Matekon azt tanultuk, két pont meghatároz egy egyenest.

Miközben teljes hangerőre állítottam a fülemben a Paint It Blacket, hogy elnyomja a monoton zakatolás hangját, és az ablaküvegen túl elsuhanó búzamezőket bámultam, azon a két átkozott ponton gondolkodtam, amikre a sorsom egy vonalzót állítva kijelölte nekem az irányt Hammerfallsba, egyenesen, mint egy vonatsín. Talán nem az a két pont csinálta a bajt, amikre gyanakodtam, vagy olyan pontok is közreműködtek, amiknek a létezéséről sem tudtam, végül is mindegy volt. Az eredmény számított. Mégpedig, hogy épp egy csotrogány vonaton zötyögtem egy poros kisváros felé, hogy ott töltsek életem hátralévő részéből minimum egy évet.

A miértekre gondolni sem akartam, ezért figyelemelterelésként a mobilomra pillantottam – az elmúlt fél óra alatt kábé huszadjára –, de persze, hogy nem jött üzenetem. Martin mindig elfoglalt volt. Valószínűleg akkor is épp valami fontos megbeszélésen ült. Egy másodpercre elképzeltem, amint öltönyben feszítve javaslatot terjeszt elő, hogy a cég logója ne narancssárga legyen, hanem korallszínű. Aztán emlékek rohantak meg. Arról, ahogy egy széles ágyon, fekete selyemágyneműkbe gabalyodva felébredek, és a redőny résein át szemembe tűz a reggel. Ahogy a konyhában felharsan a kávéfőző hangja, a lakótelepek kakaskukorékolása, és mangós kávé illata tölti meg a szobát. Ahogy egy simára borotvált áll alatt zavartan begombolok egy méregdrága inget, miközben acélszürke szempár fürkészi az arcomat. Ahogy egy „Szia, este jövök!" után csukódik az ajtó, én pedig egyedül maradok az üres lakásban, amely mintha egy IKEA katalógusból lépett volna elő, és hirtelen rám borul a csend.

Megfogtam a telefont, és bevágtam a hátizsákomba, aztán le is dúrtam egészen az aljára, hátha nem hallom meg, ha mégis csörög. Én is lehetek elfoglalt. Közben az orromba hullott a hajam, mire mérgesen hátralöktem a sárga szénaboglyát. Már az államig ért, rég le kellett volna vágatnom, de mégis ki a fenének jár fodrászon az esze, miközben az élete épp kifordul a sarkaiból, és mindenről, amit addig szilárd betonnak hitt, kiderül, hogy csak egy ingatag térkő volt, amit az első ugrándozó kölyök kilazít?

Egy nagy rúgás szakított ki a merengésből. Fájdalom nyilallt a sípcsontomba, de legalább elterelte a figyelmemet a többi bajomról.

– Elnézést kérek, sajnálom – nézett rám a velem szemben ülő, negyvenesnek kinéző fazon. Az ölében négy év körüli kissrác fészkelődött. – Davykém, látod, mit csináltál? Bírd már ki ezt a pár percet, míg megérkezünk.

Az arcuk hasonlított, apa és fia lehettek. A mi családunkban az apák, nagyapák, és egyéb apaszerűségek ilyen vagy olyan módon sorra kivonták magukat a forgalomból. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy vajon mi történt volna, ha az enyém velünk marad, és ő is szót emel az ügyemben. Kedvezőbb lett volna a sorsom, vagy rosszabb? Fogalmam sem volt, de igazság szerint azt sem tudtam, milyen lehet egyáltalán apával rendelkezni. Bárhogy erőlködtem, képtelen voltam elképzelni olyan szituációkat, amikben egy férfi borostásan és félmeztelenül kitámolyog reggel anya hálószobájából a vécébe, meg esetleg seggbe rúg közben, amiért későn jöttem haza a buliból. Semmit sem tudtam arról, milyen érzés lehet, ha némán ülünk egymás mellett, és áramlik köztünk az a láthatatlan, titokzatos, ősi valami, ami csak apák és fiaik között tud áramlani.

– Semmi baj – feleltem a lábamat masszírozva, és magam is meglepődtem, milyen reszelős lett a hangom a hosszú hallgatástól. Talán akkor beszéltem utoljára, amikor elköszöntem anyától. Mintha lett volna értelme elköszönnöm, mert válasz nem érkezett.

A kissrác felfigyelt az ismeretlen hangra, aztán tátott szájjal nézett rám, mintha egyenesen belém látna.

– Davykém, nem illik így bámulni – korholta a férfi.

De Davyke ugyanúgy bámult tovább, nekem pedig eszembe jutott, amit olvastam valahol: hogy a gyerekek sokkal többet tudnak, mint amennyit a felnőttek elmondanak nekik. Vagy talán annál is többet, mint maguk a felnőttek. Vajon Davyke mit tudott meg most, ahogy rám, vagy belém nézett? Mi olyat, amit nem szívesen osztottam volna meg az emberiséggel, pláne nem egy négyévessel? De a gyerekek, ha még elég kicsik, állítólag nem ítélkeznek.

Éreztem, ahogy egy izzadságcsepp legördül a gerincemen, mintha apró bogár futott volna végig rajta.

Amikor végre leszálltam, a fojtogató fülledtséget felváltotta a tűző nap sugara, és a távolban hullámzott a levegő. A combom bizsergett, mert úgy kellett lenyúznom a műbőr üléshuzatról, a pólóm izzadtan tapadt rám, és az sem segített, hogy a hátamat melegíteni kezdte a hat tonnás hátizsák.

Egy pillanatra megálltam, és sóhajtva körülnéztem. Akárhányszor megérkeztem arra a helyre, mindig ugyanaz a látvány fogadott: a letört mutatójú falióra, meg előtte a kókadt levelű vadalmafa. Mintha a vonatajtó egy istenverte portál lett volna, amin át ugyanabba a nyárba jutnék vissza.

Anya már kiskölyök korom óta minden nyáron lepasszolt ide, hogy két hónapig nyugta legyen tőlem, nekem meg mindegy volt, hogy otthon vagy itt gépezek egész nap a sötét szobában. Így esett, hogy Hammerfallsból addig csak a nyarakat láttam, sosem tapasztaltam még meg, milyen lehet például télen.

Most majd lesz rá lehetőségem.

Senki nem várt rám, ezért útnak indultam a város felé. Összesen két vágány volt, úgy vágtam át a másikon, hogy fel sem pillantottam. Fölösleges lett volna, a sínek már elrozsdásodtak, talán negyven éve használták őket utoljára, még vasércszállításra. Itt csak a bányató tarthatott számot érdeklődésre, de a turisták sem taposták egymás sarkát, hogy miattuk kelljen a másik vágányt beüzemelni. De mit is várhat az ember egy Isten háta mögötti bányászvároskától, amit a legelső földcsuszamlás megfosztott a megélhetésétől, aztán a lakossága felétől? 1982. júniusában történt a nagy esemény, egy pár soros cikk erejéig még a legnagyobb újságok is beszámoltak róla. Valószínűleg paradox módon ez lehetett egyben Hammerfalls karrierjének csúcsa, megszerezve neki a két perc hírnevet, ami legalább egyszer mindenkinek kijár.

Gyalog vágtam neki az útnak, mert nem volt kedvem újra bepréselődni egy jármű levegőtlen belsejébe. Egy darabig a sínek mentén haladtam, aztán letértem a kanyargós utcák útvesztőjébe.

Az épületek úgy sorakoztak egymás mellett, mintha egy szabálytalan fogsort alkottak volna, vagy mintha azok is ájuldoztak volna a hőségtől. Minduntalan az az érzésem támadt, hogy egyszer csak megadják magukat, elolvadnak, és ráfolynak a gőzölgő betonra.

Menet közben valami egyre jobban idegesített, mintha a saját sötét gondolataim dübörögtek volna a fejemben anyáról, az utazásomról, Martinról... Csak akkor tudatosodott bennem, hogy a dübörgés kívülről jön, amikor befordultam egy sarkon és kiértem a családi házak melletti térre, mert a forrása szemmel láthatóvá vált.

Egy srác ült a téren a szökőkút mellett, előtte három lefordított festékes vödörrel, és teljes beleéléssel dobolt rajtuk. Körülötte vagy negyvenen álltak és ugyanilyen áhítattal hallgatták. Néhányan előreléptek, hogy a srác előtti konzervdobozba dobjanak egy kis pénzt, amit ő egy biccentéssel megköszönt.

Ahogy közelebb jutottam, az erőszakos hang szinte már az agyamban lüktetett, és kedvem lett volna becsukni a fülemet, mint egy szemet, mert úgy irritált, mintha a testem minden idegvégződését dörzspapírral súrolták volna.

A tömeg elállta az utamat, így már azon töprengtem, merre kéne kerülnöm, amikor az egyik házból kirontott egy tata, és egyenesen a srác felé vette az irányt. Nem hallottam, mit mond, csak ingerült hangfoszlányok jutottak el hozzám. Határozott fellépése alapján talán tesitanár volt fénykorában, az is a szadistább fajtából, de lehet, hogy smasszer. A srác faarccal hallgatta, aztán vállat vont, és bólintott.

A csoportosulás halk sopánkodások közepette oszlani kezdett.

– Pedig egész nap tudtam volna hallgatni.

– Igazi tehetség.

– Milyen jóképű, remélem, látom még.

A srác is felállt, egymásba pakolta a vödröket – egy pillanatra kivillant a kőműves dekoltázs –, a középsőbe bedobta az ütőket, majd a zsebébe szórta a konzervdoboz tartalmát. A dobozt ezután egy íves mozdulattal a tata kertjébe hajította.

Hangos füttyentésére egy kis fekete francia bulldog ugrott ki a szökőkútból, és odaügetett hozzá, majd kikapva a vödrökből egy dobverőt megint elinalt.

A tömeg fellazult, úgyhogy mégiscsak megpróbáltam keresztülvergődni rajta. Ahogy keringőztem, egyszer csak a srác mellett találtam magam.

Aztán váratlanul a vádlimnak ütközött egy nedves-szőrös valami, én pedig az egyensúlyomat vesztve szétcsaptam a karjaimat, majdnem leütve a mellettem haladó srácot. Amikor lenéztem, a kis francia bulldog bámult fel rám lihegve, de mihelyst lehajoltam, hogy megvakargassam, már ki is lőtt, mint a nyílvessző. Csak egy pillanatra fordult vissza, és széles szájával tisztára, mintha vigyorgott volna.

Amikor esetlenül leeresztettem a karomat a célját vesztett mozdulat után, magamon éreztem a srác tekintetét. Úgy éreztem, valamit mondanom kellene, ha már egymás mellé sodródtunk, kínos volt a hallgatás.

– Jó arc a kutyád – nyögtem ki.

– Kösz.

Csak egy másodperc múlva esett le, hogy a megjegyzésemet akár szemrehányásnak is értelmezhette, úgyhogy válaszolni akartam valami kedvesebbet, hogy ne gondoljon gyökérnek.

– Ügyesen dobolsz. Mostanában kezdted?

– Ja – bólintott. – Három éve.

Egy pillanatra összeszorítottam a szememet.

– Úgy értem, itt a téren – hazudtam, hátha így kimosakodhatok.

– Már fél órája nyomtam, mire megunta a fazon. De lényegtelen, majd leülök máshol – vont vállat, és végigsimított tüskésre zselézett fekete haján.

– Fél óra tényleg brutális lehet ebből... ha valaki nem szereti a dobolást – tettem hozzá gyorsan, mire rám emelte a tekintetét.

A szeme egészen világos kék volt, akár a hüllőké, és csillogott, mint egy üveggolyó. Azok a kis háziállatként tartott gekkók jutottak róla az eszembe, amik úgy néznek ki, mintha mindig mosolyognának, és néha megnyalják a szemüket. Lefelé biggyedő ajka akaratos jellemet sejtetett, és az egész kisugárzásában volt valami felháborítóan szemtelen.

Anélkül, hogy odanézett volna, előhúzott a zsebéből egy megviselt cigis dobozt, és felém nyújtotta.

– Kérsz?

– Nem, kösz – ráztam meg a fejemet, és önkéntelenül is elfintorodtam, ami szemlátomást nem kerülte el a figyelmét, mert féloldalasan elmosolyodott. Szinte vártam, hogy egy hosszú nyelv kinyúljon a szájából, és megnyalja a szemét.

Meddig kell még egy irányba mennünk?

– Több marad nekem. – A karjára igazgatta a vödröket, aztán a fogával kihúzott egy szálat, és meggyújtotta egy szintén viharvert gyújtóval. – Turista vagy? – fújta ki a füstöt, miután egy jólesőt tüdőzött.

– Nos, nem. Most költözöm ide... – A válaszom többi része bennem rekedt. Úgy éreztem, ha kimondanám, éppúgy tekeregne és kanyarogna, mint az imént kifújt füst. És talán pont olyan káros is lenne.

Nyeltem egyet.

A srác várt a folytatásra, ami nem érkezett meg. Még mindig magamon éreztem a tekintetét, mire zsebre vágtam az egyik kezemet, hogy lazának tűnjek. Közben a mutatóujjam rátalált egy kis lyukra a bélésen, és önkényesen babrálni kezdett vele.

– Ez a város mindig ugyanolyan, mintha megrekedt volna a személyiségfejlődése egy korai szakaszában, hála a földcsuszamlás miatti traumájának – fordult végre előre. Felvontam a szemöldökömet. Pszichomókusnak készül, vagy micsoda? – Sehol egy beruházás, vagy akár csak egy pici építkezés, és az egyetlen kulturális esemény, ami az elmúlt tíz évben megrendezésre került, az az volt, hogy leültem a téren dobolni. De értem én, okkal költözik az ember a világ segglyukába, és a savanyú ábrázatodból ítélve ez az ok nem lehet valami kellemes. Azért ne aggódj. Ha nincsenek nagy elvárásaid, akár még jól is érezheted itt magad. Ahogy az okosok mondják: mindenki a saját sorsának a kovácsa, meg különben is minden csak rajtunk múlik. Kivéve azt, ami nem.

Nem tudtam eldönteni, hogy a cinikus élt csak én képzelem-e a hangjába, vagy valóban ott van. Az utóbbira tippeltem.

Megálltam, mert ő is. Szívott még egy utolsót a cigijéből, aztán földhöz vágta a csikket, és eltaposta.

– Most be kell ide mennem – mutatott a mellettünk lévő kisboltra.

– Persze, nyugodtan.

Én is bemehettem volna, hogy innivalót vegyek magamnak, mert már nagyon szomjas voltam, de ezt a srác tutira úgy értelmezte volna, hogy őt akarom követni, ezért inkább tovább araszoltam a kiszáradás felé.

– Na, akkor viszlát – biccentett a fejével. – Jót dumáltunk. Lehet, hogy később még összefutunk.

– Szia, igen, lehet. – Végignéztem, ahogy fellépdel a bolt előtti három lépcsőfokon, kinyitja az ajtót, amin betolakszik előtte a kutyája, majd eltűnik a helyiségben. – De reméljük, nem.

Magamban dohogva folytattam az utat. Mit képzel magáról ez a köcsög? Jó nagy önbizalma van, hogy csak így lazán belepofátlankodik más egójába. Meg hallójáratába.

Szinte öntudatlanul róttam az utcákat, fejemben a kínos találkozás filmjét pörgetve, és az idétlen mondataim helyére frappánsabbakat képzeltem. Csak sokára tudatosult bennem, hogy a zsebem bélésén lévő lyukat akkorára tágítottam, hogy már három ujjam is belefért. Ráadásul rossz sarkon fordultam le.

De legalább tíz percre elterelődött a figyelmem Martinról. Oké, most már megint Martinra gondoltam. Már éreztem is, ahogy egy nehéz súly alattomosan visszatelepszik a mellkasomra.

Egy szép nagy kitérő után végre a megfelelő utcába tértem, és a nagyi házát meglátva villám cikázott át a gyomromon. Vártam, hogy megérkezzek, ugyanakkor mégsem.

Valahányszor ide jöttem, mintha egyre kisebb lett volna az épület. Az is biztos, hogy a piros cseréptető egyre foghíjasabb volt, a halványsárga vakolat is erősen hámlott, és a törött lépcsőkorlátot sem javította meg senki. De az előkert buján, életerősen zöldellt.

Ekkor nyílt az ajtó, és mielőtt kettőt pisloghattam volna, karkötők meg fülbevalók csilingeltek körülöttem, és egy szoros ölelésben találtam magamat.

– Kyle, fiacskám, csakhogy megjöttél! Jól utaztál, minden rendben volt?

A nagyi göndör, vörös haja egy pillanatra mindent eltakart előlem, és ibolyaillat csapott meg, ami már összeforrt a hammerfallsi nyarak emlékével. Cuppanós csók landolt az arcomon.

– Persze, minden oké – nyögtem.

– Az ebéd a tűzhelyen melegedik, nem tudtam, mikor érkezel pontosan, de nem hagytam, hogy kihűljön. Már biztosan farkaséhes lehetsz – tolt el magától, és alaposan megnézett, mintha azt mérte volna fel, nem fogytam-e csontvázzá a délelőtt folyamán.

Az ő közelében mindig jobbnál-jobb kaják teremtek. Szó szerint.

– Megint hozattál valamit?

– Hát persze! Minek főzni, ha a város legjobb étterméből hozathatom az ételt? – mosolygott.

– Egyetlen étterem van a városban.

– És a kihordófiúk is helyesek.

– Oké, ezzel nem szállhatok vitába.

– Majd megkérhetlek rá, hogy küldj el egy e-mailt a nevemben? Te jobban értesz ehhez. Megfejtettem egy rejtvényt az újságban, hintaágyat lehet nyerni. Pont jó lenne ide a kertbe a kipusztult büdöskék helyére.

Míg a ház felé menet a büdöskék termesztéséről magyarázott, a feszültség, ami egész úton elkísért, felengedett bennem. Sírni akartam. Nevetni akartam.

Utolsó előzékeny gesztusaként anya elhallgatta előle az igazat. Egészen biztos voltam benne, hogy a nagyi nem tudja a pontos okát annak, miért is jöttem ide.

Ha tudta volna, nem fogadott volna ilyen szívélyesen.