Hatalmas lelki erő kellett ahhoz, hogy elhúzódjak az angyaltól. Egy öklömnyi szorító görcsöt éreztem a torkomba, mint mielőtt meg kellett kínoznom valakit. Cas ugyan utánam kapott, a keze céltalanul hullott vissza a matracra. Amint felpattantam magamhoz vettem egy pólót és bezárkóztam a fürdőbe. Egy jó hideg zuhany, az kell most nekem! Pár óra rémálmok nélküli alvás és máris teljesen elmegy az eszem. Lehet jobb, ha úgy teszek, mintha Freddy Krueger üldözne... majd a koffein segít, hogy ne vezessek bele az árokba. Vezetés közben amúgy is mindig éberebb vagyok a kocsi épségét szem előtt tartva (ja meg Sammy - ét is).

- Megtennéd, hogy szólsz ha Sammy visszatért? - kiabáltam ki. Behallatszott az ágy nyikorgása, ahogy Castiel felkászálódott onnan. Ezt követően a csizmáinak kopogása egyértelművé tette, hogy merre járkál. Legalább tudom hol van. Utáltam, amikor random mindenféle jelzés nélkül tűnt fel valahol mögöttem. A puszta látványa rendetlenkedésre készteti a szívemet, hát még ha váratlanul jön... Furcsa volt egy ilyen gondolati síkon is bevallani magamnak, de így volt.

- Persze. - zárta rövidre. Lapozgatni kezdett, csak reménykedtem benne, hogy a Bögyös ázsiai cicababákat vette kezelésbe és nem apám naplójában turkál. Nem mintha nem tudna többet rólam és Sam - ről mint mi magunk, de az akkor is egy Isten verte napló! Annak ellenére, hogy volt bennem egy kis harag apámmal szemben, sosem hagytam volna, hogy kívülállók ok nélkül piszkálják a tulajdonát. - Csak egy újság Dean. - szólalt meg szinte egyből, ahogy a gondolat megfogant... - Kívülállónak tartasz? - " Hajnalban nem úgy tűnt" fűzte hozzá, a gondolataim között.

- Mássz ki a fejemből! - agresszív fogmosásba kezdtem, mintha az, hogy véresre dörzsölöm az ínyemet mindent megoldana. Még a figyelmemet sem volt képes rendesen elterelni. Fél kézzel a mosdókagylóra támaszkodtam.

- Szinte hozzám vágod a gondolataidat! Én is kérhetném tőled, hogy halkabban agyalj! - vágott vissza. Nos mivel fogalmam sincs, miként kell halkan agyalni inkább bölcsen hallgattam. Elhúztam a zuhanyfüggönyt majd egy hirtelen ötletből kifolyólag felvettem egyet a kipakolt fürdő sapkákból. Ha esetleg valaki rám akar támadni legalább a röhejes látvány talán visszariasztja.

Jól esett a hideg. Magamhoz tértem tőle jobban, mint a három pohár kezdő kávé adagommal. Nem tudom mióta állhattam ott behunyt szemmel arcomat a vízsugár felé fordítva. Az érzés végtelenségéből az zökkentett ki, hogy valaki elhúzta a függönyt. A kis csipeszek majdnem felmondták a szolgálatot a mancsok szorításától. De szerencsére csak majdnem... A hamis hitelkártyák és a szerencsejátékon nyert pénz nem arra van, hogy valami olcsó motel penészes függönyét pótoltassuk vele. Magam elé kaptam egy törölközőt és úgy néztem Cas - re, mintha át akarnám lyukasztani azt a bolond fejét a nem létező lézerszemeimmel.

- Cas... - kezdtem halkan.

- Megérkezett Sam! - előzött be a szövegével boldogan. Mint egy kölyökkutya. Egy helyes, frusztráló zakkant kölyökkutya... esküszöm. Most ezek után, hogy küldjem el a Pokolba? Mondhatok én egyáltalán ilyet? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a tekintetem nem siklott vissza az ajkaira. Egy csöppet feldagadt az egyik oldalt, amitől bűntudatom támadt. Megharaptam volna?

- Ügyes vagy Castiel, köszönöm, hogy szóltál... - a vigyora annak ellenére kiszélesedett, hogy szerintem a hanglejtésem sugallta, hogy mit gondolok erről. - Mi lenne ha legközelebb kopognál mielőtt így rám töröd az ajtót? - mivel értetlenül pislogott fel rám hozzátettem, hogy tudom - nem az ajtón jött csak képletesen értettem. Erre bólintott egyet és belülről megkopogtatta az ajtót. Sóhajtottam. - Köszönöm! - ahogy kiléptem a fülkéből megveregettem a vállát. - Felöltözhetek? - szerencsémre itt már nem kellett a szájába rágnom semmit sem, magától lelépett. Ezúttal az ajtón. Nagyszerű... A résen át Sam beintegetett nekem, amire hasonló reakcióm volt... Vagyis a középső ujjamnak.

Odakint Sam és Cas már piknikeztek. Az előbbi a saját ágyában ült egy tőrrel vagdalt zöldségfélét a szendvicsére. Az utóbbi pedig irreálisan sok lekvárt és mogyoróvajat adagolt egy másikra. Vajon az angyalok lehetnek cukorbetegek? A még égetőbb kérdés... Az angyalok be tudnak pörögni a cukortól - csak mert még korán van nekem egy hiperaktív Castiel - hez.

- Hosszasan zuhanyoztál Dean... Mégis mit akartál ilyen alaposan lemosni magadról? Csak nem a gyanút? - vádolt be Sam elővéve a mindent tudó tekintetét. Általában nem bántam, ha utalgat egy - egy partneremre. Semmit sem jelentett, csupán névtelen arcok voltak néhány szerencsés kivétellel. Azonban ebben az esetben tényleg nem történt semmi olyan, amire ő most gondolt.

- Pofa be Sammy! - intettem le unottan. Elvettem egy kenyeret a zacskóból és célba vettem a Cas mellett heverő mogyoróvajat. Mosolyogva felnézett rám én pedig automatikusan viszonoztam a gesztusát.

- Jól szórakoztatok a távollétemben? - feszítette tovább a húrt a kis problémám. Castiel egy ártatlan és túl őszintén csengő igennel felelt párhuzamosan az én válaszommal.

- Sammy, ha nem akadsz le a témáról én Isten bizony papírt mutatok legközelebb, amikor egy undorító csatornába kell lemászni! - vágtam rá ingerülten. Mindig ollót mutattam. Sam azt hitte, hogy ez valami egyéni kattanás... Azért tettem, mert amikor kölykök voltunk apa javaslatára mindig így döntöttük el az olyan feladatok elvégzését, ami nem volt egy álom. Amikor a helyzet veszélyes volt vagy csak nem akartam kitenni ilyesminek az öcsköst, szándékosan veszítettem az ő standard kövével ellentétben. Ismertem már, akárhogy is bizonygatta az ellenkezőjét.

- Pedig nem gondoltam semmi gonosz dologra. Örülök, hogy kipihented magad! - a tekintete rám, majd az angyalra vándorolt. Úgy mért végig minket mintha rajongói klubot akarna alapítani számunkra. Ezt pedig nagyon nem találtam viccesnek... Teljesen összezavarja vele Cast... Engem meg felidegel és nincs az a pite, amivel majd ki tud békíteni ha ezt meglépi... Na jó, talán az almás...

- Hé, Cas! Nincs kedved sétálni egyet? Szeretnék négyszemközt beszélni Sammy - vel. - bólintott, de mielőtt elhagyhatta volna a szobát a vállára tettem a kezemet. - Maradj a közelben. Nem tudjuk mivel állunk szemben! - súgtam oda. Nem kétlem, hogy jobban tud vigyázni magára, mint mi ketten együtt véve. Pláne a Winchester - szindrómánkkal és a "családi átokkal" egybevetve.

- Majd vigyázok. - ígérte meg, amire Sam felkuncogott. Igen, szeretném, ha rendben lenne. Vele is mindig ezt csinálom, nem értem, hogy...

- Nem értem, hogy mi bajod van Sammy! - tértem a tárgyra abban a pillanatban, ahogy kettesben maradtam vele. Sam még egy szelet paprikát szabott a szendvicsére.

- Semmi bajom Dean! Bocs, csak... Ne már! Bárhol képes vagy összeszedni egy csajt, egyszerűen ironikus, hogy rá nézel így. Nem tudom nem megmosolyogni. De örülök nektek! Tényleg. - tartotta fel a kezét. - Ha szeretnél egy "én így is szeretlek" vagy "ettől még a bátyám vagy" lelki fröccsöt szólj nyugodtan. - inkább csak a fröccsöt... Szóda nélkül... Megráztam a fejemet.

- Öcsi. Ő hozott ki a Pokolból. Csak egy barát érted...? - inkább magamat győzködtem mint őt. Ezt akkor tettem számára is nyilvánvalóvá, amikor feltettem a kérdést. - Hogy nézek rá? Ha azt mondod, hogy kicsi szívecskék formálódnak a pupillámban kitépem a tüdődet az orrodon keresztül. - vajon ez lehetséges anatómiailag? Sam biztos meg tudná erősíteni vagy cáfolni a dolgot, de ezzel a kérdéssel romlana a mondandóm hatása.

- Ugyan, még egy legyet is leütnél, ha bántana engem. Ha gondolod mesélhetek neked az elmegyógyintézetről is. Hét haláleset hét évente és az egész a hetvenes évek végén kezdődött. Mániákusnak hangzik nem igaz? - részben megkönnyebbültem a témaváltástól... Valahol legbelül pedig elkeserített, hogy mennyire szívesen beszélnék erről valakivel.

- Egy diliházban aligha szokatlan. - feleltem.

- Úgy valahogy, de mégsem. A páciens Clara Morgen volt. Azt állította, hogy az ikertestvére szelleme szállta meg őt és az áldozatok arra kellettek, hogy kiűzze a testéből.

- Áldozatok? Ez egy csöppet túlmutat a szellem - sztorin. Szerinted démon?

- Nem tudom. Néhány helyi kölyökkel beszéltem. Kiszínezhették a dolgokat. De azért utána nézhetnénk, ha már itt vagyunk. - vonta meg a vállát.

- Legyen így! - bólintottam. Inkább játszok Scooby - Doo - sat egy elmegyógyintézetben mint szórakozzak gonosz démoni ringyókkal. - Hé Sam? Én... Öhm... Megcsókoltam. - az utolsó szót egy köhögéssel próbáltam tompítani jelezve, hogy nagyon is nehezemre esett kimondani.

- Clara Morgant? Tesó nem viszed túlzásba a kattant idősebb csajok iránti rajongásodat? - már meg is bántam a kezdeményezést, de nem volt visszaút. Tudtam, hogy Sam is ezért cukkolt. A kis...

- Castielt te pöcsfej! - feleltem halkan. Rendesen zavarba jöttem, pedig nem teljesen ez volt az első eset, hogy máshogy néztem egy férfire. De akkor még kölyök voltam és az a közelébe sem ért annak, amit Castiel mellett éreztem. Pedig még alig ismertem. Talán épp az segítene. Kinyírhatnám a tökéletes képet, ami a fejemben él róla... Nem mintha nem lennének hibái... Csak éppen a kis hiányosságai teszik aranyossá. A tudatlansága az emberek dolgaival kapcsolatban. Az, ahogy nem ért meg egy utalást, vagy, hogy fogalma sincs miért nevetünk azon amit mondott.

- Végre, hogy kimondtad! Na, megkönnyebbültél? - nem. Igazából rettegtem. Nem attól, hogy a férfiak is érdekelnek, ahogy attól sem, hogy a kiszemeltem konkrétan egy angyal. Attól, hogy ha ez komolyabbá válik, elveszíthetem. Ha közel engedem magamhoz, ha lerombolom a falat, azzal csak még egy gyenge pontot szerzek Sam mellé. Nem is beszélve arról, hogy mekkora bajba sodorhatom ezzel. - Ajj már Dean! Nem olyan rossz ez! Fel a fejjel!