Mark Banner elgondolkodva kavargatta a kávéját az asztalnál ülve. A kávézó kivételesen csendes és kihalt volt, a nagy déli roham már elült; a kiszolgálók mosogattak, és halkan beszélgettek. Mark tekintete a csésze mellett heverő borítékra tévedt, de nem bontotta fel. Még nem. Hosszan kifújta a levegőt, nyelt egy nagyot, majd belekortyolt a kávéba, de az már régen kihűlt. Grimaszolva visszatette az asztalra, majd a kezébe temette az arcát. Nem akarom tudni... most nem... Nincs erre időm, éppen elég baj az, hogy Annie–t nekünk kell figyelnünk... pontosítok, kellene... csak az értemét nem látom. Bár Francis szerint nem is kell tudnom az értelmét, minket kifizetnek, az meg, hogy mit akar csinálni a lánnyal, nem a mi dogunk, még akkor sem, ha meg akarja gyilkoltatni. Isten a tanúm rá, nem szoktam rendőröket állítani arra, aki felbérel, de most jól tettem.

Az alig pár perccel ezelőtt véget ért találkozásra gondolt. Jól ismerte az előtte ülő férfit még a rendőrakadémiáról, ahonnan Markot kicsapták, mivel alkalmatlannak találták. Ők ketten azonban még ezek után is megmaradtak barátoknak, bár Will nem nézte jó szemmel, hogy sokszor mibe keveredik. Többször tanácsolta neki, hagyja abba, menjen vissza az akadémiára és tegye le a vizsgákat, hogy hivatásos rendőr lehessen. Ezért is segített neki szó nélkül, mikor arra kérte, nézzen utána a férfinak, aki felbérelte.

− Lehetek őszinte veled, haver? – kérdezte Will, miután leült vele szemben. Mark csak bólintott, de a tekintete a férfi kezében lévő borítékra szegeződött. – Nagyon nagy bajba keveredtek, ha ezt az ügyet végigviszitek. Bűnrészességgel is vádolhatnak.

− Will, nem akarok erről beszélni, csak add ide, amit megtudtál róla! – nyújtotta a kezét Mark a borítékért. Will összeszorította a száját és a barátja kezébe adta a papírokat.

− Nem tetszik ez nekem, Mark. Így is túl sok mindenbe keveredtetek a bátyáddal, ez már mindennek a teteje. Hagyd abba!

− Ez nem ilyen egyszerű – rázta meg a fejét Mark. – Valamiből meg kell élnünk Francis-szel.

− De nem ebből – felelte Will. – Ez a férfi megfenyegetett egy fiatal lányt, ahogy mondtad, ez pedig bűncselekmény. Amit ti csináltok, bűnrészesség, főleg, ha megteszi.

− Nekünk csak figyelnünk kell, nincs más dolgunk.

− Áh, úgyis hiába beszélek neked – legyintett a férfi, majd cigarettára gyújtott. Mélyen letüdőzte a füstöt, aztán kifújta. Mark köhögve ellegyezte maga elől és az előtte lévő borítékot nézte. – Na, nem nézed meg?

− De. – A férfi feltépte és döbbenten falta a sorokat. Tekintete gyorsan ugrott egyre lejjebb és lejjebb, majd a következő lapra és az azt követőre. – Ezt most nem mondod komolyan!

− Magunk közt szólva, ez a pasi nem normális – mutogatott Will a kezében lévő cigaretta szállal. – Az ilyenekből lesznek előbb vagy utóbb a sorozatgyilkosok.

− Az ő címével?

− Ezeknek semmi sem szent. Azt hiszik, mert van pénzük, mindent megtehetnek. Bár bevallom, azt nem értem, miért veletek figyelteti, általában élvezik követni az áldozatukat.

− Talán nem pszichopata – mosolygott rá gúnyosan Mark.

− Talán még nem jött rá, hogy az. Amúgy hoztam neked valamit – nyújtotta felé a másik levelet rejtő borítékot. – Remélem, ez majd rávesz arra, hogy jól dönts. – Ezzel elnyomta a cigarettát, és elköszönt. Amikor elment Mark mellett, egy pillanatra a vállára tette a kezét, aztán mégsem szólt semmit.

Mark azóta ugyanúgy ült ott. Csak bámulta a papíron lévő pecsétet. Az akadémia... A rendőrakadémia, ahonnan anno kicsaptak és nemrég újra jelentkeztem. Most mégis mit csináljak? Ha igaz, amit Will nem hivatalosan összeszedett a megbízónkról, márpedig miért ne lenne igaz, akkor nagyon nagy balhéba keveredünk. És miért? Pénzért... azért, amit rendes, tisztességes munkával is meg tudnánk keresni, de nem... nekünk nem lehet rendes munkánk Francis szerint... de mi van ha... Mély levegőt vett, majd feltépte a borítékot. A lélegzete elakadt.

Amikor az álmaink a megvalósulás közelébe kerülnek, minden más dolgot felülírnak. Az a dolog, amiért bármit megtennénk, ami fájdalmat okozott, ami százszor összetört minket, amikor már közel jártunk, porrá omlott és máshol bukkant fel, még távolabb, mint eddig volt. A lélek persze sosem adja fel, újra és újra küzd azért a valamiért. Legyen bármi ez a törékeny kincs. Ám, amikor végre csupán karnyújtásnyira van tőlünk, semmi mással nem törődünk, csakis vele. Felbont minden megegyezést, minden ígéret semmivé foszlik, minden tettünkkel csak őt akarjuk elérni, minden más lényegtelenné válik.

− Felvettek – suttogta Mark, mert másra nem volt képes. Hevesen dobogó szívvel olvasta, hogy végre, ennyi év után újra visszamehet az akadémiára, és rendőr lehet, ahogy a nagyapja. Egy pillanatra boldogság terült szét a szívében és szeretett volna nevetni, táncolni örömében, aztán eszébe jutott a testvére és a vállalkozásuk. – Na, most mi lesz? – morogta maga elé. Szerette a bátyját, és örült, hogy a sok veszekedés ellenére együtt tudtak dolgozni, ő pedig most felrúgná mindezt. Aztán eszébe jutott a barátnője, aki rábeszélte, hogy menjen el felvételizni és Will, aki mindig mellé állt, ha erről volt szó. Újra a lapra nézett, majd határozattan felállt, pénzt dobott az asztalra, összeszedte a papírokat és elhagyta a kávézót. Hazafele indult. Mikor a Francis–szel közös lakásukhoz ért, még egyedül volt, de mire összeszedte a ruháit, dolgait egy táskába, a bátyja is hazaért.

− Oh, hát itthon vagy, nagyon jó. Előhívattad a képeket? A megbízó már nagyon pattog – hadarta Francis, majd megpillantotta az öccse lábai mellett pihenő táskákat. – Te meg hova készülsz?

− Samanthához költözöm – jelentette ki Mark.

− De... honnan jött ez a hirtelen elhatározás? Azt beszéltük, csak akkor költözöl el, ha végeztünk a mostani munkával – zavarodott össze Francis.

− Kiszállok – mondta Mark. – Befejeztem a közös munkát veled, nem kémkedek többé senki után.

− Mi... miért?

− Felvettek az akadémiára, és most végig is fogom csinálni. Rendőr leszek– mondta Mark nyugodtan, bár a szíve belül fájt. Dönteni kellett. Vagy az álmát adja a bátyjáért, vagy a bátyját adja az álmáért. Bár reménykedett benne, hogy mind a kettőt megtarthatja.

− Szóval zsaru leszel – mondta Francis. – Ha megint nem sikerül letenni a vizsgákat, hozzám ne gyere sírva.

− Tőled mi másra is számíthattam – morogta Mark. Felkapta a táskákat és az ajtó felé indult.

− A részedet majd utánad küldöm.

− Oh, erről jut eszembe – Mark megtorpant, majd hozzávágta a Willtől kapott borítékot. – Ezt azért olvasd el, csak hogy tudd, mibe keveredsz. – Ezzel megfordult és remélte, nem utoljára lépett ki ebből a házból.

* * *

Csengettek. Frank O'Connor egy szempillantás alatt az ajtónál termett. Miután kinyitotta, rámosolygott az ajtóban álló szőke, szürke szemű fiatal fiúra.

− Szia, Iván! Nagyon köszönöm, hogy átjöttél.

− Jó napot, Mr. O'Connor – köszönt a fiú erős orosz akcentussal. – Nagyon szívesen segítek önöknek.

− Gyere beljebb! – lépett el az útból Frank. – Remélem, értesz a számítógépekhez, mert Annie megígérte, hogy felhív minket Skype-on vagy mi a csodán, de az a masina teljesen kikészít bennünket. Nicknek beszélhettünk, semmit sem csinált. Katie meg csak a következő busszal jön meg a táborból. Legalább bekapcsolhatta volna valamelyik.

Miközben mindezt elmondta, bekísérte a szomszéd fiút a nappaliba. Iván és a családja alig pár hónappal ezelőtt költöztek a mellettük lévő tanyára Oroszországból, ezért is törte ennyire az angolt. Bár nem sok mindent tudtak róluk, mégis szerették őket, mert amikor kellett, segítettek, mint ahogy most is, kedvesek voltak és a gyerekek is jól megtalálták a hangot.

− Jó napot, Mrs. O'Connor, ezt anyukám küldi önnek – nyújtotta oda a kezében tartott tányért a nőnek.

− Oh, Iván, igazán nem kellett volna – mosolygott Julia és bekukkantott a fólia alá. – Orosz sütemény?

− Da. Na, hol az a gép?

− Itt van ez az átkozott – mutatott a sarokba Frank. – Egyszerűen nem engedelmeskedik. Be sem tudjuk kapcsolni.

− Pedig nem olyan nehéz – ült le mosolyogva a gép elé Iván. – Nézze, ezt kell megnyomni. – Mutatott egy gombra a gépházon. – Utána bekapcsoljuk a monitort és várunk.

− Hát, Iván – vakarta meg a nyakát Frank. – Ez bizony nem lesz egyszerű, kész őskövületek vagyunk ehhez.

− Ugyan, ne mondjon ilyet, Mr. O'Connor. Csak rá kell jönni a nyitjára. De jobb lesz, ha ideül az én helyemre. Jöjjön! – Ezzel felállt és átadta a helyét a férfinak. Miután megjelent a kép, Iván magyarázni kezdett. – Ezt hívjuk asztalnak, látja, itt vannak az ikonok, az internet, a Skype, a szövegszerkesztő és a többi program, ami a gépen található. Ezeket mind az egérrel tudjuk megnyitni. Tegye rá a kezét és vezesse a kis ikonra. – A férfi reflexből kidugta a nyelvét, ahogy mindig, amikor nagyon koncentrált valamire. Ugyan többször félrerántotta az egeret, végül sikerült odavezetni a Skype ikonjára, és rákattintott. – Kétszer, Mr. O'Connor. Gyorsan, egymás után. – A férfi arcán hatalmas mosoly terült szét, amikor végre kinyílt az ablak. – Na, látja, nem is olyan nehéz. Most pedig írja be a jelszót és a felhasználónevet, ide – mutatott Iván a képernyőre.

− Felhasználónév és jelszó? Húha, fiam. Valamit mondott Nick, de... Drágám! – kiáltott ki Frank a konyhába. – Mit mondott a fiunk, mi a felhasználónév meg a jelszó? Tudod, ehhez az izéhez.

− Ott van a szekrény szélén.

− Áh, igen. Megvan! – mondta boldogan a férfi, majd visszaült a gép elé. Többszöri próbálkozás után és miután Iván majdnem felrobbant a szerencsétlenkedés láttán, sikerült feljelentkezni. Annie neve máris villogott. Iván megnyomta a hívás fogadásikont és a lány megjelent a képernyőn.

− Szia, Frank bácsi! – integetett Annie.

− Szia, kicsim! – felelte a férfi, mire a lány felvonta a szemöldökét.

− Nem hallak. Kapcsold be a mikrofont, akkor én is hallani foglak – magyarázta Annie, majd mosolyogva várt. Frank tanácstalanul Ivánra nézett, majd engedte, hogy a fiú nyomkodjon valamit a gépen. – Szia, Iván, jó újra látni. Azért sikerül kiokosítani őket?

− Megbirkózom velük – felelte Iván. – Hallasz?

− Most már igen. Szóval, Frank bácsi hogy vagytok?

− Furcsa, hogy nem vagy itt. Milyen Anglia? – kérdezte Frank, miközben Julia berobogott.

− Esős – felelte Annie. – Amúgy szép itt, igyekszem beilleszkedni, a lovak pedig... oh, istenem, olyan szépek.

− Találtál barátokat, drágám? – kérdezte Julia.

− Itt nagyon barátságosak, egy lányt kivéve, de őt majd leszerelem. A régebbi lovász sokat segít, elmagyarázza az itteni dolgokat. Képzeld, Frank bácsi, van itt egy csődör, gyönyörű, koromfekete állat, állítólag nagyon gyors, de goromba. Te csináltál már ilyet. Hogyan tudnám megzabolázni?

− Ezt innen nehéz megmondani, főleg, hogy inkább édesapád foglalkozott az ilyen lovakkal – vakarta az állát Frank. – Általában két út van. Vagy nagyon határozott vagy vele és megmutatod, hogy te vagy a főnök, ő pedig engedelmeskedik, vagy pedig szeretettel. Sok ló, aki megsérül lelkileg a betörése során, félni kezd az emberektől, ezért lesz velük ellenséges. Győzd meg, hogy te szereted és tiszteled.

− Hát... azt hiszem, ez nem ilyen egyszerű – sóhajtotta Annie.

− Máris feladod? – döbbent meg Julia. – Te nem vagy ilyen...

− Dehogy adom fel! – mosolyodott el Annie. – Úgy ismersz engem?

− Akkor mi a baj?

− Honvágy – bökte ki Annie. – Találkoztam Stellával és kicsit... szóval előhozta az emlékeket, de azért bírom. Nem fogom feladni.

− Helyes – mosolygott Julia. – Ez volt az álmod, harcolj érte!

− És Nick merre van? – kérdezte Annie. - Van egy jó hírem a számára.

− Hát, édesem... fogalmunk sincs, merre jár a bátyád. Az utóbbi időben elég furán viselkedik, már ha észrevetted. Olyan zavart néha – mondta Frank. – Most is szó nélkül eltűnt. – Annie arcán komor gondolatfoszlány suhant át.

− Akkor megírom neki e-mailben. – Ezután igyekezett elterelni a témát a bátyjáról. Mesélt az útról, az interjúról, a helyről. Megígérte, hogy küld képeket a lovakról, és elmesélte mi történt Lisával, az új tanítványával, mennyire örül, hogy ott is gyerekekkel foglalkozhat, és kérte, ölelgessék meg a tanítványait helyette is. Végül többszöri elbúcsúzás után kilépett. Frank mosolyogva fordult a mellette álló fiúhoz.

− Nagyon köszönjük, hogy átjöttél, nélküled még mindig azzal küzdenénk, hogy bekapcsoljuk.

− Igazán semmiség – rázta a fejét Iván. – Összeírok maguknak egy használati utasítást, hogy eligazodjanak rajta.

− Azért hálásak lennénk – mosolygott rá Julia, majd átnyújtotta a kezében szorongatott tányért. – Ezt nektek küldöm.

− Köszönjük. Amúgy merre is van most Annie? Édesanyám kérdezte a múltkor, de nem tudtam megmondani.

− Newhaventől nem messze. Stefan Ashwin birtokán, de postacímet ne kérdezz!

– Mondd meg édesanyádnak, nyugodtan jöjjenek át egyszer ők is. Szívesen látjuk őket – ajánlotta Julia.

− Igyekszem meggyőzni őket, Mrs. O'Connor. − Iván ezután gyorsan kimentette magát, és elhagyta a házat. Miután elég távol került, előkapta a telefonját és tárcsázott.

− Newhaven. Ashwin birtok. Igyekezz! – Meg sem várta a választ, összecsapta a telefont és tempósan elindult a ház felé.

* * *

Annie elszorult torokkal ült a gép előtt. Minden boldogsága, amit az új munkahelyén kapott, és az öröm, hogy láthatta a családját megkeseredett. Torka kiszáradt, alig bírt nyelni. A tudat, hogy mi történik otthon nélküle, a szájában ragadt és nem mozdult. Megfullasztotta. Úgy érezte magát, mintha beleharapott volna valamibe, ami attól kezdve, hogy a szájába vette, csak nőtt és nőtt és nem engedte lélegezni. Felpattant a székből és az asztalhoz sétált, hogy felvegye a poharát. Miközben fel s alá mászkált, a gondolatai cikáztak, mint menekülő halak a cápa elől. Nem akart arra gondolni, milyen helyzetbe sodorta a bátyját azzal, hogy eljött tőle, ám a gondolat újra és újra visszajött, még keserűbbé téve a szájízét. Ivott egy újabb kortyot, majd undorodva visszaköpte és lerogyott a fotelba. Kezébe temette az arcát.

– Miért hagytam, hogy összejöjjön azzal a hülye libával? – kérdezte a csendtől. – Miért? Azt hittem, ő végre észhez téríti és felhagy azzal a hülyeséggel, hogy gyógyszerezi magát, de ehelyett még inkább teszi alá a lovat. Én meg ilyenkor nem vagyok otthon, a jó életbe! – Újra felpattant és megállíthatatlanul rótta a köreit az apró szobában. Miért nem mondom el Frank bácsiéknak? Ők biztos tudnák, mit kellene tenni egy drogossal. Ettől a szótól mindig elszorult a torka, mert továbbra sem tudta elhinni, hogy Nick ilyesmire vetemedett. Először csak egy-két tablettát kapott be, amire ráfogta, hogy fejfájáscsillapító, aztán mindig kitalált valamit, hogy mije fájt. Tudhattam volna. Már akkor rájöhettem volna, hogy ez nem normális. Nicknek sosem fájt semmije, legalábbis, amíg Stellával együtt volt. Miért hagytam szó nélkül mindent? Miért? Beszélnem kellett volna vele, hogy ez nem lesz jó. Az a liba pedig... miért hittem neki? Ugyanolyan gyógyszeres, mint Nick. Most pedig, hogy távol vagyok tőle, még annyira sem tudom szemmel tartani, mint eddig. Frank bácsinak pedig nem szólhatok... ki is térnének a hitükből... Nicknek is valami munka kellene inkább, hogy elfoglalhassa magát. Ilyen állapotban az állatokkal sem tud rendesen bánni, ők is érzik, hogy lelkileg mennyire összezavarodott. Én pedig semmit sem tudok tenni.

Annie lelkében ádáz csatát vívott a düh, a kétségbeesés és a tehetetlenség. A szíve lassan elvérzett a harcban; minden heg újra és újra felhasadt és mélyebb lett. A lány belerúgott a fotelba, és nem érdekelte a lábában végigcikázó fájdalom, mert még ezt is elnyomta a szívében lüktető kín. Visszaperdült a laptophoz, és e-mailt írt a bátyjának. Sokszor kitörölte a szavakat, mert egyiket sem érezte jónak, nem akarta zsarolni, mert nem érzete helyesnek, nem akarta szidni sem őt, sem a libáját, mert tudta, Nick feldühödik. Végül csak annyit küldött el neki: Hagyd abba, Nick! Tönkreteszed magad és mindenki mást! Stella írni fog neked! Fejezd be... kérlek... Hatalmasat nyelt, majd rákattintott a küldés gombra. Bár a gombócot nem tudta lenyelni, valamivel könnyebb lett.

Már-már majdnem kilépett, mikor meglátta a túl jól ismert e-mail címet. Újabb levél jött Tőle, alig egy hete. Nem nyitotta meg, de remegő kézzel bepötyögte a címet. Aztán csak ült, és nem tudta, mit írjon. Annyi mondanivalója lett volna számára; fájdalmas, dühös, könyörgő gondolatok, mégsem talált rá szavakat. Ült és bámulta az üres felületet, amit neki kellett volna megtöltenie szavakkal, gondolatokkal, fájdalmas kiáltásokkal. Mégsem tette. Reszkető ujjakkal gépelte be azt a pár szót, amivel tudta, tönkreteszi az egyik napját. Egyre csak azt lüktette a szíve minden egyes dobbanásnál, hogy nem akarja, nem akar vele beszélni, találkozni, összeveszni. Az agya azonban tudta, most nem a szívnek kell dönteni. Szia! Azt hiszem, ideje beszélnünk. Mindössze ennyiből állt a levél, mégis megakasztotta Annie lélegzetét. Egy év... egy hosszú év telt el azóta, most pedig újra a szemébe kell néznie. Lezárnia. Megölnie a köztük lévő kapcsolatot, ami nem is volt kapcsolat. Miután elküldte, a szíve vitustáncot járt a mellkasában. Lassan lecsukta a laptopot, majd úgy döntött, mennie kell. Későre járt, kint már besötétedett, ezért futócipőre cserélte a lovaglócsizmáját. Magára kapta a melegítő felsőjét, majd kilépett érzései börtönéből és igyekezett maga mögött hagyni a gondokat, de azok hozzá láncolva követték a hűvös estébe.

A felhők messze szaladtak mostanra, átadták helyüket a csillagoknak és a holdnak. A kitelt égitest ezüstös fénybe vonta a füvet és a susogó lombú fákat. A ház és a birtok csöndes volt, csupán a közeli erdőből ideszűrődő nesz, távoli kutyaugatás és a lovardából hallatszó nyerítés törte meg a csendet. A levegőt hűvös szellő mozgatta, Annie lába körül kezdődő ködfoszlányok kergetőztek. A lány mély levegőt vett és kellemes tempóban elindult. Vitte a lába előre, mindegy volt, merre megy, csak mozoghasson. Amikor úgy érezte, megfullad vagy sírógörcsöt kap, mindig lovagolni indult; olykor egész napra eltűnt, hogy ne kelljen senkivel sem beszélgetnie, de amikor nem maradt más választása, futni ment.

Ismeretlen területen csapódott a lába a talajra. Belélegezte a friss, vizes fű illatát, élvezte, ahogy a gyenge szél belekap a hajába. Igyekezett minden gondolatot kizárni a fejéből, kisöpörni, ahogy a padlást szokták, de sajnos a gond ragadós, kézzel-lábbal kapaszkodik beléd, és te csinálhatsz bármit, nem enged, csupán hátrébb húzódik a sötétbe. Nyugodj meg, Annie! Engedd, hogy a természet átjárjon! Ha nem vélte volna hallani már eddig is anyja hangját, amikor nagyon kikészült, azt hitte volna, megőrült. Most már nem csodálkozott rajta, hogy anyja régen hallott szavai visszaköszönnek az agyában a legmegfelelőbb pillanatokban. Egy másodpercre lehunyta a szemét, hallgatta a fák susogását, az állatok hangját, beszippantotta az illatokat, és érezte, hogy a futása más tempóra váltott. Lába követte a kitaposott utat a ház körül. Az ezüstös tóként csillogó fűszálak elnyelték lábainak dobogását és az őt követő léptek zaját. Annie felpillantott a csillagos égboltra. Legalább ez ugyanolyan, mint otthon. Az ég és a természet ugyanazt a hatást váltja ki az emberből, mindegy, merre jár. Megnyugtat, megtisztít.

Ám a nyugalomba hirtelen egy mobiltelefon pityegése hasított. Annie megtorpant, majd körbenézett. A körülötte lévő világ túl csöndessé vált. A feszültség felkúszott az idegszálain keresztül. Tekintete végigfutott a sötétségen, de semmi sem mozdult. Nézte a kerítésen túl elterülő erdőt, amelyet szürkévé varázsolt a fák között megülő köd. Ahogy a szél kergetőzött a köddel, furcsa alakokat alkotott, melyek táncra perdültek a holdfényben.

– A londoni köd tényleg a frászt hozza az emberre – morogta Annie az orra alatt, majd a lábára nézett, amit, úgy tűnt, a köd felfalt. Legszívesebben visszafordult volna, de ha már megtette a fele utat, olyan mindegy, hogy előre megy, vagy visszafele. Feszült izmokkal és idegekkel indult tovább az úton. Hallása kiélesedett, minden zaj felerősödött, vagy a félelme által kreált hangokat vetítette ki néhány árnyra. A távolból hallotta a birtokot védő két dobermann hangját és bár tudta, hogy ők senkit sem engednek a ház közelébe, mégsem nyugodott meg. Lába egyre gyorsabban csapódott a földnek, fokozta a tempót. Már nem járt messze a szobájától, amikor valaki a háta mögött termett. Annie megtorpant, érezte a nyakát csiklandozó meleg leheletet, de még mielőtt megfordulhatott volna, az alak előre lökte. Térde és tenyere a földhöz csattant. Ugyan nem látta, de reflex, vagy inkább megérzés miatt arrébb gördült, így a rúgás nem a bordáit, hanem a csípőcsontját érte. Egy pillanatra csillagokat látott, a fájdalom végigcikázott a testén. Átfutott az agyán, ki lehet ez az alak, de aztán már csak arra koncentrált, hogy közelebb kerüljön a falhoz és felállhasson. A következő ütés vagy rúgás a vállát érte, és már azon gondolkodott, mit tegyen, mikor a legközelebbi ajtó kivágódott.

− Ki van itt? – kiáltott ki Rita és felkapcsolta az elemlámpát.

− Rita – nyögte ki Annie és érezte, ahogy valaki elrohan előtte.

− Annie? Jézusom, mi történt? – ugrott oda hozzá a lány. Annie megfogta a kezét és feltápászkodott a földről. – Jól vagy?

− Megvagyok – mondta Annie a vállát masszírozva. – Csak tudnám, ez az alak hogy jutott be.

− Alak? – döbbent meg Rita, majd füttyentett. – Herkules! Ifiklész! – Vártak, de a két kutya nem érkezett meg, csupán távolabbi dühös csaholásuk hallatszott. – Megnézem, mit ugatnak. Te maradj itt.

− A fenéket! Veled megyek – közölte Annie és a lány után indult.

− Most támadtak meg. Menj vissza, Annie! – mondta Rita. – Különben is, mit kerestél ilyenkor idekint?

− Futottam – válaszolta Annie. – Amúgy maradok, nehogy téged is elkapjon.

Rita ezek után nem szólt semmit, hagyta, hogy a lány kövesse. Combig érő ködben gázoltak a kerítés felé, és Annie attól félt, el fognak tévedni, de Rita célirányosan ment előre. Hirtelen megjelent a két kutya feje, közvetlenül előttük.

− Lábhoz! – parancsolt rájuk Rita, mire a két állat odarohant hozzájuk és leült. – Add ide, Herkules! – nyújtotta ki a kezét a lány, és a dobermann egy telefon megmaradt darabjait ejtette a tenyerébe. – Na, jó ez már tényleg ijesztő. Előbb a szövetdarab, most meg ez.

− Úgy érted, hogy többször is jártak a birtokon? – kérdezte Annie.

− Nagyon úgy tűnik – morogta Rita. – Ezt holnap jelentjük Mr. Holmes-nak. Te meg elmész orvoshoz.

− Jól vagyok, nem megyek – jelentette ki Annie.

− Makacs vagy – rázta a fejét Rita, majd megsimogatta Herkules fejét. – Menjünk vissza és feküdjünk le!

A két lány csendesen sétált vissza, szorosan mellettük ballagott a két kutya. Annie Ifiklész fején pihentette a kezét, az állat meleg teste és a tudat, hogy megvédi, ha kell, kissé megnyugtatta. Csípőjébe minden lépésnél beleszúrt a fájdalom, agya azon pörgött, miért őt támadta meg. Persze, a válasz egyszerű volt, mert félt, hogy észreveszi.

– Biztos, hogy jól vagy? – érdeklődött Rita, amikor elválni készültek. Szeme végigfutott a lányon, miközben várta a válaszát.

− Jól vagyok, maximum egy ideig nem fogok futni. Jó éjszakát, Rita. – Annie megfordult, és az ajtaja felé vette az irányt. Sokáig látta a fényt, ami Rita szobájából szűrődött ki, mire a lány végre becsukta az ajtót. Annie érezte a mellette sétáló kutyát, ami egészen a bejáratig kísérte. Halkan megdicsérte, majd becsukta az ajtót. Lassan lecsúszott a földre és engedte, hogy a benne felgyülemlett adrenalin és félelem végigcikázzon a testén. Remegve ült, felhúzott térdekkel, mire kitört belőle a zokogás. Minden félelme, fájdalma, kétségbeesése és feszültsége végigfolyt az arcán.

* * *

Most sikerült meglógnod, Annie, mert én így akartam. Ha azt akartam volna, hogy meghalj, már nem élnél, és a kis Rita sem tudott volna megjelenni. Figyelmeztetés volt. Hogy tudd, nem aludhatsz nyugodtan, amíg én itt vagyok. Akarlak, Annie, és meg is foglak kapni, de előbb még játszunk egy kicsit.

Jó lesz? Mint régen... nagyon régen...