Egész vasárnap súlytalanul lebegtem a szombat este emlékeinek lázálmos mesevilágában, aztán eljött a hétfő, a valóság rám nyitotta ajtaját, és rám borult a hétköznapi élet minden nyomorúsága.

Még nem voltam valami fényesen, de magamhoz szólítottam egy csomó vitamint meg gyulladáscsökkentőt, és reggel csak azért is elvánszorogtam a suliba, hiába marasztalt az ágy meg a nagyi, mert ha otthon maradok, az újabb okot szolgáltatott volna Tomnak a bűntudatra.

A problémák már azzal kezdődtek, hogy Tom reggel megint nem volt hajlandó köszönni, vagy egyáltalán elismerni a létezésemet – az első szünetben is az udvar legtávolabbi végében rugdosta a falat, hogy peregjen le róla a vakolat –, mintha a látogatása óta eltelt időben valami megint megváltozott volna benne. Talán akkor még nem emlékezett mindenre, ami a tónál történt, de aztán beugrott neki, és most haragszik magára? Bár úgy nézett felém, mintha inkább énrám haragudott volna, vagy csak könnyebb volt másra kivetítenie a saját maga iránt érzett indulatait. Nagyon úgy festett, mint egy robbanni készülő bomba: rossz előérzetem támadt, úgyhogy jobbnak láttam inkább elkerülni őt.

– Szóval most a nagyszüleidnél laksz itt Hammerfallsban? – kérdezte Dorothy tízóraiszünetben, miközben a büfé előtt vártunk a sorunkra.

– A nagymamámnál. A nagyapám már régebben meghalt.

– Ó, sajnálom. – Látszott rajta, hogy várna egy kis magyarázatot, hogy tulajdonképpen mit keresek Hammerfallsban, azaz mi okból deportáltak New Yokból, a lehetőségek városából ide, a világ végére, de nem voltam képes beszélni róla. Még csak egy épkézláb hazugságra sem futotta tőlem. Talán mesélhettem volna a családomról, de tudtam, hogy ez a téma aztán ugyanoda kanyarodna vissza, ezt pedig nem akartam.

– És te? – kérdeztem helyette, hogy eltereljem a figyelmet rólam. A legtöbb ember szeret saját magáról beszélni, azt reméltem, ő sem lesz kivétel.

– Én a szüleimmel és a tizennégy éves húgommal élek, meg három macskával, két kutyával, plusz időnként hozzánk látogatnak mókusok, borzok, őzek, mormoták, sünök, és mosómedvék is – mosolygott.

Ezután vicces sztorikat mesélt a minden lében kanál húgáról meg az állatokról, miközben megvettük a kajánkat – ő egy óriásmuffint, én meg egy mexikói meleg szendvicset, amin három szem kukorica képviselte a mexikói jelleget. Tomról egy szót sem ejtett, pedig valahol reméltem, hogy sikerül végre kiderítenem, mi van valójában kettejük közt. Akaratlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy vajon lefeküdtek-e már. Tiszta szemébe belenézve valahogy az az érzésem támadt, hogy még sosem feküdt le senkivel, és talán csak az esküvője után veszíti el a szüzességét. Leginkább úgy viselkedett, mintha Tom anyja vagy nővére lett volna, meg mintha az enyém is. Tom vajon hogy érez iránta? Képes egyáltalán bárki iránt is érezni valamit, mondjuk két napnál tovább? Vele is ugyanezt a szemét játékot űzi, mint velem? Úgy sejtettem, igen, Dorothy pedig hagyja, mert beleragadt a hálójába, ahogy én is egyre jobban beleragadtam. Azt, hogy Tom fiút és lányt is hülyít egyszerre, nem volt nehéz elképzelnem.

A terembe visszaúton megálltam egy mosdó előtt.

– Töri előtt még beugrok ide, te menj be nyugodtan a terembe – szóltam Dorothynak, aki bólintott, és elment.

Egyszer csak kockagyerek, ismertebb nevén Carter lépett ki a mosdóból és meglátva engem megállt előttem.

– Jól eltűntél a buliról szombaton, hiányoltunk – kezdte azzal a csendes ünnepélyességgel, ami folyton körüllengte. – Nem tudod, mit hagytál ki – nevetett egy aprót.

– Nos, az történt, hogy elfelejtettem Holly figyelmeztetését, és beszorultunk a fürdőszobába Tommal – feleltem szégyenkezve.

– Jó ég, komolyan egész idő alatt a fürdőszobában dekkoltatok? Nagyon gáz lehetett, sajnálom. Kiabáltatok is? Mert semmit se hallottunk a zenétől.

– Sejtettük, hogy emiatt nem jön senki segíteni.

– Azt hittük, leléptél valami miatt. Még találgattunk is, hogy mi lehetett az. Francba, ha tudtuk volna, hogy ott vagytok, kiszedtünk volna. De gondolom, azért jól elvoltatok – tette hozzá. Lefagytam. Mire utal ezzel? – Egy kis fű kárpótolt titeket, nem igaz?

Nem tudtam, hogy megnyugodjak-e vagy megijedjek. Vajon itt elítélik az ilyesmit? Az arckifejezéséből nem tudtam kiolvasni se helytelenítést, se cinkosságot.

– Ezt honnan...

– Ott hagytátok a csikket.

Felrémlett valami, amit Dorothy mesélt: hogy Carter annyira eminens tanuló, hogy politikai pályára akar lépni, és még a diáktanácsnak is az elnöke. Ha elterjedt volna a híre, hogy a barátnője füvezik, ami ebben az államban illegális, akkor az könnyen keresztbe tehetett volna a jövőjének. Melegem lett hirtelen, pedig egész hűvös volt az idő.

– Én... sajnálom, ne haragudjatok, mi csak... nem akartuk... Egyszeri eset volt, nem szoktunk ilyet. Ugye, nem lett...

– Nem lett baj belőle, szerencsére én találtam meg, nem Holly szülei. Úgyhogy nem kell paráznod – mosolygott szívélyesen.

– Akkor is, bocs.

– Remélem, nem lettetek rosszul tőle. Bár ahogy Sylvia Plath mondaná: „nincs, ami olyan szentül megpecsételhetne barátságokat, mint egy közös hányás" – nevetett. Én is magamra erőltettem egy mosolyt.

– Nem lettünk rosszul, nem szívtunk annyit, mi tényleg csak...

– Mind csinálunk néha dolgokat, nem kell szabadkoznod – emelte fel a tenyerét. – Tényleg – nézett a szemembe egy hosszú másodpercig, aztán a szendvicsemre pillantott. – Ugye, milyen isteni ez a mexikói szendvics? Próbáltad már a sós perecet? Ilyen nagy – mutatott a két kezével vagy harminc centit, aztán mosolyogva elment.

Nekem az étvágyam ment el. De annak örültem, hogy Carter legalább nem volt a plafonon a csikk miatt, és hogy nem köpött be minket. Mennyi szarra oda kell figyelni.

Kidobtam a szendvicsem maradékát a közeli kukába, aztán bementem a mosdóba és hugyoztam egyet. Amikor már a csaphoz léptem kezet mosni, Tom is épp akkor jött ki az egyik fülkéből. A tükörben megpillantva engem undor ült ki az arcára. El nem tudtam képzelni, mi baja lehet velem már megint. Lehet, hogy mégsem bírja a burámat? Néha viszont igen? Mint például a megismerkedésünk kezdetén, meg két napja a tónál. Az is megfordult a fejemben, hogy elmebeteg, és nem a szó hétköznapi, degradáló értelmében, hanem orvosi értelemben.

– Mi az, mit bámulsz? – dörrent rám, miközben ő is a mosdókhoz lépett.

– Semmit – mormogtam, mert nem akartam veszekedést, pedig szívesen mondtam volna neki valami csípőset. Ehelyett gyorsan leráztam a kezemről a vizet, és siettem volna ki.

– Baszki, ne rám rázd a vizet! – kiáltott föl, de olyan finnyás kis takony stílusban, hogy kinyílt a bicska a zsebemben.

– Bocsánat, hercegnő, legközelebb figyelmesebb leszek – vetettem oda meggondolatlanul.

– Hogy minek neveztél, te beképzelt köcsög? – fordult felém hitetlenkedő arccal. Először nem is értettem, mire gondol. – Te tényleg képes vagy visszaélni azzal, amit bizalmasan elmondtam neked? – A szemében elkeseredett, csalódott düh tombolt.

– Mi van? Én nem... – tiltakoztam volna, de már lendült is a lába. Hátra szökkentem, így csak a tócsába gyűlt mocskos vizet rúgta rám. A farmerom szára alaposan elázott. – Mi a franc ütött beléd?

– Még kérded? – Megragadott egy szappant, és hozzám vágta. Az alkarommal kivédtem, hogy ne a fejemet érje, mire olyan fájdalom hasított a karomba, hogy azt hittem, kettétörik. Elöntött a düh.

– Jól van, ha balhét akarsz, hát tessék! – A csap alá tettem a kezem, és a vízsugarat Tom szemébe lövelltem.

– Rohadj meg, szemét állat! – kapott az arcához.

– Ez majd lehűt, te kis veszett patkány!

– Dögölj meg! – ordította olyan gyűlölettel, hogy szinte megijedtem tőle.

– Mondtam, hogy legközelebb nem fogom tétlenül tűrni a baromságaidat. És csak hogy tudd, egyáltalán nem arra utaltam...

– Tűnj el! Takarodj a francba! – köpte a szemét törölgetve, mielőtt tisztázhattam volna a félreértést. – Látni se akarlak, te seggfej!

– Te meg nyugodj le, paranoiás kis kretén – mondtam még neki, mielőtt kifordultam a mosdóból, és bevágtam magam mögött az ajtót.

– Bár sose ismertelek volna meg! – hallatszott bentről tompán, és egy újabb valami dörrent rajta.

Dübörgő szívvel, zihálva, és a karomat tapogatva dőltem a falnak. Nem sok kellett volna hozzá, hogy megragadjam Tomot, és addig verjem, amíg mozog, mert utálom, ha rágalmaznak, de jobbnak láttam inkább elhúzni a csíkot. Azon kívül megígértem magamnak, hogy sosem fogom őt bántani, legfeljebb önvédelemről lehet szó. De legalább kiderült, hogy emlékszik arra, amit elmesélt a bulin, Hollyék házában. És most egy mocskos árulónak tart.

Becsengettek. Egy papír zsepit a nadrágom szárához nyomkodva megpróbáltam gyorsan felitatni a vizet, és bementem órára. Tom nem jött be utánam, sőt, a tanár után sem. Az egész töriről hiányzott. Az én jelenlétemnek sem volt sok értelme, mert csak a testem ült bent a teremben, gondolatban még mindig a mosdóban időztem értetlenül és dühösen, különböző válogatott sértéseket és tárgyakat vágva Tom fejéhez, vagy ha vissza is tértem időnként földi porhüvelyembe, az csakis a karomban sajgó fájdalomnak volt köszönhető. Arra tippeltem, hogy Tom valószínűleg szárítkozik, mert nem akart vizesen betocsogni órára. Legalábbis abban reménykedtem, hogy csak ennyiről van szó.

Következő szünetben sem került elő, és az utána jövő órát, a matekot is ellógta. Ebből akár arra is következtethettem volna, hogy lelépett a suliból, viszont a cucca még a teremben volt. Matek után Dorothy lépett a padomhoz.

– Nem tudod, hol van Tom? – kérdezte.

– Fogalmam sincs.

Dorothy arcára aggodalom költözött.

– Mikor láttad utoljára?

Nem értettem, miért ez a hirtelen aggódás. Tom lóg egy kicsit, na és?

– Nem tudom – hazudtam. Nem akartam azt felelni, hogy „úgy egy órája, amikor majdnem összeverekedtünk".

– Erőltesd meg az agyadat.

– Talán nemrég. Biztos a mosdóban van, vagy a büfében. Miért fontos most ez?

– Nem tudod, milyen nap van?

– Nem.

– Nem mesélte el?

– Micsodát?

– Ha nem mesélte el magától, akkor talán nekem sem kéne. De tekintve, hogy eltűnt... – Rágódott egy kicsit, az ajkát harapdálta, aztán folytatta. – A nevelőapja halálának az évfordulója van. Nagyon szerette őt.

– Értem – bólogattam, pedig semmit sem értettem.

– Ilyenkor mindig megvadul vagy eltűnik valahová. Tavaly például a kémiaszertárban találtunk rá, megitta az összes desztillált szeszt. Szerencsére nem volt sok. Félek, hogy megint csinált valamit.

Akkor valószínűleg ezért volt olyan agresszív, és támadott meg a mosdóban, jutottam a következtetésre. De legalábbis rátehetett egy lapáttal az időnként kiújuló rejtélyes utálatára, amit irántam érzett. Valami összeszorult a mellkasomban. Szegény kis hülyegyerek, még szerencse, hogy nem vertem meg.

– Tényleg nem tudom, hol lehet.

– Meg kell keresnünk – jelentette ki, és már indult is.

– Öm, nem akarok akadékoskodni, de azt hiszem, nem én vagyok erre a legmegfelelőbb ember – szóltam utána.

– A tanároknak nem szólhatunk, egyelőre nem – torpant meg. – Csak akkor hívjunk segítséget, ha magunk nem boldogulunk.

– Ez logikus meg minden, de azt hiszem, valamiről tudnod kell. – Dorothy várakozón és kissé türelmetlenül nézett rám, amitől melegem lett. – Szóval az a helyzet, hogy Tom és én előző szünetben egy hangyányit összebalhéztunk.

– Verekedtetek?

– Nem! Csak majdnem. Illetve...

– Istenem, Kyle...

– Nem tudtam, mi ütött bele, egyszer csak bekattant, és megtámadott. Fogalmam sem volt az évfordulóról, ha tudom, akkor... De nem vertem meg, oké? Kivédtem, amit lehetett, kicsit megfenyegettem, és otthagytam. – Dorothy gondterhelten sóhajtott. – Csak azt akarom ezzel mondani, hogy ha én találom meg, az lehet, hogy csak olaj lesz a tűzre az ő lelkiállapotában.

– Hidd el, nem veled van problémája, az évforduló miatt viselkedett így. Kérlek, segíts megtalálni, félek, hogy valami baja lesz. Azon kívül, ha tényleg csinált valami hülyeséget, és megtudják a tanárok, talán ki is csapják.

Leeresztettem a vállamat. Nem voltam teljes mértékig meggyőződve arról, hogy velem semmi problémája nincs Tomnak, de azt elhittem, hogy az évfordulós dolog is kikészíthette.

– Jól van, segítek.

– Köszönöm. Akkor én az alagsorban kezdem, te meg menj fel a tetőre, és úgy közeledjünk egymás felé.

– Rendben.

Szétváltunk, és épp becsengettek, miközben felrohantam a lépcsőn az első emeletre. A diákok ráérősen özönlöttek a termekbe, csak én száguldottam végig a folyosón, szlalomozva kerülgetve ki őket. Tom nem volt köztük. Bekukkantottam a mosdóba, ott sem láttam. Az első emeleten aztán kapkodtam a fejemet, hogy merre lehet a tetőfeljárat. A folyosó végén egy eldugott kanyarban találtam egy lépcsősort, ami nagy fémajtóban végződött. Egy pillanatra elgondolkodtam, van-e egyáltalán értelme itt keresnem Tomot, hiszem az ajtó valószínűleg zárva lesz. Nyilván nem hagyják kilincsre zárva, hogy akármelyik zűrös kamasz a problémái megoldását láthassa benne. Azért fellépdeltem és megvizsgáltam: az már egyből látszott, hogy a zárat megrongálták, és amikor lenyomtam a kilincset, ki is tudtam nyitni. A fenébe.

Amikor kinéztem, hideg szél süvített be, és szinte elvakított a bitumenes lemezről visszaverődő napfény. Kiléptem, és a kezemet szemellenzőnek használva körbepillantottam. Tom a földön ült, veszélyesen közel a tető széléhez, lábát a mélybe lógatta, és egy cigit szívott. A szeme sarkából azonnal észrevett, és felém pillantott. Fogalmam sem volt, mit tegyek, nem akartam olyasmit csinálni, amivel felingerelhetem így, hogy tíz méter választotta el a talpát az udvar betonjától. Leizzadtam, és éreztem, hogy remeg a kezem, ezért zsebre dugtam, hogy a bélésen jó nagyra tágítsak egy megkezdett lyukat.

Egy zavart, hosszúra nyúlt másodpercig csak bámultuk egymást, aztán Tom előre fordult, és lepöckölte a hamut.

– Dorothy küldött? – kérdezte.

– Nos, igen.

Nem lehetett nehéz kitalálnia, hogy magamtól sosem indultam volna a keresésére.

– Szereti küldözgetni az embereket – bólintott.

Lassan közelebb mentem, és leültem mellé. Csend fonódott körénk. Tom cigijének vége időnként narancssárgán felizzott, amikor beleszívott egyet. A kifújt füst most nem formálódott karikákká, csak ziláltan kerengett az udvar felé.

Fogalmam sem volt, mit kellene mondanom neki, vagy hogy kellene-e bármit mondanom: szüksége van-e egyáltalán arra, amit mondhatnék. Nem úgy tűnt, mint aki igényli a társaságomat, én pedig legszívesebben felálltam és otthagytam volna, de szinte láttam magam előtt Dorothy helytelenítő pillantását, úgyhogy nem volt mese, ott maradtam mellette, még ha a jelenlétemet talán a háta közepére sem kívánta.

– Az én apám tizenkét éve lelépett – szólaltam meg hosszú percek múltán. Igazából csak akkor fogtam fel, hogy beszélek, amikor a szavak már kisorjáztak a számon, mintha még mindig fű vagy pia hatása alatt lettem volna. Tomot szemlátomást nem zavarta a dolog, úgyhogy a szavak tovább sorjáztak belőlem: – Már eleve azért vette el anyámat, mert a személyemben egy nem várt meglepetés érkezett az életükbe. Rendes akart lenni, nem akarta cserbenhagyni, miután kiderült, hogy nem sikerült az abortusz. – Tom rám meredt egy másodpercre. – Aztán hét év múlva mégiscsak cserbenhagyta. Akkor láttam utoljára. Este még rám kiabált, amiért kiöntöttem a tejet, aztán másnap reggelre, mire felkeltem, már összeszedte a cuccait, és eltűnt. Emiatt egy jó ideig azt hittem, azért ment el, mert elege lett abból, hogy ilyen béna fia van. A szabad és gondtalan életet szerette, imádott mindenfelé utazgatni az ezer éves kocsijával. Jelenleg a világ bármely pontján lehet. De az is lehet, hogy már meghalt.

Nem is értettem, miért mondom el ezeket, ráadásul épp neki, amikor pár órával azelőtt még Dorothynak sem voltam képes megnyílni. Tom furcsa dolgokat hozott ki belőlem.

– Akit cserbenhagyott az apád, az leginkább te vagy – mondta Tom váratlanul.

Meglepődtem a szavain.

– Erre így sosem gondoltam – feleltem.

– Egy nő találhat magának új férjet, ha nagyon akar, de egy hatéves hogy keressen magának új apát, hm? – fújt ki Tom egy újabb adag füstöt. – Amúgy meg üdv a klubban. Az apa nélkül felnőtt szerencsétlenek szép nagy közös klubjában – tette hozzá.

A „szerencsétlenek" kifejezésen kicsit megsértődtem, de inkább nem adtam jelét: Tomnak volt most elég baja, nem hiányzott neki az érzékenykedésem.

– Sok mindenre emlékszel belőle? – kérdezte.

– Nem igazán.

– Akkor te jobban jártál.

– Miért?

– Mert minél kevésbé kötődsz valakihez, annál kevésbé szar, ha aztán eltűnik az életedből...

– Én nem hiszem, hogy...

– ...vagy visel meg, ha végignézed, ahogy például meghal. – Lefagytam. – És talán neki is jobb így. Sőt, biztos, hogy jobb.

Semmit sem feleltem. Nem akartam véletlenül feldühíteni, még mindig túl közel ült a tető széléhez. Hallgattam inkább, és egy darabig együtt néztük, ahogy a varjak a kosárpálya betonján összevesznek valamin.

Amikor lopva Tomra sandítottam, az arca fásultnak tűnt, mint aki magasról tesz a világra, mert neki már minden mindegy, és a füstöt is szinte dacosan köpte ki. Sajnálni kezdtem őt, noha sejtettem, hogy valószínűleg a sajnálatom a legutolsó dolog, amire szüksége van, és egy elborult pillanatomban a vállára tettem a kezemet. Tom lepöckölte a cigi csikkjét a mélybe, aztán lesöpörte magáról a kezemet, és felállt. Hamarosan a tetőkijárat ajtajának csapódása jelezte, hogy valóban nincs szüksége a sajnálatomra.

Csörömpölésre ébredtem egy reggel, ijedtemben majd' leestem az ágyról. Ez az ébresztőóra? Suliba kell menni, vagy mi? Mintha előző nap péntek lett volna. De ez nem is az ébresztőm hangja volt. Felmarkoltam a telefont az éjjeliszekrényről, és a szemem elé tartottam. Valaki keresett, méghozzá olyan névre hallgatott az illető, hogy „hujegyerek". Mikor írtam ezt be a telefonkönyvembe? Lehet, hogy a múlt héten, amikor részeg voltam? Vajon Martint neveztem át? A gondolatra villám cikázott át a zsigereimen. De miért keresne? Mit akarhat tőlem? Ha akarna valamit, mit válaszoljak? Akármit is akar, elhajtom a búsba, döntöttem el. Akkor felvegyem egyáltalán? Néztem egy darabig a kijelzőt, aztán eszembe jutott, hogy másvalakit is átkeresztelhettem, úgyhogy felvettem.

– Tessék.

– Na végre – hallottam Tom hangját. Így már érthető volt az elnevezés, és teljesen logikus is. Bár furcsálltam, hogy megadtuk egymásnak a számunkat. Mindegy, ha az ember részeg, sok minden megtörténhet. – Ugye, már nem aludtál?

– Öm, nem...

– Fél tíz van!

Nekem az még zöld hajnalnak számított. Végigvergődtem egy hetet korai kelésekkel, megérdemeltem, hogy délig aludjak.

– Mit akarsz?

– Nem akarlak zavarni, úgyhogy a lényegre is térek. Az van, hogy szeretnék kérni egy szívességet.

– Mégis mit? – kérdeztem álomittasan. – Ahhoz képest, hogy pár napja rám támadtál, aztán meg egész héten levegőnek néztél, némileg pofátlannak érzem a kérést – szaladt ki a számon.

– Sajnálom, ami történt, túlreagáltam a dolgot – motyogta. – Igazad van. Nem muszáj segítened. Hagylak is...

Szívesen lecsaptam volna. Mármint Tomot.

– Ha már felébresztettél, elmondanád, mit akarsz?

– Na jó, hát ha ennyire akarod... – Megmasszíroztam az orrnyergemet. – Arról van szó, hogy át kéne jönnöd hozzánk egy tömött hátizsákkal. Mindegy, mit raksz bele, a kispárnádat is beletömheted, csak állíts be hozzánk így felcuccolva.

– De minek?

– Tudtam, hogy hiába kérlek.

– Csak feltettem egy kérdést, nem mondtam még nemet, ne kapd már fel a vizet!

– Most is te kiabálsz.

– Mert még mindig nem bökted ki, hogy mi a franc van!

– Ha így beszélsz, nem is fogom.

Vettem egy mély lélegzetet, és elszámoltam tízig.

– Akkor szépen kérlek, egyem azt a lepkeszárny lelkedet, hogy légyszi magyarázd el, mi okból kell átmennem hozzátok egy tömött hátizsákkal. Így már jó?

– Mindig ez az akadékoskodás, egyszerűen csak mondj inkább nemet.

Le tudtam volna kaparni a falat.

– Na jól van, elég ebből. Tényleg nincs senki, akit megkérhetnél?

– Bassza meg, Kyle, szükségem van rád... Öm, szükségem van rá, hogy elgyere – helyesbített. – Említettem, hogy nincsenek barátaim, ki a frászt kérnék meg?

Elég volt egy véletlen, vagy csak annak láttatott elszólás, és már meg is tört az ellenállásom.

– Én sem vagyok a barátod, nem emlékszel? – kérdeztem félig gonosz, félig békülékeny hangsúllyal.

– Jól van, hagyjuk. Szia.

– Még nem mondtam, hogy nem...

– Akkor átjössz?

A kezembe temettem az arcom.

– Igen.

– Remek!

– Mikor?

– Most. Köszi! – tette hozzá vigyorgós hangon, azzal bontotta a vonalat.

Elképzelni sem tudtam, hogy mire vett rá már megint ez a „hujegyerek".