Tom meghalt. És aztán feltámadt. Végtére is mire való az orvostudomány, ha a segítségével nem köphetjük néha szembe a sorsot? Vagy nem mutathatunk be neki, ahogy Tom fogalmazott. Az ütés és az esés következtében lett jó pár sérülése, de a mentő még időben érkezett, hogy újraélesszék, majd az orvosok megműtötték.

Akármi is történt, és akármit is próbált bemagyarázni nekem a balesetekor, továbbra sem tudtam elhinni, hogy tényleg létezett volna az a bizonyos átok. Véleményem szerint csak a véletlenek szerencsétlen összjátéka adta ki azt a mintázatot, amit ő egy természetfeletti erő beavatkozásának értelmezett. Ugyan ki átkozta volna meg és miért? A racionális énem csak legyintett. Végül is mindegy volt, mit hisz, csak az számított, hogy szembeszállt a legnagyobb félelmével, harcolt vele, és győzött. Még ha mindez egyetlen másodperc alatt történt is. Büszke voltam rá.

Gabriel szintén megúszta, a golyó csak súrolta a tüdejét, és a csuklója sem tört el, mindössze megzúzódott. Ám amikor meglátogattam a kórházban, igen lehangolt volt. Azt mondta, elgondolkodott a dolgokon, és arra jutott, hogy a sérülései biztosan a sors büntetése, amiért prostituálttá tette Tomot. Már ő is rákezdte ezt az ezoterikus baromságot. Úgy látszik, a komolyabb balesetek meg hasonlók egyes embereket bűnbánatra és mindenféle misztikus összefüggések keresésére sarkallnak. Megmondtam neki, hogy ha létezne is ekkora kozmikus méretű erő, ami képes lenne mindezt véghezvinni, akkor sem valószínű, hogy pont azt lesné, milyen kicsinyes dolgokat követnek el egymás ellen ezek az ostoba kis emberek a Föld nevű bolygón. Szerintem az a legsanszosabb, hogy nincs semmiféle karmikus büntetésvégrehajtás, mindenki maga felel a saját hülyeségeiért, és csak a lelkiismeretünk dolga, hogy ne tegyük pokollá a létezést egymás számára. Ezen valamelyest megnyugodott, ugyanakkor én is, amiért egy kicsit magába szállt, és feltámadt benne a lelkiismeret.

Egy másmilyen jellegű igazságszolgáltatás azonban nagyon is érdeklődött az események iránt. Óriási meglepetést és felhördülést okozott, amikor kiderültek Carter szemétségei. Minden mocskos kis dolga napvilágra került, amit csak elkövetett. De ehhez az is kellett, hogy az egész eseménysort a bányától az autós gázolásig diktafonra vegyem. A bíróság elfogadta a hangfelvétel bizonyítékként való felhasználását, így Carter karrierje hullócsillag üzemmódra váltott, mielőtt még egyáltalán felívelhetett volna.

Egy héttel a baleset után egy hátizsáknyi cuccal mentem a kórházba – úgy tűnt, Hammerfallsban a kórházba járkálás már lassan hozzátartozik az életformámhoz, a recepciós nő is régi ismerősként üdvözölt, amikor elhaladtam mellette –, a Tom ott tartózkodásához szükséges holmikat hoztam be, amiket telefonon rendelt tőlem. Most először látogathattam meg a balesete óta, addig csak Sarah mehetett be hozzá. Egy földszinti kórterembe helyezték át az intenzívről, oda igyekeztem.

Az ajtó elé érve bekopogtam. Az érzés nem volt valami kellemes, pedig az égéseim már gyógyultak. Egy halk „szabad" hallatszott ki. Amikor kinyitottam az ajtót és beléptem, Tom ott feküdt egy ágyon, mindenféle csövek lógtak ki belőle, és Holly ült mellette. A lány már rendbe jött, de a megszokott elegáns ruhák helyett egyszerű farmert és pulóvert viselt. Amikor meglátott, azonnal felállt. Behajtottam magam mögött az ajtót, és közelebb mentem.

– Sziasztok – köszöntem halkan, mire ők is köszöntek, de több hang nem jött ki egyikünk torkán sem. Mégis mit lehet egy ilyen szituációban mondani? Tudtam, hogy beszélgettek, mielőtt megérkeztem, méghozzá nyilván a történtekről. Meg Hollyról és Carterről, és erről az egész ostoba, lehetetlen helyzetről, amibe mindannyian keveredtünk.

Tom mindent elmondhatott – ő nem szokott titkolózni, nem úgy, mint én –, mert Holly kisugárzása megváltozott. Már nem tűnt gyanakvónak és elzárkózónak. A tekintete megértést és sajnálatot tükrözött. Hozzám lépett, a kötéseimre pillantott, és a kezét egy tétova, ügyetlen mozdulattal a karomra tette. Szólásra nyitotta a száját, de aztán becsukta. Úgy nézett rám, mintha inkább várt volna valamit. Bólintottam, jelezve, hogy minden rendben van, mire elengedte a karomat, és egy megkönnyebbült sóhajjal kiment.

Amikor leültem Tom ágya szélére, és láttam, hogy mosolyog, én is megkönnyebbültem egy kicsit. Egy darabig csak némán néztünk egymás szemébe. Annyi mindent akartam kérdezni tőle, de nem volt rá szükség. Tom tekintetéből kiolvastam mindent. Az a világoskék szempár most másképp csillogott, mint eddig. Még soha nem láttam ilyen élettel telinek. Reményteljesnek. Mintha a sötét felhő, ami mindig ott borongott a lelke fölött, végre eloszlott volna. Ettől pedig gyönyörű volt, még így becsövezve, sápadtan, kócosan, karikás szemmel is.

A bal kezével, amiből kilógott egy kanül, tett egy apró, invitáló mozdulatot, mire odahajoltam, és átöleltem. A nyakába fúrtam az arcomat, és megpróbáltam elfojtani a feltörni kívánkozó sírást, de nem sikerült. Az elmúlt hónapok eseményei miatti félelmek és feszültségek, amik elnyomva csak nőttön-nőttek bennem, most szabad utat kaptak. Rázott a néma zokogás, mire egy könnyű, meleg tenyér a hátamra simult. Így maradtunk hosszú percekig. Furcsán fordított volt a helyzet: nekem kellett volna őt, a sérültet vigasztalnom és bátorítanom, erre ő istápolt engem. Mire a sírás utolsó hulláma is elcsitult bennem, úgy éreztem magam, mint egy kert a vihar után: kicsit megtörve és összezilálva, de egyértelműen megtisztulva.

Amikor elhúzódtam, Tom megtörölte a szemét, és adott egy zsebkendőt az ágya melletti éjjeliszekrényről. Halkan kifújtam az orromat, míg ő csak szipogott párat, és kinézett az ablakon.

– Hogy vagy? – kérdeztem, hogy megtörjem a csendet.

– Tűrhetően – felelte rekedten. – Csak zavar ez a vacak – emelte meg a karját, amiből kiállt a kanül.

– Azt ne babráld – szóltam rá, mert már nyúlt volna oda. Morogva leejtette a kezét.

– És a te kezed hogy van?

Az égés még mindig fájt, de elegendő fájdalomcsillapítót beszedve már nem akartam letépni magamról.

– Jobban – feleltem, hogy megnyugodjon.

Megint csend borult ránk. Tom mereven a falat bámulta, és a tekintete közben elkomorult.

– Valamit el kell mondanom – kezdte. Úgy tűnt, nehezére esett kipréselni magából ezt a mondatot, de valamiért fontosnak tartotta, hogy mégis megtegye.

– Mit? – kérdeztem.

– Olyasmit, aminek nem fogsz örülni – nézett rám fáradt tekintettel.

– Valami maradandó sérülésed lett? – kérdeztem halkan, de annál rémültebben. Lehet, hogy félreértelmeztem Holly mozdulatát? Talán nem is azt akarta kifejezni, hogy megváltozott a véleménye rólam, hanem azt, hogy legyek erős Tom miatt?

– Nem, ez... ezt én tettem. Csináltam valamit a hátad mögött, amit nem kellett volna.

Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet.

– Figyelj, akármi is az, nem lehet olyan nagy szörnyűség. Ne emészd magad miatta, hagyd a francba, ne is gondolj rá. Csak pihenj nyugodtan, az segít meggyógyulni.

– El kell mondanom – erősködött. – Ha magamban tartom, nem tudok nyugodtan aludni.

– Jól van, akkor mondd – vontam vállat, mert tudtam, hogy hasztalan vitatkozni vele, de elhatároztam, hogy bármit is tett, nem fogok kiakadni, még ha egyébként meg is agyalnám érte. Feltehetőleg ezt ő is sejtette, talán nem véletlenül választotta ezt az időpontot a vallomásra a számító kis dög. Örültem, hogy megmaradt a kis pimasz önmagának, és nem törték meg az események a lelkét.

– Szóval az a helyzet, hogy... – markolta meg a takaróját – beleolvastam a naplódba – mondta halkan.

Egy pillanatig levegőt venni is elfelejtettem, és elöntötte a forróság az arcomat. Hogy tehetett ilyet? Továbbra sem emlékeztem rá, hogy mi állhat abban a naplóban, de akkor is, a napló az napló. Csak egy embernek szól: a saját írójának. Nyeltem egyet, mintegy visszakényszerítve a felháborodásomat. Akárhogy is, ez most a legkevésbé sem számított, csak és kizárólag Tom gyógyulása volt fontos.

– Nem értem, miért kell most erről beszélnünk, csak felizgatod magad.

– Mert most jött el az ideje. Nézd, ez alatt a pár nap alatt, míg itt döglődtem, volt lehetőségem gondolkodni rólad és rólam. – Igazából csak ekkor jutott eszembe, hogy Tom tulajdonképpen kidobott engem. Már szexbarátok sem voltunk, csupán osztálytársak. Legalábbis hivatalosan. Amikor azt mondtam neki a balesetekor, hogy szeretem, talán nem is hallotta. – Nem akarok többé semmit elhallgatni előled.

– Nem gondoltam, hogy bármit is elhallgatsz – feleltem. – Eléggé „ami a szívemen, az a számon" típusnak tűntél.

– Csak a lényeget hallgattam el. Téged vádoltalak azzal, hogy nem mondasz el dolgokat, erre én is ugyanazt csináltam. – Nyelt egyet. – A sálért mentem, amit nálad felejtettem, és amikor megfogtam, lesodortam valamit az asztalodról. Egy füzet volt, kinyitva esett le a földre. Érte nyúltam, és akaratlanul is beleolvastam. Csak későn jöttem rá, hogy mi az. De fogva tartott... Végül elszakítottam magamat tőle, nem olvastam sokat, de utána akkor is fel tudtam volna pofozni magamat. Szeretnék bocsánatot kérni tőled – nézett rám szomorúan. – Nem csak azért, mert beleolvastam a naplódba, holott azt mondtam, hogy soha sem tennék ilyet, hanem azért is, amiket a legutóbb a suliban a fejedhez vágtam. Kegyetlen dolgokat mondtam. Ha akkor tudom, amit most... Szégyellem magamat.

Ezt nem egészen értettem, de nem akartam rákérdezni.

– Jól van – motyogtam. – Megbocsátok – tettem hozzá, noha haragudtam.

– Köszönöm – felelte halkan. – Azt hiszem, te is elolvashatnád. Sok mindent megvilágítana.

Feltűnt, milyen óvatosan fogalmaz. Igazából egészen úgy beszélt, mintha egy beteg gyerek lennék. Megcsóváltam a fejemet. Többször is eldöntöttem már, hogy beleolvasok a naplóba, de még csak a borítóját sem voltam képes felemelni. Ugyanakkor kidobnom sem sikerült, bármennyire szerettem volna. Az olyan lett volna, mintha valami fontosat dobnék ki, miközben egyáltalán nem tűnt nélkülözhetetlennek az a kis füzet, hiszen sosem használtam. Biztos voltam benne, hogy ez a különös, megrekedt állapot az idők végezetéig is el fog tartani.

– Tudom, hogy nehéz... de jót tenne. Segítene – nézett rám, mintha csak a fejembe látott volna.

– Úgy nézek ki, mint aki segítségre szorul? – kérdeztem.

– Nem, dehogy, én csak...

Most én fordultam el, és néztem ki az ablakon. A kórház gazzal felvert betonudvarán két beteg ült egy fapadon a szürke ég alatt. Az énem egyik fele azt érezte, hogy a legjobb lett volna még idejében megszabadulni attól a rohadt naplótól. A másik fele azonban féltékenyen őrizte, mert tudta, hogy az egy darab belőlem, még ha pillanatnyilag úgy is tűnik, hogy nem tartozunk össze. És azért őrizgette, mert valamire várt. Rám várt. Vagy talán Tomra.

– Nem ígérek semmit – feleltem fojtottan, és felálltam. Látszott Tomon, hogy még szeretett volna egy kicsit beszélgetni, de aztán beletörődve elköszönt.

Amikor kimentem a kórteremből, úgy éreztem magam, mint akin végigment egy úthenger. Örültem, hogy Tomnak nem lett maradandó sérülése, de ez a beszélgetés kifárasztott. Szükségem volt egy kávéra, és a folyosón idejövet láttam is egy automatát. Odamentem, és bedobtam a szükséges aprót.

Már folyt is a piros műanyag pohárba az éltető elixír, amikor a szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes. Egy férfi tartott errefelé a folyosó végén, aki valahogy ismerősnek tűnt. Tisztára úgy festett, ahogy Carter festene harminc év múlva: ugyanaz a robusztus testalkat, vörösesszőke haj, szögletes állkapocs és komolykodó arckifejezés. Egek, az apja lehet. A gyomrom görcsbe ugrott. Vajon mit keres itt? Csak nem Tomhoz jött?

Visszafordultam az automatához, hogy elvegyem a kávémat. Abban reménykedtem, hátha nem jön rá, ki vagyok, végtére is még sosem találkoztunk. Nem hiányzott egy balhé.

A határozott léptek megálltak mellettem. A szívem meglódult, de csak azért sem pillantottam fel. Hátha ő is csak kávét akar. Ahogy arrébb léptem, magamon éreztem a tekintetét. Legszívesebben elmenekültem volna, de aztán kihúztam magamat. Nem fogok a szőnyeg alatt közlekedni, az ő fia a hunyó, nem én, bármennyire is engem hibáztathat most, amiért Carternek meg kell ennie, amit főzött. Egyenesen ránéztem.

– Kyle Handerson vagy, igaz? – szólalt meg. A hangja hivatalosan csengett, és elmélyültek a ráncok a szeme körül, ahogy hunyorított. Megfeszült a hátam.

Bólintottam.

– Mr. Jordan?

– Az vagyok. Beszélhetnék veled egy kicsit?

A franc sem akart beszélni vele, de muszáj volt beleegyeznem, már csak az udvariasság kedvéért is. Sok minden nem jöhetett számításba arra a kérdésre, hogy mit akarhat tőlem, szinte biztos voltam benne, hogy arra akar rávenni, egyezzünk meg valahogy peren kívül. De nem tudott volna annyi pénzt ajánlani, hogy hagyjam Cartert büntetlenül megúszni, amit művelt. Tom is tutira leköpné, ha neki állna elő ilyen ajánlattal. Azon kívül elhatároztam, hogy zsarolni sem fogom hagyni magamat. Így hát felkészültem egy frusztrált apatigris gyűlöletrohamára.

– Persze – feleltem beletörődve.

– Esetleg kimehetnénk az udvarra – javasolta a kivezető folyosó felé mutatva.

– Ahogy gondolja – vontam vállat.

Mire kiértünk, a két beteg már eltűnt onnan, ezért leültünk a padra. Senki más nem volt az udvaron, csak egy ápoló vágott át rajta sietve, hogy az egyik épületrészből a másikba menjen.

– Hogy van Thomas? – kérdezte Mr. Jordan, miközben tetőtől talpig végigmért. Ittam egy kortyot a kávémból, hogy ne vágjam rá egyből, hogy "szarul, te fasz". A kávé tűzforró volt, és túl édes, majdnem kiköptem, mégis leerőltettem a torkomon.

– Agyrázkódása volt, sok vért vesztett, eltört a karja, a bokája, és megrepedt a lépe meg pár bordája. De megműtötték, nem lesz maradandó sérülése, jó orvosokat fogott ki. Megnyugodhat, Mr. Jordan.

A férfi rám nézett. Pont olyan szürke szeme volt, mint Carternek. Hátborzongató volt.

– Nem ezért kérdeztem.

Ó, még én érezzem magam szemétnek, mert rosszat feltételeztem.

– Már túl van a nehezén. Erről akart velem beszélni?

– Nos, nem egészen.

– Sejtettem.

Megint rám villant a tekintete.

– Megengedték, hogy én is meghallgassam a felvételt, amit diktafonnal készítettél. A fiam borzalmas dolgokat tett. Nincsenek rá szavak, mennyire megdöbbentett és elkeserített, amikor megtudtam, miket művelt. – Azon morfondíroztam, hogy vajon tényleg ez keserítette-e el, vagy inkább az a tény, hogy kiderültek. – Fogalmam sem volt róla, hogy így bánik a társaival, hogy titokban ilyesmiket csinál, és hogy ilyen... hajlamai vannak.

Most az én tekintetem villant őrá.

– Nem ítélkezem – tette hozzá gyorsan. – Amiről az ember nem tehet, arról nem tehet. De Hammerfalls ítélkezik, kibeszél, kiközösít. Felállít egy ideális képet, és ha az ember nem felel meg neki, akkor megbélyegez. Nekem is sokat kellett tennem azért, hogy elfogadjanak. A szájára vett a város, amiért egy sokkal fiatalabb nőt vettem el. Most pedig... De nem akarom sajnáltatni magam, nektek sokkal nagyobb bajotok van.

Vajon akkor miért tűnt mégis minden, amit mondott önsajnáltatásnak?

– Carter megkeserítette az életünket, ez tény.

– Elképzelni sem tudom, honnét tanulta ezt a viselkedést, otthon nem ezt látta.

Nocsak, tényleg nem? Mintha én máshogy hallottam volna.

– Ha maga sem tudja, én végképp nem tudhatom – feleltem.

– Az anyja halála után nagyon nehéz volt. A veszteség és gyász mellett rám szakadt a Solo teljes vezetése. Addig ketten vittük az éttermet egy üzlettársammal, akinek pont akkor jutott eszébe kilépni. A bánattól alig láttam, majdnem csődbe is vittem a boltot. Éjjel-nappal dolgoztam, hogy valahogy talpon maradjunk. De talán valamit mégis rosszul csináltam.

Mondjuk a gyereknevelést?

– Micsodát? – érdeklődtem udvarias hangon.

– Azt hiszem, nem figyeltem eléggé a fiamra. – Könyörgőn nézett rám. – Sosem foglalkoztam azzal, hogy megismerjem őt, csak azt akartam, hogy olyan legyen, amilyennek látni szeretném. Lehet, hogy én rontottam el.

Várt tőlem valamit. Egy választ, hogy biztosan nem lehetett olyan rossz apa, Carter magától lett ilyen, a suli rontotta el, vagy eleve kattantnak született, de ezt a feloldozást nem adhattam meg neki.

– Akár így van, akár nem, ez már a múlt – feleltem, és ittam egy kortyot az időközben langyosra hűlt kávémból. Csalódottan előrefordult, és összeszorította az ajkát.

– Igen, ami történt, az már megtörtént. Ugyanakkor... szeretnék tenni valamit. Jóvátenni, ha érted, mire gondolok.

A kezem kis híján önállósult, hogy összegyűrje az üres papírpoharat, de szerencsére meg tudtam fékezni magamat. Hát persze, hogy értettem, mire gondol.

– Sajnálom, Mr. Jordan, de nem fogunk peren kívül megegyezni. Nem is hiszem, hogy ez egyáltalán lehetséges a mi esetünkben. Ha ezen gondolkodik, verje ki a fejéből.

– Nem, én egyáltalán nem erre utaltam – méltatlankodott, mint akinek a becsületébe gázoltak. Fogadni mertem volna, hogy nagyon is erre utalt, csak látva a merev elzárkózást, bölcsen visszakozott.

– Akkor mire?

– Én csak... segíteni szeretnék nektek valamit. Bármit.

Szívesen válaszoltam volna azt, hogy „kösz, de épp eleget segített az emberiségnek azzal, hogy ilyen gyereket nevelt", de aztán eszembe jutott egy ötlet. Segítsen csak, ha ennyire akar.

– Éppenséggel lenne valami.

– Hallgatom – felelte.

– Lenne rá lehetőség, hogy kiállítson a Solo éttermében kisebb tárgyakat? Tom szobrokat készít.

Mr. Jordan arca földerült.

– Hát persze! Van bőven hely, és gondoskodni fogok róla, hogy felhívjam rájuk a figyelmet.

– Még meg kell beszélnem Tommal, de talán örülne neki.

– Remélem, hogy beleegyezik – mosolygott.

Ebből a látványos lelkesedésből ítélve nem tudtam nem gondolni arra, hogy valószínűleg csak lehetőséget lát egy újabb jótékonykodásra meg a megtépázott hírnevének kipofozására. Vagy tényleg őszinte volt a szándéka, és Carter az, aki hazudott? Csak most tudatosodott bennem, hogy csont nélkül elhittem mindent, amit az apjáról mondott. Esetleg pont, hogy az apjától tanulta a manipulációt? Vajon ha két profi manipulátor egymásnak ellentmondó dolgokat állít, honnan lehet tudni, hogy melyiknek kell hinni? Ez már nem derült ki számomra.

Amikor hazaértem, a nagyi még nem volt otthon, én pedig csak szótlanul ténferegtem a házban. A naplóm járt a fejemben. Kísértést éreztem, hogy megsemmisítsem, de aztán eszembe villant, amit Tom mondott. Valami más megvilágításba helyezett nála dolgokat, egy kicsit a hozzáállása is megváltozott. Kíváncsi lettem, mégis mi lehetett ez a valami. Nem lenne olyan nehéz megtudnom... Tulajdonképpen egy pár nyavalyás oldal elolvasása nem tűnt olyan kivitelezhetetlen feladatnak, amíg meg nem közelítettem a szobámat, be nem léptem, és oda nem álltam az íróasztalom elé, aminek a fiókjában ott lapult a füzet. Csak elő kellett volna vennem, felnyitnom a fedelét, és elolvasnom végre. De nem voltam rá képes.

Kimenekültem a szobából, és kiporszívóztam a házat. Minden helyiséget. Aztán elmosogattam. Kidobtam a hűtőből a megromlott kajákat, és kivittem a szemetet. Amikor már az ablakpucolásnak láttam neki, röhejesnek éreztem magamat. Nem értettem, miért csinálom ezt. Miért nem tudok elolvasni pár oldalt a saját naplómból? Mi a fene lehet benne? Tudni akartam és mégsem. Aztán felszívtam magam: a francba is, nem lehetek ilyen beszari, össze kell szednem a tökeimet. Lehajítottam a szivacsot, és eldöntöttem, hogy ennek a baromságnak itt és most véget kell vetnem.

Sejtettem, hogy nem csak a sulis osztályzataimról fogok benne olvasni, meg hogy mi volt az ebéd a menzán. Tom sem unszolt volna, ha nem szerepelne ott valami... szokatlan. Amit komplettül elfelejtettem. Valószínűleg nem véletlenül.

Sóhajtottam, és lassan bementem a szobámba. A fiók kinyitása annyi energiámba került, amiből egy fél maratont le tudtam volna futni. A füzet ott bámult rám riasztóan zölden, fenyegetően, szemrehányóan. Eszembe jutott, amikor korábban azon töprengtem, hogy egy emlékezetkieséskor vajon hová kerülnek az elme naplójából kitépett lapok. Hát, az enyémek ebbe a fiókba kerültek. Talán másoknak is vannak ilyen kitépett lapjaik, amik örökre ott porosodnak valahol egy fiók mélyén elfeledve, ha nem jön egy Thomas Gillespie, aki elolvassa helyettük.

Miközben kivettem a füzetet, megremegett a kezem. Leültem a székre, és megfogtam a szamárfüles fedőlapot. Aztán jobb ötletem támadt: a földre ültem, háttal az ágy oldalának dőlve. Így viszont kényelmetlen volt a testhelyzet, ezért felültem az ágy szélére, de így meg nem volt, aminek dőlhetek, úgyhogy beültem az ágyba. A kényelemre most már nem lehetett panaszom. Erre most pisilni kellett.

Elegem lett, tudtam, hogy ezek megint csak pótcselekvések. Leeresztettem a vállamat, és megadtam magamat a feladatnak. Tudtam, hogy itt a vége, nem menekülhetek tovább.

Letéptem a füzetborítót.