Abraham kinyitotta a konyhába vezető ajtót, de nagy sürgés-forgás helyett csendes, és majdnem üres helyiséget talált. Egyetlen fiatal fiú kávézott a pultnak dőlve, miközben kibámult az ablakon. Amikor meghallotta az ajtócsukódást, a férfi felé fordult. Abraham rámosolyogott a húszas évei közepén járó fiúra, aki aranybarna haját rövidre vágatta; kék szeme alatt sötét karikák húzódtak, mint aki rosszul aludt. Fehér pólójában még vékonyabbnak tűnt, szintén fehér nadrágjában még hosszabbnak látszottak a lábai; fekete köténye foltos volt a mindennapi használattól.
− Kérsz kávét? – kérdezte a férfitól, aki csak a fejét rázta. – Mr. Ashwin visszajön ebédelni?
− Nem, a városban fog enni. Justin sem lesz… Legalábbis nem nyilatkozott, hogy itthon óhajt ebédelni – felelte Abraham.
− Marha jó! – csattant fel a fiú. – Megint főzhetek Mrs. Wise-ra és a kisasszonyra. Tudod, én nem azért jöttem ide, hogy két ember kedvére tegyek, hanem hogy fejlődjek és kipróbáljam magam. Régen annyi parti és vacsora volt itt, gondoltam, ezen a helyen végre hasznosíthatom azt, amit tanultam és szeretek csinálni… Ehelyett főzök egy kislányra és a dadájára. Nem ezt terveztem.
− Tudom, Val. Régen ezen a birtokon minden más volt. Sokkal jobb, sokkal élettel telibb, de Anna úrnő halála után az úr… Megváltozott.
−  Anna úrnő – mondta elgondolkodva Valentine. – Sokat emlegetik őt, de semmit sem tudok róla.
– Mrs. Ashwinról órákig lehetne beszélni – sóhajtotta Abraham és elmosolyodott. – Mindig kedves volt, vidám, csodálatos partikat adott, mindenki szerette, mert igyekezett minden konfliktust kerülni. Velünk, a személyzettel is udvariasan beszélt, kért, nem pedig parancsolt; mikor édesapám meghalt, ő vigasztalt engem. Aztán megtörtént a baleset...  – A férfi arca elkomorult, mintha nem tudna az arckifejezésén uralkodni és az érzései kiütköznének rajta. – A halála után az úr magába roskadt, hagyta, hogy az a mocskos nőszemély kihasználja a gyászát és elvetesse magát vele.
– Kicsoda? – vonta fel a szemöldökét a fiú, mire Abraham összerezzent, mint aki el is felejtette, miről beszélt, és legyintett.
–  Ne is foglalkozz azzal, amit mondtam, kicsit elszaladt velem a ló. Mondd csak, Val, a... – de már nem tudta befejezni a kérdését, mert Brigit kicsapta az ajtót. A fiú összerezzent, a teste megfeszült és látszott rajta, hogy legszívesebben kirohanna a konyhából, de nem talált rá indokot. Brigit hatalmas mosollyal köszönt a fiúnak, aki feszülten viszonozta, majd a sötétbarna konyhaszekrényhez lépett. Elővett hat kék csíkos tányért és az asztalhoz vitte.
Abraham körbenézett a konyhában, végigtekintett a nagy, ezüstszürke gáztűzhelyen, a felette függő páraelszívón, a mellette lévő acél asztalon, ami a barna szekrénybe torkollott. Abrahammal szemben helyezkedett el a hűtő, amellett pedig a fagyasztó helyiség. A férfi elmosolyodott, mert szokás szerint nem talált egyetlen morzsát, húsmaradványt, tojáshéjat, vagy fehérjét sem a földön, sem az asztalon, pedig alig egy órával ezelőtt a fiú még a reggelit készítette. Tudta jól, hogy Valentin Askey nagyon vigyáz a konyhája tisztaságára, allergiás rá, ha csak egy paca is megmarad a padlón. A két alatta dolgozó fiatalt, Briant és Violát is próbálta erre tanítani, kisebb-nagyobb sikerekkel.
− Nincs palacsinta? – kérdezte Brigit, amikor leült az asztalhoz, mire Val kissé határozottabban tette le az utolsó tálat az asztalra, ahol időközben megterített.
− Nincs. Ma reggel nem sütöttem – felelte hidegen a fiú, miközben a tűzhelyhez sétált és újabb adag kávét öntött magának.
− De én palacsintát akarok enni – nyafogott Brigit, mint egy kislány, és nagy szemeket meresztett a fiúra. – Nem sütnél nekem?
− Nem! – vágta rá Val. – Brigit, ezt direkt csinálod? Neked mindig valami olyan kell, ami nincs az asztalon. Komolyan mondom, szándékosan idegesítesz.
Abraham tekintete ide-oda vándorolt a két fiatal között, érezte a kettejük közti feszültséget. Val nem szerette a lányt, talán pont azért, mert túl feltűnően és túl erőszakosan akarta kiharcolni magának a fiú figyelmét.
− Nem is igaz, csak szeretem, ahogy főzöl – mosolygott Brigit, mint aki észre sem vette, hogy a fiút mennyire zavarja a jelenléte.
− Ez engem valahogy nem vigasztal – morogta Val a kávéját kavargatva.
Sűrű feszültség ülte meg a szobát, a csöndet egyedül az egyre gyorsabban kopogó eső törte meg. Aztán hirtelen kicsapódott az udvarra vezető ajtó. Ritáék érkeztek meg, majdhogynem bezuhantak a keskeny ajtón, vizesen, de hangosan nevetve.
− Jack, te egy akkora barom vagy! – kiáltotta Rita. – Annie, fogj le, mert megverem itt helyben.
A megszólított vállat vont.
− Engedélyt adok rá, hogy megverd – közölte mosolyogva, majd Abrahamhoz fordult. – Jó reggelt, Mr. Holmes!
Abraham mosolyogva bólintott neki, de figyelmét a Brigit arcán lefolyt változások kötötték le. A lány kislányos, mosolygós arca gúnyos grimaszba rándult, Valra csillogó szeme most dühtől szikrázott, mégpedig Annie-re.
− Látom, jól összemelegedtetek – jegyezte meg gúnyosan.  
– Én kérek elnézést, hogy nem kértünk engedélyt – vágott vissza ugyanolyan gúnyosan Rita. – Ahhoz esetleg ne adjunk be kérvényt, hogy hozzászólhassunk?
– Nem szükséges, úgysem egyeznék bele – vont vállat Brigit.
– Jézusom, ez már beteges – morogta Jack, majd leült Brigit mellé a legkisebb öröm nélkül. Rita már nyitotta a száját, hogy valami rondát mondjon a nővérének, amikor Annie megfogta a karját és megrázta a fejét. Tekintete ekkor tévedt a fiatal szakácsra. Val azóta mozdulatlanul állt, amióta Annie belépett a konyhába. Onnantól kezdve nem érdekelte sem Brigit, sem a nyávogása. Abraham mindentudó mosollyal figyelte, ahogy a két fiatal kezet fog és bemutatkoznak. Miután Annie elhelyezkedett Jack és Rita között, Mr. Holmes kivette a zakózsebéből a szerződést és a lány felé nyújtotta.
– Az úr küldi önnek, most már hivatalosan is itt dolgozik. – Annie mosolyogva átvette és megnézte az aláírást. – Ha bármi kérdése van, Mr. Levigne-hez vagy hozzám bármikor fordulhat. Bár úgy látom, a többiek is szívesen segítenek önnek.
– Nagyon köszönöm, igyekezni fogok és… – mondta Annie komolyan, de Brigit meg sem várta, hogy a lány befejezze. Mintha ott sem volna, Valnak kezdett könyörögni, hogy süssön neki palacsintát. A fiú arca megrándult.
– Más is kér palacsintát? – kérdezte Val sóhajtva, mint aki nagyon jól tudja, mi lesz a végeredmény. Jack félénken felemelte a kezét, Rita mosolyt villantott rá, Annie bólintott. – Jól van, csinálok.
– Szívesen segítek, ha kell – ajánlotta fel Annie, mire a fiú rámosolygott, miközben meggyújtotta a lángot a tűzhelyen.
– Nem kell, csupán utálok palacsintát sütni – felelte Val.
– Mellesleg te hogy csinálod? – kérdezte Annie. Odasétált a fiúhoz, akivel mély beszélgetésbe kezdett a palacsintatészta elkészítéséről.
Brigit dühösen forgatta a szemét, és egyre csak őket nézte. Abraham legszívesebben megrázta volna a fejét a lány vaksága és butasága miatt, de végül mégsem tette. Nem az ő dolga volt megmondani Brigitnek, hogy Val sokszor a pokolba kívánja és sosem fog rá nőként gondolni. A fiú ugyan igyekezett barátságokat kötni és mindenkivel jól kijönni, a lelke mélyét mégsem ismerte senki.
– Na, majd egyszer megsütöm nektek, ahogy a nagymamám szokta – mondta Annie.
– Csak nehogy felgyújts valamit! – jegyezte meg Jack vigyorogva.
– Nálunk még minden egyben van – vágott vissza a lány, majd visszaült a helyére. Pár perc hallgatás után, miközben csak bámult maga elé és rágta a szája szélét, ahogy mindig, amikor gondolkodott valamin, Abraham felé fordult. – Kérdezhetek valamit?
– Csak bátran.
– Lirrel mi történt? Miért lett ilyen ellenséges az emberekkel?
A férfi vállat vont és belekortyolt a kávéjába.
– Az a ló azóta ilyen, amióta betörték, talán rosszul bántak vele, vagy nem a legjobb módszert alkalmazták. Már többen mondták az úrnak, hogy adja el, aztán az új gazda már azt csinál vele, amit akar, de Mr. Ahswin ragaszkodik hozzá.
– Örülök, hogy az úr szereti a lovait – felelte Annie. – Nagyon sokat hallottam róluk, tudom, milyen jó versenyzők. A szüleim nagyon örülnének, hogy itt dolgozom.
– Örülnének? – kérdezte Val, miközben lerakta a palacsintás tányért az asztalra. – Talán nem tudnak róla?
– Ha van mennyország, és onnan látnak minket, akkor tudják – felelte Annie elszontyolodva.
Jack és Rita összenézett és már szándékoztak mondani valamit, amivel felvidíthatják, mikor Brigit megszólalt:
– Senkit sem érdekelnek a családi gondjaid. – Miközben lekvárt kent a palacsintájára, mélyen a vele szemben ülő Annie szemébe nézett.
– Mondd csak, Brigit, miért vagy ilyen keserű? Mi történt, ami ennyire megfosztott az élet élvezetétől? – Annie kérdésére Brigit felpattant.
– Rohadtul semmi közöd az életemhez, de ha olyan nagyon tudni akarod, te rontod el a kedvemet. Te törted darabokra az álmaimat és vetted el tőlem a feljebblépés lehetőségét. Soha életemben nem leszek semmi más, mint egy etető lány. Sosem fogok lovakat edzeni, te pedig, aki egy jöttment vagy, máris megkapod ezt a feladatot. Neked is lent kellene kezdeni, ahogy nekem. A porból. – A lány ezzel megfordult és nagy dirrel-dúrral kirohant, neki az éppen belépő Mr. Levigne-nek.
– Hé, Brigit, mi történt? Szakad a plafon?
Brigit azonban nem felelt semmit, csak kirontott az esőbe. A férfi tekintete a többiekre vándorolt.
– Mi lelte?
– Összekaptunk – jelentette ki Annie. – Velünk reggelizik?
− Nem, köszönöm – mosolygott rá Daniel. – Nem szoktam reggelizni.
− Ugyan már, Val most sütötte a palacsintát. Még meleg – győzködte Rita is. – Na, üljön le közénk! – A férfi felsóhajtott, és már majdnem leült Brigit helyére, amikor egy berni pásztor felugrott a székre és befalta a lány félig megevett reggelijét.
− Na, Nana! Milyen dolog ez! Le a székről – szólt a kutyára Val. – Még a végén összenyálazod az asztalt, én meg takaríthatok. – A fekete-barna foltos állat vakkantott kettőt, de a székről nem szállt le. – Köszi, én is szeretlek.
− Ki ez a gyönyörűség? – kérdezte Annie felpattanva a székről. Rögtön a kutyához ugrott és megsimogatta, beletúrt a vastag bundába, amikor pedig az boldogan megnyalta az arcát, felnevetett.
− Ő az úr kislányának a kutyája, nagyon szelíd és barátságos – felelte Jack. – Nem utolsó sorban pedig imád Val idegeire menni.
− Persze, mert mindent összenyálaz a konyhámban – fakadt ki a fiú, miközben kutyaeledelt öntött egy tálba. – Na, gyere, reggeli. – Nana kiszabadította magát Annie karjai közül és a tálhoz rohant. – Csak én érzem úgy, vagy tényleg kezd csökkenni a tekintélyem? Még a kutyát is én etetem!
− Végül is ő is az Ashwin családhoz tartozik – mondta Jack két falat közben.
Val csak a szemét forgatta, miközben elmosogatta a koszos edényeket.
*  *  *
A reggeli onnantól kezdve, hogy Brigit elrobogott, beszélgetve, nevetve telt. Végül mindenki elhagyta a konyhát. Abraham elment, hogy leszervezze Ashwin úr sajtótájékoztatóját, Daniel pedig a fiatalokkal együtt megindult az istálló felé. Miután Jack megint megvillantotta a humorát, Rita elhatározta, hogy megfürdeti őt a sárban, ha addig él is. Annie Daniel esernyője alatt meghúzódva tette meg a férfival az utat. A lány elhúzott szájjal nézett fel a vastag, sötétszürke paplanra, ami eltakarta előle a napot.
− Nem szeretem az esőt, szomorúvá tesz.
− Sajnos itt hozzá kell szoknod. Anglia már csak ilyen – felelte a férfi. – De tudom, mitől fogsz felvidulni. Beszéltem az úrral és beleegyezett, hogy te adhass nevet az új kis kancának.
− Én? – döbbent meg Annie. – Komolyan? – Daniel bólintott. – Akkor legyen Nihal. – A férfi döbbenten megtorpant. – Valami baj van?
− Miért pont Nihal?
− Mert így hívták az édesanyámat – felelte Annie.
Daniel még mindig ugyanazon a helyen állt, miközben a lány már bent járt az épületben és a többieknek segített. Ez a név régi, nagyon régi emlékeket idézett fel benne. Nagyot nyelt, mikor felrémlett előtte a fiatal dada képe, akibe titkon szerelmes volt, azé a nőé, aki egyik napról a másikra eltűnt a házból. Nem szólt senkinek semmit, csak összepakolt és elment. Ez valamikor Anna úrnő halála és Morna úrnő érkezése után történt. Milyen fiatal volt még akkor… Én is milyen fiatal voltam és milyen ostoba, hogy nem mondtam el neki, mit érzek… De az a Nihal nem lehet ugyanaz, mint Annie édesanyja. Még tisztában vagyok az idővel és tudom, hogyha ő lenne ennek a lánynak az édesanyja, akkor már meg kellett volna születnie Nihal távozása előtt. Miért is gondolkodom ezen? Ez a betegség túl elmélkedővé és szentimentálissá tesz. Ez a lány nagy tehetség, muszáj lesz felkészítenem, hogy mire én meghalok, ő el tudja vezetni ezt a helyet. Gyerünk, Daniel, szedd össze magad és koncentrálj erre a feladatra!
Már majdnem belépett az épületbe, amikor egy kocsi állt meg, nem messze tőle. A sötétzöld terepjáró ajtajára felfröccsent a sár, nonfiguratív ábrákat rajzolva a karosszériára. Daniel megállt az ajtóban és bevárta az érkezőt, hiszen jól ismerte a járművet. Legnagyobb meglepetésére a férfi nem egyedül szállt ki az autóból; egy fiatal, húsz év körüli, rövid fekete hajú, szemüveges lány ugrott ki a vezető melletti ülésből. Régi, elnyűtt farmert és fehér pólót viselt, sáros barna bakanccsal. A vezető már lassabban mászott ki a kocsiból, kezében hozva fekete táskáját. Haját őszre színezte a kor, világoszöld ingének zsebéből kilógott az olvasószemüvege, de messze ugyanolyan jól látott, mint régen. A férfi majd’ egy fejjel kisebb volt Danielnél, arcán már megjelentek az első ráncok.
− Jó reggelt, Daniel! Hogy vagy? – kérdezte a férfi, mikor odaért hozzá.
− Jó reggelt, Eric, megvagyok. Kit tisztelhetek a kísérődben? – fordult a fiatal lány felé, aki mosolyogva nyújtotta a kezét.
− A hölgy Stella Barns, állatorvostan hallgató az egyetemen, és jelenleg nálam van gyakorlaton. Gondoltam, elkísérhetne a kiscsikó vizsgálatához – mondta Dr. Eric Dale, akinek kiemelt feladata volt Stefan Ashwin lovainak havi vizsgálata. – Sikerült új lovászt találni? – kérdezte Eric, miközben végigsétált az istálló folyosóján, egyik oldalán Stellával, másik oldalán Daniellel.
− Oh, igen. Egy fiatal lány, akihez nagy reményeket fűzök. Képzeld el, megülte Sigfriedet mindenféle gond nélkül. Igazán szereti a lovakat.
− Nagyon helyes, és hogy hívják?
− Annie – szaladt ki Stella száján, mikor a megnevezett kilépett az egyik bokszból. A lány felé fordult, majd szélesen elmosolyosodott.
− Stella! – kiáltott Annie és a lányhoz rohant, hogy szorosan átölelje. Amikor szinte minden nap találkoztak, nem ölelkeztek. Nem voltak a minden percben puszilkodós, ölelkezős, egymást végtelenségig imádó barátnők. Tisztában voltak egymás hibáival, de képesek voltak kompromisszumokra. Most viszont nem tudták megállni, hogy ne ugorjanak egymás nyakába. Az a fél év, amit külön töltöttek, egyetlen pillanat alatt eltűnt. – De örülök neked! Mit keresel itt?
− Jöttünk megnézni a kiscsikót Dr. Dale-lel – felelte a lány. – De ha te itt vagy… Nem írtál, hogy megkaptad a munkát! Megsértődhetek?
− Nem! – vágta a rá Annie, majd a férfi felé nyújtotta a kezét. – Annie O’Connor, az új lovász. − A doktor megrázta a felé nyújtott kezet.
− Örülök, hogy megismerhetem. Ha jól hallottam, ön segítette világra a kicsit. Ki tanította meg erre? – Míg Annie előre sétált a doktorral, Daniel ránézett a mellette álló lányra.
− Jó barátok vagytok Annie-vel?
A lány széles mosolyt villantott rá.
− Együtt nőttünk fel.
Daniel is elmosolyodott. Itt a lehetőség. Most kideríthetem, igazam van–e.
− Akkor ismerted Annie édesanyját, Nihalt is.
− Szegény Mrs. O’Connor – sóhajtotta Stella. – Annie–t nagyon megviselte a halála. Bár sokan rebesgették, hogy az a tűz nem is véletlenül ütött ki. De ha adhatok egy tanácsot, ne nagyon emlegesse ezt neki. Fájó pont az életében, és ő nem szeret foglalkozni a múlttal. Jobbnak tekinti lezárni a dolgokat. Erről jut eszembe… − A lány a nadrágzsebébe nyúlt és megindult az állatorvos és Annie felé.
Daniel felsóhajtott. Hát nem jutottam közelebb a célhoz. De miért is foglalkozom vele? Nihal szó nélkül elment és itt hagyott bennünket. Miért gondolom azt, hogy ő Annie anyja? Sok más Nihal nevű nő él ezen a földön. Azzal kellene foglalkoznom, ami tényleg fontos. A fejét rázva indult a többiek után. Mire a kiscsikó bokszához ért, már mindenki ott volt. Mosolyogva nézett végig a fiatalokon, akik nevettek, beszélgettek és szeretettel állták körül. Daniel mindig azt akarta, hogy szeretet lengje be az épületet. Mindig úgy képzelte, hogy a szeretetnek is van illata. Valami kellemes, édes, olyan, ami megmarad az ember orrában, átmelegíti a szívét és a testét, nem távozik olyan gyorsan, mint a többi. Most ugyanezt a melegséget érezte a szívében. Stella a barátnője mellé lépett és a nadrágja zsebéből egy fehér borítékot varázsolt elő.
– Tudom, hogy nem fogsz örülni neki, de újabb levelet küldött.
– Már megint? Hányszor mondjam még neki, hogy felfogja, nem érdekel, mit akar mondani? – kérdezte Annie. Hangja a düh és a „belefáradtam már ebbe a játékba” hangszín között ingadozott. Elvette a lánytól a levelet, majd anélkül, hogy elolvasta volna, kettétépte és a legközelebbi kukába hajította. – Ha újabb levél érkezik tőle, tépd össze. És nem tudhatja meg, hogy itt vagyok, még képes és idejön.
– Némább leszek, mint egy százéves hulla – jelentette ki Stella.
– Nagyon helyes – bólintott Annie, majd beengedte a barátnőjét a kiscsikóhoz.
Daniel figyelte a lányt és látta, hogy a tekintete mindig visszatért a kukára; ki akarta venni a levelet, mégsem tette. Az arcán érzelmek sora futott át. Boldogság. Fájdalom. Elhatározás. Komolyság. Bizonytalanság. Ahogy az emlékek nem tűnnek el sose, úgy nem tudjuk megakadályozni, hogy az arcunkra kiüljenek. Ilyen árulkodóak a gesztusaink és a szemünk. Nem kell beszélnünk és elmesélni az életünket, hiszen egyetlen cselekmény, ami előhívja az emlékeinket és az arcunk, mint egy nyitott könyv, megmutatja mindenkinek. Csupán figyelni kell egymásra. Daniel már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, minden rendben van-e, de végül mégsem tette. Annie arca teljesen bezárkózott egyetlen pillanat alatt, majd lekapta az egyik futószárat a szögről és közölte, hogy megmozgatja Sigfriedet. A férfi megdörzsölte az arcát és hálát adott az égnek, amiért nincsenek gyerekei. Nők ugyan voltak az életében, de olyan hosszú és komoly kapcsolata nem, hogy gyermekei születhessenek, igaz nem is vágyott rájuk. Ahogy felnézett, tekintete megakadt Ritán.
– Valami gond van? – A lány megrázta a fejét, majd a szája szélét kezdte rágni, mint mindig, amikor valamit nagyon ki akart mondani. – Mondd csak!
− Szóval, csak azt akartam mondani… Csak azt akarom mondani, hogy nagyon féltem, ki lesz az új lovász, és vajon ki fog-e rúgni minket, mi meg kezdhetünk mindent előlröl, valahol máshol. Annie-vel nagyon egy hullámhosszon vagyunk, és ez jó… Kedves és aranyos, örülök, hogy ő került az ön helyére, mármint a leendő helyére… Jaj, már megint össze-vissza beszélek – hadarta Rita, és nem mert a főnöke szemébe nézni.
Daniel nyugodtan hallgatta, megszokta már, hogyha az érzelmeiről kell beszélnie, a lány hadarni és dadogni kezd, sokszor nem is arról beszél, amiről akar, így nem kezdte el sürgetni.
– Szóval csak azt akarom kinyögni, örülök annak, hogy Annie itt van, és annak is, hogy ön is köztünk van még… Szeretek itt dolgozni, és ön nagyon jó főnök.
− Köszönöm, Rita – felelte Daniel.
A lány megnyugodva kifújta a levegőt és megfordult, de alig tett meg néhány lépést, megtorpant.
− A nagy mellébeszélésben meg majdnem elfeledkeztem erről. – Rita visszasietett a férfihoz és egy fekete anyagdarabot adott oda neki.
− Ez meg mi?
− Ma reggel, mikor bezártam a dobermannokat ezt szedtem ki Herkules szájából. Szerintem egy pólónak a darabja, de nem a házból való. Mindenkit megkérdeztem, de tegnap este senki sem járt az udvaron. Herkules és Ifiklész különben sem támadna meg senkit, aki a házhoz tartozik.
Daniel hol az anyagdarabra, hol a lányra nézett. Rita már nem volt elvörösödve, nem beszélt összevissza és nem játszott a fülbevalójával, ahogy mindig, ha zavarban van. 
− És te mire következtetsz ebből?
− Én arra, hogy járt valaki a birtokon, aki nem idevaló. Valaki, akinek semmi keresnivalója itt. Ez már a sokadik gyanús dolog az elmúlt napokban és ez nem tetszik nekem. Itt valami bűzlik.
− Ugyan… Biztos csak túlreagálod – legyintett Daniel és visszaadta a pólódarabot a lánynak. – Miért törne be ide bárki is?
− Jaj, Mr. Levigne, bármiért – felelte Rita. – Kirabolni Mr. Ashwint, szabotálni valamelyik lovat, hogy ne legyen első egy versenyen, esetleg kémkedjenek az úr után. Manapság bármi lehetséges.
− Nem néztél mostanában túl sok krimit? – mosolygott Daniel, majd megpaskolta a lány vállát. – Ne aggódj, Rita! Mr. Ashwin jól felkészült.
− De ki akarom deríteni, kié ez a póló – makacskodott Rita.
− Ha ettől neked jobb lesz és megnyugtatja a lelked, akkor csak rajta! – vont vállat Daniel. – De azért a munkádat ne hanyagold el!
− Nem fogom, uram. Köszönöm. – Daniel fejcsóválva nézte, ahogy a lány elsiet. Ezek a mai fiatalok, túl sokat nézik a tévét. Azt hiszik, az ő életük is lehet film, de az élet néha nyugodt és unalmas. Nincsenek mindig izgalmak.
* * *
A harmincas évei elején járó nő felállt és csípőre tett kézzel nézett az előtte ülő fiúra. Dühösen szikrázó szemmel, csattanva húzta le a gumikesztyűjét.
− Na, életben marad? – kérdezte Francis belépve a szobába.
A nő tekintete most rá vándorolt, de a düh nem tűnt el belőle.
− Idefigyeljetek, fiúk, nem tudom, mibe keveredtetek, de szerintem még most szálljatok ki belőle. Ez ugyan csak egy kutyaharapás, és nagyobb baja nem lesz Marknak, de lehet, hogy legközelebb nem ússzátok meg ennyivel.
− Nyugodj meg, Miranda. Nem keveredtünk bele semmibe – mondta Mark, miközben kipróbálta, be tudja-e hajtani a jobb kezét.
− Nem, persze hogy nem – gúnyolódott a nő. – Mert ti vagytok a szentlélek mintaképei. Ti soha, semmibe nem keveredtek bele.
− Ne gúnyolódj, nővérkém! – karolta át a nőt Francis vigyorogva. 
− Ti pedig nőjetek végre fel! Keressetek valami normális állást, dolgozzatok, legyen lakásotok, aztán alapítsatok családot!
− Nekünk van munkánk – háborodott fel Mark.
− Ha ti a mások után való kémkedést annak nevezitek, akkor tényleg van – fordult Miranda a kisebbik öccséhez. – De minek is tépem a számat, úgysem hallgattok rám.
− Nem kémkedünk, hanem nyomozunk. Magánnyomozók vagyunk – válaszolta Francis. – Ez tisztességes munka.
− Hogyne. De mindegy – sóhajtotta Miranda, majd összepakolta a fekete orvosi táskájába a kötszert, amivel ellátta az öccsét. – Bármennyire is szeretlek titeket, ha ti nem hallgattok rám, nem tudok segíteni. Remélem, legközelebb nem egy golyót fogok kiszedni valamelyikőtökből.   
− Miranda…
− Ne… Ne kezdjük újra, Francis! Elegem van! Ha ezt megtudnák a kórházban… − a nő nyitva hagyta a mondatot, majd megrázta a fejét és elindult kifele. – Vigyázzatok magatokra, fiúk!
Amikor a két férfi egyedül maradt, Francis nagy levegőt vett és próbált nem ordibálni, nehogy a szomszéd meghallja. Utálták, hogy ebben a lepukkant panelházban kellett lakniuk, de nem tellett többre.
− Mark… Édes öcsém… Ezt mégis hogy a fenébe sikerült összehoznod? Nem tudtál volna esetleg gyorsabban futni?
− Drága bátyám – válaszolt gúnyosan Mark –, azok a kutyák dobermannok. Ismered ezt a szívós fajtát? Örülj, hogy egyáltalán sikerült kijutnom.
− Mégis, mi a francot kerestél annyira közel az épülethez? – mordult rá Francis. − Megbeszéltük, hogy csak annyira közelíted meg, amennyire biztonságos. Miért kellett veszélyeztetni ezt a munkát?
− Nem történt semmi. Megharapott egy kutya. A gép megvan, senki sem látott, a munka nem volt veszélyben. Mellesleg azért voltam olyan közel, hogy a mi drága főnökünk nehogy abba is belekössön, hogy nem tudjuk, melyik szobában lakik – vágott vissza Mark.
− De ebben a csapatban én vagyok a főnök, és ezt nem beszélted meg velem – fakadt ki Francis. – Úgy egyeztünk meg, hogy mindent közlünk egymással, és nem utólag szembesülünk a hibákkal.
− Blablabla – ugrott fel Mark, de fel is szisszent a kezébe nyilalló fájdalomtól. – Mondja ezt az, aki sosem mond nekem semmit. Sosem beszéljük meg, hogy elfogadunk-e egy munkát vagy sem, sem azt, hogy mennyit kérjünk érte, nekem pedig elegem van ebből!
− Rendben, akkor menj! Ott az ajtó, senki sem tart vissza – mutatott a bejáratra Francis.
A két fiatal férfi jó pár percig állt egymással szemben, míg a bennük tomboló düh kissé lecsillapodott. Francis sóhajtva megmasszírozta az orrnyergét.
– Na, jó, higgadjunk le! Egyedül nem tudom befejezni a munkát, ahogy te sem. Egyezzünk meg, ezt még befejezzük együtt, megtesszük, amit ez a ficsúr kér, és utána eldöntjük, mi lesz velünk, rendben?
− Rendben – bólintott Mark. – Megyek, előhívatom a képeket, hogy elvihesd neki.
Francis bólintott, majd figyelte, ahogy öccse elhagyja a közös lakásukat. Nehezen bírt vele, mindig parancsolni akart neki, pedig már Mark sem kisfiú, de azzal is tisztában volt, egyedül nem bírja ezt a munkát. Nem tud mindenre odafigyelni, és bár sokat veszekedett a testvérével, a szíve mélyén szerette.
− Az elválásunkon ráérek akkor töprengeni, ha oda jutunk. Egyelőre legyen meg ez a munka. Mindent a maga idejében…