Egész éjjel nem aludtam, talán csak egy keveset bóbiskoltam hajnal felé. Az este elhangzottak jártak a fejemben, és a gondolataim a mellettem fekvő Tom körül örvénylettek. Újra és újra felidéztem magamban a beszélgetésünket, azon tépelődve, hogy vajon helyes dolgokat mondtam-e, és a jövőre nézve mivel árthatok neki a legkevesebbet. Néztem, ahogy az utcai lámpa sárgás fényét lassan felváltja a hajnali nap sugara, és az egyenletes szuszogást hallgatva végül megnyugodtam, hogy jó döntés volt elhallgatni előle az igazat. Hiszen akkor mindig ilyen békés lesz majd a lelke, mint most, alvás közben.

Amikor már reggel lett, óvatosan kimentem a konyhába, és csináltam két kávét. Hamarosan ő is kibotorkált kócosan, gyűrötten és karikás szemmel.

– Jó reggelt – mormogta rekedten.

Azonnal a hűtőhöz ment, és kolbászt, kenyeret meg tojást vett ki.

– Neked is... Öm, én nem szoktam reggelizni, csak magadnak csinálj kaját – feleltem.

– Saját magam miatt nem főzőcskézek – mondta erre, és hozzálátott visszapakolni a dolgokat. Megragadtam a kezét. Összerezzent, úgyhogy egyből el is vettem.

– Inkább együnk.

Reggeli után a javaslatomra nekiálltunk tanulni, mint a stréberek. Nem volt nálam tanszer, de az ő könyvéből kimásoltam a matekfeladatokat egy lapra, és az irodalom esszét is meg tudtam hasonló módon csinálni. Szinte egész idő alatt egymáshoz sem szóltunk. Féltem, ha elkezdünk beszélgetni, megint kilyukadunk valami fájdalmas témánál, és nekem újfent hazudnom kell majd. Attól is féltem, hogy egy óvatlan pillanatban olyasmit találok tenni, ami katasztrófába torkollna, például vigasztalóan átölelem. Ott ült tőlem karnyújtásnyira az üres lakásban, amiben csak mi ketten voltunk, és nekem el kellett játszanom, hogy közömbös vagyok, mialatt ő fülig szerelmes. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy vajon melyikünk van rosszabb helyzetben: ő, aki szerelmes, és hiába mutathatja ki most már, úgy hiszi, viszonzatlanul szeret, vagy én, akinek minden érzését szigorúan el kell titkolnia. Nem tudtam eldönteni.

Késő délután megérkezett Sarah. Megszépült a két nap alatt, szinte ragyogott, és boldog volt, amiért ugyanolyan állapotban sikerült visszaszolgáltatnom neki Tomot, mint amilyenben átvettem. Illetve majdnem ugyanolyanban: testileg kissé megviselte a pánikroham, a lelki állapotáról azonban nem tudtam volna nyilatkozni.

Némi udvariaskodást követően elmenekültem.

Másnap reggel alig bírtam összekaparni magam. A kialvatlanságtól az egész világ álomszerűnek érződött, az viszont nagyon is valóságos volt, hogy Tom megint került, mint a leprást. Ez már nem ért váratlanul, valahol számítottam rá, sőt, a hétvégén történtek fényében meg is tudtam érteni, mégis rosszulesett. Bár igazából nem is tudtam, mit vártam. Hogy egyik napról a másikra elhajítsa a legmélyebben gyökerező beidegződését? Az, hogy Tomon valamiféle átok ül, véleményem szerint egy hatalmas baromság volt, de ő hitt benne, és csak ez számított. Számára ez a hit a mindennapok valósága volt, ez adott keretet az életének. Jóllehet, maga hívta létezésbe ezt az átkot azzal, hogy hitt benne, de ez attól még akkor is csak egy babona volt. És én nem tudtam ezt megértetni vele.

Igazából meg sem mertem próbálni, mert sejtettem, hogy abból csak újabb pánikroham lesz, ezt pedig el akartam kerülni. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy nem az én dolgom megoldani Tom helyett a problémát: ez az ő feladata, én legfeljebb csak segíthetek, azaz segíthetnék, ha tudnám, mit tegyek. De fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Az az opció, hogy kívül maradok Tom vonzáskörén és kiverem őt a fejemből, már rég kiesett. Teljesen belevonódtunk egymás életébe. Többé már nem tudtam és nem is akartam elhatárolódni tőle, mintha egy nyavalyás gumikötél láthatatlanul és végzetesen összekötött volna minket: minél messzebb távolodtunk egymástól, annál sürgetőbben húzott valami vissza a másik felé. A gondolataim egyfolytában nála időztek, és ettől úgy éreztem, mintha a közelében lennék, még ha fizikailag messzebb is voltunk egymástól. Segíteni szerettem volna neki, és végül elhatároztam, hogy segíteni is fogok, akármit is kell ehhez tennem.

Az órákon állandóan felé tévedt a tekintetem, és képtelen voltam nem gondolni arra, hogy pár órával ezelőtt még egy ágyban aludtunk. Noha tényleg csak alvásról volt szó, és még csak hozzá sem értem, mégis ott lebegett köztünk bárminek a lehetősége. Bárminek és mindennek, amiből végül semmi sem lett. A nyelvtan óra legunalmasabb perceiben Tom finom ujjait néztem, ahogy fogja velük a tollat, hanyagul rója velük a sorokat a füzetlapra, és képzeletemben a bármi megelevenedett. Martin örökre elvesztette minden vonzerejét és érdekességét, számomra már csak Tom létezett. Tom és az elvesztett lehetőségek. Ha így eltaszít magától, hogyan segítsek neki? Ezen kívül önző célok is vezéreltek: magam miatt is közel akartam kerülni hozzá. Azután a vad, őrült csók után még többet akartam, és nem voltam hajlandó elfogadni, hogy nem kaphatok.

Majd egyszer csak megvilágosodtam.

Egyértelmű cél lebegett a szemem előtt: az, hogy végül együtt járhassak Tommal. Nem üres, pusztán testiségen alapuló kapcsolatot akartam, mint ami közte és Gabriel közt volt, hanem igazit. Megtapasztalni vele egy párkapcsolat örömeit. Nem elsősorban a szexre gondoltam ezzel, hanem inkább az egyszerű örömökre, mint például amikor megfogjuk egymás kezét egy pillanatra az utcán, ha senki sem látja, vagy megmossuk a másik haját, ha az lusta hozzá, vagy csak ülünk együtt az ebéd fölött, belesüppedve abba a biztonságos és otthonos csendbe, amibe csak egy párkapcsolatban süppedhet az ember.

De volt itt még valaki kettőnkön kívül, akit nem hagyhattam figyelmen kívül: még mindig nem tudtam, mi lehet Tom és Dorothy közt. Tom zavaros kapcsolatain képtelenség volt kiigazodni, és Dorothy sem volt túl közlékeny a témában. Eddig még csak távolról volt alkalmam megfigyelni őket: időnként félrevonultak, beszélgettek, veszekedtek, aztán sokáig egymáshoz sem szóltak, épp ahogy Tom és én.

Arra gondoltam, valószínűleg épp egy „nélküled" korszakát élik a „se veled, se nélküled" jellegű kapcsolatuknak, ami a felbukkanásom előtt valamikor virágzott, és talán nemsokára megint virágozni fog. Én pedig lehet, hogy belerondítok ebbe. Habár Tom rögeszméjéből kiindulva leginkább csak szexbarátságra láttam köztük esélyt. Ezt viszont nehezen néztem volna ki Dorothyból. Akárhogy is, ki kellett derítenem, mit érez Dorothy, mert nem akartam átgázolni rajta csak azért, hogy megszerezhessem, amire vágyom. Ha ő is Tomra vágyik, azt figyelembe kell vennem.

Amikor egyik szünetben az irodalmat magoltuk Dorothyval az udvaron ácsorogva, elment mellettünk egy csapat lány, és némelyek arcára ábrándos mosoly költözött, mihelyst megláttak minket, aztán sugdolózni kezdtek. Dorothy is látta őket, de megpróbált úgy tenni, mintha nem vette volna észre. Kaptam az alkalmon.

– Ezekbe meg mi ütött? – játszottam a hülyét, mintha nem jöttem volna rá magamtól, hogy mit pletykálhatnak.

– Biztosan azt gondolják, hogy együtt járunk – vont vállat.

– Miért hinnének ilyesmit? Nem egyértelmű, hogy Tommal jársz? – dobtam be óvatosan a témát.

– Miért járnék vele? Te tetszel neki. – A meglepődés kiülhetett az arcomra, mert folytatta: – Igen, tudok róla. Sok mindenről tudok. Tom elmesélt dolgokat.

– Én azt hittem, hogy te és Tom...

– Sajnálom, hogy ezt a benyomást keltettem, azt hiszem, kétértelműen fejeztem ki magam az elején.

– Akkor ti ketten soha nem is...?

– Hát... – nevetett. – Ez egy vicces történet. De inkább kezdem az elején. Anyukám és az ő anyja barátnők a középiskola óta. Sokszor összejártak, így kiskorunkban is szinte minden nap találkoztunk Tommal. Kicsit olyanok lettünk, mint a családtagok: unokatesók, vagy ilyesmi. Sok mindent megbeszéltünk, közel kerültünk egymáshoz. Aztán úgy tizenkét évesen kitaláltuk, hogy szerelmesek vagyunk, és össze fogunk házasodni. Mindenhová kézen fogva mentünk, szájra puszikat váltottunk, de csak két hétig tartott az egész, mert valahogy inkább nevetséges volt, mint komoly.

– Értem – mosolyogtam megkönnyebbülten.

– Aztán meghalt Rob, és Tom már barátkozni sem volt hajlandó. Azt mondta, mindenkire bajt hoz, aki közel kerül hozzá, így legfeljebb csak osztálytársak lehetünk. Belementem, hogy higgyen, amit akar, de ami köztünk van, az akkor is barátság, ha ő valami másnak nevezi.

– Meggybefőttnek.

– Igen. Baracklekvár helyett.

– Köszönöm, hogy ezt elmondtad – feleltem, és egyik lábamról a másikra nehezedtem.

– Már sokkal hamarabb el kellett volna mondanom.

– Nem tudhattad, hogy mennyit tudok.

– Nézd, Tom sérült, és szüksége van valakire, akit szerethet. Még ha azt is kell hinnie, hogy nem szeretik viszont. De ha már legalább kimutathatja a szeretetét valaki iránt, az azt hiszem, egy kicsit gyógyítóan hat majd rá.

– Hát, nem tudom. A viszonzatlan szerelem szemét dolog – vakartam meg a füzet sarkával a fejemet.

– És tényleg viszonzatlan? – kérdezte Dorothy óvatos hangon.

– Nem, egyáltalán nem – jelentettem ki határozottan.

– Ennek örülök – mosolyodott el. – Más esetében tényleg szemét dolog lenne, de Tomnál azt hiszem, már ez is jobb, mint a semmi. Reménykedjünk benne, hogy ez a téveszme egyszer véget ér nála, és akkor egy pár lehettek.

– Igen, reménykedjünk. És neked nem tetszik most senki? – kérdeztem, mert még mindig nem derült ki egyértelműen, hogy bejön-e neki Tom vagy sem.

– De – felelte, és kicsit elpirult, ugyanakkor a hangulata elfelhősödött. Ez nem sok jót ígért.

– Tom az, ugye? A gyerekkori dolog a részedről nem múlt el.

– Dehogyis Tom – legyintett mosolyogva. – Bár a helyzet legalább olyan reménytelen, mintha Tom lenne az – húzta el a száját.

– Hogyhogy? – ráncoltam a homlokomat.

– Tiltott gyümölcs.

– Foglalt?

– Rosszabb – sóhajtotta. – Úgy is mondhatjuk, elérhetetlen.

– Ki az? – kérdeztem gyanakodva. – Bocs, nem kell elmondanod, ha nem szeretnéd. – Reméltem, hogy nem rólam van szó. Ha énbelém szerelmes, az pont ugyanannyira bonyolult és szomorú helyzetet eredményezne, mintha Tomot szeretné.

– Végül is elmondhatom. Wilson edző az.

A szemöldököm a hajtövemig szaladt, és ugyanakkor szétáradt bennem a megkönnyebbülés, amit igyekeztem elrejteni, de valószínűleg így is kiülhetett az arcomra.

– Pont ő?

– Miért? Nem szívdöglesztő pasi?

Jobban belegondolva nem nézett ki rosszul az izmos karjával, markáns állkapcsával, meg katonásra nyírt hajával, és bónuszként még jófej is volt, de nekem a másodperc töredékéig sem jutott eszembe szívdöglesztő pasiként gondolni rá. Talán mert sütött róla, hogy hetero, és a hetero pasik nem indítottak be nálam semmit. Szerencsére.

– De, az – feleltem. – Nem is tudtam, hogy az idősebb férfiak jönnek be neked.

– Én sem, míg nem találkoztam vele. De teljesen mindegy, úgyis esélytelen.

– Figyelj, nem nős, és pár hónap múlva elballagunk. Akkor már szabad lesz a pálya.

Dorothy csak fáradtan mosolygott, mint aki már lélekben felkészült a veszteségre, de azért egy fokkal jobb kedvűnek tűnt.

Órák végeztével még utoljára beugrottam a mosdóba a hazamenetel előtt. Amikor már kijöttem a fülkéből, és a kezemet mostam, akkor jött ki Tom is egy másikból. A tükörből meglátva engem megtorpant. Hosszú másodpercekig néztük így egymást, aztán megfordultam, és derékon ragadva őt berántottam a fülkébe, ahonnan kilépett. Magunkra zártam az ajtót, és Tom ajkára tapadtam. Úgy meglepődött, hogy levegőt is elfelejtett venni, és egy pillanatra ledermedt. De aztán nagyon is magához tért: két karját a nyakam köré fonta, és legalább olyan forrón csókolt, mint először. Hevesen, vadul, és úgy követelve magának az örömöt, ahogy a fuldokló a levegőt.

Aztán eltolt magától.

– Megvesztél? Miért csináltad ezt, mi a fene ütött beléd? – csapott a mellkasomra.

– Úgy éreztem, mindketten ezt akarjuk – vágtam rá, mielőtt még elkezdődhetett volna nála egy újabb pánikroham.

– Ezt már egyszer elmagyaráztam.

– Azt hittem, hogy én is elmagyaráztam.

Tom értetlenül nézett, sóvárgón várva a választ, ami talán megmentheti a pokoltól.

– Mintha olyasmit mondtál volna, hogy nem vagyok az eseted – fonta össze a karját.

– Ezzel csak a gyönyörű személyiségedre utaltam – mosolyogtam féloldalasan, és egyik kezemet lazán zsebre vágtam –, nem a külsődre. Attól még, hogy nem tudnék beléd szeretni, és nem vennék neked rózsaszínű illatgyertyát Valentin napra, szívesen lefeküdnék veled. – Tom szeme elkerekedett. – Noha nem olyan keretek közt, mint Gabriel, olyasmiben nem veszek részt, sajnálom.

Tom leplezetlenül elámult, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy ennek vajon mi lesz a vége: hogy falhoz ken és elrohan, vagy falhoz ken, és megcsókol. Mindkettőnek ugyanakkora volt az esélye.

– Kicsit gyorsabb válaszra számítottam – jegyeztem meg pár pillanatnyi várakozás után. – Úgy tűnik, mégsem vagyok olyan ellenállhatatlan. Majd tudasd, hogy mire jutottál – mondtam, azzal a kilincsre tettem a kezem.

– Azt, hogy mit érzek irántad, már tudod – felelte gyorsan. Rá sem nézve lenyomtam a kilincset, ám ő visszarántott. – Már döntöttem – lehelte, és szájon csókolt.

Ám ekkor a külső ajtó nyitódása hallatszott. Tom rálökött a lecsukott ülőkére, szemből az ölembe ült, a lábait pedig feltette a vécé mögött húzódó csövekre. Így aki benézett az ajtó és a padló közti résen, csak egyetlen pár lábat láthatott: az enyémet.

Cipzárlehúzás és halk csorgás jött a piszoárok felől, majd megint cipzárhúzás, fütyörészés, és folyóvíz hangja. A szívem majd' kiugrott a helyéről. Nem a veszélyes szituáció miatt, hanem mert Tom sosem volt még ilyen közel hozzám. A kezeimet akaratlanul is a combjára tettem. A tekintete előbb a kezemre siklott, majd lassan feljebb vándorolt, és összetalálkozott az enyémmel. Hosszú ideig csak egymás szemébe néztünk. A csókja emléke még ott égett a számon, és az érzés újabbakat követelt, de megálljt parancsoltam magamnak. Hosszú, elektromosan vibráló, és gyötrően önmegtartóztató percek következtek.

Amikor végre újból csukódott a bejárat ajtaja, Tom lemászott az ölemből. Sajgó hiány maradt a helyén.

– Este hétkor legyél a bányánál – mondta, azzal ő is kiment a mosdóból.