Tom állapota apránként javult. Amikor legközelebb meglátogattam, hogy bevigyek neki pár holmit, és megérkeztem a kórterméhez, Holly épp akkor lépett ki az ajtón.

– Szia – köszönt egy félszeg mosollyal.

– Szia.

– Hogy van a kezed? – kérdezte.

– Javul.

– Az jó – bólogatott.

– És te?

– Én is megvagyok.

– Ennek örülök.

Kínos volt a feszengés és ez a totálisan semmitmondó párbeszéd, de legalább már kommunikáltunk. Kíváncsi voltam, hogy mit akar, mert rá volt írva, hogy akar valamit.

– Öm... gondolom, Tomhoz jöttél, de... tudnánk most beszélni egy kicsit? – kérdezte. Úgy meglepődtem, hogy nem is tudtam azonnal felelni. – Sajnálom, hogy elzavartalak, amikor meglátogattál. Ha nincs kedved hozzá, megértem.

Sóhajtottam egyet.

– Semmi gond. Beszéljünk.

Leültünk a fal mellé állított műanyag székekre. Amelyikre Holly ült, hangosan megnyikordult. Ő szemlátomást nem vett róla tudomást, egy darabig csak némán meredt a fekete-fehér kockás kőpadlóra.

– Bánom, hogy nem hittem neked – szólalt meg rekedten. – És hogy nem hallgattalak meg.

– Nem hibáztatlak. Bárki más ugyanezt tette volna a helyedben. Az ember hajlamosabb annak hinni, akit ismer.

– Az ember azt hiszi, ismer valakit, aztán kiderül, hogy mégsem.

– Carter is pont ezt mondta.

Holly felém fordult. Már jobban nézett ki: besütötte a haját, és az arca is kisimultabb volt.

– Kérlek, mondj el mindent. Tudni szeretnék mindenről, amit Carter művelt. Tisztán akarom őt látni, akkor is, ha fáj.

– Tomot nem kérdezted erről? – kérdeztem egérutat keresve.

– Ő is megosztott dolgokat, de azt mondta, van, amit jobb, ha te mesélsz el.

Leeresztettem a vállamat. Ha Tom küldte hozzám, akkor nem volt menekvés.

– Ha tényleg ezt akarod...

– Igen – bólintott. – Szükségem van erre. Olyan ez, mint egy műtét: átmenetileg borzalmas, de aztán jobb lesz. – A végére egészen elvékonyodott a hangja, mintha maga sem egészen hinne a dologban, de hinni akarna.

– Jól van, elmondom. Az egész lavinát az indította el, amikor Tom beszólt neki egy órán, hogy hülyeség ragaszkodnia az anyja leveléhez. Tom nem szemétségből mondta ezt, csak a saját traumája beszélt belőle.

– Emlékszem erre. De a végén kibékültek, nem?

– Látszólag. Valójában viszont... Amikor Carter egyszer rajtakapott minket a mosdóban egy egyértelmű helyzetben, és rájött, hogy melegek vagyunk, megzsarolt.

– Istenem. Mit akart?

– Nos... – hallgattam el. Azon gondolkodtam, hogy a fenébe fogalmazzam meg a dolgot.

– Ki vele!

– Azt akarta, hogy feküdjek le vele, különben szétkürtöli, amit látott – böktem ki. – Persze elküldtük a francba.

– Hogy micsoda? – nézett nagyot. – Ez tényleg így történt? Én azt hittem, csak azért mondtad...

– Hogy visszavágjak neki valamivel?

Bólintott.

– Hát, pedig az igazat mondtam. Aztán követett minket a tóhoz, lefotózta, amikor csókolóztunk Tommal, és kiragasztotta a képeket az iskolában. Később, amikor megeresztettem egy hülye beszólást veled kapcsolatban, kapóra jött neki. Kiforgatta a szavaimat, és ellenem fordította a fél sulit. Azt akarta elérni, hogy kiközösítsenek, mert ezzel is Tomot akarta kínozni. Ezek után megint előállt az ajánlatával.

– Még volt képe?

– Azt mondta, abbahagyja a hadjáratot, ha megteszem, amit akar. Megint elküldtem. Ekkor támadt rám az öltözőben. Egy késsel.

– Carter meg akart téged késelni?! Azt mondták, csak verekedés volt. Miért hallgattad ezt el?

– Nem hittek volna nekem. A kést addigra már Carter eltüntette.

– Egek...

– A képeket Dorothyról és Wilson edzőről szintén ő csinálta. De gondja volt arra is, hogy betörjön a nagymamám házába, és felmásolja őket a laptopomra, hogy legyen bizonyíték ellenem. Maga vallotta be. Erre válaszul Tom... Nos...

– Bedobta Carter táskáját az úszómedencébe. Az anyja levelével együtt – fejezte be Holly. – Nem akartam hinni a fülemnek, amikor Tom elmondta.

– Nem tudta, hogy benne van az a levél. Olyat nem tett volna, hogy szándékosan megsemmisíti. De Carter ezt hitte, és ezért megölte Tom kutyáját.

Holly szeme nagyra tágult.

– A kis Alice-t? Uram isten. Erről sem tudtam. Tisztára, mintha egy másik világban éltem volna eddig egy másik Carterrel. Mi volt még?

– Valaki megtámadta az utcán Cartert és kirabolta, amiről azt hitte, mi voltunk, ezért válaszul elrabolta Tomot. Először elhitette velem, hogy felgyújtotta őt... – Holly becsukta a szemét. – Aztán arra kényszerített, hogy leszopjam. A végét már tudod. Majdnem elütött, de Tom ellökött az útból, így őt találta el.

– Ezt így végighallgatni... tényleg sokkoló volt. – Megint elvékonyodott a hangja, de nyelt egyet, és szemlátomást nyugalmat erőltetett magára. – Nem tudom, ezek után képes leszek-e valaha is újra megbízni valakiben. Most olyan ostobának érzem magam.

– Nem az az ostoba, aki bízik, hanem aki kihasználja azt, aki megbízik benne. Egy kapcsolat bizalom nélkül nulla. Nem te vagy a hibás, Carter az, aki nem érdemelt meg téged. – Egy halvány, szomorú mosoly volt a válasz, és egy még halványabb fejcsóválás. – Pedig így van.

– Csak azt nem értem, hogy ha valójában a fiúkat szereti, akkor mit keresett az én ágyamban?

Egy kicsit haboztam.

– Tényleg tudni akarod az igazat? Nem lesz ínyedre.

– Hidd el, elég erős vagyok hozzá, még ha nem is tűnök annak – felelte határozottan, és a szemében elszántság tükröződött.

– Két okból jött össze veled. Az egyik az, hogy ne nyaggassa tovább ezzel az apja.

A szeme se rebbent.

– És mi a másik?

– A másik az, hogy... nos, ő valószínűleg nem meleg, hanem inkább bi, és hát... meg akarta tudni, milyen a szex egy túlsúlyos lánnyal.

Holly eltátotta a száját.

– Komolyan ezért járt velem?

Sejtettem, hogy ki fog akadni.

– Igen, ezt mondta.

– Én azt hittem, a kövérségem ellenére járt velem. Hogy nem tetszett neki különösebben, de elfogadta. Erre most kiderül, hogy pont ezért kellettem neki?

– Sajnálom, hogy így kellett megtudnod.

– Nem, nem. Félreérted. Nekem soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy valakinek éppen így fogok tetszeni. Azt hittem, majd jó esetben elfogadnak. Ha eleget kompenzálok... ha szőkére festem a hajam, szexi ruhákat hordok, mosolygok, kedvesen viselkedek, akkor elnézik nekem, hogy kövér vagyok. De ez...

Felnevetett. Egyenesen hahotázni kezdett, aztán előre hajolt, és a kezébe temette az arcát.

– Sokfélék vagyunk – mondtam. – Nem mindenkinek az jön be, amit a média egyedüli szépségideálként le akar nyomni a torkunkon.

Amikor felegyenesedett, az arcát törölgette. Nem tudtam, hogy sírt-e, vagy könnyesre nevette magát.

– Furcsa és paradox dolog, de ami a legrosszabb ebben az egészben az egyszerre a legjobb is. – Értetlen arcomat látva hozzátette: – Az, hogy a testem kellett neki.

Mosolygott. Egyenesen felszabadultnak tűnt. Úgy ragyogott, mint Tom, amikor a baleset után először bementem hozzá.

– Legjobb? – néztem rá.

– Így van. Most először érzem, hogy tényleg lehetek vonzó. Tudod, mióta van ez a betegségem és kínlódom a súlyommal, folyamatosan jönnek az inzultusok. Összenevetnek a gyerekek a hátam mögött, beszól az eladónő, hogy ez az üdítő hízlal, meg ilyenek. Nem nagy dolgok, de mind egy-egy tűszúrás a lelkembe. – Egy pillanatra átölelte magát a karjaival, de aztán kiegyenesedett és hátra dőlt. – De nem kellene ennyit nyavalyognom, hiszen olyan sokan nem bántottak, volt, hogy hónapokig egy rossz szó sem ért, és Brad meg Carter is mindig kiálltak mellettem. Csak a negatívumokat hajlamos erősebben megérezni az ember. Furcsa, hogy egy-egy bántó megjegyzés nagyobb súllyal esik latba, mint a dicséret. Mindig azt hiszem, hogy a dicséret csak üres bók, udvariassági gesztus, és a beszólogatóknak van igaza, mert ők őszinték. Az is lehet, hogy túlérzékeny vagyok.

– Nem kell elbagatellizálni a dolgot. Nehogy már az áldozat legyen a hibás, amiért nem fogadja jobban a bántást! Aki gyökér, az gyökér, ne mentegessük a bántalmazókat. Senkinek nincs joga beletaposni a másikba.

Holly csak szomorúan bólintott.

– Igaz. – Nyelt egyet. – Nem is sejted, mennyit jelent nekem ez az egész. Már nem érzem azt, hogy görcsösen meg akarok felelni a világnak. Aki szeret, az így szeressen, ahogy vagyok. De most már hagyjuk is ezt a témát – törölte le a könnyeit két gyors mozdulattal. – Megtudtam, amit akartam, és noha nem leszek képes Cartert egyik percről a másikra kitörölni a szívemből, úgy érzem, lezárult egy fejezet az életemben. Egy furcsa, sötét fejezet, amiben nem az volt a rossz fiú, akire végig gyanakodtam, de tudom, hogy innentől valami jobb lesz. Te pedig menj Tomhoz, már biztosan vár.

Tom arca felderült, amikor beléptem. Jólesett ez a reakció.

– Szia – köszönt mosolyogva.

– Szia – feleltem, miközben letettem a hátizsákot, és leültem az ágya melletti székre. – Hogy vagy?

– Kösz, jobban. Már megengedik, hogy egyedül menjek ki budira – forgatta a szemét.

– Ennek is örülni kell. Sok kicsi sokra megy.

– És... te? – kérdezte óvatosan, és várakozón nézett rám. Valahogy úgy sejtettem, nem arra kíváncsi elsősorban, hogy mi van a kezemmel.

– Nos... – kezdtem volna, de ekkor kopogás hallatszott.

– Szabad! – szólt ki Tom kelletlenül. Amikor kinyílt az ajtó, legnagyobb meglepetésünkre Adam lépett be rajta. Érezhetően megfagyott a hangulat, Tom teste pedig megfeszült. Az ajkamba haraptam, mielőtt kiszökik rajta, hogy "te meg mit keresel itt?", de Tom kimondta helyettem.

– Tudom, hogy nem túlságosan örültök a látogatásomnak – felelte Adam lassan belépve, és bezárta maga mögött az ajtót –, úgyhogy nem is maradok sokáig.

Adam volt Carter bandájának az a tagja, aki a legközömbösebb volt számomra. Igazából az is alig tűnt fel, hogy létezik, mindössze árnyéknak hatott a többiek mellett. Egy mindent megfigyelő, magában mindent kielemző, és a véleményét szigorúan megtartó árnyéknak. Ezért is lepett meg, hogy most eljött ide.

– Carter küldött? – kérdezte Tom.

– Nem. Magamtól jöttem. Ő nem tud róla, hogy itt vagyok.

– Nahát, most, hogy süllyed a hajója, elpártoltál tőle?

– Soha nem is voltam a pártján.

– De hát a haveri körébe tartoztál – szólaltam meg.

– A csicskája voltál – javított ki Tom.

– Nem nagyon tehettem mást. És kellően utáltam is érte magamat – tette hozzá halkabban. Tom az ágya melletti székre mutatott, ami velem szemközt állt. Adam beljebb jött, és leült rá. Így közelről nézve fáradtnak tűnt az arca. – De veletek sosem volt bajom. Annál inkább Carterrel.

Nem tudtam eldönteni, higgyek-e neki vagy sem. Kinéztem Carterből, hogy Adamen keresztül akar minket valahogy manipulálni.

– Miért mondod ezt el nekünk? – kérdezte Tom.

– Gondolom, nem direkt áztattátok el az anyja levelét – sóhajtott egyet.

– Persze, hogy nem. Nem tudtuk, hogy benne van a rohadt táskájában. De a táskát direkt vágtuk a medencébe: mert megérdemelte – mondta Tom dacosan.

– Jobb, hogy megsemmisült, ezt tudnotok kell. Így Carter végre felszabadulhatott. – A szemöldököm a magasba szaladt. – Az a levél a rögeszméje lett, teljesen megmérgezte az elméjét.

– Micsoda? – nézett rá Tom. – Ugyanarról a levélről beszélünk?

– Igen. Arról, amelyiket az anyja a halála előtt írt neki búcsúüzenetként, és amit ő mindig magával vitt, ha fontos eseményre készült.

– A jellemzésed valahogy nem fér össze azzal a képpel, amit egy ilyen búcsúlevélről alakítana ki magában az ember – jegyeztem meg.

– Nekem mondod? – nézett rám Adam.

– Komolyan megosztotta veled, hogy mi áll abban a levélben? – kérdezte Tom kétkedve. Látszott, hogy ő sem nagyon hisz neki.

– Meg, és még sok minden mást is. Ha akartam, ha nem.

– Na jól van, mesélj – fonta össze maga előtt a karját Tom. Adam hátra dőlt.

– Minden egy szerencsétlen véletlennel kezdődött. A házuk környékén bicajoztam, és arra gondoltam, beköszönök hozzájuk. Nem szóltam előtte, és nem is hívtam fel, hogy jövök, mert már úgyis ott álltam a bejárat előtt, úgy éreztem, fölösleges. És akkor meghallottam odabentről dolgokat – nyelt egyet. – Pont azt hallottam meg, amit Carter a legjobban el akart titkolni.

– Eltitkolni?

– Azt mondta mindenkinek, hogy az anyja tüdőbeteg volt, ugye? Nos, nem az volt. Hanem elmebeteg.

– Mi a franc?

– Időnként rátört valami roham, olyankor magánkívül őrjöngött, ordítozott, tört-zúzott, bántotta a családját. Máskor apatikus volt, néha viszont kitisztult az agya, és teljesen normálisan viselkedett. Ilyenkor tudatában volt a betegségének is, és szégyellte magát miatta. Annyira, hogy megtiltotta a családjának, hogy bárkinek is beszéljenek erről, vagy hogy látni engedjék őt a szétesett állapotában idegeneknek. Az idő előrehaladtával egyre durvultak a rohamai, egyre tovább tartott a szétesett állapota, egyre rövidültek a tiszta percei, és a lelepleződéstől való félelme is erősödött.

– Nem kezeltették? – kérdeztem.

– Carter kórházba küldte volna, de az apja nem engedte. Mr. Jordan őrülten szerelmes volt a feleségébe, bármit hajlandó volt megtenni neki, hogy a kedvében járjon, és ha az asszony nem akart kórházat, akkor ő sem. Egyre gyűlt Carterben a feszültség, és a titkolózás miatt teljesen elszigetelődött a külvilágtól. Gyűlölte az anyját, amiért nem képes anyának lenni, és gyűlölni kezdte az apját is, amiért ilyen gyenge, hogy meghajlik egy labilis nő akarata előtt, és nem gyógykezelteti.

– Akkor Cartert nem csak az apja bántotta, hanem az anyja is, ez azért durva lehetett – jegyeztem meg.

– Az apja sosem emelt rá kezet – nézett rám Adam. Megdöbbentem.

– De miért mesélte mindenkinek az ellenkezőjét?

– Így állt rajta bosszút, amiért hagyta, hogy az anyja miatt pokolban éljenek, és amiért a Soloval nyaggatta, és nem támogatta őt abban, hogy a saját útját járja. De folytatom tovább. Szóval ott álltam az ajtó előtt megdermedve, és Carter a konyhaablakon kipillantva észrevett. Amikor találkozott a tekintetünk, már tudta, hogy mindent tudok. Olyan rémületet még sosem láttam rajta. De ez egy másodperc múlva már a múlté volt, és valami sötét eltökéltség vette át a helyét. Azt hitte, direkt hallgatóztam, így kijött a házból, berántott a melléképületbe, és rám zúdított minden információt, hogy szinte belefulladtam. Később is mindenről beszámolt, az anyja összes elmeháborodott tettétől kezdve a Soloval kapcsolatos problémákig, mondván, hogy tessék, te akartál rólam mindent tudni, örülj hát.

– Miért tűrted, miért nem állítottad le? – kérdezte Tom.

– Szerinted? Megzsarolt. Azt mondta, hogy kitapétázza az internetet a húgom fotóival, ha bárkinek is tovább adom, amiket elmond nekem. Együtt jártak egy ideig, és kapott tőle meztelen képeket – komorult el a tekintete. – Aztán már "szívességeket" is kért tőlem, amikre persze nem mondhattam nemet. Szó szerint a csicskája lettem. Megalázó feladatokat adott, mintha csak nekem találta volna ki őket, és az arcára volt írva az élvezet, hogy gyötörhet. Tudta, hogy bármit megtehet, mert Amy mindennél fontosabb nekem.

– És tényleg léteznek azok a fotók, vagy csak azt hazudta? – kérdeztem.

– Kiszedtem Amyből az igazságot: léteznek.

– Akkor nem hallgatnod kellene inkább ezekről ahelyett, hogy nekünk elmeséled?

– Carter gépe meg telefonja Dorothy és Wilson edző képei miatt épp a zsaruknál van, akik megtalálták nála a húgom fotóit is. Amy még nincs tizennyolc éves, úgyhogy Carternek kiskorúról készített pornóképek birtoklásáért is felelnie kell majd. Nincs már félnivalóm tőle.

– Mélyen benne van a szarban – jegyeztem meg.

– Magának kereste a bajt – felelte Tom.

– Már csak egy valamit nem értek – mondtam Adamnek. – Ha Cartert bántotta az anyja, és ő gyűlölte őt, akkor miért avatta valósággal szentté? A halála után is meg akarta tartani az ígéretét, hogy nem tudhat a betegségéről senki?

– Nos, nem. Hanem mert mindent megbocsátott neki, amiért azzal a levéllel a kezébe adta a sikeres élet kulcsát.

Tommal megrökönyödve néztünk rá, de egyikünk sem kérdezett semmit. Az túl pofátlan lett volna. Adam így is elmondott mindent.

– Mindössze egyetlen mondat állt benne – folytatta. – Ez: „Jól jegyezd meg fiam, csak a látszat számít."

– Ez tényleg Carterre vall – bólintottam.

– Igen, ez lett a jelmondata. Meghozta számára a vágyott boldogulást. Rájött, hogy ellenszegülés és harc helyett kifizetődőbb, ha az embereknek azt mutatja, amit látni szeretnének. Először az apján próbálta ki. Elhitette vele, hogy összejött végre Hollyval, és valóra fogja váltani a vágyát, hogy tovább vigye a vállalkozását. Az apja persze odáig meg vissza volt az örömtől. Carter úgy tervezte, hogy az utolsó pillanatban mondja majd el neki, hogy mégsem arra a fősulira megy, amelyikre megbeszélték, de olyan okot talál majd ki, ami önhibáján kívül esik, hogy elkerülje a felelősségre vonást. Aztán a sikeren felbuzdulva a tanárokon folytatta a dolgot. Extra udvarias és tisztelettudó lett, szakkörökre iratkozott be, stréberré változott, még egy szemüvegre is beruházott, amire pedig semmi szüksége nem volt. Hollyt bűvölte el a legjobban, aki szerintem valóban beleszeretett. Carter rettegett, hogy örökölte anyja elmebetegségét, ezért is ügyelt annyira, hogy minden szempontból okésnak tűnjön. Én meg csak tehetetlenül néztem ezt a színjátékot, míg fel nem bukkantatok, és el nem kezdett a szépen felépített hazugságvár szétesni. Valósággal a megszállottatok lett. Tele rakta a szobáját a smárolós fotóitokkal. Azt hiszem, irigykedett rátok. Főleg Tomra.

– Énrám? Miért? – nézett rá Tom hitetlenkedve.

– Kyle miatt. És mert van elég bátorságod bárkinek a képébe vágni a véleményedet. Egyszerre gyűlölt és irigyelt, amiért olyasmiket engedsz meg magadnak, amiket ő soha sem mert volna. Azt hiszem, valahol mélyen ő is tudta, hogy nem egészséges ez a látszatvilág, amiben élt, de már nem volt visszaút a számára.

– Ebből már tényleg nincs – mondtam kiszáradt szájjal. A Mr. Jordannel történt beszélgetés jutott az eszembe: hogy senki sem volt kíváncsi az igazi Carterre. Talán ha az apja egyszer is érdeklődést mutatott volna az iránt, hogy kicsoda ő valójában, mi érdekli, hogyan érez, minden másképp történt volna.

– Azt hiszem, én most megyek is. Ne haragudjatok, hogy zavartam. Gyógyulást kívánok nektek – tette hozzá halkan, és meg sem várva a választ kiment. Valószínűleg amúgy sem kapott volna egyhamar feleletet, mert Tommal mindketten csak magunk elé meredve emésztgettük a hallottakat.

– Alaposan kitálalt Carterről – szólalt meg végül Tom. – Nem tudom, hogy most örülnöm kellene-e ennek. Valahogy inkább csak csömört érzek.

– Hát igen, még ha valahol jó is, hogy ezt megtudtuk, nem biztos, hogy ránk tartozott.

Tom elfintorodott egy pillanatra.

– Semmi jogom megítélni Adamet, én is követtem el dolgokat... – sütötte le a tekintetét bűntudatosan. Tudtam, hogy a naplóra gondol.

– Elolvastam – mondtam. Tom felkapta a fejét, de még jobban elkomolyodott. Többször is úgy tűnt, mintha meg akarna szólalni, ám aztán mindig becsukta a száját. – Egy naiv kis hülyegyerek voltam tizenkét évesen – folytattam végül.

– Neked semmi okod nincs arra, hogy szégyelld magad.

– Igazad volt abban, hogy ezt nem ártott elolvasnom, sok mindenre fény derült. Egy csomó minden nem úgy történt, ahogy anya mesélte. A baleset után eljátszotta a tökéletes anyát. Nem bántott többet, biztosan megijedt, hogy ha úgy alakul, könnyen felelősségre vonhatják.

– Most úgy érzem, mintha elvettem volna a gyerekkorodat.

– Inkább visszaadtad. Vagy megbántad, hogy a napló elolvasására biztattál?

– Már abban a percben, hogy kiléptél az ajtón – vágta rá. – Előtte egyik pillanatban azon tépelődtem, hogy amit megtudtam, azt van-e jogom eltitkolni, a másikban meg azon, hogy van-e jogom elmondani. Utána meg az jutott eszembe, hogy vajon tényleg megéri-e tudni ilyen dolgokról, és nem jobb-e a tudatlanság.

– Talán jobb. Ideig-óráig. De a mélyben lappangó problémák mindig a felszínre fúrják magukat, és ha az ember szeretné megoldani őket, akkor nem árt, ha tudja, mitől alakultak ki.

Tom megkönnyebbültnek látszott.

– Szóval... most már én is tudom, hogy bizonyos helyzetekben miért nem védted meg magad, miért nem vágtál vissza, miért hallgattál inkább. Mert kiskorodtól azt tanultad meg, hogy ha nem így teszel, valami sokkal rosszabb történik majd. A konfliktusokból csak rosszul jöhettél ki, a túlélésed záloga az volt, hogy befogtad a szádat.

– Azt hiszem.

– Tudod, mik fájnak sokszor a legjobban? – kérdezte. – A soha senkinek el nem mondott történetek. Mi lenne, ha ezután megpróbálnád kimondani, amit gondolsz? Jót tenne. Nem kell persze mindenkinek az arcába vágni a tutit, hanem csak...

– Tom – sóhajtottam –, az ilyesmi nem megy egyik pillanatról a másikra. Hirtelen jellemfejlődés csak a mesében van. És egy traumára nem egy újabb trauma a gyógyszer. Azon kívül előled azért hallgattam el dolgokat, mert nem akartam, hogy újból pánikrohamod legyen. Ezt nem róhatod fel.

– Igazad van – húzta el a száját. – De most már beszélhetsz, nem kell tartanod a rohamoktól. Nem lesz több. – Pár pillanatig csak méregettem őt, próbálva felmérni, mennyire hihetek neki, de az arcán elszántság tükröződött. – Nem hiszel nekem? Tégy próbára.

– Nem kérhetsz tőlem ilyet – vontam össze a szemöldökömet.

– Én csak azt szeretném, hogy jobban érezd magad a bőrödben – eresztette le a vállát.

– Ha valóban ezt szeretnéd, akkor először fogadj el ilyennek. Fogadd el, hogy talán örökre így maradok, és ne gyere többé ezzel. Ha majd változást akarok, keresek magamnak egy pszichológust. Azt is akkor, ha már készen állok rá. Jobb, ha ez az ember saját döntése, és nem azért csinálja, mert ráerőltetik.

– Igazad van – nézett rám bocsánatkérően. – Nem foglak többé ezzel cseszegetni, ígérem. De azt ugye, elhiszed, hogy csak a javadat akartam, nem pedig erőszakosan átformálni téged?

– Elhiszem – mosolyogtam. – De nem a párunk dolga kikezelni minket a lelki bajainkból.

Csak miután kimondtam a mondatot eszméltem rá, mi is hagyta el a számat, de visszaszívni már nem lehetett. Abban bíztam, hátha nem tűnt fel Tomnak a szóhasználat.

– Valóban nem a párunk dolga – felelte. Mégiscsak feltűnt neki. Legszívesebben valami jó keménybe vertem volna a fejem.

Lefelé fordította a tekintetét, és az ajkába harapott. Úgy nézett ki, mint aki mondani akar valamit, de nem tudja, hogyan fejezze ki magát, a szívem pedig közben kiugrani készült.

– A balesetkor, mielőtt minden elsötétült volna a végén, egy szót hallottam – bökte ki aztán. – Tudom, hogy nem csak hallucináltam.

Villám cikázott át a gyomromon.

– Mi volt az a szó? – kérdeztem rekedten, de már úgyis tudtam a választ.

– Azt mondtad, hogy szeretsz – nézett rám.

Megdermedtem. Hát mégis hallotta. Ez volt számára a rettegett szó, és én voltam olyan hülye, hogy kimondjam. Azt hittem, az az utolsó lehetőségem rá, mert az az utolsó pillanat az életében, hogy hallhatja, de inkább magamban kellett volna tartanom. Most azonban nem volt értelme tovább tagadni, és már nem is akartam. A szó belülről feszített, mintha szét akarta volna robbantani a mellkasomat.

– Igen, szeretlek – mondtam ki egyszerűen, és éreztem, amint a feszítő érzés eltűnik belőlem. Igaza volt Tomnak: néha jót tesz, ha kimondjuk a dolgokat. Rájöttem, hogy valójában már korábban is kimondtam ezt-azt, amit máskülönben magamban tartottam volna, mióta Tom elolvastatta velem a naplómat. Talán, ha nem is a párunk dolga kikezelni minket a lelki nyavalyánkból, a támogatása sokat segíthet.

– Mindig is sejtettem – mosolygott.

– Miből? – kérdeztem kiszáradt szájjal.

– Próbáltam meggyőzni magam, hogy csak képzelődök, de olyan sok jel utalt rá. Tudod, azt hiszem, a szeretet olyasmi lehet, mint a szabadesés. Az ember elhiszi, hogy a másik elkapja majd, ha zuhan. És te mindig elkaptál.

Megint ránk ereszkedett egy kis várakozásteli csend. Talán mindketten arra vártunk, hogy a másik szólaljon meg előbb.

– Szóval, jól értelmeztem, az előbb valami olyasmire utaltál, hogy egy pár vagyunk? – kérdezte végül szégyellősen.

Éreztem, hogy elönti az arcomat a forróság.

– Azt hiszem – nyögtem ki tettetett lazasággal, miközben valósággal forrt az ereimben az adrenalin. – Tudom, kidobtál, de az utóbbi események fényében talán... – hebegtem, és közben legszívesebben kirohantam volna, hogy addig szaladjak, míg ájultan nem esek össze, és ugyanakkor sehol máshol nem lettem volna szívesebben, mint ebben a kórteremben, Tom ágya szélén.

– Egy pár lehetnénk – fejezte be a mondatomat hasonló lazasággal, de közben egészen elvörösödött.

Akárhogy próbálkoztam, nem tudtam visszafogni a szám sarkára felkúszó mosolyt.

Megfogtuk egymás kezét, és már nem beszéltünk többet, csak élveztük az érintést és a békés csendet. A mi happy endünkben nem szerepelt esküvő, sem virágeső, sem motorozás a naplementébe. A mi happy endünkben kórház volt, fertőtlenítőszag, és kék-zöld foltok. Meg az egymás szorító kezeink, a titokban lopott csókok, és a szebb jövőbe vetett hitünk.

Sziasztok!

Ez a perc is eljött, vége a történetnek. Különleges helye van a szívemben, és már most van egy kis hiányérzetem, amiért nem lesz mit feltöltögetnem hetente. Szóval az öröm mellett, hogy sikerült valamit befejeznem, ott van egy hangyányi gyász is, mert már annyira hozzászoktam ehhez a rendszerességhez és a sok kedves kommenthez. Minden egyes csillaggal és hozzászólással bearanyoztátok a napjaimat. Nagyon boldoggá tettetek, ahogy hétről hétre vártátok az új részeket és leírtátok az érzéseiteket, benyomásaitokat, ez sokat jelent nekem. Nagyon szeretlek titeket. 

És most így a végére készültem nektek egy kis érdekesség gyűjteménnyel a történettel és megírásával kapcsolatban.

- Sosem volt tervben, hogy ebből a történetből regény lesz. Történet sem volt tervben, mindössze két rövid jelenet porosodott a gépemen, amit valaha poénból írtam csak úgy. Az egyik a vonaton utazós volt, a másik az, ahol Alice lefröcsköli Kyle könyvét a tónál.

- Amikor aztán kitaláltam, hogy ebből történetet írok, először pszichothrillernek indult. Igen, annak :D Teljesen más lett volna a vége és a napló tartalma is, de menet közben, azaz a nyolcadik fejezet környékén rájöttem, hogy egy realista fikciónak induló történetnek nagyon nagy erőszak lesz a thrilleres folytatás, sehogy sem tetszett az egész, így realista lett a folytatás is. Így most elégedettebb vagyok, annál is inkább, mert a thrilleres verziónak szomorú vége lett volna.

- Sokáig nem igazán vettem komolyan a történetet, egy másik regény mellett írtam feszültséglevezetőnek, úgy gondoltam, ebbe bármi hülyeséget leírhatok, ami csak eszembe jut, mert úgysem mutatom meg senkinek :D De pont ezért nőtt annyira a szívemhez végül: mert őszinte. Mint Tom.

- Mindig is csak egy kis rövidke valaminek gondoltam a regényt, de aztán meglepődtem,  hogy végül huszonnyolc fejezet lett, 254 Word oldal, 88 185 szó, és 596 513 leütés. Ebből akár két regény is kitelne.

Ennyit szerettem volna még a végére. Nagyon szépen köszönöm annak, aki végigkísérte Kyle-t és Tomot ezen a rögös úton, ami sokszor tényleg nem volt fáklyás felvonulás, de remélem, pár perc örömöt is szerzett a történet. Minden csillagot és hozzászólást nagyon nagyon köszönök, nagyon boldoggá tettetek velük, és ha van kedvetek, írjátok le így a végére a benyomásaitokat, vagy nyomjatok egy csillagot, ha tetszett a regény :)

2023. november 12.