Reggel, amikor kinyitottam a szememet, a fehér plafonról egy hosszú szálon lógva egy pók bámult vissza rám, mint egy kis akrobata, apró Damoklész kardjaként lebegve fölöttem. Damoklész kardjáról pedig eszembe jutott az előző nap, és rám zuhantak az emlékek, hogy hol vagyok, és miért.

Mire felkeltem, a nagyi már elment, csak a négy fal visszhangozta a köszönésemet. Felöltöztem, és céltalanul bolyongtam egy kicsit a házban, mintegy szoktatva magamat az új otthonomhoz: egyszintes épület volt négy szobával, és minden bútor meg tárgy ugyanazt a negyven évvel azelőtti stílust tükrözte, mint ami a ház építésekor volt menő, tisztára, mintha valami időkapszula lett volna. Lassú, öreges nyugalom lengte be a helyet, mindig is szerettem nyaranta itt lenni. De annyira azért nem, hogy ide is költözzek.

Amikor a nagyi megérkezett, épp a konyhában szürcsöltem egy bögre kávét.

– Szia, kincsem! – rikkantotta mosolyogva, amikor energikusan belépett, és letett két tömött szatyrot a földre. Az egyikből kifigyelt egy póréhagyma zöldje. Aztán bekapcsolta a rádiót, és felharsant a Golden Brown, röhejesen retró aláfestést adva a röhejesen retró konyhának, aminek barna burkolatain arany színben villant a csipkefüggönyökön beszűrődő reggeli napfény.

– Szia. Szólhattál volna, hogy kísérjelek el, nem kellett volna cipekedned – feleltem.

– Ugyan, nem akartalak felébreszteni – legyintett. – Reggeliztél már?

– Persze.

A tekintete egy villanással felmérte a terepet: nem látott tányért a mosogatóban, így könnyen rájött, hogy hazudtam. Némán megkent egy szelet kenyeret eperdzsemmel, és a kezembe nyomta, én pedig némán elvettem, és beleharaptam. Pár pillanatig csak nézett rám, és sóhajtott egyet. Fenyegető volt a csend. Már elkészültem rá, hogy most fog rákérdezni, miért is költöztem ide tulajdonképpen. Vagy talán kora reggel telefonált neki anya, és elmondta – kitelt volna tőle, hogy nem közli előre, csak az utolsó utáni pillanatban, amikor már mindegy, így biztosítva be, hogy ne legyen visszaút. De a nagyi végül nem mondott semmit, csak a szatyrokhoz nyúlt, és hozzákezdett kipakolni.

Amikor legközelebb odanéztem, már egy széken állva nyújtózkodott, hogy a kamra legfelső polcára rámolja a mogyoróvajat. Talán azért pont oda, hogy ne érjem el – hiába nőttem meg száznyolcvanöt centire, még mindig kisgyereknek tartott, aki annak ellenére, hogy allergiás a mogyoróra, képes befalni, ha elé kerül.

– Hagyd, majd én – pattantam oda, de a nagyi felemelte a kezét.

– Te csak egyél, úgyis mindjárt végzek.

– Még leesel.

Szúrós pillantást vetett felém.

– Ne félts te engem, a húsz év alatt, mióta egyedül élek, mindent meg tudtam oldani, és egyszer sem ért semmilyen baleset.

Már a nyelvem hegyén volt a válasz, hogy „de egyszer sem voltál még hetven éves", ám inkább lenyeltem, és tétlenül visszahuppantam a helyemre. Fölöslegesnek éreztem magamat.

Valójában egyáltalán nem tűnt hetvennek. A haját és a körmeit lángvörösre festette, ami tükrözte a lelkületét is: olyan lendülettel szaladgált örökké, hogy néha már a nézésébe is belefáradtam.

Csengettek.

– Kinyitnád? – nézett rám a nagyi, az arcán egy „na jó, most az egyszer" kifejezéssel. – Biztosan az ebédet hozták meg.

Amikor ajtót nyitottam, meglepetésemre a dobolós gyerek állt előttem. Már épp kérdeztem volna, hogy mit keres itt, amikor észrevettem a fehér papírdobozokat a kezében.

– Hello. Kicsi a világ. Itt laksz? – kérdezte.

– Szia. Igen – nyögtem.

– Meghoztam Mrs. Henderson rendelését. Csak nem a nagymamád?

– Csak de.

– A táskámban van a pénztárcám, abból ki tudod fizetni – hallottam a nagyit.

– Egy pillanat – mondtam, és a táskáért nyúltam. A piros pöttyös bukszából aztán kifizettem, és nem adtam borravalót.

– A kedvenc kihordófiúm! – rikkantotta a nagyi, amikor megjelent mellettem egy kockás konyharuhába törölgetve a kezét. – Adtál neki borravalót? – nézett rám szigorúan.

Kelletlenül kivettem egy bankjegyet a bukszából, és átnyújtottam a srácnak, aki szabadkozva bár, de elvette, és gyorsan elrakta.

– Hadd mutassam be Thomas Gillespie-t. Már fél éve hordja nekem az ebédet a Solóból – nézett rám a nagyi a srácra mutatva. – Alkalomadtán segít nekem a kertben is, és egy kis limonádé mellett jól elpletykálkodunk utána. Ő pedig itt az unokám, Kyle Henderson.

Thomas jólfésült mosolyt villantott. Biztos voltam benne, hogy csak a potya lóvéra utazik a nagyinál.

– Mi már ismerjük egymást – szólalt meg. – Vagyis tegnap találkoztunk a városban, és beszéltünk pár szót.

– Micsoda véletlen, hogy épp összefutottatok! – csapta össze a kezét a nagyi. – Ritka, hogy az unokám a városban jár, talán csak évente kétszer megy rajta keresztül, amikor nyár elején eljön, és amikor augusztus végén hazautazik. Egyébként egész nap csak bent ül a szobában. Barátkozni sem szokott, tudod, egy kicsit visszahúzódó típus.

Éreztem, hogy lángba borul az arcom.

– Öm, nagyi...

– Pedig igazán jó lenne, ha összejárna pár korabeli fiatallal most, hogy ideköltözött, nem a nagyanyja az ideális társaság egy kamasz fiú számára. Persze jól elszórakozunk esténként, ahogy kettecskén nézzük a kabarét a tévében, legalábbis én jól elszórakozok, de attól tartok, hogy a kisunokámnak nem így kellene töltenie az ifjúságát. Nem igaz, fiam?

A srác arcán átsuhant egy gúnyos vigyor, amit gyorsan felváltott egy udvarias, egyetértő mosoly. Legszívesebben letöröltem volna róla egy jobbhoroggal.

– A szabadidőtökben mit szoktatok csinálni ti, fiatalok ebben a városban? Mi annak idején csak moziba meg táncolni jártunk.

– Mi sem csinálunk olyan különleges dolgokat – felelte Thomas ártatlanul.

– Na de mégis mivel töltitek a nyarat? Te például mivel ütöd el az idődet?

A srác megnyalta az ajkát, és igyekezett komolyan nézni. A napnál is világosabb volt, hogy amivel ő ütötte el az idejét, az nem olyasmi volt, amit a nagyi orrára kötött volna.

– Hát, gördeszkázom, meg néha lemegyek a kutyámmal a tóhoz, játszom vele, fürdünk egy kicsit, ilyenek.

Ja, amikor épp nem a gyanútlan járókelők fülét erőszakolod egy kis kéretlen térzenével, gondoltam.

– Ez nagyszerű elfoglaltság! Biztos vagyok benne, hogy Kyle is élvezné. Tudod, egyedül nem nagyon szokott kijárni a tóra, de ha lenne társasága...

– Nagyi! Erre semmi szükség – tiltakoztam volna, de leintett.

– Csak próbáld ki, fiacskám. Ne egész nap bent unatkozz a négy fal közt...

– Nem unatkozom.

– Jót tenne, ha egy kicsit kimozdulnál egy korodbelivel.

– Akkor sem kell, hogy programot szervezz nekem. Ráadásul Thomas biztosan elfoglalt a munkája miatt...

– Csak délelőtt szoktam dolgozni, a délutánjaim szabadok, úgyhogy szívesen eljövök, mondjuk, kettő körül, hogy kiruccanjunk egy kicsit a tóhoz – ajánlotta fel a srác gálánsan, és megint látni véltem rajta egy aljas kis sátáni mosolyt, mielőtt szolgálatkész, jófiús arckifejezést öltött magára.

– Ó, az csodálatos lenne! Hallottad ezt, Kyle? – lelkendezett a nagyi.

– Hogy ne hallottam volna? De akkor sincs rá szüks...

– Udvariatlanság lenne visszautasítani egy ilyen kedves ajánlatot.

– Amit te csikartál ki...

– A két óra tökéletes lesz, addigra megebédelünk – fordult a nagyi Thomashoz. – Nagyon boldoggá teszed ezzel az unokámat, ebben biztos vagyok.

Az ebéd sült csirkecomb volt fűszeres jázminrizzsel, desszertnek csokis muffin. A nagyi jóvoltából a fehér papírdobozokból porcelántányérra költözött, és forrón gőzölgött. Ám hiába volt isteni illata, és hiába voltam farkaséhes, nem ízlett annyira. Kellemetlen mellékízt adott neki a gondolat, hogy a dobolós srác hozta, akivel a nagyi még ezt a röhejes kirándulást is lezsírozta nekem. Az utolsó falat majdnem visszajött, amikor tudatosult bennem, hogy pár perc, és újra látnom kell a sunyi pofáját, aztán mehetek vele élményfürdőzni. Egy pillanatra hagytam, hogy maga alá temessen a feladat, és meggörnyedtem a súlya alatt. Aztán kihúztam magam. Elmegyek, ha ez boldoggá teszi a nagyit, de valami mondva csinált ürüggyel majd fél óra után megpattanok. Ellófrálok a városban, és este jövök haza.

– Köszi az ebédet, finom volt.

Megtöröltem a számat, és felálltam.

– Ne nekem köszönd, hanem a szakácsoknak és a kihordófiúnak – mosolygott a nagyi kajánul, mire csak egy laposat pislogtam. – Menj, pakolj össze, mert mindjárt itt lesz. Fürdőnadrágot is vegyél fel! – kiáltott utánam, mire megszaporáztam a lépteimet. Miért is mentem bele ebbe a hülyeségbe? Miért hagytam magam megdumálni? Túl jófej vagyok.

– Csak egy fél napra megyünk, nem egy hétre – pillantott Thomas a hátizsákomra, amikor már az utcán baktattunk. Az út addigi részét még tűrhetőnek is lehetett volna nevezni, ha a tangapapucsa nem csattogott volna bele a békés csöndbe. A városból kivezető egyenes szakaszhoz érve feltűnt a távolban a susnyás, amin túl már a bányató kezdődött. A kutya mögöttünk ugrándozott, aztán egy-egy fölrepülő madarat megpillantva időnként nekiiramodott.

Nem méltattam a srácot válaszra. Hiába vitatkoztam volna, hogy egy könyv, egy törölköző meg egy kispléd nem olyan sok cucc, mert nála semmi sem volt. Talán ő sem akarta ezt a bulit túlzásba vinni.

– Figyelj, Thomas...

– A barátaim csak Tomnak... hívnának, ha lennének barátaim.

Miért nem lepődtem meg?

– Szóval figyelj. Nem muszáj úgy tenned, mintha minden vágyad lenne, hogy velem pancsolhass. Tudom, hogy csak azért vállaltad be, mert nem akartad megbántani a nagymamámat, de már bőven halló- és látótávolságon kívülre kerültünk, úgyhogy akár őszinte is lehetsz. Sőt, mennünk sem muszáj. Akkor sem sértődök meg, ha most rögtön elbúcsúzunk.

– Nekem tényleg nem jelent problémát, hogy pár órát eltöltsek veled, ha ezzel segíthetek, hogy ne unatkozz magányosan a négy fal közt – mosolygott.

Az orrlyukam nagyra tágult, és majdnem azt feleltem, hogy „Nem vagyok magányos", de helyette inkább csak azt morogtam:

– Nem unatkoztam.

Rövidesen megérkeztünk, és elénk tárult a tó. A levegőt elnehezítette a pára és az ázott növények illata, az ég mélykék volt, csak egy fehér vattapamacs lebegett rajta, a víz hullámzó hátáról pedig a szemembe tűzött a nap sugara, hogy majd' megvakultam. Nem voltak kint sokan, a füves parton csak néhány csaj napozott, egy kocsi mellett egy család nyüzsgött két kiskölyökkel, messzebb meg hűtőtáskák és sörösüvegek gyűrűjében taták horgásztak. A háttérben ott díszelgett az ominózus totálkáros hegy – vagyis már inkább csak domb –, aminek mintha kiharapott volna egy darabot az oldalából valami óriás.

Tom rágyújtott, aztán felkapott egy botot, és a kutyával kezdett szórakozni; elhajította neki, majd amikor az visszahozta, egy kisebb harcban elvette tőle, és megint eldobta.

Amikor a kutya közelebb ugrándozott, alkalmam nyílt szemügyre venni, mi fityeg a nyakörvén.

– Az ott egy sörnyitó a nyakában? – kérdeztem.

– Ja. Így sosem kell keresnem, csak füttyentek, és odaszáguld hozzám – vigyorgott Tom.

– Milyen ötletes – mosolyogtam vissza udvariasan.

Tétlenül álldogáltam egy darabig, aztán leterítettem a kisplédet a parton, és olvasni kezdtem a magammal hozott könyvet: a Kötelezők röviden című örökbecsűt.

Épp belemélyedtem a Ne bántsátok a feketerigót! összefoglalójába, amikor egy kisebb zuhany lelocsolta a lapot. Dühösen néztem fel.

– Alice, mit csinálsz? – pöfékelte Tom, aztán benyúlt a vízbe, és a nyakörvénél fogva kipenderítette a kutyát. Mindezt úgy, hogy közben a másik kezét, amiben a cigit fogta, elegánsan eltartotta magától. Alighogy a kutya kikerült a vízből, alaposan megrázta magát, újabb permettel szórva meg az elázott könyvemet.

– Alice! – szólt rá megint, mire a kutya csaholva elinalt. – Ne haragudj, sajnálom – mondta Tom, előhalászva a zsebéből egy gyűrött papír zsebkendőt, amit aztán a könyvre nyomogatott, de a hangsúlya valahogy egyáltalán nem tükrözött sajnálatot.

Közben a csuklóján fekete bőrszíjra fűzve egy csomó gyöngyös bizbasz csörrent. Egy szív alakú is fityegett köztük. Milyen édi. Amikor meglátta, hogy nézem, elvette a kezét. Vágtam én, hogy mit jelent ez: biztosan a csajától kapta, és hiába érzi vércikinek, hordania kell, különben sértődés lesz belőle. Okos volt a csaj, megjelölte a tulajdonát, mint kutya a területét. Elég egy ártatlannak tűnő karkötő, és máris mérföldekről ordít, hogy az alany foglalt. Sokan hordunk ilyen kis bilincseket. Kinek gyöngyös bizbaszokból áll, kinek másból.

– Semmi baj – feleltem, de igyekeztem azt közölni a hangsúlyommal, hogy nagyon is baj, és rohadjon meg. – Jól hallottam, Alice-nek hívják? – böktem a kutya felé. Furcsálltam a névválasztást, mert Alice hátsó lábai közt vidáman himbálózott az egyértelmű bizonyítéka annak, hogy ő egy kan kutya.

– Alice Cooper – felelte Tom olyan arccal, mintha tudnom kellett volna róla.

– Ja, aha.

A kutyáknak aztán tök mindegy, hogy minek nevezik őket, ugyanúgy bezabálják a száraztápot, meg szétrágják a papucsokat, és akkor is odajönnek hozzád, ha Alice Coopernek, Túltöltött Virslinek vagy Anyámkínjának szólítod őket.

– Régen még tudtak zenét csinálni. De most...

– Én is bírom a nyolcvanas évek zenéit – szaladt ki a számon meggondolatlanul. Igazán nem szerettem volna, ha ezt a megjegyzést valami benyalási kísérletnek fogná föl, vagy engesztelési kísérletnek, amiért akaratlanul is lefikáztam a dobolási tudományát. – De nem mindet – tettem hozzá miheztartás végett. Értse bele Alice Coopert is.

Leült mellém a plédre, élvezettel beleszívott a cigijébe, és miközben kieregetett a száján néhány bénácska füstkarikát, hanyatt fekve elterült. Nem zavarta, hogy undorral elhessegetem a karikáit. Úgy nézett ki, mint aki bevette a leszarom tablettát, de nem csak egy szemet, hanem egyszerre egy egész dobozzal, ami aztán úgy meghajtotta, hogy már a világon semmi sem izgatta. Talán a karkötős dolgot leszámítva.

Mielőtt még bármit tehettem volna ellene, egyik ujjával megbillentette a könyvemet, hogy megnézze, mit olvasok.

– Látom, itt fogod tölteni az utolsó gimis évedet.

– Nos, igen.

– Én is végzős leszek.

Nagyszerű, gondoltam, remélem, nem leszünk osztálytársak.

– Melyik osztályba fogsz járni? – érdeklődött tovább.

– Az általános tantervűbe.

– Én is abban vagyok – vigyorgott.

A francba.

A telefonom megrezzen a nadrágomban, mire előrántottam. Martin írt végre.

„Szia, Kyle!

Gondolkodtam a kapcsolatunkon. Nagyon sokat gondolkodtam. És arra jutottam, hogy ez így nem fog menni tovább. Egy távkapcsolat több, mint amit bele tudnánk illeszteni az életünkbe. Gyűlölöm, hogy ezt kell mondanom, de meggyőződésem, hogy mindkettőnk számára az lesz a legjobb, ha visszaadjuk egymásnak a szabadságot. Próbáljunk a szépre és jóra emlékezni, még ha nem is könnyű. Minden jót kívánok neked az életben. Isten veled!"

Mindig ezek a fellengzős szavak, hánynom kellett tőlük. Talán két megbeszélés közt pötyögte be gyorsan az üzenetet, vagy egy üzleti út unalmas perceiben. Még az is lehet, hogy az utódommal andalogva jutott eszébe, hogy le kéne már zárnia ezt a kapcsolatot, csak folyton halogatta vagy elfelejtette. Mit lehet erre válaszolni? Hogy én igenis folytatni szeretném, még ha kétszer fogunk is találkozni az elkövetkező évben, és utána is bizonytalan lesz minden? Logikusnak tűnt, hogy innen külön folytatjuk. De a régi korok emberei miért tudtak éveket várni egymásra?

Úgy döntöttem, nem írok neki egyhamar, várjon csak, én is vártam őrá.

A múltba révedtem. Egy társkeresőn ismerkedtünk meg. Unatkoztam, és poénból felregisztráltam. Két évvel idősebbnek hazudtam magamat, hogy egyáltalán szóba álljanak velem, és tág korosztály intervallumot adtam meg, harminc éves korig. Mindenre el voltam készülve, de nem az fogadott, amit néhány parodisztikus, hatásvadász netes cikkben olvastam az ilyen portálok feneketlen pöcegödreiről, mert sem perverz állatokkal, sem titkos kapcsolatot kereső családapákkal nem találkoztam. Bár elképzelhető, hogy voltak köztük ilyenek is, de én nem jutottam el odáig az ismerkedésben, hogy ez kiderüljön. Csak néhány sráccal beszéltem suliról, munkáról, hobbiról, a jövőtől való félelemről. Olyasmikről, amik igazából senkit sem érdekelnek, csak arra jók, hogy kiderüljön, szimpatikus-e a másik, és érdemes-e egyáltalán találkoznunk: hogy reggeltől estig dugnánk, vagy inkább agyonvernénk egymást. Hamar kiderült, ha nem volt meg a szikra.

Aztán jött Martin, és az tűnt föl, hogy vele kapcsolatban valahogy minden olyan érdekes: a PR-os munkája, az Ozzynak elnevezett kaktusza, az ásványgyűjteménye. Vagy csak érdekesnek tudta őket láttatni. Sok mindent tudott olyannak láttatni, amilyennek akart. Hosszú üzeneteket írtunk egymásnak a semmiről, és már kezdtem attól tartani, hogy valójában egy vérszomjas homofób, aki társkeresőkre regisztrálva randit eszközöl ki, és aztán többedmagával jól helybenhagyja a gyanútlan áldozatot. Mert minden túl jó volt, túl okés, túl normális. De ő tényleg annak bizonyult, akinek látszott.

Eszembe jutott az első csókunk, ahogy egy téli estén a hideg ajka az enyémhez ért. Nem volt követelőző, sem rámenős, valahogy mindig elérte, hogy én akarjak többet. Sok elsőm volt vele, például első együttlét, aztán első pofon, amit követett a többi. Mindig megfogadtam, hogy ez volt az utolsó, együttlét is és pofon is, de nem sokra rá már úgy estünk egymásnak az ágyban, mintha nem lenne holnap. Utána leköptem volna magamat. Végzetes vonzalom – szolgált az agyam az infóval. Pont ugyanolyan szar volt nélküle, mint vele. De vele legalább éreztem, hogy élek. Most azonban az utolsó szál is elpattant, ami a valósághoz kötött, és itt ragadtam ebben a Hammerfallsnak csúfolt, téren és időn kívüli buborékban. A senki földjén, amit néha még a térképről is lefelejtenek. Biztos voltam benne, hogy rólam is így fognak majd megfeledkezni az emberek. Elsőként Martin.

A telefont lassan leeresztettem magam mellé a földre, és félig oda sem figyelve letéptem egy fűszálat, amit megpödörtem az ujjaim közt. Tom nem kérdezett semmit, de éreztem, kíváncsian várja, hogy megszólaljak. Biztos kiült az arcomra valami, talán falfehér lettem, vagy zöld, ki tudja.

– Kidobtak – mondta a szám önkényesen, mire büntetésből beleharaptam.

Tom kérdőn felém fordult.

– Szakítottak velem – pontosítottam. Felvonta a szemöldökét. Fogalmam sem volt, miért mondtam ezt el neki. Normális esetben ő lett volna az utolsó, akivel ilyesmit megosztanék, de ez minden volt, csak nem normális eset.

– SMS-ben?

Bólintottam. Beleszívott a cigijébe, és hosszan kifújta a füstöt.

– Pedig e-mailben még olcsóbb lett volna.

Akaratlanul is kibuggyant belőlem a nevetés. Ő is nevetett, amitől csak még jobban röhögtem, és már a taknyom-nyálam is egybefolyt, amikor a jókedv váratlanul sírásba akart fordulni. Nyeltem egyet, és az ellenkező irányba néztem, mintha lenyűgözően érdekesnek találnám, ahogy a szél felkap egy darab szemetet és messzire táncoltatja a parton. Tudtam, hogy Tom fürkészi az arcomat, amitől ideges lettem.

– Majd kiheverem – jelentettem ki határozottan, ám minimális meggyőződéssel, mert valójában úgy éreztem magamat, mintha megettek és kiszartak volna. A legjobb részeim felszívódtak, és tovább már nem hasznosítható, bűzlő salakként hagytam el Martin emésztőcsatornáját.

– Gondolom, most olyanokat kéne mondanom, hogy sajnálom, talán nem véletlenül történt ez így, senki miatt sem szabad szétesni, túl kell lépned, biztosan találsz majd valaki mást, meg hasonló baromságokat, mintha társadalmi kötelességünk lenne a mentális jóllét. De igazából az a véleményem, hogy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be – felelte.

– Kösz.

Végre elfordult, és éreztem, hogy ellazulnak a megfeszült hátizmaim. Tényleg közhelyeket vártam, és már készültem bevetni a halálos cinizmusomat, hogy kiforgassam a semmitmondó szavakat, de ez a szöveg váratlanul ért. Kifogta a szelet a vitorlámból. Ráadásul úgy mondta ezt, mintha tudná, miről beszél. Mintha tényleg tudná. Rááldoztam fél percet, hogy elmerengjek, mi állhat a mondatai hátterében, de mivel semmire sem jutottam, visszatértem önmagam csöndes sajnálatához.

Az én sebemet pillanatnyilag ellepte a vér, és úgy sejtettem, hamarosan a genny is el fogja, de aztán majd bevarasodik, és még ha marad is utána heg, be fog gyógyulni. Nem döglök bele. Csak azért sem. Legfeljebb egy kicsit.

Az orrom alá tolta a cigisdobozt, én pedig minden mindegy alapon kihúztam belőle egy szálat. Sosem dohányoztam azelőtt, és nyilvánvalóan nem abban a pillanatban kellett volna elkezdenem, de akkor és ott semmi sem érdekelt. Amikor Tom meggyújtotta a cigit, mélyet szívtam belőle. A vége narancssárgán felizzott, a tüdőm pedig önálló életre kelt, hogy egy fuldoklós köhögőroham képében dolgozza ki magából az ellenséges füstöt. Szerettem volna belenyúlni, hogy belülről vakarjam meg, mert viszketeggé tette ez az egyetlen slukk. Amikor enyhült a roham, és végre nem akartam kitépni a tüdőmet, egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam.

Tom lemondóan megcsóválta a fejét.

– Kár beléd.

Visszavette a szálat, a másik mellé tette a két ujja közé, aztán egyszerre szívott bele mindkettőbe. Nem beszéltünk többet, ami nem is volt baj, mert nem volt kedvem beszélni, így is többet mondtam a kelleténél. Nem vagyok csaj, hogy kidumáljam magamból a bajaimat, engem az ilyesmi mindig is csak zavarba hozott.

Amikor Tom elszívta a két cigit, elnyomta őket a földön, és levette a pólóját. A bőre vakítóan fehérlett – le fog égni, villant át az agyamon, de úgy döntöttem, ez hadd legyen az ő problémája –, és szemlátomást nem csak gyíkarcú, gyíktestű is volt, mert sovány volt, de inas. Máris azon filóztam, hogy le tudna-e nyomni, ha nekifeszülne, de arra jutottam, hogy valószínűleg nem: én magasabb voltam egy kicsit, és izmosabb is.

– Most mit csinálsz? – kérdeztem.

– Fürödni fogok. Ezért jöttünk ki, nem?

Lerúgta a papucsát, és a gatyáját is letolta. Alatta türkizkék fürdőnadrág villant.

– Te bemész ebbe a vízbe? – fintorogtam.

– Miért ne? – kérdezte, és lendületesen megindult. A parton napfürdőző békák egy-egy nagy loccsanással bemenekültek előle a tóba. Mire levegőt vettem, hogy válaszoljak, már derékig bele is gázolt.

– Ki tudja, mik lehetnek benne.

– Például?

– Ez egy bányató. Benne hagyhattak mindenféle szerszámot, amik a víz alatt rozsdásodva csak arra várnak, hogy elvághassák a lábunkat.

– Már rég kikotorták a medrét – felelte kioktatóan.

– Szemét attól még kerülhetett bele.

Erre a víz fölé hajolt, két kezével leárnyékolta a halántéka mellett a felszínt, és fürkészni kezdte a mélyét.

– Én csak egy sörösüveget, két döglött halat és egy használt kotont látok – pillantott fel, aztán amikor undorodva felhúztam az orrom, elnevette magát. – Nincs itt semmi, nyugodtan bejöhetsz.

– Még hogy nincs semmi. Egy tó kész ökoszisztémát alkot, minden literében mikroorganizmusok ezrei hemzsegnek. Nem láttad azt a kísérletet, amiben egy fazon hazavitt egy pohárral a helyi tóból, aztán kitette az ablakba, és két hét múlva kábé újraindult benne az evolúció? Ezért nem szabad beleinni, belehugyozni meg pláne nem, mert akkor fog felmászni valami...

– A francba, pedig pont most akartam beleinni.

Lejjebb húzódott, és beleszürcsölt a vízbe.

– Megvesztél? Azonnal köpd ki! – kiáltottam rá, mire a kis retardált ívesen kispriccelte a szájából, egyenesen az ölembe, amitől úgy néztem ki, mintha behugyoztam volna. – Hülye!

– Azt mondtad, köpjem ki – vont vállat vigyorogva.

Mérgesen lehajigáltam magamról a cuccaimat – én is fürdőnadrágot húztam a gatya alá –, aztán belépkedtem a vízbe. Minden pillanatban azt vártam, hogy megszúrja valami a talpamat, de csak a vízinövények csiklandoztak, és a lábujjaim közt felbugyogott az iszap.

– Ez hideg – álltam meg a lendületemet vesztve, amikor már a combomig ért, és nem akaródzott tovább menni, bármennyire is jó lett volna megitatni Tommal egy kis mikroorganizmusoktól hemzsegő vizet.

– Mégis mit vártál? Majd estére fog fellangyosodni – oktatott ki már megint, aztán váratlanul lefröcskölt. Megborzongtam, ahogy a hideg permet a hasamat érte. Ezt nem hagyhattam válaszlépés nélkül, megküldtem egy akkora lökettel, hogy minden szál felzselézett haja lelapult. Erre már Alice is felkapta a fejét a parton, és nekifutásból közénk csobbant. Aztán egy gumilabda is előkerült, amit egymásnak passzolgattunk, és egész jól elbaromkodtunk késő délutánig, a nap végére pedig arra a zavarba ejtő következtetésre jutottam, hogy talán mégsem lesz olyan gáz itt Hammerfallsban.