Annie csapdába esett. Önnön emlékeiben ragadva hajtotta Sigfriedet futószáron a fedett pályán. Hallotta a ló fújtatását, patáinak ütemes dobogását, amelyek mintha szívének ütemét visszhangozták volna, de gondolatai messze jártak. Túl a reggeli veszekedésen, túl a megfelelni akarás mocsarán, túl minden határon és túl a tengeren, míg meg nem lelte Maxot. A mén kellemes tempót diktálva haladt körbe–körbe, s bár Annie odakészítette, nem használta az ostort, csupán ütemes nyelvcsettintésekkel jelzett a lónak. A teste ugyan itt volt, tette a dolgát, de az agya beleragadt a pókhálóba, melyet ő maga kreált. Emlékképek villogtak a szeme előtt, megmutatatták, hogy változott egy boldog kapcsolat – ami mindent átformált az életében – a másikat lelkileg összetörő ragaszkodássá. Boldog, szomorú, nevetős, sírós, dühös képek. Újra látta önmagát, ahogy zavartan mosolygott a karjai között, ahogy szerelmesen figyelte őt és mindent odaadott volna érte. A következő filmkockák azonban már nem a kezdeti boldogságot mutatták, csak a könnyeket, a veszekedéseket, a dühöt, a fájdalmat. A búcsút. A kép, ahogy szó nélkül kisétál az életéből, kitörölhetetlenül az agyába égett. Örökre elveszítette... legalábbis azt hitte.

Minden levelére emlékezett, de valamennyi a kukában végezte. Amit ő már lezártnak tekintett, a fiú nem tudta feldolgozni. Könyörgött, hogy fogadja vissza, kérte, felejtsen el mindent, ami történt és kezdjék újra. Miután Annie elkezdte felbontatlanul visszaküldözgetni neki a leveleket, Stellát próbálta rávenni, beszéljen vele és vegye rá, hogy meghallgassa. Annie azonban hajthatatlan volt. Könnyek égették a szemét, de nem engedte, hogy kibuggyanjanak és világgá kiáltsák a fájdalmát. Minden egyes levél, amiben megpróbálta helyrehozni az elkövetett hibáját, újra feltépte a már begyógyulni látszó sebeket. Ilyenkor érezte csak igazán, mennyi fájdalomgödör tarkítja útját, ám ezeket sosem tudta befoltozni. Egyre mélyebbek lettek, míg már attól félt, nem marad az útból semmi. Az új munka és környezet elhomályosította az emlékeket, a szíve végre örült, boldognak érezte magát; aztán jött a levél és újra felborított mindent.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy azt sem vette észre, Sigfried időközben odasétált hozzá, csupán akkor, amikor a ló lökött rajta egyet. Annie meglódult, de szerencsére meg tudott állni, ezután az állathoz fordult. Szeretetteljesen végigsimított az orrán.

− Jól vagyok. Kicsit elgondolkodtam. Tudod, Sigfried, nagyon szerettem őt, Maxot... de megsebzett. Túl mélyen ahhoz, hogy elfelejthessem. Vagy csak azt hiszem, hogy szeretem? – Arcát a ló nyakához simította és belélegezte az illatát. – A szerelem nem azt jelenti, hogy magadat el kell felejtened és szenvedned. Meg kell találni a boldogságot, de úgy, hogy te magad azért megmaradj. A mi kapcsolatunk nem volt ilyen. Elvesztem. Csak az volt, amit ő akart, csak azt csináltuk, amit ő szeretett, csak neki lehetett igaza. Ráadásul másnak vallott szerelmet a szemem előtt. Hol voltam én ebben a kapcsolatban? Hol, Sigfried? Elvesztem a szemében, elhittem neki mindent, becsuktam a fülem, pedig bár ne tettem volna! Megetetett a hazugságaival, magához édesgetett, megszerettem, majd összetört. De ha ezeket tudom, miért szenvedek még mindig? Miért nem vagyok képes lezárni, ha egyszer fáj? Tényleg ilyen a szerelem? – Szorosan átölelte a ló nyakát, mintha belőle akarna erőt meríteni. Az illata megnyugtatta, az otthonára emlékeztette, ahol mind a szüleinek, mind neki ilyen illata volt; beléjük ivódott, egy volt velük. Arra is emlékezett, Max mennyire utálta mind ezt, mind a lovakat. – Annyi a szerelem lényege, hogy fájjon, és ne tudjuk elengedni azt, aki tönkretett minket? Felejteni akarok... de azok a levelek... Néha tényleg elhiszem, hogy megbánta és újra akarja kezdeni. De mi értelme lenne? Már nem szeretem úgy, mint régen, a bizalom pedig elszállt. Minek is próbálkozzunk, ha úgysem sikerül? – Annie felemelte a fejét, belenézett a ló nagy barna szemébe. – Szerinted mit csináljak?

A mén lassan elindult, a futószár surrogva csúszott ki Annie keze közül és puffanva a homokos talajra ért. A lány elgondolkodva követte a szemével a porba húzott nyomot. Pont, mint a szívünk. Vannak emberek, dolgok, érzések, amik áthaladnak rajtunk, néhányuk elszáll messze, nyomtalanul, mások azonban mély nyomokat hagynak bennünk, amiket nem tudunk kitörölni. Bennünk maradnak, a szívünkbe kapaszkodnak, és nem eresztenek. Teljesen mindegy, hányszor próbáljuk meg kisöpörni onnan őket, mindegy, hányszor ássuk fel a talajt, a nyom megmarad. A fájdalom, mint a gaz, gyökeret ver a szívedben, minden más virágot kipusztít, míg a végén már nem marad semmi, csupán a gyom, amit nem tudsz kiirtani. Megfertőz és megfojt. Talán ezért nem vagyok képes elengedni. Túlságosan is a részemmé vált. Gyökerestül kellene kitépnem és messzire hajítanom, hogy végre megszabaduljak, mégsem tudom megtenni. Mert... mert félek, hogy akkor nem marad abból a részemből semmi. Ez a semmi pedig ijesztő.

Összerezzent, amikor a ló felnyerített. Felkapta a fejét és megpillantotta Sigfriedet, amint az odakészített nyereg mellett áll és lökdösi.

– Azt szeretnéd, ha kimennénk?

Az állat dobbantott a lábával és csak nézett rá. Annie észre sem vette, milyen gyorsan szelte át a fedett pályát. Hevesen dobogó szívvel nyergelte fel a lovat, ahogy mindig, amikor lovagolni indult. Halkan beszélt hozzá, bár ő maga sem tudta, mit mondott neki. Nagyot dobbant a szíve, amikor végre a hátán ülhetett, érezte maga alatt a hatalmas jószágot lélegezni, a meleget, ami a testéből sugárzott és a köztük lévő köteléket. Ő ugyan úgy gondolta, hogy a pályán fognak mozogni, Sigfried azonban máshogy döntött. A nyitott ajtó felé vette az utat, ahol a gyenge szél néha besodort néhány esőcseppet. Annie a fejébe húzta a védősisakot, alá tűrte rövid haját, nehogy megázzon, majd felhúzta a kesztyűt.

– Biztos, hogy ki akarsz menni az esőbe? – Sigfried csak toppantott egyet és fel-le mozgatta a fejét. – Hát legyen! – suttogta Annie, majd rövidre fogta a szárat, és sarkával gyengéden megbökte a ló oldalát. Először lassan sétáltak, hogy megszokják egymás mozdulatait. Nem kellett hozzá sok, hogy Annie vágtába ugrassa. Ahogy ők ketten együtt mozogtak a csendes esőben, Annie-ből úgy távozott a feszültség és a fájdalom. Ezekben a percekben állat és ember eggyé olvadt, együtt élvezték a szelet, ami az arcukba csapott, a csendesen szitáló esőt és a mozgást. Annie úgy érezte, ilyenkor önmaga lehet, nem kellett szerepet játszania, nem kellett mosolyognia, ha nem volt jó kedve. Ezek a teremtmények nem kértek semmi mást, csak szeretetet és tiszteletet, amit ők is megadtak a rajta ülő embernek, ha az megérdemelte.

A lány kissé felemelkedett a nyeregből, lehunyta a szemét és engedte, hogy Sigfried repüljön. Hevesen dobogó szívvel vágtáztak. Az egész lényét betöltötte a nedves fű, a friss levegő és a ló illata. A szíve kitárult, a gyomot kifújta a szél, és végre újra boldognak érezte magát. Bár könnyek folytak végig az arcán, mosolygott. Megszabadult a fájdalomtól, rövid időre szabadnak érezte magát, Max minden emléke törlődött a fejéből. Hosszú sóhaj szakadt ki belőle, majd kinyitotta a szemét. Tekintete végigszaladt a távolban susogó erdőn és elhatározta, ha lesz egy kis szabadideje, felnyergeli az egyik állatot és ellátogat arra. Bár csendesen esett az eső, mégis bőrig ázott, Sigfried szőre is vizesen csillogott, orrán keresztül párafelhőket eregetett. A lány ügetésre váltott, miközben figyelte a ház felől közeledő két esernyőt. A feketét és a rózsaszínt. Lépésre fogta a lovat és kérdőn nézett a hét év körüli kislányra és a mögötte magasodó vékony, hosszú, sötét hajú, negyven év körüli hölgyre. A kislány szélesen rámosolygott és integetett neki.

– Te vagy az új lovászlány? – kiáltott oda.

– Igen – felelte Annie, a kerítéshez vezette a mént és leugrott a hátáról. A kislány mindeközben a zsebében kutatott, elővarázsolt egy kockacukrot és Sigfried felé nyújtotta. Annie elmosolyodott, mikor a ló ropogtatva megette azt, majd a kislányhoz fordult. – Annie vagyok.

– Én pedig Lisa, és ezek a lovak az apukámék – jelentette ki büszkén. – Amúgy lovagolni jöttem.

– Mr. Levigne még itt van? Lisa csak és kizárólag nála lovagol – mondta hidegen a nő. Annie ránézett, és nem tudta eldönteni, hogy mindenkivel ilyen, vagy csak ő nem szimpatikus neki.

– Igen, még itt van – felelte Annie. – Amúgy Annie O'Connor vagyok.

A nő fagyosan végignézett rajta: a csizmáján, a kantáros nadrágján és az átázott, bő kék pólóján, de végül mégis elfogadta a felé nyújtott kezét.

– Mrs. Wise, Lisa nevelőnője – mondta, majd a kislányhoz fordult. – Gyere, Lisa, keressük meg Mr. Levigne-t. – Azzal kézen fogta Lisát és a lovarda felé indultak. Annie a tekintetével követte őket egy ideig, majd ránézett a mellette ácsorgó lóra.

– Azt hiszem, ő sem kedvel engem. Tudod, furcsa, hogy ennyien nem szeretnek itt, de legalább ti, lovak nem úgy döntötök, hogy ki szimpatikus és ki nem. – Szeretetteljesen megpaskolta az állat nyakát. – Na, gyere, menjünk be, mert mind a ketten megfázunk. Kapsz egy finom almát, jó? Köszönetképpen, amiért engedtél lovagolni a hátadon. El sem tudod képzelni, milyen sokat segített. Sokszor próbáltam már elmagyarázni, miért jó lovagolni, de aki nem csinálja, az nem érti. Nem tudja felfogni, milyen szabadságot, nyugalmat és boldogságot ad együtt mozogni veled. Ezt csak átélni lehet, elmagyarázni nem. Bár nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de remélem, ugyanazt élitek át, mint mi, emberek.

Miközben beszélt, besétáltak az épületbe, leszerszámozta Sigfriedet, és a bokszába vezette. Egy-egy ilyen különleges alkalom felért egy tisztító kúrával, vagy egy jó nagy sírással – megtisztult, megnyugodott. Lecsutakolta a lovat, hogy könnyebben megszáradjon, közben halkan dudorászott.

Hirtelen a neve visszahangzott végig a folyosókon. Mosolyogva megpaskolta Sigfried nyakát, majd kilépett a bokszból és Mr. Levigne felé igyekezett, aki Lisával és Mrs. Wise-szal együtt állt az egyik boksz mellett.

– Higgye el nekem, asszonyom, Annie ugyanolyan jól meg tudja tanítani Lisát lovagolni, mint én. Sőt, ő kifejezetten gyerekekkel foglalkozott eddig, tud bánni velük.

– Szerintem, aki azt tanítja a gyerekeknek, hogy esőben lovagoljanak, az nem alkalmas a feladatra – felelte Mrs. Wise.

– Annak, hogy én esőben lovagolok, semmi köze ahhoz, hogyan kell egy gyereket megtanítani lovagolni – felelte Annie jókedvűen. – Azután, hogy én megtanítom kezelni az állatokat, ő dönti el, mikor és hol lovagol. Mellesleg, ilyen időben sem okoz nagy problémát, maximum sáros lesz.

– Igen, mint maga.

– Nos, képzelje, a sár nem fertőző és ki lehet mosni – kacsintott a lány, majd lehajolt Lisához. – Szóval, nyergeltél fel már valaha lovat?

– Nem, eddig még nem – csillant fel Lisa szeme.

– Akkor most fogsz. Ha nem tanulod meg, sosem fogsz tudni egyedül lovagolni. Lehet? – fordult Mr. Levigne felé, aki csak bólintott. – Melyik lovon szoktál lovagolni?

– Junón, a haflingin – felelte Lisa, majd megragadta Annie kezét és a boksza felé kezdte húzni. – Nagyon szeretem őt, bár mindegyiket szeretem.

Lisa ugyan csicsergett a fülébe, Annie hallotta, hogy Mrs. Wise hevesen tiltakozik az ellen, hogy ő tanítsa Lisát, pláne, hogy a kislány még nem elég tapasztalt felszerszámozni egy lovat. Annie megnyugodva hallgatta, hogy Mr. Levigne azonnal a védelmére kelt és biztosította a nőt, jó kezekben van a kislány.

Annie ettől a pillanattól kezdve tényleg úgy érezte, hogy hazatért. Imádott gyerekekkel foglalkozni, mert bennük még nincs meg az az előítélet, ami a felnőttekben igen. Ők nem az alapján döntenek, hogy milyen ruha van rajta, hogy milyen beosztásban dolgozik itt, hogy a többi felnőtt mit mond róla, vagy hogyan viselkedik a közelében. Ők még érzés alapján döntenek. Megérzik, hogy szeretik-e őket, és ehhez nem kell semmi más, mint hogy az illető szemébe nézzenek és váltsanak vele néhány szót. Ők még nem ítélnek el senkit, tisztának látnak mindenkit, egy-két kivétellel. Ez persze egy idő után megváltozik; miután iskolába kerültek és felmerték, mennyivel jobbak ők, csupán azért, mert több pénzük van, mint az átlagnak. De Lisa még nem ért el erre a szintre, ő még őszintén szerette a lovakat és barátságosan, szeretettel fogadta Annie-t.

– Sosem fogok tudni rendesen ügetni – sóhajtott Lisa, mikor Annie lépésre fogta a kancát, mert a kislány csak pattogott a nyeregben.

– Dehogynem, csak idő kell hozzá, ahogy mindenhez – felelte a lány.

– De már több hete gyakoroljuk, mégsem megy – szomorodott el Lisa.

– Ha nem hiszel benne, nem is fog menni. Emlékszem, én is hetekig szenvedtem, mire ráéreztem, hogyan kell. Az emberek nagy része azt hiszi, a lovaglás annyiból áll, hogy felülsz a ló hátára és uccu neki, már profi is vagy – mondta Annie, miközben a lányhoz sétált. – Ez azonban nem ilyen egyszerű. Egy lovas szíve együtt dobban az állat szívével. Amikor irányítod, akkor is együtt kell mozognod vele, nem szabad erővel rángatni. – Végigsimított Juno nyakán, majd ránézett a kislányra. – Bízol bennem és bízol Junóban is?

– Bízom.

– Akkor megmutatom, én hogyan tanultam meg ügetni. – A csuklója köré tekerte a futószár végét és hátrébb lépett. – Hunyd le a szemed.

– Tessék? – döbbent meg Lisa. – Csukott szemmel lovagoljak?

– Ha bízol a lovadban, tudod, hogy semmi olyat nem fog tenni, amitől neked bajod esne. Juno szeret téged, ahogy te szereted őt. Bízz benne, így is fogsz tudni lovagolni.

Lisa játszott pár percig a fülbevalójával, mint mindig, amikor gondolkodott, majd bólintott, megragadta a szárat és lehunyta a szemét.

– Jól van, most pedig ne figyelj semmi másra, csak rá. Ne akard más ritmusban mozgatni, válj eggyé a testével, érezd a mozdulatait, a szívdobogását. Gondolkodj az ő fejével! Ne törődj a környezeteddel, nincs szükség rá. Jól van, ügyesen csinálod.

Miután Lisa megszokta, hogy ilyen módon sétálnak, Annie ügetésbe ugratta a kancát. – Szorítsd a térded! Húzd ki magad! Most pedig kezdj el mozogni! Fel-le, fel-le. Érezd a ló ritmusát, ne akarj úgy mozogni, hogy neked legyen jó, ezzel csak rosszabb lesz. Na, látod, megy ez. Fel és le.

Miközben minden figyelme a kislányra terelődött, észre sem vette, hogy ketten állnak a karám mellett és őt nézik. Se Brigit, se Mrs. Wise nem nézte jól szemmel, hogy Annie oktatja Lisát, a módszerről nem is beszélve.

– Jól van, Lisa, most pedig nyisd ki a szemed és próbálj nem kiesni a ritmusból. – A kislány arcán pillanatról pillanatra lett nagyobb a mosoly, mikor sikerült helyesen mozognia és nem kezdett el pattogni.

– Ügetek! – kiáltotta boldogan.

– Bizony, de azért figyelj oda! Juno! – csettintett a nyelvével Annie, mikor a ló lassítani akart. – Gyerünk, kislány. Üget! Lisa, tudsz már egyedül sétálni Junóval? – Miután a lány egy magabiztos „tudok hát"-tal felelt, Annie megállította az állatot és levette róla a futószárat. – Akkor levezetésként sétáljatok egyet. – Miközben feltekerte a szíjat, őket figyelte, hogy biztonságosan tudja-e vezetni a lovat, majd a karám széléhez sétált. Ekkor pillantotta meg a két nőt, amint rosszalló tekintettel bámulják. Hosszan kifújta a levegőt és arról győzködte magát, hogy nem fog velük veszekedni. Nincs értelme.

– Ezt mégis hogy képzeli? – fakadt ki a nevelőnő. – Csukott szemmel lovagolni? Maga megőrült? Meg is sérülhetett volna!

– Le is bénulhatott volna, ha leesik – szólt közbe Brigit.

– De nem esett le. Miért nem hisz nekem? Tudok gyerekeket oktatni – mondta Annie visszafogott dühvel. Ritkán veszett össze bárkivel is, ritkán dühöngött, de voltak napok, amikor már nem tudta leplezni temperamentumát. Ez a két nő pedig nagyon rossz napot választott ki arra, hogy másodszor is belekössenek.

– Mégis miért hinnék? Nem ismerem magát, alig egy napja van nálunk, de már visszabeszél. Amúgy nem bízom magában.

– Ahogy én sem – kotyogta közbe Brigit.

– Téged most senki sem kérdezett, Brigit – vágott vissza Annie. – Tudtommal semmi közöd Lisához, a mi gondunk nem erre a lapra tartozik – ezzel Mrs. Wise-hoz fordult. – Tudom, hogy az ön feladata megvédeni Lisát mindentől, de higgyen nekem, hogyha akár egyetlen gyerek is megsérült volna az oktatásom alatt, nem lennék itt. Otthon beteg gyerekeket tanítottam lovagolni, akikre sokkal jobban oda kellett figyelnem, mégsem volt egy baleset sem. Lisa nagyon tehetséges és szereti csinálni. Nem mindegy, ki tanítja meg?

– De...

– Ha bennem nem bízik, bízzon Mr. Levigne-ben. Nem vett volna fel, ha nem vagyok alkalmas a feladatok ellátására – felelte Annie.

– Mr. Levigne vak, ha nem látja, mennyire alkalmatlan vagy – mordult fel Brigit.

Annie mély levegőt vett, egy pillanatra lehunyta a szemét, de nem fordult a lány felé, úgy tett mintha meg se szólalt volna. Mrs. Wise már készült mondani valamit, mikor Lisa melléjük ért.

− Annie?

– Tessék, kicsim – mosolygott rá a lányra.

– Ha majd elég jól tudok lovagolni, akkor eljössz velem túrázni a közeli erdőbe? Van egy kedvenc helyem, amit meg akarok mutatni neked.

– Persze, majd te leszel az idegenvezetőm. – Lisa elhaladt mellettük, majd Annie a nőhöz fordult. – Nos, Mrs. Wise?

– Nos... szóval... – Többszöri torokköszörülés után a nő végül megszólalt. – Egyezzünk ki abban, hogy próbaidőt kap. Meglátom, Lisa hogy viszonyul önhöz és mennyire szereti. Nekem elsősorban Lisa érdekeit kell néznem.

– Soha sem tenném ki Lisát veszélynek – biztosította Annie, majd figyelte, ahogy kimegy, csak ezután fordult forró dühvel Brigit felé. – Élvezed, hogy keresztbe tehetsz nekem, ugye?

– Őszintén szólva, igen – vigyorgott elégedetten, mellén keresztbe font kézzel a lány.

– Nagyon érdekelne: miért utálsz ennyire?

– Tudod te azt, éppen három órával ezelőtt mondtam neked – morogta Brigit.

– Jó, és azon kívül? Az speciel nem az én saram, nem én döntöttem el, hogy felvesznek, hanem Mr. Levigne – sóhajtotta fáradtan Annie és már megbánta, hogy belekezdett ebbe a felesleges vitába.

– Mert irritál, hogy állandóan mosolyogsz, mindig vidám vagy, mindenkivel jóban akarsz lenni...

– Veled speciel nem – morogta Annie az orra alatt, de szerencsére a lány nem hallotta meg, hiszen megállás nélkül sorolta az indokait.

– Villogsz itt azzal, hogy te otthon miket csináltál, Lisát is magadhoz édesgetted, biztos hátsó szándékaid vannak ezzel kapcsolatban is. Unszimpatikus vagy, idegesítesz, már a jelenléted is zavar. Minden egyes szavadnál, mikor azt hiszed, hogy vicces vagy, viszket a tenyerem, hogy felpofozzalak. Ezen kívül alkalmatlan vagy a feladatra, hiszen te magad mondtad, hogy sosem edzettél még versenylovakat. Én viszont tudom, mit kell tennem.

– Legalább tudom, mi a bajod velem. De mint már többször is mondtam, Mr. Levigne volt az, aki úgy döntött, felvesz. Én nem könyörögtem, hogy legyen enyém a munka. Az, hogy neked ez nem tetszik, a te bajod – vont vállat Annie. – Reklamálj a főnöknél!

– Éppen azt csinálom – sziszegte Brigit. – Hivatalosan te vagy a főnököm, most, hogy Mr. Levigne nyugdíjba ment.

– Hah, azt azért nem várod el tőlem, hogy rúgjam ki saját magam, ugye? Esetleg szó nélkül engedjelek a székembe? – gúnyolódott Annie.

– Ez például egy jó megoldás lenne.

Annie csak a szemét forgatta a válasz hallatán.

– Hogyan tudnám bebizonyítani neked, alkalmas vagyok arra, hogy elvezessem ezt a lovardát?

Brigit szeme gonoszan felcsillant, ami miatt Annie már meg is bánta a kérdést.

– Kössünk alkut. Ha megszelídíted Lirt, akkor elfogadom, hogy te vagy itt a főnök és megpróbálok normálisan viselkedni veled. Ha nem tudod megtenni, felmondasz.

Annie egy pillanatig döbbenten nézett rá, majd elfogadta a felé nyújtott kezet.

– Rendben. – Ha lúd, legyen kövér, mi, Brigit? Na, nem baj. Jössz te még hozzám kedveskedve, erre mérget vehetsz. Egyetlen ló sem járt túl eddig az eszemen, Lir sem fog ki rajtam.

– Mellesleg úgy én is könnyen bejutottam volna, ha úgy néznék ki, mint Mr. Levigne és a szeretője gyereke – vágta oda Brigit, majd Annie arcát mélyen a tudatába égetve megfordult és vigyorogva elsétált.

A lány döbbenten állt a karám mellett és nem tudta hova tenni Brigit mondatát. Egy pillanatra minden megfordult körülötte, az emlékképek zavarosan, összemosódottan kavarogtak az agyában. Csupán egyvalami üldözte őt minden sötét, megfakult képen. A zöld szempár.