Stella Mr. Levigne és Dr. Dale után hagyta el a bokszot, de nem követte őket a folyosón, inkább körbenézett. Annie-t kereste a tekintetével, de sehol sem találta. Látta rajta, mennyire kiborult az újabb levél miatt, ezért is utálta folyton odaadni neki, de tudta, ha nem teszi és Annie megtudja, hogy hazudott neki, megharagszik. Már többször megfordult a fejében, hogy inkább ő maga hajítja a kukába a levelet, de úgy érezte, ő nem teheti meg. Ez Max és Annie ügye, amibe neki nincs beleszólása.

Lassan végig sétált a bokszok mellett, hátha meglátja valahol a lányt. Mosolyogva figyelte az állatokat, akik hangosan ropogtatták a szénát, vagy csendesen álldogáltak, ide-oda lendítve hosszú farkukat. Hálával tartozott Annie-nek, amiért megtanította lovagolni, hogy megszerettette vele ezeket az állatokat, és nem hagyta, hogy ott öregedjen meg azon a poros tanyán. Semmi mással nem tudta megköszönni, mint a barátságával, bár Annie ennyivel is beérte.

Amikor végre megpillantotta Annie-t, amint épp egy lovat tisztított egy kislánnyal, hosszan kifújta a levegőt. Nekidőlt az egyik oszlopnak és figyelte őt. Látta, hogy a mosolya nem igazi, bár mindenki mást át tudott verni, őt nem. Túl régóta ismerte, ahhoz, hogy tudja, ez a mosoly csak akkor jelenik meg az arcán, ha Max hírt ad magáról.

Sosem szóltak bele, ki kivel jár, vagy kit nézett ki magának, így annak idején Stellát sem zavarta, hogy Annie Maxszel kezdett. Örült, hogy a barátnője végre boldog és talált egy rendes fiút, legalábbis az elején azt hitte. Ám, ahogy Annie elkezdett panaszkodni, látta, mennyire kikészült egy–egy veszekedés után, egyre unszimpatikusabbá vált a fiú. Csak és kizárólag Annie érdekeit tartotta szem előtt, akkor is, mikor elhívta arra a partira. Nem akarta összetörni a barátnőjét, de azt sem hagyhatta, hogy Max hülyének nézze, és mindenki rajta röhögjön. Amikor hallotta Maxot másnak szerelmet vallani, ráadásul Annie és az egész város előtt, legszívesebben apró, pici darabokra cincálta volna, különösen azt a testrészét, amire olyan nagyon büszke volt. Már-már indult volna tenni valamit, bármit, csak ne vigyorogjon olyan öntelten, amikor Annie lassan, nyugodtan a fiúhoz sétált és lekevert neki egy pofont. Sosem fogja kiverni a fejéből azt a döbbent arcot, amit Max vágott, mikor Annie keze az arcán csattant. Persze tudta, hogy Annie nem fogja ilyen könnyen túltenni magát rajta. Körülbelül fél év kellett ahhoz, hogy a barátnője újra olyan legyen, mint régen, legalábbis látszólag. Tisztában volt vele, hogy a lányt belülről rágja szét az önmarcangolás, a düh és fájdalom. Ám sosem bírta leplezni a büszkeségét, hogy Annie nem rohant vissza a fiú karjaiba. Tudta, milyen fájdalomig szeretni valakit, mindent odaadni csupán egy pillantásáért, egy szaváért, egy ölelésért, de azt is, milyen elveszíteni ezt a valakit. A seb mély, fájó, lüktető. Minden emlék csak mélyebbre szúrja a tőrt, hogy aztán megforgassa benned, amikor boldognak látod mással.

Fojtogató sírás környékezte minden egyes alkalommal, mikor arra a fiúra gondolt, akit el kellett hagynia. Ott kellett hagynia Tennessee-ben, hogy követhesse az álmait, de ő még ábrándozott arról, hogy a távolság nem akadály. Nekik annak bizonyult. Amikor néha hazatért, már nem volt ugyanolyan, amióta pedig Nick továbblépett, minden otthon töltött perce szenvedéssé vált. Látta őt az új barátnőjével, akit ugyan nem gyűlölhetett, hiszen ketten mondták ki a szakítást, mégis féltékeny volt. A zöld szörnyeteg minden egyes alkalommal előbújt a szíve legmélyéről és suttogott, a szavai még mélyebbre lökték a tőrt a szívében. Így az utóbbi időben nem is járt haza, kialakította a saját életét Londonban, most pedig, hogy a legjobb barátnője a közelében lehetett, úgy érezte, jobb lesz minden.

Tekintete találkozott Annie-ével. Az a zöld szempár, amit már olyan jól ismert, most vívódott. Amikor ilyen szomorúnak látom, és főleg Max miatt, legszívesebben odamennék ahhoz a görényhez, és addig ütném, amíg lélegzik. Hogy miért nem vitte el a medve, mielőtt Annie találkozott vele? Vagy inkább magamat kéne seggbe rugdosnom, amiért minden levelet átadok neki. Miért csinálom? Miért nem hagyom egyszerűen a francba, és mondom azt, hogy nem jött új levél? Miért hallgatok mindig arra a nyomorult hangra, ami azt suttogja, adjam oda neki? Végre lezárhatnánk ezt az ügyet. Véglegesen. Túl hosszú ideje húzódik.

− Te is új lovász vagy? – riasztotta fel a gondolataiból a kérdés. Annie és a kislány állt előtte. Rájuk mosolygott és már majdnem megszólalt, amikor Annie megelőzte.

− Nem, ő Dr. Dale gyakornoka.

− Állatorvos leszel, mint Dr. Dale? – kérdezte a kislány, mire Stella bólintott.

− Igen, az leszek, ha sikerülnek a vizsgáim. És te mi szeretnél lenni?

− Én? – csillant fel a lány szeme. − Díjugrató, mint az anyukám.

− Ahhoz sokat kell ám lovagolni – mondta Stella, miközben Annie–t fürkészte.

− Tudom, de nem baj, szeretem ezeket az állatokat. Olyan okosak és nagyon sok szeretetet kapok tőlük. Elújságolom apának, hogy ügettem – jelentette ki Lisa, és elfutott.

Annie tekintete követte a lányt, majd Stellához fordult.

− Örülök, hogy itt vagy – előzte meg Annie–t.

− Én is örülök, hiszen olyan ritkán találkoztunk, amióta ideköltöztél.

− De most már itt vagy és felkötheted az alsóneműdet, mert annyi mesélnivalóm van, hogy arra nem lesz elég pár óra. El sem hiszed, mik történnek az emberrel, amikor a legjobb barátnője nincs mellette. – Annie csak mosolygott, majd hirtelen elkomorodott.

− Mi volt a levélben? – kérdezte.

Stella arcáról is lehervadt a mosoly, és pár percig habozott, mielőtt megszólalt.

− Nem tudom.

− Stella – suttogta Annie. – Mi volt benne?

− Gondolom az, ami a múltkor is, meg ami előtte és előtte. Kivételesen nem bontottam fel – felelte Stella, de közben elfordította a tekintetét.

− És a kísérőlevélben?

− Mindig ugyanaz, szerintem már több példányban tartja otthon, hogy ne kelljen mindig leírnia. Lassan meg kell változtatnom a címemet – morogta Stella.

− Stella – kiáltott rá bosszankodva Annie. – Mit írt?

− Miért érdekel még mindig? Annie, megsebzett, fájdalmat okoz neked minden egyes levele. Hagyd elmenni, Annie! Lépj túl!

− Még te sem felejtetted el Nicket – vágott vissza Annie.

− Ez tény, de így csak magadnak okozol fájdalmat. Vess véget ennek az egésznek! Új életet kezdhetsz itt, Angliában, ne hagyd, hogy Max és az emlékek gúzsba kössenek. Szakítsd le ezeket a mocskos köteleket és légy szabad! – ragadta meg a lány vállát. – Nézz körül, ez életed lehetősége. Az álmod teljesülni látszik. Engedd el a múltad, mindent, ami fáj.

− Könnyű mondani. Ha kisöprök mindent, ami fáj, én magam is eltűnök.

− Nem tűnsz el, mert itt vagyok és kirántalak a mocsárból, vagy ha kell, veled együtt süllyedek el.

Annie végre őszinte mosolyt villantott a lányra, majd hevesen átölelte.

− Nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen barátnőm van – suttogta a fülébe. – Sokszor nem tudom, mit csinálnék, ha te nem lennél.

− Dettó – vágta rá Stella. – Kivel beszélgetném át az éjszakát? Kivel beszélném ki a pasiügyeimet? Kivel röhögnék a semmin? Kivel sírnék, ha nem veled?

− Más barátnőddel – vigyorgott Annie, mire Stella legyintett.

− Tudod, rájöttem, nem az a fontos, mennyit vagyunk együtt, mennyit megyünk el bulizni, vagy mennyit tudunk együtt nevetni. Az a fontos, hogy akkor is a másik mellett álljunk, amikor sír, amikor lelkileg összetört, amikor dühös, amikor csapkod, amikor rajtunk tölti ki a fájdalmát. Együtt kell sírni vele, majd seggbe rúgni, ha már elég volt a hisztiből. Egy barátnak mindig lesz hely a szívünkben még akkor is, amikor lesz valaki, akit mindennél jobban szeretünk. Mert bizony a barátság nagyobb kincs, mint a szerelem.

− Csak a szerelem rózsaszínűbb – nevetett Annie.

− Ezzel nem szállok vitába – vigyorgott Stella is, majd összeborzolta Annie haját. – Szóval, te vagy itt a főnök? Mit akarsz, hogy szólítsalak? Főnökasszony? Asszonyom? Esetleg császárné?

− Eddig nem is tudtam, mi hiányzott a legjobban, de már rájöttem. Az, hogy néha nagyon hülye tudsz lenni – nevetett Annie.

− Ha nem lennék hülye, sok őrültségbe nem rángatnálak bele, és unalmas lenne az életed. Most mondd, hogy nem élvezted, amikor belerángattalak a szökőkútba.

− De, imádok zuhogó esőben a szökőkútban fürdeni, és utána rohanni a rendőrség elől. Tisztára élveztem a büntetést is, amit azért kaptam, mert a rendőrség vitt haza. Te mindig valami galibába keversz.

− Nem kell megköszönni, szívesen csinálom – vigyorgott Stella, és tudta, amíg Annie közelében van, nem is fogja tudni abbahagyni. Végre úgy érezte megtalálta az elveszett kirakódarabkát az életében. Levelezni több száz mérföldről nem volt ugyanolyan, mint itt most beszélgetni. – Hiányoztál.

− Te is hiányoztál nekem, Stella – mondta Annie. – Mindenkinek hiányzol odahaza.

− Nicknek biztos nem – morogta Stella.

− De, igen, még neki is – felelte Annie. – Tudom, közösen döntöttétek el, hogy befejezitek, de ettől függetlenül a barátjának tekint téged és bántja, hogy nem írsz neki.

− Tudod, nehéz úgy írni, ha minden egyes szavad az iránta érzett szerelemtől csöpög – nevetett fel keserűen Stella. – Vagy a mostani nőcijét szidnám. Hidd el, csak megnehezítenénk egymás életet. Jobb, ha mindennel szakítok, ami hozzá köt, kevésbé fáj.

− Velem is?

− Buta vagy – rázta a fejét Stella. – Veled még miatta sem szakítanám meg a kapcsolatot.

− De mégiscsak a bátyám – vetett ellen Annie.

− Mit érdekel az engem? Téged előbb ismertelek és szerettelek, mint őt, amúgy meg, mint mondtam, a barátság nagyobb kincs mindennél.

Annie csak mosolygott, majd figyelte, ahogy Lisa Mrs. Wise-szal együtt elsétál mellettük.

− Annie, holnap is jövök, jó? – kiáltott oda neki a kislány.

− Szeretettel várlak. Viszontlátásra, Mrs. Wise!

A nő a válla felett hátranézett rá, és Annie már arra számított, arra sem méltatja, hogy visszaköszön, amikor mégis megszólalt.

− Viszontlátásra, Miss O'Connor!

Miután elhagyták az istállót, Jack toppant melléjük a semmiből.

– Annie, áruld már el, hogyan tudtad arra rávenni ezt a hárpiát, hogy visszaköszönjön? Én már öt éve itt vagyok, de hiába teszek a kedvére, sosem köszön. Térden is állhatok neki, akkor se fog.

− Jó a meggyőzőképességem – kacsintott rá Annie, majd Stella felé fordult. – Stella, hadd mutassam be neked Jacket, az egyik itt dolgozó lovászt. Jack, ő Stella; Dr. Dale mellett van gyakorlaton és a legjobb barátnőm.

A lány mosolyogva felé nyújtotta a kezét, de amikor Jack szó nélkül hozzá lépett és két puszit nyomott az arcára, döbbenten nézett rá. Nem volt hozzászokva, hogy vadidegenek puszilgatják, főleg, hogy nem is szerette az emberek túlzott közelségét. Tekintete elidőzött a fiú arcán, erős vállain, napbarnított bőrén, aztán, mikor rájött, mit is néz, szorosan lehunyta a szemét. Nem, Stella nem csorgatja a nyálát egy vadidegen után. Most főleg nem. Itt a nyakamon a vizsga, tanulnom kell. Stella nem lesz most szerelmes, különben seggbe rúgja magát, de jó erősen.

− Stella! – kiáltott rá Annie, mire a lány összerezzent. Jack éppen ekkor tűnt el a sarkon a talicskát tolva.

− Igen?

− Stella megint a fellegekben jár... mégis hogyan tudsz te tanulni?

− Gyorsan és ügyesen, de mit kérdeztél?

− Azt, hogy neked nincs-e honvágyad. Én most legszívesebben hazarohannék, a jól ismert arcok közelségére vágyom

Stella mosolyogva vállon veregette.

− El fog múlni. De, visszatérve Maxra...

− Inkább ne térjünk vissza rá!

− Úgy gondolom, jobb lenne találkozni vele és végleg lezárni ezt az ügyet.

− Hogy mi? – döbbent meg Annie. – Te meghibbantál? Nem beszélek vele.

− Olyan makacs vagy, mint hét öszvér. Beszélj vele és mondd meg neki, hogy hagyjon békén. Ha kell, pofozd fel megint, de ha csak hallgatsz, és nem válaszolsz, akkor folytatja. Zárd le ezt az ügyet! Végleg.

− Nem tudom – mondta Annie, miközben csavargatta a füle melletti hajtincset, mint mindig, ha tanácstalan volt. – Szerinted rángassam el ide, Newhavenbe? Utazzon ennyit azért, hogy megmondjam, elegem van?

− Nem hiszem, hogy nagyon rángatni kell, és innen nincs messze London – vont vállat Stella. – Csak egy szavadba kerül és rohanni fog.

− Itt van Londonban? – kiáltott fel Annie.

− Áh dehogy... pusztán feltételes módban beszéltem, csak elfelejtettem ragozni a szavakat – gúnyolódott Stella. – Persze hogy itt van, ha nem így lenne, nem mondanám.

− Jól van, na! De akkor sem tartom jó ötletnek.

− Szerintem pedig az – mosolygott Stella, mire Annie csak morgott valamit az orra alatt.

A köztük beálló rövid csendet egy férfi hangja szakította félbe, aki egy bizonyos Maryt hívott. Annie megpördült és Valt pillantotta meg kezében egy lábossal. A fiú nagy szemmel nézett rá.

− Mi van?

− Itt mindenki lopakodik, vagy csak mániátok a szívrohamot hozni az emberre? – kérdezte Annie.

− A lopakodás az én szakterületem, ki merte elbitorolni? – tettetett felháborodást Val.

− Az előbb Jack ijesztett meg minket – közölte Annie.

− Érdekes, ő tudtommal csak hangoskodva tud közlekedni.

− Hallok ám! – kiáltotta Jack az egyik bokszból.

− Tényleg? Pedig már reménykedtem, hogy megsüketültél – vágott vissza Val, majd elfüttyentette magát. – Mary!

− Hahaha – morogta Jack

− Ki az a Mary? – érdeklődött Stella, de épp, hogy elhagyta a száját a kérdés, egy öreg, zsemleszínű labrador cammogott el mellette.

− Ő Mary – felelte Val, majd leguggolt. – Gyere, öreglány, itt a reggeli. – A kutya lassan odasétált a tálhoz, amibe Val kimerte az eledelt, beledugta az orrát, majd megfordult és visszaindult. Val nagyot sóhajtott. – Ez így nem lesz jó. – Annie szomorúan figyelte, ahogy az eb elsétált mellette, majd megtorpant. A levegőbe szimatolt, majd Annie fele fordította a fejét és hozzá lépett, barna fejét a lábához dörzsölte, olyan erővel, hogy majd fellökte. – Annie, téged minden állat szeret?

− Általában igen – felelte Stella. – Amúgy hány éves a kutyus?

− Mary már túl van a húszon. Huszonhárom, huszonnégy éves lehet.

− Oh, ahhoz képest nagyon jól bírja – guggolt le Annie a kutyához és a fülét vakargatta. – Nagyon rendes gazdád lehetett.

− Mr. Ashwin első feleségének a kutyája volt, és az úr is nagyon szereti – felelte Val. – De mostanában nem nagyon eszik, így viszont hamarosan elpusztul.

Stella az állat táljára nézett.

− Próbáltatok pépes ételt adni neki? Valószínűleg vagy fájnak a fogai, vagy a rágófogak eshettek ki. Talán a leveses, pépes eledelt elfogadja.

− Ez jó ötlet. Megyek is, hozok neki a tegnap maradt levesből, hátha azt megeszi. – Val kisietett az épületből.

− Ki ez a jóképű fiatalember, akinek ilyen jó a segge? – kérdezte Stella.

− Na, de Stella! – szólt rá Annie. – Amúgy ő Val, a szakács.

− Szakács? Az álompasi: helyes, aranyos, jól néz ki és tud főzni. Nem csapsz le rá? – húzta fel a szemöldökét Stella.

− Nem – forgatta a szemét Annie. – Van ezernyi más dolgom is.

Miután Dr. Dale és Mr. Levigne megbeszélték az ügyeiket, visszatértek a két lányhoz. Dr. Dale felvázolta az útvonalukat Stellának, miközben az autóhoz sétáltak. Annie a kocsi mellett a barátnője fülébe suttogta.

− Ha te írsz Nicknek, én beszélek Maxszel.

− Nem szeretek veled egyezkedni, mert mindig te jössz ki jól – morogta Stella. Egyáltalán nem volt kedve írni Nicknek, és feltépni a régi sebeket, de lehet, ez kell mindkettejüknek a továbblépéshez. – Írni fogok neki.

− Úgyis megtudom, ha nem. – Stella mosolyt villantott rá, majd beszállt az állatorvos mellé a kocsiba.

Miközben elhagyták a birtokot és fák, mezők suhantak el a szeme előtt, elgondolkodott. Szerette annyira Annie-t, hogy jót akarjon neki és tudta, Annie is szereti annyira, hogy az ő érdekeit nézze. Ezért akarja, hogy beszéljek Nickkel. Azt akarja, hogy mi is lezárjuk a saját ügyünket csendben, veszekedés nélkül. Igen, mind a kettőnknek fájt, hogy félbe kellett szakítanunk a kapcsolatunkat, ami olyan szépen alakult. Igen, a távolság néha meggyilkolja a szerelmet. Könyörtelenül, hideg vérengzőként apró darabokra tépi, előhozza a féltékenységet, megingatja a bizalmat. Nem, nem mindenkinél van így... de nálunk így volt. Talán nem is szerettük egymást igazán? Nem, ezt nem hiszem... én szerettem, küzdöttem érte és meg akartam tartani, és megvalósítani az esküvői álmainkat, azonban ide jöttem, és valami megváltozott. Hiába gondolkodom már két éve azon, mi lehetett a gond, nem jövök rá. Magyarázat nélkül beletörődtem a sebekbe és nem akartam begyógyítani, mert tudtam, szerettem. Nem akartam játszani vele és nem akartam, hogy ő játsszon velem. Jobb volt véget vetni ennek. Vagy mégsem? Hiba volt feladni és továbblépni? Hiba volt ide jönnöm? Vagy mégiscsak jól tettük? Miért szorul össze még mindig a szívem, ha rá gondolok? Beleragadtam ebbe az undorító, bűzös mocsárba, ahonnan nincsen kiút, vagy ha van is, mélyen el van temetve, a szívemben. Ahhoz, hogy kijussak, döntenem kell. Végleg. Már nem táncolok vissza, döntöttem, szakítottunk, teljesen mindegy, mennyire fáj. Tovább fogok lépni, és megtalálom azt, aki tényleg hozzám való. De ez a valaki nem Nick... nem ő... nem hiszem, hogy ő...