Az ominózus találkozásra szombat délután került sor. Gabriel a nagyi házához közeli utcasaroknál vett fel a terepjárójával, már Tom is ott ült mellette. Alice-t is elhozták: lihegve dugta ki a fejét az ablakon nyakában egy világítós nyakörvvel.

– Szia, Gabriel Rivest vagyok – nyújtotta a srác a kezét egy elegáns mozdulattal, miután kinyitotta a kocsiajtót.

– Kyle Henderson – feleltem, kicsit erősebben szorítva meg a kezét, mint amire valószínűleg számított. Elégedetten láttam, ahogy megvonaglik közben az arca.

– Örülök, hogy megismerhetlek – mondta egy székrekedéses grimaszba hajló, udvarias mosollyal.

– Ja, én is.

– Köszönöm, hogy eljöttél. Arra gondoltam, kimehetnénk a tóhoz piknikezni. Mit szólsz hozzá? – nézett rám nagy kék szemével.

– Tőlem – vontam meg a vállamat, mire Tom rám villantott egy figyelmeztető pillantást. – Jó ötlet – tettem hozzá bólogatva, és beültem hátra.

Kocsival kábé ötpercnyire volt a tó, de arra tippeltem, hogy Gabriel az a fajta fazon lehet, aki még a vécére is autóval jár, így neki ez a táv biztosan számottevő volt. Vagy csak velem akart gáláns lenni. De leginkább fel próbált vágni.

A kocsiban makulátlan tisztaság uralkodott, és szantálfa illat lengte be a teret, mintha valami rohadt szentélyben lettünk volna. A krémszínű bőr ülésre alig mertem letenni a seggemet.

Gabriel totál biztonságosan vezetett, kimért mozdulatokkal, szigorúan a megengedett sebességgel, mindig indexelve, és az összes szabályt betartva. A két ülés közt előresasolva akaratlanul is a kezét néztem: a csuklóján drága órát hordott, a kisujján pecsétgyűrűt, a körmei gondosan ápoltak voltak. Aztán eszembe jutott, hogy ezekkel az ujjakkal nyúlt Tomhoz is, és onnantól inkább a tájat figyeltem. A bicska is kinyílt a zsebemben a gondolatra, hogy az ilyen pénzzel kitömött kis aranyifjaknak még udvarolniuk sem kell, csak megcsörgetik a bukszát, és máris a legszebb példányok pörögnek a farkukon. Nem mintha irigyeltem volna: Tom elmondása alapján az érzelmi élete elég sivár lehetett, még ha szexuálisan el is volt látva, legalábbis a felbukkanásomig. Habár az én érzelmi életem sem volt sokkal fényesebb így, hogy Tom rettegett a szeretettől.

– Hogy megy a suli? – kérdezte egyszer csak Gabriel, amitől kitágult az orrlyukam. Ennél ízléstelenebb, modorosabb és kínosabb témát keresve sem találhatott volna.

– Hát... – kezdtem volna, de közbe vágott.

– Csak vicceltem. Tudom, hogy minden diák utál az iskoláról beszélni, a strébereket kivéve – kedélyeskedett. – Te pedig nem tűnsz annak. Úgyhogy inkább arra feleljetek, szeretitek-e a Bacardit.

De rohadt humorosak vagyunk, mindjárt szénné röhögöm magamat, gondoltam.

– Nekem közömbös – vont vállat Tom.

– Én ki nem állhatom – válaszoltam.

– Akkor jó, mert csak kólát hoztam – mosolygott rám Gabriel a visszapillantó tükörből.

Iszonyú hosszúnak ígérkezett ez a piknik.

Útközben bekapcsolta a rádiót, mert hiába kezdeményezett beszélgetést, csak Tom válaszolt érdemben, én vagy egyszavas válaszokat adtam, vagy ha Tom már mondott valamit, akkor csendben maradtam. Amikor épp a Don't You Forget About Me ment a Simple Mindstól, Gabriel felhangosította a zenét, mintha utalni akart volna ezzel valamire. Vagy simán csak szerette a számot. Én ezek után úgy döntöttem, hogy utálom.

Mint Tomtól korábban megtudtam, Gabriel családjáé volt Hammerfalls egyetlen szórakozóhelye, a Black Hall. Milyen elmés szójáték, gondoltam, amikor először meghallottam: talán valóban úgy is nyeli el a pénzt, mint a nevéből kihallható fekete lyuk. Nappal kávézó és kocsma keverékeként funkcionált, esténként meg oda jártak a fiatalok bulizni, alkalmanként még a szomszédos kisvárosokból is oda szerveztek ilyen-olyan rendezvényeket. Innen volt hát a pénz, Gabriel pedig beleszületett a jóba, és a jövője is biztosítva volt. Elképzeltem, amint hétvégente teniszezni jár a hozzá hasonló pedigrés fazonok közé, aztán a győztes meccse után bevág egy vegetáriánus menüt meg egy narancslét, miközben megtárgyalják az aktuálpolitikát.

Amikor megérkeztünk, senki sem volt a tó körül, csak a hűvös szél kapott a hajunkba, a nap pedig sápadtan sütött az égen, mintha így üzente volna, hogy a nyár végérvényesen véget ért. A parton Gabriel megállt a kocsival, és kipakolta a csomagtartóból a kellékeket: három műanyag kisszéket, egy hozzájuk tartozó asztalkát, egy zsák faszenet, felállítható grillezőt, tányérokat, evőeszközöket, meg egy rakás zöldséget, kolbászt, kenyeret és sajtot. Üdítőt is hozott, de csakis alkoholmenteset. Eltöprengtem, hogy ha úgyis mind tudjuk, mit művelt Tommal, akkor miért fontos neki, hogy korrektnek tűnjön a szememben.

Úgy sürgölődött a sütéssel meg az előkészületekkel, és úgy adta ki nekünk az utasításokat, hogy miben segítsünk, mintha a bátyánk lenne, aki mindent jobban tud. Persze mindezt mosolyogva és udvariasan tette, mintha a világ legnormálisabb dolga lenne, hogy ilyen szépen összegyűltünk mi hárman. Tom is lazán viselkedett, úgyhogy nekem is magamra kellett erőltetnem a jó modort, holott legszívesebben felrúgtam volna az asztalt, és otthagytam volna az egész jópofizós baromságot a francba.

Míg összeállítottunk mindent, és hozzákezdtünk a sütéshez, csak az ezekkel kapcsolatos mondatok hangzottak el köztünk. Kívülről úgy tűnhettünk, mint egy baráti hármas, akik csak piknikezni jöttek. Amikor a kolbászok és zöldségek már sülni kezdtek, és a felszálló könnyű füsttel csábító illatok is elegyedtek, Alice izgatottá vált: kitüntetett figyelemben részesítette a grillezőt. Nyálcsorgatva topogott előtte, és nem érte be holmi zsíros kenyérrel, csak a kolbászt fixírozta, mintha mennyei manna lenne. Néha vonyított is egy keserveset, mire Gabriel felnevetett, és nagylelkűen lecsípte neki az egyik kolbász felét. Alice éhesen rávetette magát, és szemlátomást örökre a szívébe zárta őt. Engem azonban nem lehetett ilyen könnyen lekenyerezni, tudtam, hogy ez az egész csak parasztvakítás.

Amikor megsültek a kolbászok, körbeültük az asztalt, és megettük a kaját. Alice majdnem annyit zabált, mint mi, csámcsogva puszilt be még két kolbászt. Evés közben megint alig hangzott el köztünk szó az „add ide légyszi a salátát" meg hasonlókat kivéve, már kezdett kínos lenni a hallgatás. Olyan volt, mintha vihar készülődött volna.

– Köszi a vendéglátást, minden király volt – állt fel Tom, miután kivégezte a fejadagját. – Akkor én most... elugrom hugyozni – mutatott a távolabbi fák irányába. – Mindjárt jövök.

– Persze, menj csak – bólintott Gabriel.

A szívem meglódult: most kezdődik a buli.

Amikor Tom az ugrándozó Alice-szel a nyomában eltűnt, Gabriel felém fordult.

– És neked ízlett az ennivaló? – kérdezte óvatosan, és hozzákezdett összepakolni.

– Ja – feleltem foghegyről, pedig nem volt rossz az ellátás. – De hozhattál volna valami alkoholt is. – Gabriel értetlenül felvonta a fél szemöldökét. – Nehéz egy ilyen beszélgetést józanul megejteni – magyaráztam.

– Értelmesen akartam veled beszélni, nem félig részegen.

A válasz kissé leforrázott, de nem mutattam jelét.

– Hát, csak tessék – sóhajtottam, és elfojtottam a késztetést, hogy megforgassam a szemem.

– Tudom, hogy szerelmes vagy belé – vágott is egyenesen a közepébe. A megjegyzés készületlenül ért, hiába számítottam rá, hogy előbb-utóbb jönni fog egy fejmosás.

– És honnan tudod? – kérdeztem némileg barátságtalanul, ám sokkal barátságosabban, mint szívem szerint kérdeztem volna.

– Figyeltelek. Rád van írva.

– Figyeltél? Nagyszerű. Mit figyeltél még meg? – Én is segítettem elrakodni, összecsuktam a székeket meg az asztalt, amikor Gabriel mindent levett róla.

– Azt, hogy ő is szerelmes beléd.

Nem volt hülye a srác.

– Talán zavar?

– Csak figyelmeztetni szeretnélek.

Helyben is voltunk.

– Elszedtem a prostidat, és most jobban teszem, ha vigyázok magamra, erről van szó? – bukott ki belőlem.

Megdermedt.

– Nem, félreértesz – nézett rám.

Meglepett, hogy nem húzta fel magát. Vártam, hogy folytassa, ami meg is történt, miután rájött, hogy nem válaszolok.

– Gondolom, tudsz arról, hogy Tomnak van egy bizonyos... rögeszméje, mondjuk így. A halott szülei és nevelőapja miatt.

– Igen, elmesélte. Ő átoknak nevezi.

– Emiatt pedig hajlamos a pánikrohamokra.

Elfutott a méreg. Ezek szerint már ő is kiprovokált nála legalább egyet. Haboztam. Ha azt felelem, hogy tudom, azzal elismerem, hogy én is kihoztam már ezt belőle, ilyesmit bevallani viszont nem voltam hajlandó. Inkább hallgattam.

– Borzalmas egy ilyen: fuldoklik, halálfélelme van. Nem is tudom, mit élhet át ilyenkor. Mintha egy sötét gödörbe zuhanna, ahonnét úgy érzi, nincs kiút.

– Pedig van. Biztos, hogy van – vágtam rá.

– Szakszerű segítségre lenne szüksége, de hiába próbáltam elcipelni pszichológushoz, nem hagyta magát. Azt mondta, hiábavaló lenne, mert a pszichológusok nem átoktörők. Ördögi kör.

– Miből gondoljuk, hogy nem Tomnak van igaza? Mi van, ha tényleg létezik valami?

Nevetségesnek találtam már a felvetést is, de jó ötletnek tűnt Gabrielt csőbe húzni.

– Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy nem létezik. Nem azért, mert nem hiszek az átkokban, bár ez is igaz. Hanem mert bizonyítékom van rá.

– Az, hogy Sarah még mindig él?

– Sarah sosem akart igazán gyereket, csak Rob miatt vállalta be. Mindig türelmetlen volt Tommal, és ha nem is nyíltan, de valahol mélyen őt hibáztatja Rob haláláért. Tom is rátesz erre egy lapáttal a viselkedésével, valószínűleg szándékosan. Már alig várja, hogy elköltözhessen otthonról, ezért gyűjti a pénzt is.

– Ó – világosodtam meg Tom pénzgyűjtési igyekezete felől. – Hát akkor?

– Alice.

Összeráncoltam a homlokomat.

– Már évek óta náluk lakik, és Tommal kölcsönösen imádják egymást – magyarázta. – Ha létezik az az átok, Alice-nek már nem lenne szabad élnie.

– Mi van, ha csak emberekre érvényes?

Tiszta röhej volt, hogy az átkok természetéről társalogtam, ráadásul éppen ezzel a sráccal, és éppen Tommal kapcsolatban. Ha néhány nappal ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy majd egy ilyen szituációban találom magamat, biztosan kiröhögöm.

– Ez is lehetséges, de ha valaki családtagként és legjobb barátként szeret egy állatot, az érzés ugyanaz. Egy haragvó isten vagy bosszúálló természetfeletti erő ugyan miért hagyná, hogy bármilyen formában is átélje ezt az érzést?

– Ez logikus – ismertem el kelletlenül.

– De akár létezik ez az átok, akár nem, csakis az számít, hogy Tom biztonságban legyen. Ne jöjjön rá, hogy viszontszereted, ez a lényeg – folytatta, és tovább pakolt. – Mert akkor garantált a pánikroham. Már hogyha nem találsz ki valamit, amivel eléred nála, hogy felhagyjon a rögeszméjével.

– Te is szereted – állapítottam meg.

Gabriel fáradtan sóhajtott.

– Nem vagyok belé szerelmes, de attól még érdekel a sorsa. Direkt választottam őt, mert tudtam, hogy sosem lennék képes beleszeretni. Ez az érzés olyasvalami, amit én már nem akarok többé megtapasztalni.

Elhallgatott, és összeszorított szájjal pakolta a kocsiba az összecsukott műanyag székeket, amiket adogattam neki. Én sem szólaltam meg: úgy éreztem, jobb, ha megvárom, míg magától mondja el, amit el akar mondani. Ha el akarja mondani.

– Ha az az ember, akit mindennél jobban szeretsz, megnősül, mert nem mer a világ előtt felvállalni, ott örökre eltörik valami – folytatta végül halkan, fel sem nézve. Hirtelen sokkal idősebbnek tűnt az arca, egyenesen öregnek.

– Nem akartál párkapcsolatot, ezt megértem, de miért kellett egy kiskorút prostituálttá tenned? – A hangom vágott, mint a késpenge, de Gabriel szemlátomást azért sem húzta föl magát.

– Azt hazudta, hogy már elmúlt tizennyolc éves. Valamint azt, hogy alig van meg a betevőre valója, és néha éhezik.

Az első gondolatom az volt, hogy Gabriel az, aki hazudik, de jobban meggondolva ez tényleg Tomra vallott volna. Ráadásul korábban én is ugyanazt csináltam: a társkeresőn idősebbnek adtam ki magamat, hogy pasizhassak, így aztán egy szavam sem lehetett. Egy darabig megint csendben rámoltunk. A távolban egy pirosan világító pont fel-le pattogott a fák közt, aztán kilőtt a tó mentén. Tom valószínűleg eldobott Alice-nek egy botot.

– Szóval nem vagy belé szerelmes. Mégis vettél neki egy olyan ékszert, amin szívmedál van – szólaltam meg, és nem érdekelt, mennyire tart majd Gabriel számonkérőnek.

– Azóta már százszor megbántam, hogy amikor vásároltam, nem néztem meg jobban a fityegőket. Fekete bőrszíjon apró ezüst medálok: messziről jól mutatott. Sosem felejtem el, ahogy Tom örömteli arcáról lehervadt a mosoly, és a rémülete fuldoklásba fordult. Alig tudtam neki megmagyarázni, hogy véletlen volt. Ekkor mesélte el ezt az átok dolgot. Azóta az eset óta nem volt több rohama: kínosan ügyeltem, hogy ne legyen több ilyen baki, és nyugodt lehessen. Finoman persze sok mindennel próbálkoztam segíteni rajta, de eddig az a legbiztosabb módszer a rohamok elkerülésére, ha úgy tudja, nincs kölcsönös szeretet közte és az emberek közt.

– Ennek ellenére is hordja a karkötőt. – Eszembe villant, hogy mennyire kétségbe esett, amikor beleejtette a tóba. – Talán azért pánikolt be, amikor megkapta, mert szerelmes beléd, a szívmedál pedig annak a rémisztő bizonyítéka volt a számára, hogy viszontszeretik.

– Ez nekem is megfordult a fejemben, sőt, egész sokáig ezt hittem, de mostanra biztos lettem benne, hogy nem ez a helyzet.

– Mi változtatta meg a véleményedet? – kérdeztem csevegő hangon, holott legszívesebben ráordítottam volna, hogy "mondd már!".

– Az, hogy láttam, ahogy rád néz. – Ez meglepett. – Rám soha nem nézett így. – Szerettem volna megkérdezni, hogy „féltékeny vagy?", de sikerült visszafognom magam. – És jól is van ez így. Nem akarnám, hogy belém szeressen. Az felborítana mindent. Ebben a tekintetben tehát megnyugodtam, hogy tudom, nem érez irántam többet a kelleténél. Másmilyen tekintetben viszont aggódni kezdtem.

– Nincs rá okod – feleltem. Tudtam, mire gondol.

– Remélem, hogy így van. Mert veszélyes játék az, amibe kezdtél.

– Tudom – szűrtem a fogaim közül. – De nem kell emiatt félned. Vigyázok rá. – Egy kínosan hosszú pillanatig mélyen a szemembe nézett, mintha azt ellenőrizné valami titkos, hatodik érzékkel, hogy hihet-e nekem, aztán tovább pakolt. – És én nem taszítom prostitúcióba – szúrtam oda a végén. Egy pillanatra megállt a mozdulatban, de aztán tovább dolgozott.

– Sejtem, hogy nem vagy nagy véleménnyel rólam, de semmire sem kényszerítettem – mondta. – Sosem kellett olyasmit tennie, ami ellenére volt, bőségesen viszonoztam, amit nyújtott, és bármikor kiléphetett a dologból. – Ennek hallatán olyan gondolatom támadt, amit magam is alig hittem el: hogy Tom talán egyáltalán nem volt annyira kihasználva, mint ahogy eddig véltem. Gabrieltől sem kapott érzelmeket, pénzt viszont annál többet. Tőlem még csak pénzt sem kapott, nemhogy érzelmeket. Az, hogy szeretem, az én titkom volt. Mindig is úgy tartottam, hogy a dolgok egyértelműek: vagy feketék, vagy fehérek, és most utáltam látni, ahogy a feketébe lassan fehér, a fehérbe pedig fekete keveredik. Ki tudtam volna tépni a hajamat. – Senkinek sem ártottunk ezzel, nincs bűntudatom – folytatta. – Csak pár évvel vagyok idősebb nála, nem vagyok pedofil sem. És csak hogy tudd: ha ne adj' isten szétmennétek Tommal, megint meg fogom keresni.

Megfeszült az állkapcsom. Bátor dolog volt tőle ilyesmit kijelenteni.

A távolban ekkor Alice robbant ki a fák közül egy bot után szaladva, és nem sokkal mögötte Tom is megjelent.

– Ha Tom kérdezné, arról beszéltünk, hogy miért pattintottál le róla – hajolt hozzám Gabriel egy pillanatra. Megcsapott méregdrága kölnijének illata. – Mondjuk, hogy birtokló típus vagy.

– Mondjuk.

– Eljátszottam az időt Alice-szel, remélem, nem baj, hogy ilyen sokáig magatokra hagytalak titeket – szólalt meg Tom, amikor visszaért. Vetettem felé egy lapos pillantást.

– Semmi baj – mosolygott Gabriel. – Egy kicsit elbeszélgettünk addig Kyle-lal.

– Ja – mormogtam, és én is magamra erőltettem egy mosolyt.

Visszafelé Gabriel kitett minket a nagyi házának közelében. Tomot is hazavitte volna, de ő inkább vállalta, hogy gyalog megy, hogy velem lehessen még egy kicsit kettesben. Elkezdtünk sétálni. Az volt a tervem, hogy addig lófrálunk, míg ügyesen haza nem kísérem, és inkább én menjek egyedül.

– Megbeszéltétek, amit... kellett? – kezdte óvatosan, miközben már a sötét utcákat róttuk.

Sejtettem, hogy valójában azt szerette volna tudni, miről dumáltunk, de az igazat nem mondhattam el.

– Igen.

Várakozón rám pillantott.

– Azt akarta tudni, mi van köztünk. Elmondtam – vontam vállat, mintha egyáltalán nem lenne számomra nagy ügy ez az egész.

– És?

– Erre megkérdezte, hogy akkor miért zavar, ha vele is vagy.

Tom továbbra is éhes kiskutyatekintettel bámult, az utcai lámpák fénye megcsillant a szemén.

– Felvilágosítottam, hogy nem szeretek osztozkodni. Ennyi.

– Ezt csak így elfogadta?

– Ja. Nem kezdett kötekedni. Azt hiszem, tényleg nem olyan gáz a fickó – tettem hozzá a lehető legmeggyőzőbb arckifejezésemet magamra öltve, mire Tom elmosolyodott, és vidáman elrúgott egy sörös kupakot. Szemlátomást hitt nekem, és megnyugodott.

Nem volt könnyű hazudnom. Mindennél jobban utáltam, ha egy kapcsolat hazugságokra épül, mert a hazugságok kiderülnek, a bizalom odavész, és az építmény összedől, mint a kártyavár, de nem tehettem mást, akármennyire is gyűlöltem magam emiatt.

Csak remélni tudtam, hogy nem fog majd ő is meggyűlölni, és porig rombolni a mi kettőnk közös építményét, ha egy nap kiderül a hazugságom.