A nagyinak elég volt csak megemlítenem, hogy lesz egy kis összejövetel az egyik osztálytársam szülinapja alkalmából, még engedélyt sem kellett kérnem, hogy elmehessek, azonnal hozzám vágott egy összeget, hogy vegyek belőle ajándékot, egyszersmind örömét fejezte ki, amiért elkezdődött végre Hammerfalls-beli társasági életem.

– Holly fél éve jár Carterrel. Tudod, ki az, ugye? A magas srác a második padban – mesélte Dorothy, miközben épp a buli helyszínére tartottunk.

– Az a kocka gyerek?

– Nem annyira kocka, inkább eminens, politikai pályára akar lépni. Totál izmos amúgy, triatlonozik. – Szóval a kockahasú kockagyerek, állapítottam meg. Udvariaskodó stílusával meg acélkeretes szemüvegével leginkább egy jól megkreált strébernek tűnt. – Mindenki nagyot nézett, mikor összejöttek.

Dorothy végigcsicseregte az utat, én azonban csak arra tudtam gondolni, hogy Tom is ott lesz, és ettől csak fél füllel voltam képes odafigyelni. Már százszor megbántam, hogy igent mondtam a bulira, és titkon abban reménykedtem, hogy Tom nem jön el, vagy ha el is jön, akkor nagy ívben elkerüljük egymást. Én megadtam neki az esélyt, nem tehetek róla, hogy úgy végződött a dolog, ahogy.

– A családjaik jóban vannak, mindkettőnek van egy-egy vállalkozása. Carteréké a Solo.

– Nem is tudtam – bukkantam föl a gondolataimból, mint valami tenger mélyéről az ismerős név hallatán.

– Hollyéknak meg van egy kis cukrászdájuk. Azon nevetnek sokszor Holly háta mögött, hogy biztos ő maga tart minőségellenőrzést, ezért hízott meg.

– Ez gonosz.

– Igen, de próbálja nem felvenni. Szóval a szüleik mindenáron afelé próbálták őket terelni, hogy randizzanak, mert milyen nagyszerű lenne, ha a két család és a két vállalkozás egyesülne, végtére is cukrászda meg étterem együtt működőképes ötlet lenne, és akkor ők vihetnék tovább közösen. Csakhogy ők semmi hajlandóságot nem mutattak az egyesülésre, soha egymáshoz se szóltak. A szüleik már mindent elkövettek, a leghülyébb indokokkal hagyták őket kettesben, kábé mint egy ócska vígjátékban. Aztán egy reggel kézen fogva jelentek meg a suliban, és onnantól együtt vannak.

– Ez érdekes – motyogtam.

– Szó ami szó. Sőt, egyenesen gyanús. Mi arra tippelünk Marisával, hogy ez nem annyira szerelem, mint inkább szövetség.

Értetlenül pillantottam rá.

– Talán azért szövetkeztek, hogy békén hagyják őket a szüleik, míg el nem mennek egyetemre, vagy ilyesmi – magyarázta. – Mindenesetre, ha így is van, azért elég hihetően játszanak.

Próbáltam visszaemlékezni, hogy a suliban hogyan viselkedtek egymással, de semmi sem rémlett. Talán mert legkevésbé Holly és a kocka gyerek szerelmi élete kötötte le a figyelmemet. A szünetekben amúgy is csak a klotyók falát bámultam. Már a suli összes fiúvécéjének összes falfirkáját kívülről fel tudtam volna mondani, és a fentiekből kiindulva úgy sejtettem, Hollyék házából is csak a retyót fogom alaposabban megismerni.

– Megérkeztünk – jelentette be Dorothy, amikor egy kétszintes ház elé értünk, amit majd' szétvetett a dübörgő zene: a Poison szólt épp Alice Coopertől. Az épület egész normálisan festett, modern, de ízléses volt, és nem olyan apró, mint a Toméké, amit hátizsáknak lehetett nézni, ha az ember kiállt az ajtaja elé.

Csengettünk, mire hamarosan ajtót nyitott Holly. A zene ekkor még erősebben hallatszott, és finom füst tódult ki a lány mögül. Elfintorodtam, ahogy megcsapott a bagószag.

– Sziasztok, drágáim! – rikkantotta, és mindkettőnket megölelt, aztán szelíden betuszkolt a házba. A hangjából ítélve már megkóstolhatott valami piát. Én is ezt szándékoztam tenni, de mihamarabb.

Miközben átadtuk odabent az ajándékainkat – Dorothy valami sminkcuccot, én egy kulcstartóra akasztható plüssfigurát meg a közösen vett Sangriát –, megjelent kockagyerek, és átkarolta Holly derekát.

– Jó az idei termés – jegyezte meg mosolyogva az ajándékokra nézve, és belecsókolt Holly nyakába.

– Csiklandozol! – kacagott a lány.

Megettünk egy-egy szeletet a szülinapi tortából – valami cukrászdából vett csokis cucc lehetett, Tom mandulatortája fényévekkel jobb volt, ezt el kellett elismernem, még ha fájt is –, aztán csatlakoztunk a többiekhez, akik a nappaliban lötyögtek, kiáltoztak, nevetgéltek, vagy épp fetrengtek.

– Majd ne csukjátok be a fürdőszoba ajtót, ha bementek, rossz a zárja! – kiáltott még utánunk Holly, de már Tomot kerestem a szememmel. Szerencsére sehol sem találtam: sem az ebédlőasztal körül sörpongozók, sem a szőnyegen ülő vízipipázók gyűrűjében.

– Megérkezett Kyle! – kiáltotta egy srác, mire minden arc felém fordult.

– Kérsz egy italt? – nyomott a kezembe egy lány egy papírpoharat, amiben valami rózsaszínű lötty volt. A szaga rágógumi és ragasztó furcsa elegyére hajazott, és nem ingerelt ivásra.

– Kösz – mosolyogtam udvariasan, és óvatosan belekortyoltam, de legszívesebben kiköptem volna, mert az íze is olyan volt, mint a szaga.

– Gyere, játssz te is! – húzott a lány a szőnyegen ülők felé.

– Mit játszotok?

– Felelsz vagy merszet – kuncogott, és ő is leült.

Na, még csak az kéne. Dorothyra pillantottam, de ő már időközben eltűnt mellőlem, és csak másodpercek múlva láttam meg a barátnője, Marisa társaságában nevetgélve a sarokban.

– Gyere már, tök jó buli – rángatták meg a karomat. – Annyi mindent kérdeznénk tőled.

Azt meghiszem.

– Azonnal jövök, csak előtte még beugrok a mosdóba – feleltem, és elinaltam.

Amikor megláttam a klotyó előtt kígyózó sort, rá kellett jönnöm, hogy míg a suliban ez megfelelő búvóhely volt, addig egy házibuliban, ahol húsz emberre jut egy, nem a legjobb ötlet. Csupa lány állt a sorban – úgy tűnik, nekik valamiért kisebb a hólyagjuk –, és ahogy megláttak, egyből sutyorogni kezdtek, meg vihogni. Rajtuk is látszott, hogy megittak már ezt-azt.

Be sem álltam mögéjük, gyorsan a lépcsők felé vettem az irányt, hátha akad az emeleten is egy vécé, vagy üres kis szoba, vagy akármi, ahol kihúzhatok egy órácskát, ami után már nem gáz lelépni.

Felérve először egy dolgozószobába, aztán egy tárolóhelyiségbe nyitottam be, majd megpillantottam egy résnyire nyitva felejtett ajtót. Világosság szűrődött ki odabentről, és megcsillant a fény egy vécétetőn, ami valóságos elíziumi mezőként kínálta magát felém. Ez az!

Amint beléptem és bezártam az ajtót, első dolgom volt kiönteni a csapba a rózsaszín löttyöt, aztán ha már ott voltam, hugyoztam egyet.

– Ugye, nem zártad be az ajtót? – rémített halálra egy semmiből jött hang, miközben épp jólesőn csorgattam. Tom hangja! Gyorsan eltettem a brét, és miközben körbepillantottam, a zuhanyfüggönyt meglebbentve Tom kidugta a fejét a kádból. – Persze, hogy bezártad – állapította meg mögém nézve. – Gratulálok.

– Csessze meg! – jutott eszembe Holly figyelmeztetése, ami teljesen kiment a fejemből, és ráfeszültem a kilincsre, ám hiába rángattam, nem eresztett. – Beragadtunk – vertem egyet az ajtóra.

– Micsoda megállapítás – dőlt vissza Tom, és kieresztett a száján egy füstkarikát. Az üres kádban ült, kezében cigivel, mellette a földön egy piásüveggel.

Az nem lehet, hogy ezzel a köcsöggel kell összezárva lennem! Pont őt akartam elkerülni. A múltkori után semmi kedvem nem volt jópofizni vele. Eldöntöttem, hogy nem is fogok.

Tovább vertem ököllel az ajtót, aztán a vállammal is nekimentem párszor, de semmi eredménye nem volt.

– Hé, valaki! Beragadtunk a fürdőszobába, szedjetek ki! – kiáltottam.

– Kár a gőzért. Aligha hallatszik le, meg amúgy sem hallanák a zenétől – morogta Tom.

– A franc ebbe a rohadt ajtóba! – rúgtam bele egy nagyot.

– Rongáld is meg, úgy, úgy – pillantott ide Tom, és akkorát szívott a cigiből, hogy majd' behorpadt a feje.

– De nyugodt vagy. Le se szarod, hogy beragadtunk? – fordultam felé mérgesen.

– Jaj, egyenesen örülök neki – vágott be egy bájmosolyt.

Lehajtottam a lábammal a vécétetőt, és lezöttyentem rá. Pár másodpercnyi kínos csend következett.

– Mi ez a szádban, fű? – jöttem rá a nagy nyugalom okára. Tom csak röhögött. Látszott, hogy már be van állva. – Fű – állapítottam meg, bár a fanyar, édeskés füstszagból már gondolhattam volna.

– Igazán legalizálhatnák már.

– Van, ahol megtették. Lehet, hogy egyszer itt is fogják.

– Amilyen elmaradott ez a hely, ide még a világvége is negyven év késéssel fog eljönni. Kipróbálod? – vette ki a szájából a spanglit. Milyen nagylelkű, ahhoz képest, hogy nemrég még a véremet akarta. Vagy ez is csak valami szívatás?

Elfintorodtam, ahogy megcsillant rajta a nyál.

– Hát...

– Jót tenne neked. Kihúzná a karót a seggedből.

– Te kis gyökér – morogtam, mire elvigyorodott.

Megint szívott egy slukkot, és lassan kifújt egy füstkarikát, miközben rózsaszínű ajkai tökéletes kört formáztak. Valamiért szerettem volna egészen közel hajolni hozzá, hogy szinte összeérjen a szánk, és mélyen beszívni a füstöt, ami kifújt. Basszus, valami lehetett abban a ragasztó szagú löttyben, hogy ilyen baromságokat gondoltam.

Fogalmam sem volt, ki akarom-e próbálni ezt az illegalitásba száműzött, légnemű boldogságot. Az ember általában nem ilyesfajta boldogságra vágyik. Bár, ha nem akad más, megteszi ez is. Elméláztam, hogy vajon Tomnak akad-e más is, vagy ez az egyetlen? Te jó ég, mekkora seggfej voltam.

– Egye fene – egyeztem bele kegyesen, és odahajolva elvettem a spanglit. Közben összeért az ujjunk, és már megint éreztem azt a rohadt, áramütésszerű valamit, amitől száguldani kezdett a vérem. Bosszúból elmartam a földre állított vodkásüveget is. – Amennyit összepiálnak, úgyis hugyozniuk kell majd, és mivel a lenti vécé szerintem mindig foglalt, előbb-utóbb feljön valaki – jegyeztem meg, és szívtam egy slukkot.

– Halálosan irritáló ez a cukrostakony optimizmusod, ahogy azt hiszed, végül minden jóra fordul.

Tessék, már kezdi is.

– Te mindig ilyen búval baszott vagy? – kérdeztem, és meghúztam a vodkát, mert éreztem, hogy ide erős pia fog kelleni. Végigégette a torkom, de megálltam, hogy köhögjek, nem akartam Tom előtt égni.

– Búval baszott, ja – bólogatott. – Ha az ember reálisan látja a világot, egyből rásütik, hogy depressziós, és teletömnék gyógyszerrel.

– Miből gondolod, hogy reálisan látod a világot? – Tom egy pillanatig csak várt és láthatóan gondolkodott, de nem tudott válaszolni. – Ne hidd, hogy olyan tökéletes vagy.

– Ó, igen, mondd csak, téged mi irritál bennem? – nézett rám hüllőszemével.

– Az az idióta mániád, hogy semmit sem tudsz egyenesen közölni vagy kérni, hanem mindent játszmázva csinálsz, hatszor megcsavarsz, és közben egy csomót hazudozol – vágtam rá, és visszaadtam a cigit.

– Szeretek játszani, nem tehetek róla – vont vállat mosolyogva, mintha bókoltam volna neki. – És annak ellenére, hogy ez téged mennyire irritál, valahogy mégis mindig a közelemben kötsz ki. – Kihajolt a kádból. – Valld be, hogy te is szeretsz játszani. Szeretsz velem játszani – suttogta.

– Miért csinálod ezt? Várj, ez hülye kérdés. Csak önmagadat adod, nem igaz?

– Csak szeretnéd. – Elkomolyodott, és visszadőlt. – A világon mindenki szerepet játszik.

– Pedig mostanában önmagunkat adni olyan menő. Ez már valamiféle szlogen, a csapból is ez folyik.

– Ja, azt mondják, legyünk önmagunk, de közben azért inkább ne legyünk különcök, vagy lelki betegek, vagy túlsúlyosak, vagy melegek, és nőként műveljünk nőies dolgokat, férfiként férfiasakat, lehetőleg házasodjunk meg, csináljunk gyereket, legyen állandó melónk, ne piáljunk, ne drogozzunk, az aktuális divat szerint öltözködjünk... de azt mondtam már, hogy legyünk önmagunk? Akik ezeket a burkolt társadalmi elvárásokat kitalálják, igazán eldönthetnék, hogy mi a faszt akarnak.

Közénk ereszkedett egy kis csend. Míg a szavain morfondíroztam, a világ fényesebbé és visszhangosabbá vált, meg kicsit puhábbá: mintha egy vízzel teli matracon feküdtem volna, egész kellemesen éreztem magam. Belül egyenesen vibráltam, mint a tükör fölötti neoncső. Sosem hittem volna, hogy valaha is ilyet fogok érezni Thomas Gillespie-vel összezárva egy rózsaszínű budiban, de akkor és ott rohadt jó volt minden. Persze nyilván nem Tom vagy a rózsaszínű budi miatt, hanem a cucctól, de azért elgondolkodtatott, hogy miért is nem lehet az ember mindig ilyen áldott, békés, leszarok mindent hangulatban. Az egyedüli zavaró tényező Tom volt, de ha ő nem lett volna ott, nekem se lett volna füvem meg piám, úgyhogy nem lehetett egy szavam sem.

Holly hajkeféi és hajgumijai közül hirtelen előkúszott egy ötlet.

– Akarsz egyet játszani? – kérdeztem.

Tom érdeklődőn rám pillantott, és kieresztett a száján egy füstkarikát.

– Itt? Most?

– Ja. Ráérünk, nem? – mutattam egy széles mozdulattal a bezárt ajtóra, aztán hátradőltem, és feltámasztottam az egyik lábamat a mosdókagylóra.

– Miről van szó? – kérdezte, és a vodkáért nyúlt. Nem adtam oda, mire csalódottan leejtette a kezét.

– Válaszolunk egymás kérdéseire.

– Ez eddig nem tűnik túl izgalmasnak.

– Fogalmad sincs, milyen izgalmas lesz.

Tom egy ideig csak tágra nyílt szemmel nézett rám, aztán felnevetett. Szinte kibuggyant belőle a kacagás, ami talán gúnyos próbált lenni, de mégis inkább meglepettnek tűnt. Harsányan és sokáig hahotázott, a csempékről visszaverődő hangja a koponyámban pattogott oda-vissza, mint egy végtelenített felvétel.

– A szabály az, hogy bármit felel a másik, nem röhöghetjük ki – tettem hozzá, mire elhallgatott.

– Nem röhögjük ki egymást – ízlelgette a mondatot, mintha jóféle alkohol lett volna. – Ez tetszik. De mi lesz, ha mégis nevetünk?

– A szabályszegőnek teljesítenie kell egy büntetőfeladatot, amit a másik talál ki neki.

– Ez tényleg kezd érdekes lenni – ült fel.

– A másik szabály, hogy igazat kell válaszolni.

– Ezt simán meg lehet szegni – legyintett.

– Ugyan már, akár igazat is mondhatunk, hiszen holnapra úgysem fogunk emlékezni semmire – mosolyogtam rá szuggesztíven a piásüveget lóbálva.

– És ha nem akarok majd válaszolni?

– Akkor arra is jön egy büntetőfeladat.

– Hát jól van – dőlt hátra. – Ki kezdi?

– Én. – Tom vállat vont, mire meghúztam a vodkát. – Azt mondtad, csak szerepet játszol. Ki lennél, ha az lehetnél, aki vagy? Ha elfogadnának. – Elgondolkodva felvonta a szemöldökét. – Vagy kérdezem egyszerűbben: mit csinálnál, ha azt tehetnél, amit szeretnél, és senki sem ítélne el miatta?

Egy ideig maga elé nézett, és a tekintete elhomályosodott.

– Ordítanék és ordítanék – felelte kisvártatva. – Teli torokból és jó hangosan, amíg véreset nem köpök. Míg már azt is elfelejtem, miért akartam ordítani. De ha kinőtt az ember a gyerekkorból, már nem ordíthat, mert bezárják egy biztonságos helyre. – Nyelt egyet. Kíváncsi voltam, vajon mi az, amit ennyire szeretne kiordítani magából. – És te? Mit csinálnál legszívesebben?

– Azt hiszem, táncolnék – sorjáztak ki a számon a szavak. Tényleg ezt a hülyeséget válaszoltam?

– Miért pont táncolnál?

– Talán, mert nem tudok.

– Nahát, tudsz pillangóúszni, hosszútávfutni, kiütőzni, de táncolni nem? – Az arcán nem láttam gúnyt szerencsére. Az ő szerencséjére.

– Így megfigyelsz? – kérdeztem.

– Nem kell ehhez megfigyeljelek – motyogta, de kissé elvörösödött közben. – Táncolni mindenki tud. Csak lötyögni kell.

– Én nem erről a diszkós lötyögésről beszélek. Rendes táncról, amit néha kosztümös filmekben látni. Keringő vagy ilyesmi.

– Miért pont az?

– Mert az olyan...

– High class?

Még mindig nem láttam rajta vigyort.

– Hangulatos. És most megint én kérdezek. Ki az a szőke fazon? – szökött ki a számon a kérdés. Visszaszívtam volna, amikor rájöttem, hogy ezt hangosan is kimondtam, de már nem lehetett. Rohadt pia, szerettem volna felképelni magam. Reméltem, hogy másnapra tényleg elfelejtünk mindent.

Tom megdermedt.

– Mi a büntetőfeladat? – kérdezte fejhangon.

Sejtettem, hogy nem mondja el, nem kellett volna megkérdeznem. És most el sem tudtam menekülni, csapdába estem Tommal meg a saját hülyeségemmel.

Két bűntudatos másodpercig töprengtem, de aztán megint belém bújt a kisördög, és elmosolyodtam, amikor eszembe jutott a tökéletes feladat.

– Letolod az összes hajad – böktem vigyorogva a tükör alatti polcon fekvő hajvágóra.

– Te rohadt, mocskos... – A mondata vége csak egy hangos dörrenés volt, mert belerúgott a kád falába, noha az arcán a bosszúság mellett ámulattal vegyes meglepetés tükröződött, mintha lenyűgözte volna a merészségem. – Hogy te mekkora egy fasz vagy.

– Volt kitől tanulnom. Na, hajrá. Beállítsam neked?

– Inkább mégis válaszolnék. Visszakozhatok?

Szinte biztos voltam benne, hogy sajnálna megválni attól a tökéletesen belőtt, csillogó fekete frizurakölteménytől, még ha pár hét múlva újra ki is nőne.

– Hát, nem is tudom. Ilyen kitétel nem volt – köcsögösködtem, pedig alig vártam, hogy válaszoljon. Tom hitetlenkedve meredt rám. – Na jó, legyen – egyeztem bele nagylelkűen.

Hosszút sóhajtott, közben a vodkásüvegért nyúlt, amit készségesen odaadtam neki – ezen ne múljon a siker –, és jól meghúzta.

– Tavaly nyáron a Solo kerthelyiségében pincérkedtem. Gabriel sokszor járt oda kajálni – kezdett bele lassan. – Néha velem is váltott pár szót. Aztán egyszer megemlítette, hogy a szülei partit fognak adni a házukban, és szükségük lenne néhány pincérre kiszolgálni a vendégeket. Rendes órabért ajánlott, elfogadtam. Sosem láttam még annyi puccosan kirittyentett vén csókát meg öreg tyúkot, mint azon a partin. Nekem is egyenruhát adtak, aztán keringőzhettem a vendégek közt a drága piákkal, de csak odafigyelve, mert ha bármit is elejtettem volna, el kellett volna adnom a fél vesémet, hogy kifizessem. Aztán ott maradtam még mosogatni meg takarítani is, és amikor kiürült a ház, szóba elegyedtünk. Egész hajnalig dumáltunk.

Elhallgatott, és megint magához szólított egy kortyot. Nem mondtam semmit, úgy sejtettem, most jön a lényeg.

– Melóról, suliról, meg hasonlókról locsogtunk, aztán mikor megkóstolgattuk a maradék piákat, párkapcsolatokról is. Rájöttünk, hogy egész hasonló a gondolkodásunk... Elmesélte élete nagy tragédiáját. Még irtó fiatal volt. Azt mondta, soha többé nem akar szerelmes lenni. Aztán ajánlott egy újabb „munkát", és arra is igent mondtam... Tudom, mi lesz erről a véleményed, és hidd el, leszarom. Nyugodtan tartsd meg magadnak.

Egy zavarodott pillanatig lustán lebegtek köztünk a szavak, várva, mikor jut el az értelmük a piától lelassult tudatomig. A rohadt életbe. Sejtettem, hogy valami nem stimmel azzal a szőke fazonnal. Hogy tehetett ilyet? Ráadásul, ha minden igaz, még azóta is csinálja. Éreztem, hogy felforrósodik a fejem, és legszívesebben belevertem volna egyet a falba.

Tom alakja mindig is egy gigantikus, kinyújtott középső ujjként lebegett a szemem előtt, és most még kevésbé tudtam, mit gondoljak róla. Ha nem lenne túl egy spanglin és egy fél üveg vodkán, valószínűleg sosem mondta volna el ezeket a dolgokat. Akartam én ennyit tudni?

És vajon igazat mondott egyáltalán, vagy most is csak szívat? De lenne értelme ilyesmit hazudni? Ráadásul hazudhatott volna akármi mást is, például, hogy a srác csak az unokatestvére.

Ha pedig igaz ez az egész, akkor miért teszi ezt? Nincs elég pénzük? Azt tudtam, hogy az anyja keveset keres, de ez annyira sem elég, hogy szűkösen megéljenek belőle ketten? Vagy tartozásuk van? Eszembe villant, hogy Tom minden lehetséges módon pénzt próbált keresni, még az utcán való dobolással is. Netán belekeveredett valamibe, és komoly összeggel tartozik valakinek, vagy megzsarolták, ezért vállal be bármit?

Akárhogy is volt, inkább nem mondtam semmit. Nem akartam ítélkezni, én sem voltam éppen szent...

– Most én kérdezek – szólalt meg. – Miért jöttél Hammerfallsba? A múltkor mintha olyasmit mondtál volna, hogy eleged lett a nyüzsgésből meg a New yorki életstílusból, igaz?

– Aha.

– A tökömet lett eleged belőle, tudod, kit hülyíts ezzel. Mondd el szépen, miért hagytad ott New Yorkot. Én is feleltem a rohadt kérdésedre – tette hozzá, amikor látta, hogy hezitálok, és a sziszegő hangja türelmetlenségről árulkodott. Éreztem, hogy kíváncsi rám, és ez tetszett. Túlságosan is.

Odanyúltam, kitéptem a kezéből a vodkát, és én is meghúztam. Aztán képek sora idéződött fel a szemem előtt, mint egy film.

– Anyám néha túl feledékeny, ez volt a baj. Egy délután, a melóhelyi prezentációja előtt jött rá, hogy otthon felejtette a pendrive-ját, és hazarohant érte. Valószínűleg nem tudta mire vélni a szobámból kiszűrődő furcsa zajokat, úgyhogy benyitott... és meglátta, amint a huszonhat éves főnöke meg én épp mélyen elmerülünk egymásban az ágyon.

– Megdugtad a főnökét? – pislogott rám Tom.

– Fordítva – folyt ki belőlem önkényesen a válasz. Alig akartam elhinni, hogy már megint kimondtam, amire gondolok.

Tom arcán földerengett a felismerés, és kiszökött a száján egy halk „ó". Nem mondott többet, de nem is haragudtam érte. Semmilyen megjegyzés nem illett volna ide. Különben is, csendben a legjobb élvezni, ahogy körhintát játszik az ember körül a fürdőszoba.

Egyszer csak feltűnt, hogy elcsendesedett a ház.

– Elhallgatott a zene. Mi az, máris vége a bulinak? – kérdeztem.

– Ugyan, csak most kezdődik igazán – motyogta Tom elnyújtva.

– Honnan tudod?

– Mindig így van.

– Akkor miért kapcsolták ki a zenét?

– Mert elhúzták a csíkot.

– Mégis hova?

– A bányához. A házibulik többnyire ott végződnek.

– Mi a francot lehet ott csinálni?

Tom csak vállat vont, és sejtelmes arcot vágott.

– Baszki, lehet, hogy reggelig itt leszünk? – néztem rá ijedten.

– Miért lennénk?

– Mert mondjuk, nem tudunk kimenni?

– Miért ne tudnánk?

– Talán mert nem enged az ajtózár, észlény!

Erre szép lassan elhúzta a zuhanyfüggönyt, feltárva előttem a kád melletti falat, amin egy kis ablak szemezett velem.

– Ahogy a franciák mondanák: voilá.

Éreztem, hogy felforr az agyvizem.

– Erről eddig miért nem szóltál?

– Nem kérdezted. Kérdezz-feleleket játszunk, tudod. Ha nincs kérdés, nincs válasz – vont vállat mosolyogva.

Sürgető kényszer támadt bennem, hogy lekeverjek neki egyet, de legyűrtem.

– Te seggfej...

– Na, kimászunk? Már kényelmetlen ez a kád.

Egyből felélénkültem, leugrottam a klotyóról – noha kissé megszédültem, de megkapaszkodtam a mosdókagylóban –, aztán az ablakhoz léptem és kinyitottam. Odakint már szinte teljes volt a sötétség, és hűvös levegő áramlott be az áporodott piaszagba, ami még jobban felfrissített. A kád szélére lépve ki is tudtam hajolni.

Az egyik felem azt mondta: képes vagy rá, meg tudod csinálni, egy félisten vagy. A másik felem meg azt, hogy nem tudod megcsinálni, te barom, mert be vagy nyomva, mint a rajzszög, és ha megpróbálod, kitöröd a nyakadat, és megdöglesz.

Pár pillanatig tétováztam.

– Magasan vagyunk, de van alattunk egy kuka. Ha sikerül arra érkeznünk, talán nem lesz baj.

– Hajrá.

Megpróbáltam kimászni, de hamarosan rájöttem, hogy tanácsos lenne inkább lábbal előre érkezni, különben az arcomon landolok, és az nem lenne sem elegáns, sem egészséges. Így viszont nem tudtam megfordulni a kicsi ablakban.

– Ó, hogy a jó kurva anyját annak, aki ekkorára tervezte ezt az ablakot – ficánkoltam enyhén beszorulva, Tom meg csak röhögött.

Miután kiszabadítottam magamat, háttal álltam meg az ablaknak, megfogtam a kád szélét, és fellépegettem a csempézett falon, míg ki nem tudtam dugni az egyik lábamat. Majdnem fejjel lefelé álltam, a fejembe áramlott a vér, és úgy éreztem, mindjárt kitaccsolok. Tom végig engem bámult, és közben jól szórakozott.

– Te most mit csinálsz? – kérdezte félrebillentett fejjel.

– Először a lábamat akarom felrakni valahogy az ablakba.

– Mit akarsz felrakni hova?

– Téged a ravatalra!

– Ha látnád most magad.

– Kussolsz!

Próbáltam kijjebb tornázni magamat. Józanul sokkal könnyebben ment volna, de már nagyon ki akartam szabadulni, úgyhogy összekaptam magam.

– Segítenél? – kérdeztem, amikor már félig kilógtam, de nem volt mibe kapaszkodnom.

– Hát hogy a francba ne – állt fel Tom kelletlenül, és a vállamat fogva kijjebb nyomott.

Végül nagy nyögések és káromkodások közepette sikerült úgy kievickélnem, hogy már csak a párkányba kapaszkodtam. Lenéztem, próbálva belőni, hol van a kuka, aztán egy életem, egy halálom, elengedtem a párkányt. Egy halk dörrenéssel érkeztem meg a tetejére, de persze, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és leborultam róla. A füvön hasalva kötöttem ki, de legalább nem törtem össze semmimet. Amikor felnéztem, Tom vigyorgó pofája bámult vissza rám.

– Te jössz – mondtam, miközben feltápászkodtam.

– Nekem így nehezebb lesz.

– Majd innen segítek. – Visszamásztam a kuka tetejére. – Megpróbállak kihúzni, csak juss el addig, hogy kidugod a lábad.

Tom feje eltűnt, majd rövidesen megjelent egy jobb, majd egy bal tornacsuka. Az egyikkel valamikor belelépett egy rágóba. Felnyúltam, és óvatosan kijjebb húztam őket.

– Aú, így végighorzsolódik a combom – hallottam odabentről fojtottan a kényeskedő hangját.

– Akár csinálhatod magad is – engedtem el a csülkeit.

– Itt ne merj hagyni!

– Kapaszkodj az ablakkeretbe, és úgy told ki magad.

Egy darabig erőlködő hangok hallatszottak, és újabb húsz centi kikerült Tomból.

– Inkább húzz! – mondta mérgesen, amikor elakadt.

Megfogtam a térdeit, és megint húzni kezdtem, de összevissza kalimpált a lábával.

– Ne kalimpálj, mert ha lerúgod a fejem, nem lesz, aki segítsen.

– Könnyű azt mondani.

– Jól van, ne pofázz, hanem fogd meg erősen a párkányt. Fogod? – kérdeztem, amikor már derékig kint volt.

– Ja.

– Tutira a párkányt fogod?

– Basszus, mi mást fognék, a farkamat?

– Ereszkedj lejjebb.

– Nem bírom tartani magam.

– Ne mondd már, hogy ilyen harmatgyenge vagy.

– Ne most kezdd a baszogatást. Hol a kuka? Semmit se látok.

– Alattad fél méterrel. Én most lemászok, hogy legyen helyed, ha leugrasz.

– Ha mit csinálok?!

– Elkaplak, ha ledőlsz, ne parázz. Csak engedd el a párkányt.

– Nem merem – nyöszörögte.

– Engedd már el azt a rohadt pár... – Erre elengedte, és persze majdnem rám esett, mert segg részegen ő sem tudta megvetni a lábát a kukán, de elkaptam.

Milyen csontos teste van, állapítottam meg, ahogy a karjaimban tartva talpra egyengettem, és villám cikázott át a gerincemen. Vajon csak az a Gabriel ölelte pénzért ezt a vézna kis testet, vagy mások is? És ha mások is, vajon hányan voltak? Hányan tartották így a karjukban, miközben ő kéjesen nyögött? Sietősen elengedtem, mielőtt még jobban elszabadult volna a fantáziám, de hiába. Az alkoholnak meg a fűnek hála a fantáziám fellázadt az elnyomásom alól, eltépte a pórázt, amire kötöttem, és minduntalan olyan képekkel bombázta az agyamat, amik egy pornó Oscarral díjazott filmművészeti alkotásban is megállták volna a helyüket.

Tom elhátrált pár lépést, egyenest neki a kukának, mire majdnem megint felbukott, de a kuka szélébe kapaszkodva megtalálta az egyensúlyát.

– Ezt piásan véghezvinni nem volt kis teljesítmény – állapította meg felnézve az ablakra, és megint elszédült.

– Na jó, itt végeztünk is, a bulinak vége, ha jól látom – fogtam meg a karját, de amikor rendesen megállt, elengedtem. – Akkor én most elköszön...

– Még nem kell, hogy vége legyen – pillantott rám, mire felvontam a szemöldökömet. – Olyasmit mondtál, hogy szeretnél táncolni. Nos, én megtaníthatlak.

– Te tudsz keringőzni?

– Sarah ragaszkodott hozzá, hogy megtanuljak. Azt mondta, csak akkor dobolhatok, ha valami értelmesebb dolgot is megtanulok mellette.

Egy pillanatra elképzeltem szmokingban meg nyakkendőben, ahogy egy habostortának öltözött csajjal táncikál, és röhöghetnékem támadt. Ellenállhatatlanul feltámadt bennem a kíváncsiság, hogy vajon hogyan táncolhat. Tom meg a keringő, most komolyan. Előbb tudtam volna a nagyit elképzelni basszusgitáron játszani.

– És itt Hollyék kertjében akarsz megtanítani?

– Nem – nevetett. – Inkább a szokott helyünkön.

Elkomolyodtam. Szokott hely. Kimondani is röhejes volt. Ezer éve nem voltunk már ott, azon a kis füves részen a bányató mellett, ahol Tom cigifüstjét szívva, meg a kötelező olvasmányokat rángatva ki Alice szájából azt hittem, hogy lesz egy új barátom.

– Innen nincs messze, de ahhoz eléggé, hogy senki se lássa, ahogy tánc közben bénázol vagy hallja, ahogy ordítok – tette hozzá, mire egy pillanatig némán meredtem rá, és a tekintetünk összekapaszkodott.

– Sosem mentél ki oda ordítani?

– Egyedül nem az igazi – mondta szemérmesen, már amennyire egy fél üveg vodka után szemérmes lehet valaki.

Azon kívül: de egyértelmű volt ez a célozgatás.

– Hát jó – szökött ki a számon, ami úgy tűnt, a fantáziám példáján felbátorodva szintén kivonta magát az ellenőrzésem alól. Mi lesz ebből, ha ez így megy tovább?

Fogalmam sem volt, csak azt tudtam, hogy táncolni akarok Tommal azon a szédült éjszakán, míg mindketten el nem szédülünk, és ájultan nem dőlünk egymásra.