátnője volt.

– És Kyle erőszakkal megtérítette?

– Talán csak rájött, hogy mégsem a csajokat szereti – mondta egy fiú.

– Ja, rájött, mert Kyle segített neki rájönni – szólt közbe egy éles hang, amiben Carter legjobb haverjáéra, Bradére ismertem. – Különben még mindig hetero lenne. Vagyis bocs, annak hinné magát – tette hozzá gúnyosan.

– Figyelj, gőzöm sincs – bizonytalanodott el az előbbi srác.

– Én nem vádaskodok, csak azt mondom, amit látok és tapasztalok – szólalt meg megint Carter. – A tapasztalatom pedig az, hogy mielőtt Kyle idejött, minden nyugodt volt, most meg a feje tetejére állt. És Tom láthatóan kifordult magából.

– Honnan veszed? – kérdezte a srác.

– Tudtál például arról, hogy füvet szív?

– Nem.

– Persze hogy nem, mivel eddig nem is füvezett. Holly bulija után viszont egy csikket találtam a fürdőszobában, miután ők ketten elidőztek odabenn.

A megszólalást nevetéssel vegyes méltatlankodás fogadta. Becsuktam a szemem. Nem is ő lett volna, ha nem használta volna fel ezt is ellenünk.

– Egy spangli még nem a világ – jegyezte meg a lány.

– Én nem ítélkezem, mindenkinek joga van azt kezdeni saját magával, amit akar. Az viszont igenis zavar, ha valaki mást is belerángat a hülyeségeibe. Van fogalmatok róla, hogy mi történt volna, ha például Holly apja találja meg azt a csikket? Vagy ha mondjuk Tom rosszul lesz a fűtől? Nem kizárt, hogy mielőtt még kettőt pislognánk, megszaporodnak itt a melegek, drogosok, meg egyéb nem kívánt elemek.

– Ugyan már – nevetett valaki. – Kicsit eltúlzod.

– Szerintem meg egyáltalán nem túlozza el – vágta rá Brad. – Nagyon is igaza van. Egyáltalán nem ismerjük még ezt a Kyle gyereket.

– Eddig elfogadónak tűntetek – jött egy másik fiú hang.

– Miért, mi van, te is buzi vagy? – röhögött valaki.

– Isten ments!

– Ne értsetek félre, semmi bajom a melegekkel – folytatta Carter. – De azért inkább ne egy középiskolában éljék ki magukat, meg köztereken, ahol kiskölykök is láthatják őket!

Ezt már egyetértőbb moraj fogadta.

– Szerintem ez csak egyszeri eset volt ott a tónál – mondta egy lány. – És eddig sem a suliban smároltak.

– Hát jól van, mielőtt szentté avatnátok... Nos, nem akartam ezt elmondani, de... Talán tényleg nem is kellene beszélnem erről – mondta Carter elhúzva a mézes madzagot, mire megélénkültek a hangok.

– Ha már belekezdtél, akkor folytasd! – kiáltotta valaki.

– Ez az, ne szórakozz, nyögd ki, miről van szó. Ha Kyle-lal kapcsolatos, akkor tudnunk kell róla, nem? – erősködött Brad.

– Jól van, ti akartátok. Szóval... megbízható forrásból tudom, hogy Tom uszodai balesetét is valószínűleg Kyle okozta. – Megdöbbent moraj zúgott fel. – Azért ő vette észre, hogy Tom elájult, mert már eleve miatta is sérült meg. Emlékeztek, milyen mereven hárította, hogy hősként kezeljék? Hát ezért tette. Mert egyáltalán nem volt hős.

– Én ezt nem bírom elhinni – sopánkodott egy másik lány.

– És ki az a megbízható forrás, ha szabad tudni? – kérdezte egy finomkodó srác hang.

– Nekem Holly mondta, ő pedig Dorothytól hallotta. Dorothy meg mint tudjuk, Kyle és Tom bizalmasa.

Megmasszíroztam az orrnyergemet. Miért kell a lányoknak annyit pletykálniuk? Dorothy ezek szerint még nem érkezett meg a terembe, különben most kiakadt volna.

Több akadékoskodó hang nem hallatszott, csak az általános döbbent moraj. Úgy tűnik, Carternek sikerült elérnie a célját. Nem értettem, miért engem pécézett ki, ha Tomra van kiakadva. Aztán rájöttem: ott bántja, ahol sejti, hogy a legjobban fáj majd neki.

Legszívesebben elhúztam volna a csíkot, hogy hazamenjek, visszafeküdjek az ágyba, és elhitessem magammal, hogy még mindig alszom. Majd felébredek, és kiderül, hogy ez az egész csak egy hülye álom volt. De nem volt az. Nem lehetett hová menekülni. Nyeltem egyet, erőt vettem magamon, és benyitottam. A terem egyszeriben elnémult, csak rövid, sokat tudó pillantásokba ütköztem. A padomhoz mentem, és letettem a cuccomat. Miután a kabátomat is levettem, kényszerítettem magam, hogy leüljek a fenekemre, ahelyett, hogy odamennék Carterhez, és kiverném az összes fogát. Először arra gondoltam, megpróbálok úgy tenni, mintha semmit sem hallottam volna, de nem ment, szüntelenül az előbbi beszélgetés kavargott az agyamban végtelenítve. A fejem már lángolt, a kezem pedig ökölbe szorult, ezért elővettem a telefonomat, hogy valami lekösse a figyelmemet.

A beszélgetés újra megindult: semleges hangvételű csevejek kezdődtek itt-ott a házikkal meg az órákkal kapcsolatban, de amikor meghallottam Carter hangját, akaratlanul is felnéztem, és pechemre összeakadt a tekintetünk.

– Mit szólsz a fotókhoz? – kérdezte könnyed stílusban, mintha csak az időjárásról tudakolná a véleményemet.

– Tessék? – vontam fel a szemöldökömet. Alig akartam elhinni, hogy ezek után képes hozzám szólni.

– Nem borzasztó, hogy valaki teleragasztotta az iskolát azokkal a képekkel? Valakinek jól a tyúkszemére léphettél – csóválta a fejét. – Most aztán rólatok beszél az egész iskola, hamarosan meg majd az egész város. Elterjed, mint a futótűz – nézett a szemembe.

Irritáló volt a megjátszott együttérzése. Bradnek meg Carter többi haverjának már lilult a feje a visszafojtott röhögéstől.

– Hát, tényleg nem sejtettem, hogy ilyen rosszul viseled majd a visszautasítást – vontam vállat.

Hitetlenkedő nevetések harsantak. A többiek egyre élénkebben figyelték a kettősünket.

– Hú, Carter, ez nem semmi – szólt be egy szeplős gyerek, Mark.

– Ugye nem hiszed, hogy ez igaz? Kyle csak harciaskodni akart. Méghozzá elég bénán – fordult felé az orrpiercinges Maya közömbös arccal.

– Nem értem, mi bajod van velem – játszotta Carter az ártatlant. Legszívesebben felrúgtam volna.

– Szomorú, hova tudnak süllyedni az emberek, ha sértve érzik magukat – feleltem.

– Sértve, ja. Álmodozz csak – nevetett Carter. – Nem tűnt fel, hogy Hollyval járok?

– Talán rájöttél, hogy valami más az, ami vonzó a számodra – jegyeztem meg. Épp ekkor érkezett meg a terembe Holly és Dorothy. Mit sem sejtve a helyeikre mentek, de egyből feltűnt nekik a feszült hangulat, mert értetlenül néztek egymásra, aztán pedig a többiekre.

– Ha ezzel Holly túlsúlyára utalsz, akkor tájékoztatlak: attól még, hogy egy lány nem vékony, igenis lehet vonzó! Kikérem magamnak, hogy megjegyzéseket tegyél a barátnőmre! – kiáltotta Carter, miután ő is észrevette, kik érkeztek a terembe. Az időzítése tökéletes volt. Holly arcán döbbent zavar jelent meg.

– Én nem azt mondtam, hogy...

– De, pontosan ezt mondtad – vágott a szavamba Brad.

– Azon kívül szánalmasnak érzem, hogy ha csak a külső alapján ítélnek meg valakit – folytatta Carter. – Az, hogy kedves, szeret engem, mellettem áll, kit érdekel? Csak az számít, hány kilót nyom, nem igaz? Hánynom kell ettől! A molett lányok is lehetnek totál jó csajok!

A kortes beszédét akkora egyetértő felzúdulás követte, hogy esélyem sem volt túlordítani. Egy másodpercre összetalálkozott a pillantásom Holly elképedt és elárult tekintetével. Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett a terembe Tom. Lehajította a táskáját a széke mellett a földre, aztán levette a kabátját is, miközben a tekintete Cartert kereste. Ő is sejthette, hogy neki köszönhetjük a fotókat, és már rá volt írva, hogy tervez valamit, ám mielőtt még bármit tehetett volna, megjelent az irodalom tanár és az ofő. Egy kisebb gyomorgörcs azt súgta, hogy valószínűleg ők is velünk kapcsolatban akarnak szónokolni.

Faarccal bevonultak, aztán Miss Young egy jelentőségteljes mozdulattal bezárta maguk mögött az ajtót. Látszott rajtuk, hogy semmi kedvük ehhez a cécóhoz, de ha a fene fenét eszik is végig kell csinálniuk. Lassan mindenki elhallgatott, és a helyére szállingózott.

– Tudom, hogy irodalom órátok lesz, de azért jöttem be hozzátok pár percre, hogy megbeszéljünk valamit – kezdte Miss Young megállva a tanári asztal mellett és végighordozta a tekintetét az osztályon. – Gondolom, sejtitek, hogy az iskolában kiragasztott fényképekről van szó, amik két osztálytársatokat ábrázolják. – Egy kis feszült moraj zúgott fel az osztályban. – Nem tudjuk, ki készíthette őket, de egyértelmű számunkra, hogy a lejáratás volt a célja. Akár igaziak a képek, akár manipuláltak, szeretnénk, ha mindenki tudná, hogy az iskolánkban nincs helye kirekesztésnek, sem zaklatásnak. Keresni fogjuk a képek készítőjét, és ha megtaláltuk, számolnia kell a következményekkel.

– Fölösleges ez az óvatoskodó polkorrekt szöveg, a képek nem manipuláltak – szólt közbe Tom, mire izgatott hangok és füttyentések harsantak. – Úgyis mindenki ezt akarta tudni, nem? – nézett körbe.

– Nem tudjuk, mi van kettőtök közt, és nem is akarunk ebbe belefolyni, de azt tanácsoljuk, hogy a párkapcsolati ügyeiteket inkább zárt ajtók mögött bonyolítsátok – felelte az osztályfőnök.

– Jó, majd "zárt ajtók mögött bonyolítjuk" – ismételte meg Tom gúnyos hangsúllyal a tanár kifejezéseit –, ha a heterók is!

Megmasszíroztam az orrnyergemet. Jó páran felhördültek, végeláthatatlan vitának néztünk elébe.

– Ezt sajnos nem tudom neked garantálni – felelte a tanár.

– Mi a francért kell rejtegetni a melegeket?

– Mert mondjuk, abnormálisak? – szólt be Brad.

– Brad fiam, nem hiszek a fülemnek! Ez nem az iskolánk szemléletét tükrözi. Szégyelld magad! – villant rá Miss Young tekintete.

– Ha akkora nagy az elfogadás, fogadják el azt is, hogy én nem fogadom el a homókat.

– Miért is abnormálisak a "homók"? – kérdezte Tom kihívóan.

– Például mert nem ez a természet rendje. Azért van a kétféle nem, hogy szaporodjanak. Akármennyire is fáj, a melegek csak az evolúció funkciótlan melléktermékei.

Páran felszisszentek, Tomnak pedig kitágult az orrlyuka, és mielőtt még az ofő méltatlankodhatott volna, megszólalt:

– Már nyolcmilliárdan zsúfolódunk össze itt a Földön, lassan lefolyunk a bolygóról, miközben fogy az ivóvíz, döglenek a méhek, és hamarosan nem lesz mit kajálnunk. Ebben a helyzetben mi sem életszerűbb, mint azon rugózni, hogy a melegek nem tudnak gyereket csinálni – vágott vissza. – Azon kívül, ha már a funkciónkat említetted, figyeld már meg jobban azt a rohadt természetet: az állatvilágban a meleg párok nevelik fel az árván maradt fiókákat meg kölyköket.

Mindeközben Carter egy halvány, elégedett mosollyal figyelte a kibontakozó jelenetet, mintha pont így is tervezte volna. Nem mocskolta be a kezét, hagyta, hogy mások vívják meg helyette a háborúját, ő csak ült a babérjain a gyanú árnyékától is messze.

– De mi nem állatok vagyunk, azt vágod, ugye? – kérdezte Brad irritálóan lekicsinylő stílusban.

– Vágom. Egyes embereket elnézve egyértelmű, hogy a szintjük alá süllyedtünk.

– Elég legyen ebből! – emelte fel a kezét az ofő. – Tiszteletben kell tartanunk azokat is, akiknek sérti az érzékenységét, ha egy csókolózó meleg párt látnak.

– És ha az én érzékenységemet az sérti, hogy egy hetero párt látok smárolni, azt van, aki nem szarja le? – kérdezte Tom.

– Mi annak sem örülünk, ha egy heteroszexuális pár viselkedik közszeméremsértően – mondta Miss Young. – De ha ti így tesztek, azzal alkalmat adhattok a zaklatásokra. Jobb ezt elkerülni. Tudjuk, hogy ez egy érzékeny téma, de arra kérünk titeket, hogy nyugodjatok meg. Egyezzünk meg abban, hogy a fotók kiragasztását egy ízléstelen, gyerekes csínyként kezeljük, és keresni fogjuk az elkövetőt.

– Gyerekes csíny, mi? – morgott Tom hitetlenkedve, de már csak alig hallhatóan. Örültem, hogy nem folytatta a veszekedést, mert bármennyire is egyetértettem vele, tudtam, hogy veszekedéssel aligha vívhatja ki az elfogadást.

A kedélyek nehezen nyugodtak meg, sokaknak akadt hozzászólnivalója a témához, míg végül az ofó rövidre zárta a vitát azzal, hogy tanulnunk kell az érettségi miatt. Ezt kelletlen belenyugvás követte, és Mr. Johnson megtarthatta az óráját. A legyek ura elemzése közben aztán végleg leeresztett az osztály, mint a lufi, csak Holly nézett dermedten maga elé egész órán, miután izgatott beszélgetést folytatott a padtársával. Fogadni mertem volna, hogy Linda azt mesélte el neki, mi előzte meg Carter kirohanását, aminek a közepébe ő belecsöppent.

Óra után, amikor már kiment Mr. Johnson, Hollyhoz fordultam, ám ő mihelyst meglátott engem, gyorsan összepakolta a cuccát, és megindult az ajtó felé.

– Tudom, hogy félreérthető volt, amiről óra előtt Carterrel beszéltünk. Én nem arra akartam utalni, hogy...

– Ne, Kyle, ne – vágott a szavamba rám sem nézve.

– Holly, kérlek...

– Nem vagyok képes most erről beszélni, ne haragudj – rázta a fejét, és kiviharzott a teremből.

Dorothy ellenben megállt mellettem.

– Marisa elmesélte, miről volt szó, mielőtt megérkeztünk reggel – kezdte óvatos hangon.

– Semmi bajom Hollyval vagy általában a túlsúlyos lányokkal. Az egész csak Carter mesterkedése – feleltem.

– Sosem feltételeztem, hogy bajod lenne velük – sietett a válasszal. – Úgy gondolom, már ismerlek annyira, hogy ezt ne higgyem el rólad.

– Köszönöm.

– Sajnálom, hogy ekkora botrány kerekedett. Azt hittem, megússzátok.

– Mi is.

– De nem erről szeretnék most beszélni – mondta.

– Hát miről?

Intett egyet az ablakok felé, mire mindketten oda húzódtunk, kicsit távolabb a többiektől.

– Arról, hogy... szóval tényleg tovább adtam Hollynak, amit mondtál nekem: hogy úgy érezted, te okoztad Tom balesetét.

Nagyot sóhajtottam.

– Azt valóban nem kellett volna tovább passzolni.

– Úgy gondoltam, Holly a barátnőm, nem sejtettem, hogy ő meg tovább adja majd Carternek.

– Az ember általában megoszt dolgokat a párjával – szűrtem a fogaim közt.

– Igazad van. Annyira sajnálom – harapott az ajkába.

– Még így sem lett volna belőle gond, ha Carter nem forgatja ki.

– Ha megtartom a titkodat, esélye sem lett volna kiforgatni.

– Nem mondtam, hogy ezt hétpecsétes titokként kell kezelned.

– Akkor is... Kérlek, ne haragudj.

– Nem haragszom – feleltem, pedig haragudtam, de reméltem, hogy a hangom nem árul el.

A következő óra után a tízórai szünet jött, úgyhogy Tommal elugrottunk a büfébe. Addigra már eltávolították a falakról a fotókat, de amikor egy lányokból álló csoport mellett haladtunk el, sutyorgás csapta meg a fülemet:

– Vajon melyikük szokott felül lenni? – nevetett az egyik lány.

– Fúj, kit érdekel?

– Szerintem Kyle.

– Lehet, kényszeríti Tomot, hogy a természetben hálálja meg, amiért megmentette...

– Egyáltalán nem kényszerít semmire, önként fekszem le vele! És ő van felül! – kiáltotta oda nekik Tom, mire azok vöröslő arccal elfordultak. A folyosó végén nevetések harsantak, míg máshonnan egy unott "Jézusom" jött.

– Nem tudnád befogni? – súgtam neki.

– Nem, baszki, nem tudnám! Amíg ekkora itt a bigottság, addig ki kell nyitnunk a pofánkat!

– Remélem, azért nem akarod provokálni is a népet.

Erre úgy nézett rám, mint aki mindjárt leordítja rólam a hajamat, de aztán türtőztette magát.

– Megnyugodhatsz, provokálni nem fogok, Mr. Zen Mester, de aki kihúzza a gyufát, az megkapja, ami jár.

A büfé előtti sorban állás közben szerencsére hallgatott. Megvettük a szendvicseinket meg kóláinkat, aztán az udvaron át a termünk felé igyekeztünk, amikor hirtelen a vállamnak csapódott valami, én pedig elveszítve az egyensúlyomat megcsúsztam a fagyott betonon, és hanyatt vágódtam. A fejem keményen koppant a földön. Olyan fájdalom hasított a koponyámba, amilyet még sosem éreztem. A világ először agresszíven felhangosodott, aztán csak sípolt.

– Basszus – nyögtem.

– Kyle, jól vagy? – hallottam Tom ijedt hangját valahonnét messziről, holott az arcomba hajolt. Egyáltalán nem voltam jól, de attól tartottam, hogy ha ezt megtudja, megint rátör egy pánikroham, ezért kipréseltem magamból egy megnyugtató választ:

– Ja. Semmi gond.

– Baszki, durván beütötted a fejed. Biztos, hogy minden oké? Nem szédülsz vagy valami?

– Nem szédülök – hazudtam, és minden erőmet összekaparva ülő helyzetbe küzdöttem magam, de a környezet elfordult körülöttem, és olyan hányinger tört rám, mintha megettem volna egy napon felejtett halkonzervet. Ez sajnos az arcomra lehetett írva, mert Tom láthatóan egyáltalán nem hitt nekem. Megragadta a karom, és leguggolt mellém, a másik kezével pedig a fájós fejemhez nyúlt, ahol beütöttem, aztán megnézte az ujjait. – Nem vérzik, látod? – mondtam neki. – Úgyhogy most már abba lehet hagyni a pesztrálást.

– Azért bemehetnél az orvosi szobába.

– Na ne szórakozz. Ennyi miatt nem fogok oda menni – nevettem, de ettől csak jobban lüktetett a fejem, úgyhogy inkább elhallgattam.

Szemlátomást senkit sem érdekelt, hogy eltanyáltam, közömbösen mentek el mellettünk, csak egy-két gyerek vigyorgott elhaladtában. Nem mintha különösebben érdekelt volna, hogy ki mit gondol, de azért most jólesett, hogy a járkálók jóvoltából valamelyest takarásban voltam az udvaron lézengők tekintete elől. Már csak azért is, mert Carter lézengett ott a haveri körével.

– Carterék felől jött, ők dobtak meg hógolyóval. A szemét rohadékok – mondta Tom vérbosszúra szomjazó hangon, és lehajolt, hogy ő is gyúrjon egyet a füvezett útszegélyen meggyűlt kevés hóból.

– Várj, nem hiszem, hogy ez jó ötlet – tápászkodtam fel a földről, hogy megakadályozzam, de addigra ő már el is hajította mögöttem.

Ám ahelyett, hogy Cartert vagy valamelyik haverját találta volna el, az abban a pillanatban közéjük lépő Holly arcát kapta telibe. A lány kezéből kirepült az enni-innivaló, ő pedig sikítva vágódott el a csúszós betonon, ahogy én is az előbb. A különbség csak az volt, hogy az ő esésére mindenki odakapta a fejét.

– Kyle, te utolsó féreg! – kiáltotta Carter Hollyt felsegítve a földről. – Van ennél lejjebb, hogy lányokat bántasz?

– Én nem... Amúgy is véletlen... – hebegtem még mindig kábán, de Tom megragadta a csuklómat.

– Tűnjünk innen, mert meglincselnek – sürgetett, és az épület felé vonszolt, miközben Carterék fenyegetően kiáltoztak. Hárman fel is álltak, és felénk közeledtek. – A francba, nem lehetek ilyen idióta – szitkozódott magában.

Örvendetes módon senki sem próbált meg útközben elgáncsolni, vagy hasonlók, csak gyűlölködő pillantások villantak felém, meg pár újabb hógolyó. Tom egy fiúvécébe tuszkolt be. Alighogy beléptünk, bevágta magunk mögött az ajtót – a dörrenés fájdalmas visszhangot vert a koponyámban –, bekukkantott a fülkékbe, és miután megbizonyosodott róla, hogy egyedül vagyunk, a falhoz szorított.

– Mi a fenét csinálsz? – nyögtem, mert nem esett jól a hirtelen lökés. Az agyamban mintha kilazultak volna a lökhárítók.

– Esküdj meg – sziszegte.

– Mi van?

– Esküdj meg, hogy nem vagy belém szerelmes!

Á, igen. Megint az átok. Úgy okoskodhatott, hogy mivel bajba kerültem, az csakis amiatt lehet, hogy titkon szerelmes vagyok bele, és az átok akcióba lépett.

– Nézd, ez csak egy béna kis iskolai balhé – mondtam. – Vagy mit hiszel, hogy Carter meg akart ölni egy hógolyóval?

Megfeszült az állkapcsa.

– Miattam vagy szarban, baszki, egyértelműen miattam! Ha elkerüllek, ahogy kellett volna, most élhetnél békében, és még mindig te lennél a suli kiskedvence.

– Tudod, mennyire gyűlöltem azt a szerepet? – vágtam vissza.

– Miért, ez jobb? Ne légy már idióta!

– Nem miattad vagyok szarban, hanem magam miatt. Én húztam le a gatyádat a mosdóban, kockáztatva, hogy akárki beléphet és megláthat. Én szolgáltattam ki magunkat, lehetőséget adva a zaklatásokra.

– De én smároltalak le nyílt terepen a tónál, és különben is, én haragítottam meg első körben ezt a féreg Cartert!

Ezzel nem szállhattam vitába.

– Nem tudhattad, hogy ekkora bosszúhadjáratba fog kezdeni, és bocsánatot is kértél tőle. Ez az ő sara. És nem vagyok beléd szerelmes, most mondom el kábé ötödszörre, de még ha az is lennék, így, hogy egy klotyó falához szorítasz, sanszos, hogy egyhamar kiszeretnék belőled.

– Rohadtul utálom, hogy mindenből viccet csinálsz! – kiáltotta, és elengedett.

– Sajnálom. Akkor komolyan mondom: nem vagyok beléd szerelmes.

– Esküdj meg!

Mennyire szerettem volna elkerülni ezt, de nem volt más lehetőségem. A szemébe néztem olyan őszintének tűnő tekintettel, amilyennel csak telt tőlem, és kimondtam:

– Esküszöm.

Erre ellazult a tartása, és leengedte a vállát.

Az újabb hazugság után még nyomorultabbul éreztem magam, mint Carter összes szemétkedése miatt együttvéve. A legrosszabb pedig az volt, hogy tudtam, ez mind a két fronton csak a kezdet.