Justin Ashwin a szemét forgatva hallgatta az illetőt, akivel telefonon beszélt. Míg várt, hogy a telefonpartnere befejezze a túlságosan is hosszúra nyúlt magyarázatot, kinézett az ablakon. A kocsi már elhagyta a várost és most zöld fák között futó, aszfaltozott úton közelítettek az úti céljuk felé.

− Nem érdekel a további magyarázkodás. Majd ha lesz valami, ami fontos is, akkor szóljatok! – Ezzel megnyomott egy gombot és a hátsó ülés másik felére hajította a telefont. Hatalmasat sóhajtott, megdörzsölte a homlokát. Csupa hülyékkel vagyok körülvéve. Komolyan mondom, kezdem úgy érezni, a környezetemben én vagyok az egyetlen normális emberi lény. Jó, Lisa kivétel, de ő még kicsi... Néha igazán jó lenne elköltözni és értelmes emberekkel beszélgetni. Vagy ha apámat rá tudnám venni, hogy rendezzen legalább egy estélyt... Áh, szép álom. Ideje felébrednem. Apát akkor veszem rá, hogy bárki mást a palotájába hívjon, ha majd vörös macskák potyognak az égből. Azóta nem tehette be senki a lábát a házba, amióta az eszemet tudom. Nem is értem, hogy lehet valaki ilyen savanyú és magány-mániás, és így akar ő miniszterelnök lenni? Nem értem őt. Bár mikor értettem? Stefan Ashwin volt a megközelíthetetlen, a nagy ember, aki mindenkitől távol tartja magát, aki nem érzi jól magát a társaságban és nem jár el sehova. Miért kellett nekem ilyen családba születnem? Vagy ha mégis muszáj volt, miért kellett anyának meghalnia? Inkább vált volna el az apámtól és vitt volna magával engem és a nővéreim. Akkor talán Beth még mindig élne, Helena pedig nem abban a siralomházban sínylődne. Miért maradt mellette? Miért hagyta, hogy tönkretegyen minket, ahogy mindenkit a közelében? Nem véletlenül vált el tőle Lisa édesanyja is... mondjuk azt a nőt ne vegyük egy kalap alá az én anyámmal, ő sosem mondott volna le rólunk.

Az autó döccenve megállt, kiszakítva őt a gondolataiból. Tekintete a hatalmas, sárgára festett házra esett. Bárki, aki csak ránézett, egy egyszerű, erkélyes, bármelyik előkelőbb utca képébe illő épületet látott, de Justinban rossz emlékeket idézett. Nézte az épületet, ahova bezárták az egyetlen nőt, akit igazán szeretett ezen a világon. Hatalmasat nyelt, keze már a kocsi ajtaját szorongatta, mégsem tudta kinyitni. Újra tíz évesnek érezte magát, újra azon a bizonyos napon volt, amikor először jött ide az apjával. Sosem titkolták előle, hogy Helena hova tűnt egyik napról a másikra, de sokáig halogatták, hogy megmutassák a házat a fiúnak. Akkor is ugyanilyen elszorult torokkal, háborgó gyomorral ült a kocsiban, ahogy most, és ez azóta sem változott. Minden egyes alkalommal a szívébe hatolt a tudat, milyen körülmények között senyved itt Helena, és tisztában volt vele, hogy tehetetlen. Nem tehette meg, hogy hazaviszi, nem tehetett semmit azért, hogy kivigye innen. Úgy érezte, elárulta, becsapta őt.

− Bemegy, uram? – kérdezte a sofőr, darabokra tépve a gondolatait. Justin dühösen rápillantott a férfira, majd kivágta az ajtót és kiszállt. Erős szél fújta az arcába az esőt, sötét felhők vonultak az égen, szinte visszatükrözték a fiú érzelmeit. Felhajtotta a kabátja gallérját, behúzott nyakkal indult meg az ajtó felé. Mérgesen tenyerelt a csengőre, majd dideregve várt, hogy a hatalmas kovácsoltvas kapu kinyíljon. Végigsietett a hosszú, kacskaringós úton, most nem látott a házat körülvevő kertben embereket sétálgatni, üldögélni. Minden csöndes volt, hideg, nyirkos és üres. Kihalt, ahogy Justin szíve, amikor idejött; mindig meg kellett keményítenie és el kellett belőle űznie minden érzelmet, másképp nem bírta volna. Miután belépett a meleg előtérbe, nem nézett se jobbra, se balra, egyenesen a pulthoz masírozott. A hosszú asztal mögött egy fiatal, fehér ruhás, fekete hajú nő mosolygott rá.

− Jó napot, Mr. Ashwin! – köszönt a nő, aki már jól ismerte a férfit. – Helena ma nagyon jól érzi magát.

Justin erőltetetten rámosolygott és próbálta kizárni az agyából a szomszéd szobából kiszűrődő hangos kiabálást és zokogást.

– Felkísérem hozzá, jó?

A fiú csak bólintott, mert úgy érezte, szíve a torkában dobog, és hiába próbálta visszaküldeni a helyére, nem sikerült. Utált itt lenni, ahogy Helena is. Fejét mélyen lehajtva követte a fiatal nőt végig a folyosón, majd fel a lépcsőn. Nem akarta látni az itt lévőket, nem akarta érezni a szagokat, nem akart hallani. Nem akarta hallani a kiabálásokat, a sírásokat, amik tényleg az ember szívének mélyéről jönnek, a kacagásokat, amik nem voltak igaziak. Tekintetét nem szakította el a fehér járólapos padlóról, csak ment a már jól ismert úton. A nő ugyan szinte végig beszélt, de Justin semmit sem fogott fel belőle. Az agya kikapcsolt, csupán a szeme előtt lefutó emlékképeket látta. Róla és Helenáról... az anyjáról... hármukról... majd négyükről... Annyira elgondolkodott, észre sem vette, hogy megérkeztek, ezért nekiütközött a nőnek.

− Bocsánat! – morogta az orra alatt.

− Ugyan, Mr. Ashwin, semmi baj – mondta az ápolónő még mindig mosolyogva és Justin elgondolkodott, hogyan képes ilyen emberek között ennyi idő múltán is mosolyogni. Nicole kinyitotta az ajtót. – Helena, látogatód érkezett.

A fiú belépett a szobába, ami ugyanúgy nézett ki, mint az össze többi az épületben. Egy keskeny ágyon, két széken, egy kis asztalon kívül nem volt benne semmi más és mind tömör, nehéz fából készült. Egyáltalán nem otthonos és meleg, nem is hasonlított egy fiatal lány szobájára, minden annyira steril és túl tiszta. Az ablakkal szemben megpillantotta őt. Ott ült, és nézett ki az ablakon a külvilágra, ahogy mindig. Sötétszőke haját kontyba fogták, még jobban kihangsúlyozva vékony, beesett arcát, zöldes szeme homályosan meredt előre, arcán réveteg mosoly játszott. Vékony vállai előreestek, csont és bőr testén lógott a póló és a melegítőalsó.

– Magukra hagyom önöket, ha bármi gond adódna, csak csengessen! – mutatott Nicole az ajtó melletti kapcsolóra. – Nem hiszem, hogy sor kerülne erre, rendesen bevette a gyógyszereit.

Justin morgott egy köszönömöt és addig nem szólalt meg, míg be nem csukódott az ajtó a nővér után. Ezután odalépett a lányhoz és maga felé fordította.

− Szia, Helena! Hogy vagy? – A megszólított azonban csak nézett továbbra is maga elé és nem látszott rajta semmilyen érzelem. – Tudom, hogy tompa vagy a nyugtatóktól, de azért remélem, érted, amit mondok. – Justin eközben elővett egy fényképet, valamint egy medált, és a lány kezébe adta, majd ráhajtotta az ujjait. – Megtaláltam... megtaláltam őt.

Helena felnézett. Bele az egyetlen férfi szemébe, aki látogatta, és aki szerette. Az öccséébe.

− Megtaláltad őt – ismételte.

Justin megremegett. Olyan régen nem hallotta a nővére hangját, hogy szinte már nem is emlékezett rá.

− Igen – nyögte halkan.

Helena hirtelen megmozdult és átölelte a fiút. Az Ashwin család egyetlen fiú utódjának szíve hevesebben kezdett verni, a nővére, aki már régóta nem kommunikált senkivel, aki naphosszat csak ült és nézett maga elé, most magától ölelte át. Nem értette azt a szeretethullámot, ami a lány felől sugárzott, nem értette, miért éledt újjá. A gyógyszerektől, amit kap, tompának és érzéketlennek kellene lennie, ahogy mindig, ám most mégis heves érzelmeket mutat.

− Ugye tudod, hogy értelmet adtál az életemnek? – suttogta rekedten Helena, ami Justint arra a bizonyos éjszakára emlékeztette.

* * *

Szörnyű vihar tombolt az Ashwin birtok felett. Az eső hangosan kopogott az ablakokon és a tetőn, az égen végigcikázó hatalmas villámok ezüstösre festették a környezetet, rögtön utána pedig megdördült az ég, mintha ezernyi hordót gördítenének az ég dombján. Erős szél rázta, tördelte az ágakat, csikorgatta velük az ablakokat. A három, majdnem egyidős Ashwin gyerek a takaró alá bújva várta az orkán végét. Csend honolt. Most nem ült mellettük az édesanyjuk, hogy meséljen, énekeljen neki, játsszon velük, csupán azért, hogy elterelje a figyelmüket. Mindössze a vihar hangjait hallották. Az alig tízéves Justin összeszorította a szemét, amikor nagyot dörgött. Lépteket hallott. Apró csattanásokat, ahogy a meztelen talp csapódik a járólapnak. A léptek elhaladtak az ajtaja előtt, majd tovább mentek, végül hirtelen csönd lett. Túl hirtelen. A fiú lassan felült és hallgatózott, de csak a surrogó paplan hangját hallotta. Feszülten figyelt. Ajtónyikorgás. Az épületben csak egy nyikorgott, a mellette lévő szobáé. Beth szobájáé. Kipattant az ágyból, de még mielőtt elérte az ajtót, meghallotta a sikoltást. Éles, hangos, fájdalmas. Most már a saját meztelen talpának csapódásai töltötték be a fülét, majd a saját ajtaja döngő hangja, ahogy becsapódott mögötte. Majd csönd, amit csak a lélegzése tört meg. Egyre gyorsabban kapkodta a levegőt. Tudta, az elé táruló látványt sosem fogja elfelejteni. A vérbefagyott Beth holtteste az ágyon és felette a véres kést szorongató...

Helena kacagása rántotta vissza a jelenbe. A lány rávillantotta fogait.

− Vigyél haza!

− Nem tehetem – ugrott fel a nővére mellől Justin, bár maga sem emlékezett, mikor térdelt le a szék mellé. – Az orvosok nem engedik, nem vagy jól.

− Mit tudják az orvosok, hogyan vagyok? – csattant fel Helena. – Jól vagyok. Meggyógyítottál. Van értelme elhagynom ezt a négy falat. Miatta.

− Nem fognak kiengedni – rázta a fejét Justin. – Szükséged van a gyógyszerekre és...

− Nincs szükségem... sosem volt. Csupán azért tömnek tele nyugtatóval, hogy ne kelljen velem foglalkozni. Nem kell. Mocskosnak érzem magamat tőlük, gyengének, tehetetlennek, nem a magam urának. Elég volt.

− Helena, ez nem így megy... nem hiszem, hogy véletlenül kaptál gyógyszereket, mikor apu... idehozott – Justin nagyot nyelt és már megbánta, amit mondott. A törékeny lány lassan felemelkedett a székről, szeme dühös szikrákat szórt.

− Szerinted én őrült vagyok?

− Nem, dehogy! – próbálta csitítani a fiú, miközben az ajtó felé hátrált.

− De – sziszegte Helena, mint egy kígyó. – Arra utaltál, hogy őrült vagyok. Én normális vagyok. Nem vagyok olyan, mint akik itt élnek. Bezártatok ide, hogy ne kelljen foglalkoznotok velem, ebbe a börtönbe küldtetek, mert féltek tőlem. Féltek, mert meg akarok tenni valamit, amit ti is... Anya nem ezt érdemelte... anya nem... mi sem... Miért szerette őt jobban? Miért menekítette meg? Miért?

− Ő sem érdemelte meg – suttogta Justin, ám megbánni sem volt ideje. Mire felfoghatta volna, mit is mondott, Helena előtte termett és az arcának esett. Rövidre vágott körmeivel végigszántott az arcán, miközben azt kiabálta, elárulta őt.

− Te is őt véded... Miért? Sosem szeretted! Akkor támogattál... akkor kérted, tegyem meg... te is meg akartad tenni... Akarod most is! Mégsem segítesz nekem! Miért?

Justin megragadta a nővére karjait.

− Nem róla beszélek, hanem Beth-ről... Ő... Ő nem érdemelte meg...

Helena kitágult pupillával bámult rá, majd lassan térdre csúszott. Justin elengedte őt és csak figyelte, ahogy Helena a szájához emeli a kezét és elkezd előre-hátra hintázni.

− Beth... az én drága Beth-em... Elvette tőlem. Őt is ő vette el tőlem... annyira hasonlított rá... Annyira ő volt a középpont apánál, mert olyan, mint ő... anya... Anya miért nem tette meg, már akkor? Miért várt?

Justin mozdulatlanul figyelte, ahogy kinyílik mögötte az ajtó és két nagydarab ápoló siet be.

– Annyira fáj, Justin... Annyira hideg és sötét itt minden... belül... fáj... szabadulni akarok... felejteni... eltűnni a semmiben... a sötétségben... Jön! Közeledik! Megfojt! − Helena felkapta a fejét és az öccse szemébe nézett. – Segíts!

Ez volt az a pont, amikor a fiú megfordult és kirohant a szobából. Sokáig visszhangzott a fejében a nővére hangja, ahogy utána kiabált. Elszorult torokkal sietett végig a folyosókon, hogy minél előbb elhagyhassa ezt a helyet. Őt is gúzsba kötötték ezek a falak, a múlt láncait csörgették meg minden alkalommal, amikor csak betette ide a lábát. A múltét, amit feledni akart. Azt kívánta, bárcsak porig égne ez is, mint az istálló, ahol az anyja lelte a halálát. Köszönés nélkül hagyta el az épületet, mélyet lélegezve a kinti levegőből. Ám ez nem segített. Nem űzte ki a benne lévő démonokat, amik ki akartak törni. Minden egyes alkalommal, mikor ide látogatott, megfogadta, hogy soha többet nem jön, elfelejt mindent és új életet kezd. Mégis mindig visszatért. Helena miatt, maga miatt és miatta.