Megint közel hajoltam, és amikor összeért a szánk, becsuktam a szememet. Tomra akartam koncentrálni és a legutóbbi csókunk emlékére, de csak Carter önelégült, kéjsóvár képét láttam magam előtt. Ha véletlenül mégis sikerült felidéznem Tomot, csak a mostani, lekötözve fagyoskodó alakja lebegett előttem, és a tekintete, amiben felváltva tükröződött harag és félelem.

Aztán gondolatban felpofoztam magamat. Képes vagyok rá. Tomért bármire!

Megragadtam Carter fejét, és úgy smároltam őt, hogy pár pillanatig levegőt venni is elfelejtett. Hallottam Brad elismerő, gúnyos füttyentését, aztán Carter a hajamba túrt, másik kezével pedig megmarkolta a combomat, és felsimított rajta, egészen a combtövemig. A hüvelykujja csak pár centire állt meg a farkamtól. Elborzadni sem volt időm, a nyelve mélyen a számba hatolt, előre sejtetve, mi vár még rám más frontokon is. Azt képzeltem, hogy ez valaki mással történik: nem engem akarnak megerőszakolni, ami itt ül Carter felizgult ölében csak egy üres héj, a lelkem visszarepült a múltba, és emlékek közt keresgélt. Olyan perceknél időzött, amikben Tom és én öleljük egymást. Vagy csak valamin összenevetünk. Összeér az ujjunk hegye. Titokban figyelem, és észreveszi. Elmosolyodik.

Fájdalom nyilallt az ajkamba, majd Carter a hajamnál fogva elhúzott magától. Vér ízét érezem.

– Elég – mondta. – Túl jól csináltad.

– Már az is baj?

– Félre ne érts, tüzes kis dög voltál, és ez igazán tetszett, de egy ponton biztos lettem benne, hogy Tomra gondoltál közben, és ez valahogy már nem volt ínyemre.

– Nahát, gondolatolvasó lettél? – kérdeztem gúnyosan, mire visszakézből lekevert egyet. Majdnem leestem az öléből, és az arcom égett. Kiköptem egyet a földre: a nyálamban vér sötétlett.

– Állj fel – utasított, mire lemásztam az öléből. Megijedtem, hogy megharagudott, és ezt Tomon veri majd le, de mielőtt még bármit mondhattam volna, folytatta. – Térdelj le.

Hát persze, gondoltam, miközben szétterpesztette a lábait, és én letérdeltem előtte. Először azt hittem, hátulról akar majd megdugni, esetleg meg kell lovagolnom, de gondolhattam volna, hogy ezt a felállást választja: így lesz a legmegalázóbb. Azon kívül talán a megsemmisülést is így értette.

– Közelebb – utasított, mire közelebb csúsztam. – Így ni. Most bontsd ki úgy, mintha karácsonyi ajándék lenne, aztán pedig tudod, mi a dolgod.

Fájó kezemmel a farmerjához nyúltam, és kikapcsoltam az övcsatját. Közben megint a hajammal kezdett játszani. Ezek a finom, cirógató mozdulatok még hátborzongatóbbak voltak, mint amikor durva volt. Hallottam, ahogy Tom kiáltani próbál, de a ragasztótól csak értelmetlen nyögések lettek belőle, aztán pofon csattant, és elhallgatott. Most sem néztem oda. Erőszakkal kényszerítettem magamat, hogy az előttem álló feladatra koncentráljak. Mert feladatnak tekintettem a dolgot, amin túl kell esni, aztán majd idővel elfelejteni. Ha lesz még olyanom, hogy idő.

Kigomboltam Carter farmerét, és lehúztam a sliccét, aztán az alsógatyája széles gumiját is lehúzva kiszabadítottam a farkát. Eres volt, már félkemény, és óriási. A Martinénál is nagyobb. Savanyúan gondoltam arra, hogy ha mégiscsak meg kell lovagolnom, az fájdalmas kaland lesz.

– Ügyes vagy – simított végig a hajamon, majd kiválasztva egy tincset morzsolgatni kezdte. – Látod? Csíp téged – jegyezte meg, amikor hozzáértem a farkához és az egyből rándult egyet. – Kényeztesd hát egy kicsit.

Magamon éreztem az összes tekintetet: Carter haverjainak gúnyos, Tomnak pedig elborzadt pillantását. Éreztem, hogy lángol az arcom. Nem tudtam, hogy vajon a pofontól, vagy a szégyentől, de valószínűleg mindkettőtől.

A cirógató ujjak idő közben a hajamba markoltak. Nem türelmetlenül, csak figyelmeztetően. Tom megint fújtatott és morgott, mire újabb pofon csattant. Őt ez már a jelek szerint nem érdekelte, mert a falak továbbra is a vergődéseit és fojtott kiáltásait visszhangozták. Nem tehettem mást, megmarkoltam Carter méretes farkát, és bekaptam. Carter felsóhajtott, a két haverja pedig elégedetten röhögött.

– Ez az – nyögte. – Szopd, te olcsó kurva. De ne merészelj fogazni, mert a kis szerelmed látja kárát. Azt elfelejtettem mondani, hogy majd nyeld is le, jó?

Kis híján öklendezni kezdtem, ahogy mélyebbre engedtem a számba a farkát, ami nem olyan túl rég még talán Hollyban járt, de ez katasztrofális hiba lett volna, úgyhogy visszatartottam a hányingert, és megint Tomra gondolva szopni kezdtem.

Úgy éreztem, ez a pillanat örökké fog tartani: belekerültem egy önmagába záródó féreglyukba, ami ezt a pokoli eseményt játssza le végtelenítve, újra és újra, ahogy a szám siklott Carter farkának hegyétől a tövéig, majd vissza.

Aztán egy robajt hallottam a nagy fémajtó felől. Odakaptam a fejemet.

– Mi a fene történik itt? – kiáltotta az ajtóban megjelenő Gabriel. Megkönnyebbülve hálát adtam az égnek, hogy sikerült eljutnia ide. Most is elegáns volt. És magabiztos, ami egy ilyen helyzetben nem hátrány. Megemelkedett a szemöldöke, ahogy végignézett rajtunk.

– Semmi közöd hozzá – felelte neki Carter, akin csak egy másodpercig látszott meglepetés, mert miután látta, hogy Gabriel egyedül van, rögtön visszanyerte a magabiztosságát. – Húzz innen a picsába!

– Nem megyek sehova. Ti viszont elmondjátok szépen, hogy mit műveltek itt.

– Nem hallottad, mit mondott a barátunk? – kérdezte Brad, és felmarkolt a földről egy fém rudat. – Takarodj innen, seggfej, és ne akadékoskodj, mert megjárod.

– Szerintem inkább ti fogjátok megjárni – felelte Gabriel, és előrántott a kabátja alól egy pisztolyt. Brad nem esett kétségbe: azonnal felé dobta a rudat, ami keményen eltalálta a srác csuklóját, kiverve a kezéből a fegyvert. Ám mielőtt még Gabriel felkaphatta volna a földről, Brad és Adam egyszerre ugrottak érte. A felfordulást kihasználva alaposan megszorítottam Carter golyóit. Az üvöltés már csak a hátam mögött harsant fel, mert megfordulva elkaptam a lánc végét, ami Adamék lábainál feküdt, és meghúztam. Adam akkorát esett, hogy nyekkent egyet, és fekve maradt. Többet nem tehettem az ügyért, Tomhoz ugrottam. A csuklóját is ragasztószalaggal rögzítették, de sikerült megtalálnom a végét, és felkaparva a szélét, le tudtam róla tekerni.

– Gyere, tűnjünk innen – rántottam fel a székről, ami egy nagy csattanással felborult.

– Erre – tépte le Tom a szájáról a ragasztót, és egy homályba vesző ajtó felé mutatott. – Itt van egy másik kijárat.

Nem kérdeztem, honnan tudja. Mivel ő lakott itt tizenhét éve, valószínűleg ismerte ezt a helyet is. Kiszaladtunk a teremből, magukra hagyva a dulakodókat és a fájós ágyékát szorongató Cartert. Átvágtunk egy újabb csarnokon, majd egy szűk folyosón végigszaladva épp elénk tárult egy újabb fémajtó, ami kijáratnak tűnt, amikor lövés dördült. A zárt, visszhangos helyen akkorát szólt, hogy majd szétszakadt a dobhártyám. Megdermedtünk Tommal. Rápillantottam. Tudtam, mi járhat a fejében, és reméltem, hogy nem válik valóra a félelme.

– Tud magára vigyázni, ne aggódj. Menjünk – szorítottam meg a karját. Reszketősen bólintott, és kinyitotta az ajtót. Hideg szél csapott meg, ahogy kiszaladtunk. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyunk, melyik részén lyukadtunk ki az épületnek.

– A bejáratnál hagytam a bicajt – néztem szét egy pillanatra. – A tiéteket hoztam el, hogy hamarabb ide érjek – magyaráztam.

– Hagyd – legyintett Tom. – Kettőnket úgysem bírna el. Inkább szaladjunk.

Meglódultunk, és futottunk, ahogy csak tőlünk telt. A szürkületben nem sokat láttam, de hamarosan felismertem, hogy a vasútállomás felé közeledünk. Alig éreztem a hideget, noha félmeztelen voltam, a félelem és az adrenalin belülről fűtött. Tom sem volt melegebben öltözve: mivel a holmijai a próbababára kerültek, csak alig valamit viselt, a lábán még cipő sem volt, mégis úgy szaladt, mint a nyúl. Ám alig jutottunk pár száz méterre, hallottuk, ahogy egy autó csikorgó gumikkal elindul mögöttünk, és a hang alapján a vezető alaposan beletaposhatott a gázba.

– Tuti, hogy Carter az – zihálta Tom. A szája már elkékült, borzasztóan fázhatott. Ki tudja, mióta lehetett ilyen semmi öltözékben.

– Csak érjünk ki a főútra. Ott hátha lesz forgalom, és békén hagy.

Tom már csak bólintott, és iramodott tovább, de egyre lassabban futott, látszott rajta, hogy kezdi elhagyni az ereje.

– Tarts ki, már nem sok kell – próbáltam biztatni, és megragadtam a karját. A város fényei úgy pislákoltak előttünk, mint a remény, azonban errefelé egy lélek sem járt. Nyilván nem véletlenül választotta Carter a város szélét bosszúja helyszínéül: itt az isten háta mögött nyugodtan azt tehetett, amit csak akart, nem kellett hívatlan szemlélődőktől tartania.

Teljes erőből futottunk, de gyalogosan egy autó ellen semmi esélyünk nem volt. Egy perc alatt felbukkant mögöttünk, méghozzá olyan hirtelen, hogy amikor hátra pillantottam, elvakított a fényszórója. Megszédültem, elvesztettem az irányérzékemet, és ahogy a lábam vitt volna tovább, az egyensúlyomat is. Oldalra akartam ugrani, de elbotlottam, az autó pedig már ott is volt, és egy hatalmas lökést éreztem az oldalamon. A világ nagyot csattant, lelassult, és apró darabjaira szakadt: hideg fémre, törött üvegre, felverődő kavicsokra, betonon súrlódó, meztelen bőrre, éles fájdalomra, és még több kavicsra. Ösztönösen magzati pózba kuporodtam a fejemet védve és valami még rosszabbat várva, ám a gumik csikorgó hangja elsüvített mellettem.

Aztán csend lett. A tüdőm annyira zihált, hogy úgy éreztem, nem kapok levegőt. A világ forgott velem, és megint nem tudtam, hol vagyok pontosan, de aztán óvatosan felemeltem a fejemet. Carter kocsija már messze járt, Tom pedig sehol sem volt.

– Tom! – kiáltottam. – Tom, merre vagy?

És akkor észrevettem. Tőlem nem messze feküdt az út szélén. Rájöttem, hogy nem engem ütött el a kocsi, hanem őt. Ő pedig ellökött előtte. Megvédett... Felugrottam, noha fájdalom nyilallt a vállamba és a csípőmbe. Odasántikáltam hozzá.

– Tom! – érintettem meg a karját. Csupa vér volt mindene. – Mi van veled?

A mellkasa hullámzott: életben volt, de nem reagált a szavaimra. Közben megint autó moraját hallottam, és egy ütött-kopott furgon fékezett le mellettünk. Egy középkorú nő szállt ki belőle.

– Mi történt itt? Úgy láttam, mintha az az autó elütött volna valakit – jött közelebb.

– Elütötték a barátomat – feleltem elfúlva.

Ekkor látta meg a nő Tomot, és a kezét a szája elé emelte.

– Uram isten, szegény fiú...

– Kérem, hívjon mentőt – néztem fel rá.

– Igen, persze, máris – hebegte, és visszasietett a kocsijához.

Ekkor Tom kinyitotta a szemét. Körülnézett, és fájdalmas arcot vágott.

– Mit érzel? Fáj valahol? – kérdeztem.

– Az lényegtelen. Az a fontos, hogy... vége van... – szólalt meg halkan.

– Igen, vége. Kiszabadultunk, Cartert pedig elkapják.

– Nem érted.

– Mit nem értek?

– Nem csak ennek van vége.

– Hát minek még?

– Az átoknak.

Tátva maradt a szám.

– Honnan tudod ezt? Miből gondolod? – kérdeztem, igyekezve száműzni a hangomból a szkeptikus tónust.

– Meghaltál volna. Carter el akart ütni. Ha nem ugrok elé, meghalsz. Ebben biztos vagyok.

– Hős vagy, Tom. De egyáltalán nem biztos, hogy meghaltam volna – feleltem ünneprontó módon, nehogy megint a szerelem-vitánál lyukadjunk ki. Az most nem hiányzott volna.

– Emlékszem, egyszer azt mondtad, hogy a dolgok nincsenek bebetonozva, még ha úgy is tűnik... – mondta akadozva. – Hogy akármilyen reménytelennek néz is ki egy helyzet... lehet, hogy mégis létezik belőle kiút. Talán ott van valahol, csak nem látjuk... Vagy még nem kínálta föl magát. Azt hiszem, én már elfogadtam, hogy sosem lehet párom... és hogy távol kell tartanom magamat a szimpatikus emberektől. Az az autó úgy rohant feléd, mint az elkerülhetetlen sors. Az átok bosszúja testesült meg benne. Lebénulva néztem, és azt gondoltam: íme, megint megtörténik. Aztán bevillant, amit mondtál. Az egész csak egy pillanat volt... Az egyik másodpercben még dermedten álltam, várva a végzetet, a következőben pedig eldöntöttem, hogy bemutatok a sorsnak. És már ugrottam is...

– Köszönöm, hogy megmentettél.

– Bármikor megtenném újra... De csak egyszer tehettem meg.

– Nem értelek.

– Valamit valamiért. Az átok nem tudta elvenni az életedet... Elveszi hát az enyémet.

– Ne beszélj hülyeségeket! Inkább egyáltalán ne beszélj!

– Kyle – nézett rám –, már nem érzek fájdalmat.

Könny gyűlt a szemembe.

– Úton van a segítség, tarts ki, kérlek! Tarts ki!

– Valamit el kell még mondanom.

– Semmit sem kell elmondanod, tartalékold az erődet.

– Ezt tudnod kell. Már nem lesz többé alkalmam...

– Tom, ez nem...

– Hazudtam neked.

– Semmi baj. Bármit is hazudtál, nem baj, oké?

– Nem volt igaz, hogy semmit sem láttam. Amikor az uszodában majdnem megfulladtam, jártam odaát. Tudom, mi van ott. – Olyan halkan beszélt, hogy egészen közel kellett hajolnom hozzá. – Amikor pánikrohamot kaptam, sosem attól rettegtem, hogy valaki, akit szeretek, meghalhat. A halál nem egy szörnyű dolog. Az élet sokkal szörnyűbb tud lenni. Az eltávozóknak nincs mitől félniük. Engem az rémisztett meg, hogy egyedül maradok...

A végét már csak suttogta, aztán lecsukódott a szeme.

– Tom, el ne ájulj! Nem szabad elájulnod! – Óvatosan pofozgatni kezdtem, mert nem reagált, nem nyitotta ki a szemét. – Térj magadhoz, hallod? – kiáltottam, ám hiába csináltam bármit. Mintha az élet pillanatról pillanatra illant volna el belőle. – Tom, kérlek szépen – könyörögtem neki fölötte görnyedve. – Kérlek, ne hagyj itt... Még nem mondtam el... Nem mehetsz el úgy, hogy nem hallottad... hogy én is hazudtam. Végig hazudtam. Szeretlek.