– Értem – feleltem rezzenéstelenül.

– Sajnálom – mondta, és megfeszült az állkapcsa.

– Csak a nagyanyám borravalóiért játszottad el a barátságot, igaz? Fogadok, hogy még csúsztatott is pluszban a zsebedbe – bólogattam helyette is. – Te rohadék.

– Nem, nem azért... vagyis nem játszottam el.

– Nocsak, akkor mégis barátok lettünk? – néztem rá gúnyosan.

– Nem...

– És persze nem tudhatom meg, hogy akkor mi volt ez.

Tom megint összeszorította a száját, és a cipőjét stírölte.

– Figyelj, nem kell erőlködnöd. Megmondhatod a barátnődnek is, vagy kidnek, hogy most már nyugodtan leakadhat rólam, nem kell megszánnia és rám küldenie téged, hogy mutasd be a sulit, meg ilyen hülyeségek. Csak felejtsük el ezt az egészet. – Azzal megfordultam, és a terem felé vettem az irányt, de valósággal belém égett a mögöttem felzengő halk "sajnálom", és a szomorúság, amit egy pillanatra még láthattam Tom arcán megjelenni.

Keserű ízt éreztem a számban, és legszívesebben visszaforgattam volna az időt, noha tudtam, akkor sem mondtam volna mást, ha száz esélyem lett volna rá.

A következő óra töri volt, amit egy nyugdíjból visszahívott nénike tartott, mert szó szerint nem találtak senkit, aki történelmet tanítson. Az óra meglehetősen unalmas volt, és akármilyen elkeseredetten igyekezett Mrs. Robinson rendet tartani, egyre nőtt a háttérzaj, aztán már meg sem próbáltam figyelni, mert folyton csak Tom járt a fejemben. Egyszerűen képtelen voltam kiigazodni rajta. Először ő maga kereste a társaságomat, még azt is belógatta, hogy egy barátja sincsen, mintha arra apellált volna, hogy én legyek az, utána meg egyik pillanatról a másikra úgy került, mint a leprást.

Lehet, hogy mégiscsak megbántottam valamivel, csak nem akarja bevallani, mert akkor egyúttal azt is elismerné, hogy érzékeny? Eddig kábé annyira tűnt érzékenynek, mint egy vécékefe. Vagy tényleg ilyen szemétláda, és úgy van, ahogy mondtam: csak a nagyi pénzére utazott? Az is lehet, hogy valamiért cikinek számítok ezek közt a diákok közt, és nem akar velem égőzni? De a nyáron azért jó voltam neki? És mi volt ez a szomorú, bűnbánó arc az előbb? Lehet, hogy ennyire jó színész? Ha úgyis magasról tesz rám, nem mindegy neki, mit hiszek róla?

Nem akartam erre gondolni. Úgy döntöttem, inkább az órára koncentrálok, azzal jobban járok. Csak el ne aludjak közben.

A szünetben Tom kisietett a teremből, ezért inkább bent maradtam. Dorothy váratlanul mellém ült.

– Eddig hogy tetszik a suli? – kérdezte mosolyogva. Kicsit felvidított a látványa.

– Sok dologról még nem tudok nyilatkozni... De például jó, hogy csak tizennyolcan vagyunk az osztályban, egész családias a hangulat – nyögtem ki pár pillanatnyi erőteljes agymunkát követően. – És kíváncsi vagyok a büfére.

– A büfé nagyon jó! A mexikói meleg szendvicsüket muszáj kipróbálnod – lelkendezett.

– Jól hangzik.

– Meg a sütiket is.

– Inkább a sós dolgokat kedvelem.

– Ekkora a sós perecük – mutatott a két kezével vagy harminc centit, mire elmosolyodtam.

– Holnap beruházok egybe.

Elbeszélgettünk még a büfé kínálatáról, meg néhány tanár különleges rigolyájáról, amikről nem ártott tudnom, ha jót akartam magamnak, majd beállt a hallgatás.

– Nem azért ültél ide, hogy ezekről csevegjünk, igaz? – kérdeztem jó néhány perc múlva.

– Nos, nem. – Elnémult, és csak sokára szólalt meg újból. – Hanem mert Tom egy barom.

Nem feleltem, mert helyeselni nem lett volna ildomos, vitába szállni viszont szintén nem akartam, mert Tom szerintem is egy barom volt.

– De nem rossz fiú. – Inkább erre sem feleltem. Persze, hogy védi őt, és nagyon helyes, hogy ezt teszi, de akkor is. – Nézd, tudom, hogy a nyáron összeismerkedtetek, elmesélte. És tudom, hogy most furcsán viselkedik. Vagyis furcsának tűnhet... mindegy. A lényeg, hogy megérdemelne egy jó nagy tockost.

Kibeszéltek? Bár végül is az ember sok mindent elmesél a barátnőjének vagy kijének.

– Te a barátnője vagy? Vagy valami olyasmi? – néztem rá.

– Valami olyasmi. Ez kicsit bonyolult.

Sejthettem volna. Sosem voltam otthon a szexbarátságok, nyitott kapcsolatok, tízszer összejövünk és tízszer szakítunk meg hasonló hülyeségek halálcsapdás útvesztőiben, és nagyon reméltem, hogy most sem kapok betekintést. Elég volt nekem a Martinhoz fűződő szerelem is. Abból az útvesztőből még továbbra sem sikerült teljesen kikeverednem.

– Értem – feleltem, pedig egyáltalán nem értettem, de olyan mindegy volt, ez az ő ügyük.

– Tom szereti felcímkézni a dolgokat – sóhajtotta –, és szereti elhitetni magával, hogy ha a baracklekvárra azt írja, hogy meggybefőtt, akkor az meggybefőtté is változik. Ez valamiért megnyugtatja.

Bólintottam, noha ezt még kevésbé értettem, de inkább nem kértem meg rá, hogy magyarázza el. A feszengése azt sugallta, hogy talán bűntudata van, amiért már így is túl sokat árult el Tom legbelső dolgairól.

– Tulajdonképpen mit szeretnél tőlem? – fordultam felé.

– Azt, hogy adj neki egy esélyt. Csak ennyit.

Az anyai nagymamám jutott az eszembe. Nem ismertem, de állítólag gyönyörű nő volt, és a szépségével csak az éles nyelve vetekedhetett. Viszont kizárólag alkeszok, meg egyéb semmirekellők ragadtak rá, akiket nem győzött levakarni magáról. Mindig azt mondogatta, hogy ha száz pinája lenne, akkor se adná oda ilyen alakoknak a legnagyobbat se. Ami persze nem zárta ki, hogy összeházasodjon a nagyapámmal, aki börtönviselt volt, de ez már egy másik történet. Szóval valami ilyesmi érzés töltött el Tommal meg az ő esélyével kapcsolatban, még ha a szitu nem is volt pontosan ugyanaz.

Nem bólogattam, mert semmi olyat nem akartam megígérni, amit aztán nem tudok betartani, ugyanakkor egyértelműen elutasítani sem akartam, mert azzal biztos, hogy megbántottam volna Dorothyt, aki nyilvánvalóan szerette Tomot, és jót akart neki.

– Tom már nagyfiú. Ha szeretne valamit, ő is ide tud jönni, hogy elmondja. Szerintem nincs szüksége nagykövetre – feleltem.

– Igen, persze, igazad van – motyogta.

– Azért kösz, hogy segíteni próbálsz – tettem hozzá, hogy enyhítsem a kijelentést, mert taplónak éreztem magam látva az elszontyolodott arcát. – Rendes tőled.

Erre halványan elmosolyodott.

Este az ágyban fekve a sötét plafont bámultam, amin időnként végigsimított egy-egy autó reflektorfénye, és a fülesemmel a Tainted Love '81-es verzióját hallgattam. Tökéletesen leképezte, hogy milyen volt a kapcsolatom Martinnal.

Így, hogy az idő valamelyest enyhítette az elvesztett boldogság feletti bánatomat, felmerült bennem, hogy az vajon valóban boldogság volt-e. Minden bizonnyal az lehetett, annak éreztem, időnként legalábbis. De a szeretetbe úgy vegyült a gyűlölet, mint a vörösborba egy csepp cián. Mint amikor egy festménytől lassanként hátrálunk, úgy álltak össze a részletek egyetlen, teljes képpé, ami túl közelről nézve még aránytalan és hiányos volt. Az apró kis jelentéktelen események jelentést kaptak, és összeillesztve a kirakóst egy borzalmas, ijesztő látvány tárult a szemem elé, amit addig nem tudtam vagy nem akartam meglátni.

Egyszer elmentünk egy bárba iszogatni. Ő a legújabb munkahelyi projektjéről lelkendezett, amiről elvileg nem is beszélhetett volna, úgyhogy kitüntetve éreztem magam, amiért velem mégis megosztja. Aztán megjelent az egyik osztálytársam. Jóképű, magas srác volt, de nagyon más társaságban forogtunk és teljesen különböztünk, más dolgok érdekeltek minket, ezért csak haverkodtunk. Oda jött, köszönt, beszéltünk pár mondatot egy sulis feladatról, meg nevettünk a tanár hülyeségein, közben Martin csendben figyelt minket, és udvariasan mosolygott.

Utána egy hétig nem szólt hozzám. Bűntudatomban kitakarítottam a konyháját, de kicsúszott a kezemből egy kristálypohár, és ripityára tört a csillogó márványpadlón. Akkor ütött meg először. Ám mielőtt még felfoghattam volna, mi történik velem, már az ágyban ölelkeztünk. Eggyé váltam vele és eggyé váltam a vágyaival, a végén pedig már azt sem tudtam, hol végződik ő, és hol kezdődök én, ha elkezdődök egyáltalán valahol.

Mellette túl gyorsan léptem a kamaszkorból a felnőttkorba, aztán egyszer csak már hirtelen öregnek éreztem magamat anélkül, hogy valaha is igazán kamasz vagy felnőtt lehettem volna. Így aztán örökre gyerek maradtam, ősz hajszálakkal és mindenféle zavaros érzelmekkel megpakolva.

Amikor a nyáron Tommal hülyéskedtünk, tulajdonképpen élveztem a dolgot. Vele minden más volt, mint Martinnal, és igazából ez volt benne a legjobb. Nem arról beszélgettünk, hogy milyen fajta óvszer a jobb, az eper vagy a banán ízű, meg hogy melyik szexpózt kéne kipróbálni – Martinnal a vége felé már csak ezekről dumáltunk, meg a munkájáról, pontosabban csak ő dumált, én meg hallgattam –, hanem általános dolgokról, mint például család meg háziállatok. Szokatlan volt, hogy amikor Tommal lógtam, semmilyen perverz téma nem került szóba, és egy kis időre valahogy tisztának éreztem magam. Lehet, hogy ha soha nem ismerem meg Martint, mindig így éreztem volna?

Az mindenesetre biztos volt, hogy már bántam, amiért Martinnal nem én magam szakítottam. Legszívesebben újra összejöttem volna vele, csak azért, hogy én dobhassam őt. Egy hónap alatt volt időm átgondolni, milyen nevetségesen kapaszkodtam belé, ő pedig mennyire kihasznált, majd eldobott, mint egy taknyos zsebkendőt. Úgy éreztem, ennél többre kéne értékelnem magamat, még ha ez pillanatnyilag nem is volt könnyű, főleg így, hogy gyakorlatilag otthonról is kihajítottak, és egy új helyen kellett felépítenem az életemet.

Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy Tom is úgy akar majd játszani velem, mintha egy istenverte marionett bábu lennék, akit kedvére rángathat. Egy párkapcsolatban pokol az ilyesmi, de egy barátságban sem lehet sokkal jobb. Lehet ezt egyáltalán barátságnak nevezni? Persze, Tom sem akart barátságot, de akkor mi a fenére kellett, hogy adjak neki esélyt? Dorothy szavaiból sem értettem semmit azokkal a rohadt befőttekkel.

Szóval nem akaródzott megint belesétálnom egy nárcisztikus barom csapdájába. De ha esélyt sem adok Tomnak, hogy megmagyarázza a dolgokat, akkor én leszek nárcisztikus barom. Egy hisztis, sértődött picsa.

Egye fene, úgy döntöttem, hogy ha személyesen jön oda hozzám, és értelmes magyarázatot ad a viselkedésére, akkor kaphat egy esélyt. De csak egyet.

Másnap reggel az első két óra úszás volt, ezért megérkeztemkor a lépcső helyett az öltözők felé kanyarodtam. Odabent még csak három srác lézengett, biccentettem feléjük, aztán beugrottam a klotyóra. Mivel azt mondták, a szünet nem lesz megtartva, hanem helyette hamarabb engednek el a második óráról, hogy a meghosszabbított szünetben hajat száríthassunk, kellemetlen lett volna, ha ki kéne kéredzkednem.

Amikor már a kezemet mostam, kibambultam a résnyire nyitva hagyott tejüveg ablakon, és közben Tomra gondoltam, meg az ő rejtélyes befőttjeire. Sajnos túlságosan kíváncsi voltam a rejtély megfejtésére. Úgy okoskodtam, ha bebizonyosodik, hogy Tom tényleg olyan barom, mint amilyennek tűnik, ugyanúgy elkerülhetjük egymást, mint most, de legalább elmondhatom, hogy megadtam neki az esélyt, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét.

De miben nyilvánul meg egy ilyen esély? Mit kellene tennem? Egyszerűen csak hagyjam, hogy odajöjjön hozzám és beszélgessünk, mintha mi sem történt volna? Elfogott a kétség. A nagyi szerint még a leghülyébb macska sem ül vissza ugyanarra a forró sütőlapra, én viszont pont ezt készültem tenni.

Közben az elhagyott sikátorba, amire a mosdó ablaka nézett, begördült egy méregdrága, aranymetál színű terepjáró. Vajon mennyibe fájhatott a tulajdonosának? Amikor megállt, jobban szemügyre tudtam venni a vezetőjét: egy szőke, huszonéves srác volt az. Fogadni mertem volna, hogy nem diákmelóból kuporgatta össze a kocsi árát. Már menni készültem, amikor kiszállt az anyósülésről valaki, aki addig takarásban volt. Tom. Szélesen mosolyogva intett a srácnak, mielőtt elfordult, de aztán egy harsány dudaszóra összerezzent, és visszanézett. A szőke csak heccelte. Tom vigyorogva kinyújtotta a középső ujját, és most már tényleg elsietett.

Mi a fene volt ez? Tom azt mondta, nincsenek barátai. Persze ez lehetett az unokatestvére vagy valami munkatársa is, de akkor is. Ha a rokonai vagy kollégái közül jóban van az ember valakivel, arra már rámondhatja, hogy egyben a barátja is, és nagyon úgy nézett ki, hogy ez a szőke minimum a haver kategóriában van, de inkább a barátban. Tomnak miért kellett hazudnia? A gyomrom süllyedni kezdett, mint egy vízbe dobott kő. Nagyon úgy éreztem, hogy hülyének néznek, és valami szemét játékot játszanak velem, ezt pedig nem hagyhattam. Bőven elég volt egyszer.

Tiszta erőből dobtam a kukába a galacsinná gyúrt papírtörölközőt.

Vetkőzés közben lábdobogásokat hallottam, aztán bejött az ajtón négy srác. Az addig csendes öltöző megtelt nevetgéléssel meg kiáltozásokkal, a csempékről visszaverődött a zaj, hamarosan érett zokni szag is kezdett terjengeni a levegőben, és hirtelen kicsinek tűnt a helyiség.

Igyekeztem minél kevesebbet nézelődni, nehogy gyanút keltsek, bár annyi izmos felsőtest és pucér férfifenék közt ez szinte lehetetlen volt, sőt, egyenesen kínzás. Kábé, mintha egy kutyára szájkosarat raknánk, aztán bezárnánk a kolbászok meg sonkák közé a spájzba, nyáladzzon kedvére a szerencsétlen. De legalább elterelődött a figyelmem Tomról.

Minduntalan megakadt a szemem valamin, akárhogy is nem akartam. Például arról a magas, szemüveges kocka gyerekről ki gondolta volna, hogy micsoda kockákat rejteget a pólója alatt? Na jó, eltökéltem, hogy elég, mostantól a fal felé fordulok, és a csempéket számolva öltözködöm. Még a végén megtetszik valaki, aztán csak a szenvedés lesz belőle.

– Most lecsekkolhatjuk, mennyit nőttek a csajok a nyáron – rikkantotta az egyik srác, Brad, és két kávéautomatás papírpoharat szorított a mellkasára, hogy csöcsöket imitáljon velük, mire a többiek harsányan felröhögtek. Én is elmosolyodtam, higgyék azt, hogy értékelem a humorát annak a szőrös bunkónak.

Megint nyílt az ajtó, és megjelent benne Tom. Ledobta a cuccát egy padra, és már vetkőzött is. Zavar és nyugtalanság vett erőt rajtam, mint mindig, amikor megláttam, de aznap különösen utáltam ezt a két érzést, meg akartam tőlük szabadulni. Elfordítottam a fejemet. Már úgyis láttam a tónál, igaz, csak félmeztelenül, de ki a frászt érdekelt, hogy néz ki teljesen pucéran?

Engem. De akkor sem sandítottam oda, ha belegebedtem sem. Úgy éreztem volna, mintha elrabolnék tőle valamit. Azon kívül némileg égő lett volna, ha rajtakap, amint épp a farkát stírölöm.

– Sziasztok, ha átöltöztetek, jöhettek a medencéhez! – szólt be az öltözőbe egy mély férfihang, mire a fiúk egymást lökdösve kitódultak.

Mielőtt kilépett volna, Tom gyorsan felvette citromsárga úszósapkáját, amitől úgy nézett ki a feje, mint egy gumilabda, aztán kivette a szájából a rágóját, és az egyik öltözőpad alá ragasztotta. Az undorító kis gyökér.

A párás levegőben enyhe klórszag terjengett, a rácsozott ablakokon beszűrődő reggeli napfény pedig hívogatóan csillant meg a hullámzó vízen, ami a kék csempéktől maga is kéknek tűnt. Mindig is imádtam az úszómedencék biztonságos, kristálytiszta vizét. Össze sem lehet hasonlítani a tóval, amiben ki tudja, mik úszkálnak.

A lányok sugdolóztak és feszengtek az egyrészes fürdőruháikban, meg folyton az úszósapkájukat igazgatták, a fiúk pedig úgy tettek, mintha a lányok nem is léteznének, de közben pár lopott pillantással felmérték a felmérnivalókat.

A tanárt, egy harminc körüli, izmos fazont, mint kiderült, Wilson edzőnek kellett szólítani, mert délutánonként vízilabda és úszásedzéseket is tartott, amire szeretettel várt minket is. Mert a mozgás erő, egészség, meg ép testben ép lélek, vagy valami ilyesmi. A medencét két hosszú bója sor választotta három sávra, amik mögé egy kis üdvözlő beszéd meg bemelegítés után felsorakoztunk, és sípszóra fejest ugrottunk, aztán tíz hossz gyorsat, meg tíz mellt úsztunk. Aki kész volt, próbálkozhatott pillangóval, de ez csak a fiúknak volt kötelező. Én szerencsére jó voltam pillangóban is, és amikor leúsztam belőle az első hosszt, begyűjtöttem pár irigy pillantást. Legalábbis a fiúk részéről, a lányokéról inkább csodálót.

Egyhangúan telt a duplaóra, alig szóltunk egymáshoz, csak a víz loccsanása és néhány sípszó hallatszott, míg végül Wilson edző bejelentette, hogy az év eleji első alkalom örömére az utolsó negyed óra szabadfoglalkozás. Máris megkedveltem a fószert. A lányok egymáshoz úsztak, és amikor az edző a vízbe borított egy zsákból egy csomó pöttyös labdát, többen röhögve rávetették magukat. Tom is szerzett egyet. Én oda sem szagoltam, inkább azzal szórakoztattam magamat, hogy kézenállást csináltam a víz alatt. Amikor felbukkantam levegőért, valami csattant a fejemen. Hát persze, hogy Tommal találtam szemben magamat. A labdája mellettem lebegett a vízen.

– Van kedved dobálgatni? – kérdezte vigyorogva, és magához ragadta a labdát. Még volt pofája ide jönni.

– Nos, én...

– Nézd csak, ha erősen megküldöd, visszajön – mondta, és hozzávágta a labdát a mögöttem lévő csempézett falhoz, amiről lepattanva megint Tom kezében landolt. Azt gyanítottam, hogy ennek nem örülne Wilson edző, ha látná, de pillanatnyilag a telefonját nyomkodta. – Na, kipróbálod?

Tom kisfiús mosolyától képes lettem volna ellágyulni, mint a forró betonra köpött rágógumi. Eszembe jutottak a nyári találkozásaink a tónál, ahol szintén sokat labdáztunk, egymásra fröcsköltük a vizet, meg mindenféle marhaságokon röhögtünk, de aztán eszembe jutott az előző napi elutasító viselkedése is, meg ahogy azzal a terepjárós gyerekkel bájolgott, miközben engem azzal hülyített, hogy nincs egy barátja sem, és ettől felment bennem a pumpa.

– Kösz, inkább nem – feleltem fagyosan. Tom mosolya lehervadt.

– Nézd, sajnálom a tegnapit.

– Képzelem – morogtam.

– Tényleg. Egy idióta vagyok. – A hajába akart túrni, de aztán rájött, hogy rajta van az úszósapka, és leejtette a kezét.

– És most mit akarsz?

– Például... dobálgatni.

– Beszéltem Dorothyval. Pontosabban ő beszélt velem.

– És miről beszéltetek?

– Szerinted? Rólad, te köcsög.

– Ó, tényleg? Mi szépet mondtatok rólam? – mosolygott.

– Azt, hogy egy idióta vagy. – Tom felnevetett. – A többit nem nagyon értettem, Dorothy rébuszokban beszélt, de azért próbáltam valamit kihámozni belőle. Szóval barátkozzunk, de közben mégse, és még véletlenül se nevezzük egymást barátnak, így gondoltad? – Hirtelen összeállt, hogy mit értett Dorothy a befőttnek címkézett lekvárok alatt. – Mert mi van akkor, ha nevén nevezzük a dolgokat?

Tom állkapcsa megfeszült.

– Én szeretnék... de... – hebegett. – Az én szabályaim szerint kell játszanunk – jelentette ki végül határozottan, mire méregbe jöttem.

– Tudod, mit? Dugd fel magadnak a szabályaidat! Nem tudom, mire jó ez neked, de engem nem fogsz dróton rángatni. És nincs kedvem labdázni – pillantottam jelzésértékűen a hülye pöttyös labdájára, amit még mindig a kezében szorongatott.

Tom tekintete elfátyolosodott.

– Értem, oké. Bocs, hogy zavartalak – motyogta megsemmisülve, és odébb úszott.

Hitetlenkedve csóváltam a fejemet. Az emberek általában nem szokták megbeszélni, hogy na, akkor barátkozni fogunk, mégpedig ilyen és ilyen feltételek szerint. Ez egyszerűen nevetséges. Miért kell Tomnak így megbonyolítania a dolgokat? Mindegy, tőlem bonyolíthatja, én már nem veszek részt ebben, döntöttem el. Dacos elégedettséggel köptem ki egy kis klóros vizet. Legalábbis elégedettnek kellett volna lennem, amiért nem sétáltam bele egy újabb csapdába. De akkor miért éreztem mégis olyan lehetetlenül szarul magamat? Már kézen állni sem volt kedvem.

Egy srác kimászott a vízből, az edző felé sandított, aki még mindig elmélyülten telefonált egy papírt bámulva, aztán a sarokban álló zsákokhoz lopakodott. Megragadta az egyiket, kibontotta, és a tartalmát, vagy egy tucat citromsárga gumilabdát Tomtól nem messze a vízbe zuhintotta. A haverjai azonnal rávetették magukat, mint az extasyt nyelt vízilovak, és rövidesen már forrt a víz, ahogy a srácok mindenféle karate rúgásokkal meg jobb- és balhorgokkal röhögve csépelték a labdákat. Villanó végtagokat, meg szanaszét fröccsenő vizet láttam, aztán amikor lelohadt a harci kedv, a röhögő vízilovak arrébb úsztak, pattogó labdákat, levizezett papucsokat, idétlen visszhangokat hagyva maguk után.

Tom pöttyös labdája is magányosan lebegett a vízen, ő azonban sehol sem volt. A szememmel a srácok közt kerestem, hátha velük tartott, de nem, citromsárga úszósapkáját egyből kiszúrtam volna. Megint a sárga labdák közt kerestem, de azok csak tovább lebegtek mozdulatlanul. Hová lett Tom? Nem nyel el valakit egyszerűen a... Te jó ég. Mintha villám csapott volna a gyomromba.

Pár karcsapással odaúsztam, és a víz alá buktam. A hangok eltompultak, a szememet marta a klór, és minden homályos volt. Lábakat láttam a távolban, meg mindenféle árnyékokat, a dobhártyám pedig mintha be akart volna szakadni, ahogy egyre mélyebbre küzdöttem magam. Aztán egy testet láttam meg a medence aljához közel lebegni, citromsárga úszósapkában. Tom volt az. A szívem meglódult, ő azonban nem mozdult, és valami halványpiros szivárgott belőle... Megragadtam, ahol értem, és felfelé húztam. Egész könnyen ment, mintha súlya sem lett volna, azonban amikor kibukkantam a vízből, és őt is kijjebb emeltem volna, hirtelen már olyan volt, mint egy nehéz rongybaba. Éreztem, hogy remegek, a vér a fülemben dobolt, és gőzöm sem volt, mit csináljak. Egy kézzel elkaptam a feljáró kapaszkodóját, a másikkal meg a fejét próbáltam a víz fölött tartani.

– Hé, jól vagy? Tom, hallasz engem? Térj magadhoz!

Az arca rezzenéstelen maradt, a szeme lecsukódva, és a feje tehetetlenül előre borult. Muszáj volt mindkét kézzel tartanom, de nem tudtam, így hogy a fenébe húzzam ki.

– Wilson edző! Kérem, jöjjön ide! Baj van! Tom megsérült! – ordítottam, de hiába, mert a fazon továbbra is elmélyülve telefonált, és a többiek zajongásától semmit sem hallott. – Segítség, segítsen valaki! – kiáltottam, de fel sem tűnt, mert a lányok épp egymást ölték, és ők is segítségért visongtak. Basszus, mi a frászt csináljak? Épp elúszott mellettem a kockahasú kockagyerek. Vasmarokkal megragadtam a karját.

– Figyelj, Tom megsérült, és elájult. Kérlek, azonnal hívd ide az edzőt! – süvítettem a fülébe, mire megrettent, főleg miután vetett egy pillantást Tomra. Aztán kiugrott a medencéből, és már rohant is.

A következő percek összemosódtak, mintha valami lázálomban lettem volna. Homályosan, szinte lelassítva érzékeltem, ahogy kihúzzuk a vízből Tom magatehetetlen testét. Ahogy Wilson edző élesztgetni kezdi, aztán mesterségesen lélegezteti és szívmasszázst alkalmaz rajta. Ahogy a többiek megilletődve elcsendesednek, majd lassan közelebb úsznak. Ahogy egy lány elsírja magát, a fiúk meg zavarodottan egymásra néznek, aztán hirtelen mindenki egyszerre akar segíteni. Ahogy az edző az öltözőkbe zavarja őket. Ahogy valaki hisztérikus hangon a telefonba diktálja a suli nevét és címét.

A hangos, rémült fölbolydulásban Tom maga volt a megtestesült nyugodt csönd. Mint egy tornádó szeme, ahol egy tollpehely sem lebben arrébb, míg köröskörül autók forognak a szélben. Sápadt bőre szinte már áttetsző volt, lecsukott szeme alatt lila árnyékok húzódtak, és most valahogy még soványabbnak nézett ki. Eltűnt az arcáról az irritálóan pimasz kifejezés, a gúnyos vigyor, és olyan békés volt, akár egy angyal. Aki mintha csak aludna. De olyan mélyen, hogy hiába pofozgatják, képtelen felébredni.

Belém villant, hogy íme, egy perc alatt elillan az élet, ami addig végtelennek tűnt, és ez fejbe vágott, megbénított, halálra rémített. A lábam egy tapodtat sem volt képes moccanni, hiába ragadott meg egy kéz hátulról, aztán húzott finoman az öltözők felé. Csak letaglózva bámultam Tomra.

A rohadt életbe...

A vécécsésze fölé görnyedve kirókáztam a reggelimet. Ha megadom Tomnak azt az esélyt, akkor nem úszik el abba az átkozott sarokba, ahol labdának nézik a fejét, és ez az egész szarság nem történik meg.