A hátizsákom azóta porosodott a sarokba hajítva, hogy legutoljára, augusztus közepén használtam. Most, szeptember elsején a suli miatt megint szükségem volt rá, így előszedtem, és lenéztem a mélyére. Amikor kihúztam belőle egy kesztyűt, sapkát meg alsógatyát, rájöttem, hogy itt tartózkodásom alatt még sosem ástam le az aljára. Egek, ezeket is mindig elvittem a tóra meg bevásárolni. A cuccok alól egy zöld borítójú füzet is előkerült. A naplóm volt az, amit még kisebb koromban írtam, de pár bejegyzés után már hagytam is a fenébe, mert meguntam. Mégis, mennyi érdemleges közölnivalója van egy tizenkét éves kis takonynak? Már arra sem emlékeztem, mi állhatott azokon a szamárfüles lapokon. Gyerekes, girbegurba betűkkel biztosan olyasmik, hogy mi volt ebédre, meg hogy kaptam egy karót matekból.

Bele akartam nézni, de valami visszatartott. Inkább az asztalra dobtam. Fogalmam sem volt, minek hoztam ezt is magammal, rég ki kellett volna dobnom.

Egész idő alatt, míg reggel készülődtem, úgy éreztem, mintha bámult volna. Végül rálöktem a törölközőt. Így már nem bámult.

Az Evergreen High a város központjában állt, de az eső ellenére is gyalog mentem oda, mert azóta sem kedveltem meg a járművel való közlekedést, és mert néhány saroknyi járóföld szinte semmi sem volt az előző városom végtelen utcáihoz képest, amiken szintén gyalogszerrel mentem, ahova csak tudtam.

Alig kapcsolták le a nyarat, máris meg kellett fagyni, ráadásul olyan sűrűn esett, hogy úgy tűnt, mintha hosszú szálak lógnának az égből. Kövér cseppek törték szét a pocsolyák felszínét, hangosan koppantak az ernyőmön is, és a cipőm talpa cuppogott a tócsákban. Az egyik karomon átázott a pulóver, mert a szél az ernyő alá fújta az esőt, és tartottam tőle, hogy a táskám sem járt jobban.

Fogalmam sem volt, miért imádtam az ilyen ocsmány időt. Mielőtt esni kezd, mindig nyűgös ingerület feszül a levegőben, ami totálisan azt az érzést kelti bennem, mintha a felhőknek már szörnyen kéne hugyozniuk, és aztán mikor végre elengedik magukat, a vízzel együtt szétárad a megkönnyebbülés. Olyankor én is megkönnyebbültem. Semmi sem nyomasztott és keltett bennem bűntudatot, hogy valami csodás és nagyszerű dolgot kellene tennem – ilyesmikre amúgy sem voltam hajlamos –, így aztán profi ürügyem volt arra, hogy elcsesszem hülyeségekre az időt. Most még ez a sulikezdés sem izgatott annyira, mint kellett volna. Ha valamit bénázok, vagy rosszul nézek ki, nyugodtan foghatom a fos időre.

Amikor a suli elé értem, felnéztem rá egy pillanatra. A hasáb alakú épület falait bilikékre festették, a homlokzaton címer díszelgett csálén, a bejárattal szemközt pedig egy kis füves részen az alapító mellszobra állt. Kopasz fején megcsillant a víz. Haboztam egy kicsit, de amikor két csevegő diák elment mellettem és benyitott a nagykapun, én is beosontam mögöttük.

Összecsuktam a vizes ernyőt, aztán a diákok hömpölygő áradatába becsatlakozva felmentem a lépcsőn, mert már korábban lecsekkoltam, hogy a termem az emeleten van. A fényesre kopott lépcsőfokokat róva elméláztam egy másodpercig azon, hogy vajon hányan zúgtak már le ezen a balesetveszélyes szaron, az ajtó elé érve azonban megint megtorpantam. Az villant belém, hogy itt már mindenki ismer mindenkit: kialakultak a klikkek, a krém és a perifériára szorultak baráti körei, csak én lógok ki majd a sorból, és mire beilleszkednék, addigra talán el is ballagunk.

Aztán eszembe jutott Tom, akit végül is már ismertem valamennyire. Valószínűleg beszélt rólam a többieknek, és amilyen kis mocsok, valahogy úgy éreztem, csupa égő dolgot. Végül összeszedtem a tökeimet, és benyitottam.

A terem már szinte megtelt, de tanár még nem volt. A diákok többsége ide sem bagózott, csak néhányan néztek fel a telefonjukból vagy a haverjaikkal való csevegésből rám villantva egy "ez meg ki a franc" tekintetet, aztán folytatták, amit addig csináltak. Egész normális arcoknak tűntek, és egyikük sem öltözött kurvának vagy csövesnek, sőt, a többségük még valamiféle ünneplőt is magára húzott. Én is felvettem egy fehér inget meg sötét farmert az évnyitó plusz első nap kombójának örömére, mert igenis örülni kell annak, ha az embernek nem kell egy fél hétvégét elcsesznie az életéből egy értelmetlen évnyitóra, hanem helyette az első sulinap elején húsz perc alatt letudhatja.

Néhány kíváncsi lánytekintet is felém fordult, aztán már hirtelen kidüllesztett csöcsök és Instagram beállások villantak rám. Megcsóváltam a fejemet: angyalkáim, rám fölösleges pazarolni ilyeneket.

Kiszúrtam Tomot egy hátsó padban, amint a telefonját nyomkodta. Odalendültem hozzá.

– Szia – köszöntem, mire olyan ábrázattal nézett fel rám, mintha a legszebb álmából zavartam volna föl egy betonfúróval.

– Ja, szia – mormogta egy rágón kérődzve, és akkorát ásított, hogy majdnem leláttam a segglyukáig, aztán visszabújt a telefonjába. Talán tényleg félálomban lehetett.

– Öm, szabad ez a hely? – kockáztattam meg a kérdést a mellette lévő székre mutatva, amin csak a táskája trónolt.

– Sajnálom, foglalt – felelte éneklő hangon, immár fel sem pillantva.

Álldogáltam még ott néhány kínos másodpercig, de mivel tovább már nem méltatott szóra, leültem egy másik üres padba.

Hülyeség volt megkérdeznem. Augusztus elején annak sem örültem, hogy egy osztályba kerülünk, most meg még mellé is akartam ülni? Bár augusztus elején még nem tartottam a haveromnak. Aztán hetekig együtt lófráltunk, és valahogy sosem gondoltam rá, hogy a suliban lehet barátja, haverja, padtársa is. Nem tudtam, miért hittem azt, hogy ha itt megjelenek, majd én leszek a figyelme középpontjában. Bár attól még lehetett volna kicsit jobb fej.

A nyáron minden hétfőn, szerdán és pénteken eljött délután kettőkor, hogy együtt lógjunk, és én már reggel ébredés után idegbajt kaptam, amikor rájöttem, hogy ez egy újabb Tomos nap lesz. Mindegy, nem nyavalyogtam, szomorú kötelességnek fogtam föl a dolgot, amivel boldoggá tehetem a nagyit, de azt azért nem játszottam el, hogy örülök is a dolognak. Egy idő után azonban saját magamat is meglepve, kicsit mintha várni kezdtem volna ezeket a találkozásokat, mert egész jól elszórakoztattak. Bár valószínűleg inkább csak hozzájuk szoktam.

Tom rengeteget beszélt Alice-ről, például, hogy menhelyről hozták ki, és amikor hazavitték, csak öt percre hagyták magára, és máris felzabálta az elöl hagyott kekszet, meg lepisilte a szőnyeget. A szüleiről is mesélt: az apjáról csak annyit, hogy meghalt, de az anyjáról egész sok mindent, például hogy imád kertészkedni, de Alice mindig széttúrja az ágyásokat, és hogy bolti eladóként nagyon keveset keres, ezért Tom minden lehetőséget megragad, hogy pénzt szerezzen. De Tom amúgy is önállósodni akart, és ennek érdekében főzni is megtanult. Nem tudtam megállni, hogy ne képzeljem el egy pillanatra csipkés kötényben, sodrófával a kezében.

Becsengőkor besétált egy vékony, egérszerű nő elegáns kosztümben – az osztályfőnök és matektanár egyben, mint kiderült –, majd felállva meghallgattuk a recsegő sulirádióból a himnuszt, és már túl is estünk az évnyitón. Így kell ezt csinálni. Miss Young elmesélt még pár fontos tudnivalót az idei tanévvel kapcsolatban, aztán bejelentette, hogy az óra hátralévő részében hozzákezdünk a matekhoz, de előtte még felolvasta a névsort. Amikor Tomhoz ért, gyíkarc csak pukkantott egy hangosat a felfújt rágójával, mire az ofő egy rezignált pillantást követően folytatta az olvasást. Az én nevemhez érve barátságosan elmosolyodott.

– Á, te vagy az új fiú. Felállnál, kérlek, és mondanál pár szót magadról, hogy megismerhessünk?

Tisztára, mint a dedóban, gondoltam. De legalább nem kell kimennem az osztály elé. Feltápászkodtam, rizsáztam egy keveset, viszont a lényeget elhallgattam.

– Honnan is érkeztél hozzánk? – kérdezte a végén.

Na, bakker. Pedig hogy fohászkodtam, hogy ne kelljen elmondanom.

– New Yorkból – mormogtam.

Már hallottam is a csodálkozó hangokat meg sutyorgásokat. Hát persze, ki hagyná ott New York lehetőségeit egy eldugott kisváros egyetlen középiskolájáért, hacsak nem valami felettébb nyomós – és gyanús – okból. Kösz, Miss Young, most egy darabig lesz miről pletykálni.

Az emberek egy része valamiért presztízst társít a nagyvárosi léthez, holott csak egy szimpla panelproli voltam az egyik legcsóróbb munkásnegyedben. Nappal kiskölykök és alkeszok ordítoztak a folyosón, éjszaka egy hörghurutos tata harákolt az alattunk lévő lakásban – ha meg végre elhallgatott, azon aggódtam, hogy biztosan elpatkolt. A szobám falának túloldalán a szemétledobó zörgött, fölöttünk pedig egy párocska veszekedett és kefélt felváltva.

Ha már végképp nem tudtam éjjel aludni, fogtam az ágyneműmet, kiosontam az erkélyre, ott a tűzlétrán felmásztam a tetőre, és a kémény tövében bevackoltam magam. Aztán a fölém boruló csillagos eget bámulva próbáltam valami fennköltre és filozofikusra gondolni, mint például az univerzum eredete vagy a létezés célja, de csak azon járt az eszem, hogy mi lesz, ha bemásznak a hangyák a takaróm alá, vagy elered az eső, míg alszom.

Hiába próbáltam egy kicsit elkülönülni a világtól, az élet apró-cseprő nyűgjei polipkarokkal visszahúztak bele. Most pedig úgy tűnt, itt, Hammerfallsban akkor is el fogok különülni, ha nem akarok.

– Örülök, hogy teljes a létszám – mondta az ofő, amikor a névsor végére ért.

Mi van? – kérdeztem magamban. Mintha Tom azt mondta volna, hogy foglalt a mellette levő hely, holott még most sem ült ott senki. A táskájának tartja fenn? Vagy nem akarta, hogy odaüljek? De miért nem? Haragszik rám valamiért? Vagy csak szemétkedik? Tényleg ilyen szemét lenne? Még nem is ismertem őt igazából, pár hét alatt nem lehet rendesen megismerni valakit.

Eszembe jutott a legutolsó találkozásunk, és nem tudtam nem gondolni arra, hogy talán köze lehet a mostani furcsa viselkedéséhez, bármennyire is erőltetettnek tűnt az összefüggés. Mialatt Miss Young elkezdte az új tanév tudnivalóit ecsetelni, akaratlanul is elmerültem az emlékben.

Úgy egy héttel augusztus vége előtt röffentünk össze utoljára. Tomnál kivételesen volt egy kisebb motyó, de a kutyáját nem hozta el, és ettől furcsán ránk nehezedett a tény, hogy kettesben vagyunk. A kis francia bulldog jelenlététől valahogy minden egyszerűbbnek tűnt: ha beállt a hallgatás, mindig biztosított újabb beszédtémát, és a hülyéskedésén jól el lehetett szórakozni. Akkor azonban egyszeriben kínosak lettek a csendek, és még a kezemmel sem tudtam mit kezdeni.

– Hol van Alice? – kérdeztem a gatyám zsebén tágítva egy újabb lyukat, miközben az utcát róttuk.

– Otthon maradt. Anyámnak volt rá szüksége. – Értetlen tekintetemet látva folytatta. – Szakított a pasijával, és mivel én nem vagyok alkalmas lelkizésre, jobb híján magához szólította Alice-t.

Ezt meg tudtam érteni. Ha nekem is választanom kellett volna, hogy egy szakítás után kitől kapjak lelki támaszt, én is gondolkodás nélkül Alice mellett döntöttem volna.

– Sajnálom.

– Már az elején látszott, hogy nem lesznek együtt sokáig. Anyámnak még mindig nem sikerült továbblépnie.

– Ó, értem. – Bandukoltunk egy darabig, aztán, amikor Tom nem állt meg a tóparti szokott helyünkön, megkérdeztem a hátától: – Hová megyünk?

– Majd meglátod.

Végül a bánya bejáratánál kötöttünk ki, ahol a bekötőutat széles sorompó zárta le, rajta „Belépni tilos" táblával.

– Ezt rég bezárták. Minek jöttünk ide?

Tom megfordult, és én majdnem neki mentem.

– Nem voltál még itt, mi? – kérdezte mosolyogva, és egy tapodtat sem lépett hátrébb, úgyhogy nekem kellett.

– Úgy érted, bent? – Tom bólintott. – Miért lettem volna? Nem véletlenül zárták be. – Erre nevetett egy aprót. – Hiszen veszélyes – tettem hozzá mérgesen.

– Mi van, félsz?

– Miért, neked ez a törzshelyed?

Tom elvigyorodott, aztán megfordult, és egyik kezét letámasztva átugrott a sorompón. Talán tényleg ez volt a törzshelye. Káromkodtam egyet magamban, aztán követtem.

A bánya feketén ásító bejáratát, ami leginkább úgy nézett ki, mint egy barlang, drótkerítés zárta el.

– Ezen hogy akarsz átjutni? – érdeklődtem, mire rám villantott egy magabiztos vigyort, aztán lehajolt, és a kerítés sarkát felhajtva egy lyukat tárt föl.

– Voilá.

– Ezt nem hiszem el – forgattam a szememet, és mögötte én is bemásztam.

Hűvös, dohos levegő csapott meg, és kellett egy kis idő, hogy hozzászokjon a szemem a sötéthez. A földön kisebb-nagyobb kövek közt sínpár húzódott, és a sziklás falakat fagerendákkal támasztották meg. Némelyikük már kidőlt.

– Ránk fog szakadni az egész rohadt járat – morogtam, amikor beljebb mentünk.

– Ne stresszelj már ennyire.

– Mi olyan érdekes van egy elhagyott bányában? Egyáltalán ki a franc jön ide?

– Hajléktalanok, sátánisták, dugni akaró fiatalok – vont vállat Tom, én pedig egy pillanatra elmerengtem, hogy ezek közül melyik lehet ő. – Mindig találni valamit, amit itt hagytak.

– Például piásüvegeket meg cigicsikkeket? – pillantottam a földön heverő szemétre.

– A múltkor itt hagytak egy viccújságot.

– Nagy fogás lehetett.

– De minél beljebb megy az ember, annál érdekesebb dolgokba lehet botlani. Pár hónapja találtam egy madárkalitkát, benne egy döglött kanárival – mesélte lelkesen. – Már mumifikálódott.

– Mit keresett itt egy madárkalitka?

– A kanárit használták a bányászok arra, hogy kiderítsék, van-e sújtólég – felelte, de úgy, mintha már tudnom kellett volna. – Ha megdöglik, van.

– Kedves.

– Meg egyszer egy teljesen jó csákányt is találtam. Télen azzal törtem fel a házunk előtt a jeget.

Beljebb érve ledobta a motyóját, kotorászott benne, és egyszer csak felém repült egy sör.

– Kösz. Hogy szerezted? – kérdeztem fél kézzel elkapva a dobozt.

– Lefizettem egy idősebb srácot.

Nem is ő lett volna.

Amikor tovább mentünk, és már alig szűrődött be fény a járatokba, elővettük a telefonjainkat és a zseblámpa funkcióval világítottunk. Ekkor majdnem hasra vágódtam valamiben.

– Baszus!

– Mi az? – fordult vissza Tom.

– Egy halom drót. Mi a szart keresnek itt?

– Nem tudom. De akár haza is vihetnénk belőle.

– Minek?

– Például szobrokat lehetne belőlük hajlítgatni.

– Szobrokat? – vetettem rá egy lapos pillantást.

– Olyan posztmodern izéket, amiket kiállítanak a galériákban, és elneveznek mindenféle fennkölt hülyeségnek, mint például „a kauzalitás végtelen láncolata", és közben két egymásba tekert drót az egész.

– Aha.

Nemsokára megpillantottunk egy rozsdás csillét. Tom a kerekére lépve belemászott.

– Fú, mekkora! Mint egy ötszemélyes koporsó – hallottam a fémesen zengő hangját, amikor eltűnt benne.

– Ötszemélyes? – nevettem. – Olyanok nem léteznek.

– Dehogynem. Mondjuk inkább csak három-négyszemélyesek. Arra valók, hogy ha jön egy katasztrófa és tömegesen kell eltemetni a halottakat, ne egyenként kelljen vacakolni velük, hanem gyorsabb, ha egyszerre többet is beledobhatnak.

– Mi lesz így a végtisztességgel?

– A hulláknak már úgyis mindegy.

– Mi van ott bent? – léptem közelebb.

– Hát, például ez – hangzott a felelet, és kirepült egy használt koton. Undorodva ugrottam félre.

– Képes voltál ezt megfogni?

– Egy chipses zacskóval fogtam meg. – Az is kirepült.

– Ki a fene szexel egy csillében? Ami ráadásul olyan, mint egy ötszemélyes koporsó.

– Talán aki nem tud otthon – vont vállat Tom, miközben felemelkedett egy papírdarabbal a kezében.

– Mi ez? – kérdeztem a szakadozott papírra nézve, ami régi újságnak tűnt.

– A Hammerfalls Post egy ősrégi száma. Megnézzük, mit írtak negyven évvel ezelőtt?

– Felőlem.

– Akkor gyere be, mert most nincs kedvem kimászni.

Bemásztam mellé a csillébe, ő pedig széthajtotta az újságot, és ráirányította a telefonját. Ahogy odahajoltam, hogy én is elolvassam, összeért a meztelen térdünk, és ettől libabőrös lettem. Martin jutott hirtelen az eszembe. Még mindig a vele való szex emlékképeire vertem ki. Ez meglehetősen szánalmas volt, de arra gondoltam, már úgyis el vagyok itt Hammerfallsban temetve, szóval olyan mindegy, lehetek akár szánalmas is.

Rendőrségi híreket, gyászrovatokat, és mindenféle aktualitásokról szóló cikkeket olvastunk el, mint például egy bányászsztrájkról, egy másik cikk meg tövig benyalt az akkori polgármesternek, amiért egy ügyes politikai húzással új piacot kreált az itt bányászott vasércnek. Aztán eljutottunk egy cipészmester hirdetéséhez, aki javítást is vállalt.

– Jó ég, ki a halál javíttatja a cipőjét, amikor vehet újat is? – hördült föl Tom.

– Régen még megjavíttatták, ami meghibásodott, nem dobták ki egyből.

– Ami tönkrement, miért ne lehetne kidobni?

– Mert esetleg irtó nagy környezetszennyezés?

– Ilyen sznob vagy? – nézett rám.

– Mi van? – néztem vissza.

– Oké, tegyük fel, hogy valamilyen formában újrahasznosítható – vont vállat. – Szóval érted, ebben az esetben minek javítgatni? Miért nem vesznek újat?

– Miért kéne mindent kidobni, csak mert megrongálódott?

– Mert szarevőség toldozni-foldozni, ha vehetnek egy ugyanolyat.

– Lehet, hogy nincs rá pénzük.

– Az más. De ha mondjuk, van pénzük, és mégis javítgatnak, érted. Az a cucc már soha nem lesz ugyanaz.

– Miért kéne ugyanannak lennie? Miért csak a hibátlan a jó?

– Mert mondjuk, reparálás után ocsmányul fog kinézni?

– Nem igaz, a törött dolgok is lehetnek szépek – vitatkoztam. – Kínában ennek egész művészete van.

– Művészete?

Örültem, hogy végre most én tudtam olyat, amit ő nem.

– Ha például eltörik egy számukra fontos tál, összeforrasztják, méghozzá arannyal. Igazi arannyal, baszki. Még valami ciki-cuki neve is van ennek, csak nem bírtam megjegyezni.

– Kintsugi?

Miért tud mindent jobban? – bosszankodtam magamban. Okos gyerek, állapítottam meg savanyúan, még ha első ránézésre nem is tűnik annak.

– Az kész röhej – csóválta a fejét. – A javítás többe kerül, mint maga a tál.

– Itt most az a lényeg, hogy fontos nekik a tál, ezért akarják megjavítani, és az arannyal is ezt fejezik ki.

– Állítólag nem jó ennyire ragaszkodni a tárgyakhoz.

– Ők másképp gondolkodnak.

– Hogy máshogy?

– Nem próbálják meg letagadni, ami történt. Elfogadják azt is, ami hibás vagy tökéletlen.

– De miért? – kérdezte ingerülten.

– Mert szeretik azt a cuccot, és azután is szeretik, hogy eltört, vágod? – feleltem hasonlóan mérgesen.

Tom állkapcsa megfeszült, és úgy nézett ki, mint egy robbanni készülő bomba.

– Van olyan tál, ami ha eltörik, utána már nem ér semmit! És hiába próbálják megjavítani, mert nem lehet megjavítani! Ha arannyal öntöd le és gyémántokkal rakod is ki, az már örökre egy halom szar marad! Nem lesz már mit szeretni rajta! – kiáltotta. A hangja rémisztő visszhangot vert a járatban.

– Talán igazad van, nem tudom – feleltem, miután elült a hangzavar. – Nem vagyok otthon törött tálak javításában.

Egy időre elhallgattunk. Nem tudtam, mit gondoljak erről az idióta beszélgetésről, meg hogy Tom miért hergelte be magát ennyire egy ilyen jelentéktelen dolgon. Úgy tett, mintha tovább olvasna, de a szeme nem mozgott. Aztán egy váratlan mozdulattal lapozott egyet. A karkötőjén lógó gyöngyös bizbaszok megcsörrentek közben.

– Ez honnan van? – kérdeztem a karkötőre mutatva, amin a szív alakú medál volt épp felül.

Tom a csuklójára meredt.

– Nem érdekes – felelte kisvártatva, egészen halkan. Egy darabig megint úgy tett, mintha olvasna, de aztán a kezembe nyomta az újságot.

– Most hugyoznom kell, mindjárt jövök – mondta, azzal kiugrott a csilléből.

– Persze, oké – feleltem, és néztem egy kicsit, amint eltávolodik tőlem Tom mobiljának fényköre, aztán tovább olvastam.

Már az utolsó cikket is elolvastam, de Tom még mindig nem tért vissza, ezért úgy döntöttem, utána megyek, hátha történt vele valami. Magam elé világítottam a sötét bányajáratokban, és hirtelen félelmetesnek tűnt a hely, holott eddig Tom jelenlétében egyáltalán nem volt az. Már épp elkiáltottam volna magamat, hogy hol van, amikor egy nagyobb beszögelléshez érve megláttam a fénykörét felvillanni. Tőlem kicsit messzebb állt, nekem háttal, és a puha talaj miatt még nem hallhatott meg, mert nem mozdult. A keze ökölbe szorult, és a válla erősen emelkedett-süllyedt: zihált. Aztán egyszer csak belerúgott a földbe. A por magasra szállt, és szikrázó ködfelhőnek tűnt a mobilja kékes fényében. Meg akartam kérdezni, jól van-e, de nem úgy festett, mint aki rosszul van, inkább, mint aki kiborult. Valószínűleg nem véletlenül akart egyedül lenni, így inkább hátrahúzódtam. Visszamentem a csillébe, és a kezembe vettem az elsárgult újságot.

Amikor ő is visszatért, úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, én pedig úgy tettem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy hugyozás negyed óráig tart.

Annyira elméláztam az emléken, hogy már csak a kicsengő térített magamhoz.

– A francba – morogtam, amikor Miss Young letörölte a táblát, rajta a házival. Az előttem ülő lány hátrapillantott.

– Nem tudtad leírni? – Egész kedves arca volt, meleg barna szeméből segítőkészség sugárzott, és mintha még a szeplői is mosolyogtak volna.

– Nem. Te igen?

– Aha. – Miközben megragadta a füzetét, az enyémre tévedt a tekintete, azon belül is a lap sarkába firkált mini képregényemre. – Unalmas volt az óra?

– Nem, én csak... A kezem néha rajzolgat, ha épp nincs mit írni – hebegtem.

Erre elém tette a saját kinyitott füzetét, amin a jegyzetet körülvevő üres helyeket beborította a firka. Pontosabban jó kis nonfiguratív ábrák tömkelege, amik olyanok voltak, mint a törzsi motívumok. Egymásra vigyorogtunk.

– Tetkókat tervezel? – kérdeztem.

– Inkább csak szeretnék – vont vállat szerényen.

– Tök jók.

– Kösz. A tiéd is.

– Ugyan – húztam a számat a focizó gyíkot ábrázoló képeimet nézve.

– Dorothy Scott vagyok.

– Kyle Henderson.

A mellette ülő lány is hátrafordult, aztán nemsokára egy másik is ide jött, és rajzolásról, nyári élményekről, meg sulis dolgokról beszélgettünk. Szerettem lányokkal vegyülni. Először általában kicsit félszegek voltak: a láthatatlan radarjukkal felmérték, kell-e tartaniuk tőlem, vagy hogy bejönnénk-e egymásnak, de aztán mikor megérezték, hogy az irányomból nem kínálja magát feléjük szabad vegyérték, elillant a levegőből a szexuális feszültség, és egy részük szintén elillant, a megmaradtakkal viszont sokszor kialakult egy barátság, ami mindennél értékesebb volt. Ezt persze a fiúknak nem kellett tudniuk. Ők csak azt látták, hogy zsongnak körülöttem a csajok, és el is kaptam néha az irigy és féltékeny pillantásaikat. Nem számított, hagytam, hadd higgyék azt, hogy vetélytárs vagyok, sosem reklámoztam, hogy nem egy kapura támadunk.

Most Tom kíváncsi pillantását is elkaptam, de amikor találkozott a tekintetünk, faarccal másfelé fordult, aztán mintha vasfegyelemmel kényszerítette volna magát, nehogy megint felém nézzen véletlenül.

Míg azon töprengtem, hogy odamenjek-e hozzá, egyszer csak kisietett a teremből. Nem mentem utána. Minek, ha ennyire kerülni akar?

A következő óra irodalom volt, amit egy alacsony, kopaszodó fazon tartott, de olyan beleéléssel magyarázta a Ne bántsátok a feketerigót! szimbólumrendszerét, hogy szinte már engem is érdekelni kezdett. Aztán a második szünetben, ami egy hosszabb tízórai szünet volt, Tom megint elrohant. Már mindenféle okokat összelegóztam magamban, hogy miért viselkedhet így, de az igazság akármi lehetett.

Elővettem az uborkás szendvicsemet, amit a nagyi készített, és kisétáltam az udvarra egy kicsit levegőzni. A lepusztult betonudvar az épület közepén állt, így mind a négy oldalról az osztálytermek ablakai bámultak rá, és egyik felét a kosárpálya, másikat a focipálya tette ki.

Észrevettem Tomot magányosan szobrozni a falnak dőlve, messzebb tőlem. Néhány osztálytársunk a közelében beszélgetett, de ő láthatóan elkülönült tőlük. Felém pillantott. Csak azért sem mentem oda hozzá, helyette a szendvicsembe bújtam, ami ezután rekordgyorsan egy kukában landolt. Úgy döntöttem, inkább majd felkelek korábban, hogy még a nagyi előtt készítsek magamnak valamit. Hiába mondtam neki, hogy ne fáradjon, majd a büfében veszek tízórait, ő ragaszkodott hozzá, hogy legalább pár szendvicset csináljon nekem, ha már főzni nem főz rám.

Elővettem a telefonomat, mert így, hogy már nem volt a kezemben a kajám, kellett valami, amitől elfoglaltnak tűnhettem, és ne csak álljak ott szerencsétlenül. Közben odalépett Tomhoz Dorothy, és beszélni kezdett hozzá. Amikor lopva odasandítottam, a lány már vitatkozott vele, Tom pedig karba tette a kezét, és olyan dacos képet vágott, mint egy ötéves, aki nem akarja megenni a brokkolit. Azon morfondíroztam, talán ő a barátnője.

Valahogy nem igazán illettek össze. Dorothy olyasfajta lánynak tűnt, aki általában ápolónő lesz, de minimum óvónő, férjhez megy egy jóravaló, flanelinges, halál unalmas fickóhoz, akivel csinálnak vagy öt gyereket, és az aranylakodalmukat húsz unoka gyűrűjében ünneplik meg. Tomot ellenben inkább valami fiúzenekar dobosaként tudtam volna elképzelni, aki piál, füvezik, és a koncertturnék minden állomásán más csajt dug meg. Persze az is lehet, hogy azért vonzották egymást, mert ennyire különbözőek.

Mindegy, inkább a telefonomat böngésztem, de a szemem sarkából láttam a mozgásukat, és akaratlanul is megint odanéztem. A lány most már olyan mérges volt, hogy meglökte Tomot a karján, aki ettől majdnem feldőlt, és dúlva-fúlva megindult errefelé. Arra gondoltam, hogy be akar menekülni a terembe, ezért félrehúzódtam az udvar kapujából, és szigorúan a telefonomra meredtem.

Aztán árnyék vetült fölém. Felpillantottam. Tom állt előttem, és duzzogó arccal bámult rám.

– Gyere velem – intett, és elment mellettem.

– Én? Miért? Hova? – kérdeztem a hátától, és követni kezdtem.

– Megmutatom, mi hol van a suliban.

Ezen meglepődtem.

– Miért mutatod meg?

– Mert gondolom, még nem tudod – vetette oda.

– És ez a felismerés csak így random megszületett a fejedben?

– Szinte.

– Már alig van hátra a szünetből.

– Akkor csak a két legfontosabbat mutatom meg: a büfét és a retyót.

– Nem muszáj pesztrálnod, ha nem akarsz.

– Ki mondta, hogy nem akarlak?

– Miért, akarsz?

– Nem.

– Hát ez az. – Megálltam. Tom több lépést is megtett, mire rájött, hogy nem követem. – Hogy akkor miért csinálod? Mert rábeszélt a barátnőd?

– Nem a barátnőm – fordult felém.

– Nem akartad, hogy melléd üljek.

– Nem, és továbbra sem akarom – felelte, de nem nézett a szemembe.

– Valami bunkóságot mondtam a legutóbb? Nézd, nem akartalak megbántani, vagy ilyesmi...

– Nem bántottál meg semmivel – mordult a cipőjére.

– Akkor mi bajod van velem? – kérdeztem. Tom makacsul összeszorította a száját, és úgy nézett ki, mintha küzdene magával. – Csak mert azok után, hogy mennyit lógtunk együtt, azt hittem, barátok lettünk.

Erre hatalmasat sóhajtott, és végre rám nézett.

– Te és én soha nem lehetünk barátok.