Futás közben az villant át az agyamon, hogy Carter valószínűleg nem egyedül csinálja ezt az egész balhét, hanem nyilván benne vannak a haverjai is. Én pedig nem vagyok szuperhős. Megálltam, és előkaptam a telefonomat. Végtére is csak a zsarukat nem volt szabad hívnom, Carter azt nem mondta, hogy másnak sem szólhatok. De kit hívjak fel? A hajamba túrtam. Egy pillanatnyi töprengés után tárcsáztam annak a számát, akiről úgy éreztem, nem fog cserben hagyni, sem pedig árulkodni, mert szintén fontos neki Tom. Amíg Tom be nem dobta a karkötőt a tóba, folyamatosan féltékenykedtem, és egyszer, amikor nem figyelt, lenyúltam a telefonját, és kiírtam magamnak a számot. Úgy gondoltam, jobb, ha meg van, sosem lehet tudni, mikor hozza úgy a szükség, hogy be kell olvasnom az illetőnek. Erre most a segítségét kérem.

– Tessék, Gabriel Rivest – szólt bele jó pár kicsengést követően.

– De jó, hogy felvetted! – ziháltam. – Kyle Handerson vagyok. Segítened kell. Tomot elrabolták!

– Hogy mi történt? – döbbent meg Gabriel. – Honnan tudod, hogy elrabolták?

– Épp most beszéltem az elrablójával.

– Mégis ki az? És miért tette?

– Az egyik osztálytársunk. Egy igazi pszichopata, Alice-t is megölte.

– Alice-t? Egek... Lehet tudni, hova vitte Tomot?

– A bányához. Én is oda tartok. Segíts valahogy, kérlek!

– Én épp egy másik városban vagyok...

– Jaj, ne...

– De most rögtön indulok. A fenébe, és le fogok merülni. Sietek! – mondta még, aztán megszakadt a vonal. Reméltem, hogy tényleg eljön, és tud majd tenni valamit.

Tovább futottam, de amikor Tomék háza mellett haladtam el, és a tekintetem a falhoz támasztott rozsdás biciklire tévedt, megtorpantam. Ha ezzel mennék, hamarabb odaérnék. Hacsak szét nem esik alattam. Akárhogy is, meg kellett próbálnom.

A bicaj nyikorgott, de meglepően jól működött, teljes erőből tekerve csak pár percbe telt odaérnem vele a bányához. Menet közben nem gondolkodtam, csak az lebegett a szemem előtt, hogy Tomot épségben viszont lássam. Semmi más nem számított.

A tüdőm szúrt, és az izmaim égtek, amikor megérkeztem a bekötőutat lezáró sorompóhoz, ami előtt ott állt egy kocsi. A Carteré. Viszont senkit sem láttam benne, és a közelben sem. A tenyeremet a hideg fémre támasztva átugrottam a sorompón, és az utat követve beszaladtam az erdős részbe, ahol a bánya bejárata bújt meg. Nemsokára mozgásra lettem figyelmes a fák közt. Hárman álltak egy földön elterülő hosszú halom mellett. A gyomrom diónyivá szűkült, amikor közelebb értem, és ki tudtam venni, mi az: Tom feküdt ott mozdulatlanul, fején egy zsákkal.

– Mit műveltél vele, te mocskos rohadék? – kiáltottam, ahogy odaszaladtam, de Brad menet közben elkapta a karom. Majd' kitépte a helyéből, ahogy tovább próbáltam küzdeni magam, hogy Tom közelébe férkőzhessek.

– Én a világon semmit. Még semmit – mondta Carter nyugodtan.

– Hogy érted ezt? Mit akarsz ezzel mondani?!

– Nézd, én sosem akartam, hogy idáig fajuljon a helyzet. Megoldhattunk volna mindent békés úton is. Te meg én eltöltöttünk volna pár kellemes órát, és kész, nem tudom, miért kellett így felfújnotok a dolgot. Sosem értettem ezt az önérzeteskedést.

– Nem is csodálom – köptem.

– Tessék, megint itt vagyunk, az önsorsrontásnál. De tudod, mit? Már nem érdekel. Számomra itt vége.

– Minek van vége? – löktem oda, próbálva némi indulattal elnyomni a hangomban a rémületet.

– A türelmemnek. Mert ugye, nem gondoltátok, hogy ezt lenyelem? – mutatott a monoklijára.

– Nem mi támadtunk meg, de gondolom, úgysem hiszed el.

– Jól gondolod.

– Bár megérdemelted volna azok után, hogy megmérgezted Alice-t.

– Ti pedig megérdemeltétek Alice elvesztését azok után, hogy szétáztattátok anyám levelét. – A hangja tárgyilagos volt.

Becsuktam a szememet. Hogy magyaráztam volna el neki, hogy nem a levélre utaztunk, csak az összes többi cuccát akartuk tönkretenni? Vagyis jobban mondva Tom akarta, de ha ezt elmondom, azzal csak rosszabb helyzetbe hoztam volna őt. Már így is a földön feküdt, és ki tudja, mit csináltak vele.

– Egyértelmű volt, hogy ti tettétek – jegyezte meg Carter olyan mellékesen, mint akit már tényleg nem érdekel az egész, majd ráérősen a zsebébe nyúlt, és kivett egy kisebb tárgyat. A gyomrom már görcsbe rándult, ha Carter kezében kisebb tárgyakat láttam, holott most még nem is tudtam, mi az.

– Mit akarsz csinálni? – kérdeztem.

– Igazságot szolgáltatok – felelte, és Tomhoz lépett. Egyik lábával véletlenül rálépett Tom földre lógó, türkizkék sáljára, amit a nagyi kötött, és ettől ordítani lett volna kedvem.

– Igazságot? Mégis, miféle igazságot?

– Az én igazságomat – nézett rám, és a kezében lévő tárgyból, ami egy gyufás skatulya volt, kivett egy gyufát.

– Mit művelsz? Azonnal hagyd abba! – kiáltottam rá, de hiába. A gyufát egy mozdulattal meggyújtotta, és nem teketóriázott: már el is lökte.

Csak egy villanás volt, míg a gyufa Tomra hullott, mégis, mintha lelassult volna az idő. A kis narancsszínű láng ide-oda repkedve szállt, mint egy pillangó, aztán leérve látszólag elaludt. De nem aludt el, egy másodperc múlva fellobbant, és elborította Tomot.

– Neee! – ordítottam, azzal kitéptem magamat Brad és Adam markából, és odaugrottam. Nem is marasztaltak: miközben lerántottam a dzsekimet, hogy eloltsam vele Tomot, hallottam, amint csukódnak a kocsi ajtajai, majd hamarosan felzúg a motor. Meglépnek a férgek. Talán ezt is rám kenik majd. Legkevésbé sem érdekelt, csakis azon voltam, hogy eloltsam Tomot.

Úgy éreztem, fuldoklom. Talán a maró füst tette, amit a szél az arcomba fújt, talán a félelem, hogy Tom rövid életének fonalát itt és most erőszakosan eltépték. Vagy hogy már soha nem mondhatom el neki, hogy szeretem.

Mint az őrült, úgy igyekeztem megmenteni. A kabátom hamar elfojtotta a lángokat, de tudtam, hogy egy égési sérülés után az ember már soha többé nem lesz ugyanaz.

Tom továbbra sem tett egy árva mozdulatot sem, a teste merev volt. Mi a fenével kábíthatták el? A legrosszabbra nem akartam gondolni. A tüdőm zihált, a szívem kiugrani készült a torkomon, és a kezem remegett, amikor a zsákhoz nyúltam, hogy levegyem a fejéről. Amikor lassan lehúztam, a könnyeimtől alig láttam, rózsaszínű masszává olvadt minden előttem. De megembereltem magam: ennyivel tartozom neki. Megtöröltem a szememet, és először fel sem fogtam, mit látok.

Aztán felordítottam. Felálltam, és messzire rúgtam a kirakati babát, amit Tom ruháiba öltöztettek, hogy megtévesszenek. Erre nem voltak szavak.

Mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak. Carter mégsem bántotta Tomot, csak meg akart leckéztetni. Vagy talán csak még nem bántotta. Hol a fenében lehetnek most?

Megcsörrent a mobilom. Remegő kezemet a farzsebemhez koordináltam, de amikor előhúztam a telefont, felszisszentem: nyers fájdalom szántott végig a kézfejemen, ahogy a farmer anyaga végigsúrolta, mintha smirglivel nyúzták volna le. Megégtem, tudatosult bennem, miután a szemem elé került a kivörösödött bőröm. Nem foglalkoztam vele. A szám, ami a kijelzőn volt, Carteré volt, úgyhogy azonnal felvettem.

– Te elmebeteg állat – szóltam bele reszelős hangon.

– Látom, nem díjazod a humoromat.

– Ez neked humoros, te seggfej? Hogy elhiteted velem, hogy felgyújtottad Tomot? Ez nem humor, hanem betegség!

– Na jó, higgadj le, nem azért hívtalak fel, hogy ezt hallgassam.

– Hát miért? Mi a faszt akarsz?

– Csak azt, hogy gyere ide. A volt feldolgozóüzembe a vasútállomás mögött.

– Hol van Tom? Várj, fogadjunk, hogy el sem raboltátok, és otthon ül, mit sem sejtve az egészről.

– Sajnos nem talált. Velünk van.

– Szerinted ezt beszopom még egyszer?

– Vedd le a szájáról a ragasztót – hallottam egy kicsit halkabban, aztán tépőzár szerű hang jött messzebbről.

– Kyle, ide ne gyere! Eszedbe ne jusson ide jönni! – harsant Tom kiáltása.

– Ennyi elég lesz, ragaszd be megint – csendült Carter hangja, mire Tom méltatlankodása hallatszott tompán. – Nos, hallhattad, amit kellett – szólt bele Carter rendesen a telefonba. – Tárt karokkal várunk – tette még hozzá, és bontotta a vonalat, mielőtt még válaszolhattam volna. Legszívesebben földhöz vágtam volna a telefont, de helyette inkább felhívtam Gabrielt. Nem vette fel, csak a hangposta válaszolt.

– Megint én vagyok az, Kyle. Átvertek, Tomot nem a bányához vitték, hanem a régi feldolgozóüzembe. Oda gyere, kérlek! – mondtam rá a gyors üzenetet, de tartottam tőle, hogy nem fog időben eljutni hozzá. Valamit még ki kellett találnom arra az esetre, ha előbb ide jönne.

Jobb ötletem nem lévén faágakat gyűjtöttem össze, és a félig megégett kirakati baba mellett kiírtam belőlük a földön, hogy „feldolgozóüzem". A kezem már pokolian fájt, hólyagok kezdtek nőni rajta. Egy pillanatra megmarkoltam egy kis havat, hogy képes legyek a kormányt fogni, aztán felpattantam a biciklire, és elszáguldottam az üzem felé.

A régi, elhagyatott épület a vasútállomás mögött állt. Az ormótlan beton monstrumot valaha vasércfeldolgozásra használták, de mostanra már csak csövesek és kóbor kutyák tanyáztak benne. Amikor megérkeztem, összefirkált falak, bevert ablakszemek, és gazzal felvert udvar fogadott. A szerteszét heverő fémdarabok és építési törmelékek közt elvergődtem a bejáratig: a nagy fémajtó résnyire nyitva állt, mint a rossz útra csábítás mementója. A jéghideg kilincs érintése egy pillanatig kellemes volt az összeégett tenyeremnek, de aztán elengedtem, és bementem.

Odabent félhomály uralkodott, csak a betört ablakokon jutott be némi fény, ami egy hatalmas belső teret világított meg magasból lelógó láncokkal, ismeretlen funkciójú gépszörnyekkel, ide-oda kanyargó csövekkel. Olaj, fém, és penészes falak dohos szaga csapta meg az orromat. Vigasztalan hely volt, és átkozottul hideg. Vagy csak az égési sérülés meg a stressz miatt kezdtem el dideregni.

Egyszer csak beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülemet, ami az épület visszhangos mélyéből jött. Nem értettem, mit mondanak, de azonnal felismertem azt a szőrfelállító, udvariaskodó hangot: a Carteré volt.

Amikor keresztülmentem a fogadócsarnokon, és be egy másik terembe, négy alakot láttam meg. Ketten ültek, ketten pedig álltak. Azt egyből meg tudtam állapítani, hogy Tomot egy székhez kötözték. Pólóban, alsógatyában és zokniban fagyoskodott. Amint megpillantott engem, nyöszörögni és ficánkolni kezdett. Erre Carter, aki egy ütött-kopott gurulós fotelben trónolt, felnézett.

– Nocsak, egész hamar megérkeztél – szólalt meg. – Gyere közelebb – intett a kezével.

Megtettem.

– Mit akarsz csinálni? – ziháltam.

– Nagyon jól fogunk szórakozni – mosolygott. Én ebben nem voltam olyan biztos. – Ám mielőtt még belevágnánk, valamit el kell mondanom. Nem terveztem ilyen hamar megosztani veled, de valahogy nem bírom megállni, hogy el ne meséljem. Egyszerűen muszáj látnom az arcodat, amikor megtudod.

– Miről van szó?

– Nos, arról, hogy hagytam egy kis meglepetést a laptopodon. No nem most, még jóval korábban.

– Mi a fenéről beszélsz? – Nagyon is tudtam, miről beszél, de nem akartam vele megosztani azt, hogy rátaláltam a meglepetésére. Idegesíteni kezdett, hogy nem tudtam törölni a file-okat. Rosszat sejtettem.

– Felmásoltam rá a híressé vált fotót Dorothyról és Wilson edzőről. Meg ha már ott jártam, akkor a filmet is, amiből összevágtam a perverz kis jelenetüket.

– Te aztán tényleg alapos vagy – jegyeztem meg megdöbbenéssel teli felháborodást mímelve.

– De nem ez a legnagyobb meglepetés – tartotta fel a mutatóujját. – Hanem az, hogy Marisa, aki kiszedte Dorothyból a jelszavadat, épp most kedveskedi ki a nagymamádból, hogy használhassa a laptopodat, mert hát te vagy a legjobb matekból, és annyira jók a kidolgozott tételeid. Azért ilyen sürgős, mert holnap dolgozat. Természetesen a te engedélyeddel nyúl a cuccodhoz. Aztán a matekos mappa mélyén egyszer csak talál majd valami érdekeset.

– Te utolsó, szemét seggfej! – köptem, és a felháborodásom ezúttal őszinte volt.

– Amúgy nem is gondoltam volna, hogy akkora kupleráj van a gépeden. Valahogy rendszeretőbbnek tűntél. De hát, mint tudjuk, a látszat sokszor csal.

– Ebben igazad van – feleltem cinikusan. Érzékelhette a célzást, mert irritáló mosolya elhalványult.

– Mielőtt még félreértenéd, ez egyáltalán nem a te személyed ellen irányul, még ha úgy is tűnik. Ez a Tom személye ellen irányul. Azt akarom, hogy végignézze, amint megsemmisül, akit szeret, és ne tehessen ellene semmit, aztán pedig néhány részvétlen alak kigúnyolja a fájdalmát. Pont úgy, ahogy nekem is át kellett élnem ugyanezt.

Megszédültem. Carter meg akar ölni? Vagy megint csak blöfföl? Nem tudtam elképzelni, de nála már semmit sem lehetett tudni.

– Most pedig térjünk a lényegre.

– Miféle lényegre? – kérdeztem gyanakodva.

– Rögtön megtudod. Állj ide elém – intett a kezével. Némi habozást követően oda léptem. – Vetkőzz.

Az utasítás hallatán megdermedtem, noha gondolhattam volna, hogy valami ilyesmi fog következni. Tom mérges mordulása hallatszott. Direkt nem néztem rá. Úgy éreztem, ha ránézek, és találkozik a tekintetünk, nem leszek képes megtenni, amit kell. Márpedig meg kell tennem, amit Carter akar, más utat nem láttam arra, hogy megmentsem Tomot. Nyeltem egyet, lassan levettem a pulóveremet, és jobb híján a földre dobtam.

– A pólódat is – mondta Carter kioktatóan. Azt is lehúztam magamról, és a pulóver után küldtem. Ahogy megcsapott a hideg levegő, libabőrös lettem. – Most pedig ülj ide az ölembe, velem szemben.

Tom küszködő hangokat adott, de esélytelen volt kiszabadulnia.

Egy másodpercig tétováztam, de aztán Carter mellé léptem, és átlendítettem a lábamat a combján. Az ölébe ereszkedtem, mire elégedetten elmosolyodott.

– Jó hideg van – simított végig a mutatóujjával az egyik összehúzódott mellbimbómon. Az érintéstől még libabőrösebb lettem. – Egy kicsit én is fázom, úgyhogy vesd be magad: hevíts fel.

Minden porcikám üvöltve tiltakozott az ellen, hogy akár csak egyetlen ujjal is Carterhez nyúljak, azon kívül ötletem sem volt hirtelen, mivel hevíthetném fel, hacsak nem egy gyufával meg egy kanna benzinnel.

– Na, mi lesz? Gyerünk, csókolj meg. – A hangja élesen hasította a levegőt. Tom morgott, és mintha mondott volna valamit, de a ragasztótól semmit sem értettem.

– Nem zavar, hogy a haverjaid mindent látnak? – kérdeztem.

– Ők kíváncsiak, én pedig szeretem, ha néznek. Nincs abban semmi rossz, ami mindenkinek a kedvére van – mosolygott. Az, hogy Tomnak és nekem ez nincs kedvünkre, nyilván mellékes volt.

Nem nagyon tehettem mást, az undoromat félretéve közel hajoltam hozzá, és nedves szájára tapasztottam a számat. Éreztem a dezodorja fanyar illatát, meg a rágója mentolos ízét, ami mintha egy enyhe cigiszagot próbált volna elnyomni. Meglepődtem: valahogy nem gondoltam volna, hogy dohányzik. De talán ez lehet az igazi Carter. Az igazi, aljasságtól bűzölgő énjét is egy kulturált, megnyerőbb álca alá rejtette. A csók nem volt hosszú, mégis, amikor elhúzódtam, mocskosnak éreztem magam.

– Mintha azt mondtam volna, hogy vesd be magad – szólalt meg. – Így a nagyanyját csókolja az ember.

Brad hangosan felröhögött.

– Sajnálom – vetettem oda. – Úgy tűnik, én csak ennyire vagyok képes.

– Nem, nem, biztos vagyok benne, hogy tudsz te jobban is. Smárolj úgy, ahogy Tomot smárolnád. – Ennek hallatán megfeszült az állkapcsom. – Érezzem az izzást. Hitesd el velem, hogy megőrülsz értem. Remélem, nem kell hangsúlyoznom, hogy mi múlik rajta.

– Nem szükséges – nyeltem egyet.

– Akkor hajrá – mosolygott.