Két hete hagytam el a kórházat és Lukeot. Kerestem egy olcsó albérletet és felvettek egy kis étterembe  pincérnek. Kellett nekem ez a kis kaland, hogy észhez térjek és felnőjjek.
Mondhatni egyenesbe jött az életem. Most már egy átlagos ember vagyok és nem egy idegbeteg gyilkos. Bevallom tetszett a bujdosás és a feszültség, hogy bármelyik pillnatban elkaphat a rendőrség. Ettől volt izgalmas az életem, most pedig csak épp hogy élek.

Minden unalmas és üres. Én nem erre születtem. Én nem vagyok átlagos ember. Gyilkos vagyok.

Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, miközben az egyik konyhakést forgattam a kezemben.

-Ölni akarok.-suttogtam magamnak.-Ölni akarok!-most már üvöltöttem, remélve, hogy valaki rámhívja a rendőrséget és véget vetnek az unalmas életemnek. De nem történt semmi.

Unottan rogytam le az egyik kopott fotelba. Csak bámultam ki a fejemből és gondolataim valahogy egészen Lukeig kalandoztak. Nem akartam vele törődni, úgyhogy inkább felálltam és elindultam a temetőbe. A bejárat előtt vettem egy kisebb csokrot, majd beléptem az őszi levelek közé.
Megkerestem Michael sírját, majd elhelyeztem a virágot és leültem a sírral szemben.

Minden nap meglátogatom, mert úgy érzem felelős vagyok érte, hiszen miattam halt meg.
Néhány percig csak ültem és bámultam a sírkővet, majd halványan elmosolyodtam és közelebb kúsztam a hideg kőhöz, majd rátettem az egyik kezem

-Szeretlek Michael. Mindig is te leszel a legjobb barátom.-egy kis könnycsepp folyt le arcomon, amit gyorsan letöröltem, majd felálltam és kimentem a temetőből.

Gyalog indultam vissza a lakásomhoz. Az eső csöpögni kezdett, majd néhány perccel később már szakadt. Kicsit összehúztam magam, hogy a szél ne hatoljon be a kabátom alá.

Szédülni kezdtem. Egy kicsit megimbolyogtam, majd a földre estem. Fejem nagy csattanással érte földet. Szemeim lassan lecsukódtak és minden elsötétült.