Stefan Ashwin elhúzta a vastag, sötétbarna függönyöket és kinézett az ablakon. A tegnapi tavaszias idő eltűnt, helyét szél, köd és szürke égbolt vette át. Nehéz, esőt ígérő fellegek vonultak az égen. A férfi végigfuttatta tekintetét a közeli dombokon, fákon, a lovarda tetején, majd megállapodott az üres karámokon. Hosszan felsóhajtott, mert ezen a napon még a kedvenc reggeli látványától is megfosztotta az idő. Nem láthatta a lovait. Amikor csak ideje volt rá, elsétált az istállóhoz és beszélgetett velük; simogatta őket, vagy csak nézte a legelésző állatokat. Igyekezett minden héten időt szakítani a lovaglásra, de sajnos az utóbbi időben lefoglalta, hogy az ellene koholt pletykákat cáfolja.
A férfi felhajtotta az utolsó korty kávét, elfordult az ablaktól és visszasétált az íróasztalához. Minden egyes reggel így kezdődött. Egy csésze kávé reggeli előtt a dolgozószobában, végignéz a birtokán az ablakból, átfutja az újságokat és az aznapi tennivalók sorát, majd megreggelizik a gyerekeivel, és útnak indul.
A hideg bőrfotel megreccsent alatta, Stefan megsimogatta kirepedezett karfáját. Tudta, ideje lenne már kidobni és egy újat, modernebbet beszerezni, de nem bírt megválni tőle. Minden évben elhatározta, hogy felviteti a többi régi bútorral együtt a padlásra, évenként fel is költöztették oda a széket, de pár héten belül újra visszakerült az asztal mögé. Ez minden tárggyal így volt, ami emlékeket idézett benne, de az állataitól is nehezen tudott megválni.
Az Ashwin család lovai generációról generációra feljebb küzdötték magukat, és az elmúlt időkben a ranglista élén csücsültek, de míg Stefan ősei a versenyre alkalmatlan lovaktól már a legelső pillanatban megváltak, addig ő, ha megszerette azt az állatot, nem tudott túladni rajta. Természetesen a ménes nyolcvan százaléka versenyló és sorban hozzák haza a díjakat, mégis vannak olyanok, amiket csupán azért tart, hogy ő, a lánya, vagy a fia lovagolhassa. A legtöbben ezeket a lovakat − legalábbis az ő köreiben − felesleges pénzkidobásnak gondolták. A jelenlegi Ashwin gróf azonban elég szeretetet tanult a nagyapjától ahhoz, hogy ezekben az állatokban ne csak pénzkereseti lehetőséget lásson. A lovaglás megnyugtatta, kikapcsolta, a menekülést jelentette a mindennapi gondok elől és visszakapta a szeretetet, amit adott. Ugyanerre próbálta nevelni a gyerekeit is, kisebb–nagyobb sikerrel.
A leesett újság hangja riasztotta fel elrévedező gondolataiból. Összerezzent, felvette a drága perzsaszőnyegről a reggeli lapot, ám a továbbiakban mégsem ez kötötte le a figyelmét, hanem az előtte pihenő szerződés, amit minél előbb alá kellett írnia, hogy az új lovász hivatalosan is elfoglalhassa az állást. Átfutotta a hozzá csatolt rövid életrajzot, majd a tekintete megállapodott a szerződés legalján lévő aláíráson: Annie O'Connor. Még nem látta őt és tudta, a mai napon sem lesz erre ideje.
Megdörzsölte az arcát, gyorsan aláfirkantotta a szerződést, majd kezébe vette a reggeli újságot, de amint elolvasta a főcímet, legszívesebben összegyűrte volna a lapot. Újabb vád, ami újabb sajtótájékoztatót jelent, ami újabb kérdéseket szül, ami vadonatúj vádat generál. Örök körforgás, amiből már hónapok óta képtelen kilépni. Nem tudta úgy elhagyni a házát és együtt ebédelni valakivel, hogy ne legyen abból másnap címlapsztori. Elfáradt. Kimerült abban, hogy a saját igazát kellett folyton–folyvást bizonygatnia. Félt, hogy a királynő fülébe jut, ő elhiszi a vádakat és még a kérvényét is elutasítja, így az álma, hogy megkapja a miniszterelnöki tisztséget, szertefoszlik. Kezébe temette az arcát, és elfojtotta kitörni készülő dühét. Mikor meghallotta a kopogást, felsóhajtott, majd kiszólt, hogy szabad. Tudta, ilyenkor csak egyetlen ember meri zavarni, a fiatal kora óta őt támogató férfi – a jobb keze.
− Jó reggelt, Mr. Ashwin. Remélem, jól aludt! – mosolygott a főnökére Mr. Holmes.
− Az alvással nem volt semmi gond – sóhajtotta Stefan. – Ezzel annál inkább. – Felvette az újságot, és a férfi felé nyújtotta.
Mr. Holmes közelebb lépett az asztalhoz, elvette tőle és hangosan felolvasta a főcímet:
− Stefan Ashwin sikkasztásból szedte össze a vagyonát! – Felsóhajtott, majd letette a lapot. – Megszervezzem a sajtótájékoztatót, uram?
− Lehetek őszinte, Abraham? Dühös vagyok, és elegem van az állandó vádaskodásból – mondta Stefan, majd a férfira nézett. – Sikerült előbbre jutnotok azzal kapcsolatban, ki terjeszti ezeket a képtelen híreket?
− Sajnos nem, uram – rázta a fejét Holmes. – Az újságírók nem adják ki, akitől a fülest kapják. Állítólag mindig érkezik hozzájuk egy levél, amiben pontosan leírják, mivel is gyanúsítják önt, és annyira élethűen fogalmazzák meg, hogy mindenki elhiszi. A borítékon sosincs feladó, se bélyeg. Fogalmunk sincs, ki szeretné tönkretenni önt.
− Ez fantasztikus! – sóhajtotta Stefan. – Az a baj, hogy ötletek vannak, de nem gyanúsíthatom meg a képviselő társaimat bizonyíték nélkül. Sok embernek lenne rá oka, de… áh… És a másik ügy?
− Nos, nem értem, miért kért meg rá az úr – mondta Holmes miközben egy papírlapot vett elő a zakója zsebéből.
− Mit derítettél ki?
− Nihal Sisa sajnos tíz évvel ezelőtt meghalt. Szülőföldjén helyezték örök nyugalomra, bár halála előtt Amerikában élt. Az élete nagy részét az ön családja alkalmazottjaként élte le, férje és egy fia volt. Ha jól tudom, két testvére van, egy nővére és egy bátyja. Ennyit tudtam kideríteni, de úgy nehéz, ha nem mondja meg, mit is keressek.  
− Értem – sóhajtotta Mr. Ashwin, és az asztal redőit tanulmányozta.
Abraham lehunyta a szemét, várta, hogy munkaadója pillanatnyi mérge semmivé legyen. Hosszú ideje ismerte már ahhoz, hogy tudja, milyen szeszélyes. Az egyik percben vidám, a másikban már haragos, a harmadikban viccelődik. Sosem tudott kiigazodni rajta. Mindent megtett, amit csak tudott, de az úr sosem volt elégedett vele. Így neki, mint jobb kezének, meg kellett tanulnia szó nélkül hagyni ezeket a hangulat-ingadozásokat, még úgy is, hogy közel kerültek egymáshoz. Nyugodtnak kellett maradnia és mosolyognia még akkor is, ha feszült volt.
− Ha nem vagyok indiszkrét, uram, miért kell önnek Nihal? – tette fel a kérdést óvatosan.
Stefan zöld szeme bosszúsan nézett rá.
– Nagyon régóta nem kérdezett róla… ha jól emlékszem, pár évvel Anna úrnő halála után elhagyta ezt a házat és nem is jött vissza. Azóta húsz év telt el…
− Ez nem a te dolgod, Abraham – felelte hidegen Stefan. – Csak beszélni akartam vele valamiről, de mivel meghalt, ez már nem lehetséges, a kérdésem felé így tárgytalanná vált.
− Értem, uram – felelte Abraham ugyanolyan hűvösen, mint a gazdája. A barátságos közeg, ami belengte a szobát, amikor belépett, percek alatt semmivé foszlott. Jó hosszan kifújta a levegőt, elengedve az indulatát. – A gyermekei a szalonban várják önt, uram. Már minden bizonnyal felszolgálták a reggelit. – Mr. Ashwin felállt, összerendezte a papírokat az asztalon, majd egyet Abraham felé nyújtott.
− Ezt vidd le az új lánynak és világosítsd fel, hogyan és mennyi fizetést fog kapni. Bármilyen kérdése van, Mr. Levigne-hez fordulhat, amíg itt van. – Miközben beszélt, elindult az ajtó felé. – Oh, és egy órára szervezz meg egy sajtótájékoztatót, de fél háromra már a királynőnél kell lennem. Nem késhetek el.
− Értettem, uram.
Ashwin halkan becsukta maga mögött az ajtót és elindult végig a folyosón. Sötétbarna szőnyeg takarta az évek alatt elkopott padlót, törtfehér falak próbálták az amúgy sötét helyiséget kevésbé lehangolóvá varázsolni. A falon függő festmények és fényképek szereplői követték tekintetükkel. Persze használhatta volna a liftet is, de most inkább a lépcsőn sétált le a szalonba. Csukott ajtók, üres szobák mellett haladt el, ahol már régóta nem szállt meg senki. A régi időkben annyi bált és partit tartott itt hétvégenként, hogy mindegyik szobában laktak. Nevető, vidám emberek töltötték meg a kastélyt, olykor szitkok szálltak a falak között, hogy aztán feszült csendre váltsanak; gyerekek futkároztak, sarokba bújva párok csókolóztak titokban. Minden színes volt és vidám, de mostanra az élet unalomba fulladt, a kastély elvesztette színeit.
Stefan a szőnyeget bámulva haladt előre és nem engedte, hogy a múlt képei előtörjenek a szíve mélyéről. Nem akart emlékezni. Képtelen volt szembenézni azzal, amit elvesztett. Egyetlen közös képüket őrizte meg az íróasztala legmélyén, egy gyűrött, már megtört fényképet, ami mindig szembesítette a hibáival és azzal, ami úgy hiányzott neki. Nem volt elég erős, hogy megtartsa őt.
Összerezzent és kényszerítette magát, hogy a mindennapi gondokkal törődjön. Ami elmúlt, elmúlt, nincs értelme rágódni rajta. Csupán a régi, heges sebhelyeket tépjük fel újabb fájdalmat és szenvedést okozva saját magunknak. Néha jobb feledni és hallgatni. Lassú, gondterhelt léptei alatt nyikorgott az öreg lépcső, mahagóni barna fokai már fényesre csiszolódtak a sok használattól, faragott korlátja itt-ott már megkopott − mégsem hagyta átépíteni a házat, vagy hogy apróbb változtatásokat eszközöljenek rajta. Itt állt, amióta csak az eszét tudta és itt is fog maradni. Ahogy leért a lépcsőn, a fülét megcsapta lánya csicsergő hangja, ezért mosolyogva vágott át a hatalmas, márványpadlós előtéren és belépett a szalonba.
– Mondom, hogy ezt mondta! – kiáltotta a kislány. – Mr. Levigne sosem hazudna nekem, és ha azt mondja, hogy versenyezhetnék, az úgy is van.
– Persze, hugi, ha ő mondta, biztos úgy van – morogta a fia az orra alatt.
– Jaj, Justin, olyan vagy! – Mikor a kislány meglátta az apját, szeme felcsillant és szélesen elmosolyodott, kivillantva kusza fehér fogacskáit. – Jó reggelt, apu!
Stefan rámosolygott legkisebb lányára, miközben elment mellette, puszit nyomott szőke hajára, majd leült az asztalfőre. Végignézett a hosszú asztalra halmozott reggelin, a baconon, a tükörtojáson, a rántottán, sült kolbászon, a black puddingon, a sült paradicsomon, a pirítóson, vajon, kenyéren, a teáskannán és a kávén. Lisa és Justin tányérján már csak a reggeli maradékai várták, hogy eldöntsék, megeszik-e őket. Stefan öntött magának még egy csésze kávét, majd miközben megvajazta pirítósát, végignézett a gyerekein. Lisa egyelőre élvezi az iskolamentes napokat, hiszen egy hónap múlva kezdi a tanulást egy elit iskolában; haja göndörödve omlott a vállára, szemét hatalmas pillák vették körül; pufók gyermekarca mindig pirospozsgás. Nagyon nehezen lehetett rávenni, hogy nyugton maradjon, szüksége volt az állandó mozgásra, és bár igyekezett vigyázni a ruhájára, mindig sikerült összepiszkolnia magát.
Az apa tekintete a másik gyerekére vándorolt. Justin Ashwin a közeli egyetem második féléves hallgatója volt, vöröses hajával, zöld szemével egyáltalán nem hasonlított a húgára, sőt a többi rokonára sem. A húszéves fiú mindig kilógott a sorból, pedig Stefan minden gyerekét igyekezett ugyanúgy nevelni. Az egyetlen fia azonban mindig is magának való volt.
– Mit terveztek mára? – törte meg a csendet Stefan.
– Én lovagolni megyek – kiáltotta boldogan Lisa. – Mr. Levigne megígérte, hogy ma már ügethetek is. Délután meg veled és Mrs. Wise-szal megyünk megnézni az iskolát.
– Ó, az iskola... – simított végig a homlokán Stefan.
– Ugye, nem felejtetted el?
– De igen, kicsim – sóhajtotta az apja. – De ígérem neked, holnap elmegyünk.
Lisa elszontyolodottan nézett rá.
– Úgyis elfelejted.
A férfi kinyitotta a száját, majd becsukta, mert nem tudott mit mondani, hiszen mindig elfelejtett valamit. Megdörzsölte a szemét, majd a fiához fordult.
– És te, Justin? Mész valahova?
– Azt hiszem, meglátogatom... őt – nézett rá a fia szikrázó szemmel, Stefan erre bólintott  és csak tologatta a tükörtojást a tányérján. – Nem gondolod, hogy néha neked is be kellene menned hozzá?
– Be fogok menni, amint lesz egy kis időm.
– Vagyis soha – vágta oda Justin, majd a tányérra dobta a szalvétáját és felállt. – Köszönöm a reggelit.
Stefan Ashwin hatalmasat sóhajtott, miután a fia becsapta az ajtót. A szobát feszült csend ülte meg, amit csupán a tányér csikorgása tört meg néha.
A fiamnak igaza van, vele is törődnöm kellene, de... annyi rossz emléket idéz... annyi szörnyűséget. Bárcsak minden olyat el lehetne feledni, amire nem akarunk soha többé emlékezni. Azok az emlékek, amik fájnak, mindig sokkal élesebbek és tisztábbak, mint azok, amik szépek. A jók egy idő után megkopnak, de amik rosszak, mindig fényesen ragyognak bennünk.
* * *
Annie már korán reggel az istállóban kezdett és maga is meglepődött, milyen kipihent. Bár félt attól, hogy nem fog tudni aludni, hiszen ritkán töltötte az éjszakát a saját ágyán kívül máshol, mégis mély álomba merült, amint letette fejét a párnára. Talán az időeltolódás, talán a fáradtság, vagy egyszerűen a tudat, hogy ma jól kell teljesítenie, kiütötte. Reggel gyorsan és vidáman öltözött fel, a következő percben pedig már indult is a lovakhoz. A többiek azonban még így is előbb értek oda. Rita és Jack hatalmas mosollyal, vidáman köszöntek neki, Mr. Levigne még nem érkezett meg, egy másik lány azonban villogó szemmel nézett rá.
– Késtél! – csattant fel dühösen.
Annie meghökkenten nézett az elé lépő lányra, aki megszólalásig hasonlított Ritára. Ugyanaz a gesztenyebarna haj, ugyanazok a barna szemek, ugyanaz a testalkat, csupán annyiban különböztek, hogy Ritának volt egy halvány, barna folt az állán, és kibontva hordta a haját, míg a testvére copfba fogta.
Annie kifújta a levegőt és nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de a lány megelőzte.
– Mi minden reggel hatkor kelünk, fél hétkor már itt vagyunk és etetünk. Ha jó idő van, kihajtjuk a lovakat a karámokba, utána kiganézunk. Ha rossz idő van, mint most, akkor így oldjuk meg a szalmázást. Utána egyenként meghajtjuk a versenylovakat, délután jönnek a zsokék, és lemérjük, mennyit fejlődtek. Este újra etetünk, és tiszta szalmát teszünk. Minden lónak meg van határozva, milyen eledelt kap és...
– Kezdem azt hinni, hogy te vagy itt a főnök – mosolygott Annie. – Amúgy a nevem Annie O' Co...
– Nem érdekel a neved! – sziszegte a lány és közelebb lépett Annie-hez. – Betolakodtál az életünkbe, és azt hiszed, majd te parancsolsz itt, de ez nem így megy. Mindennek megvan a maga szabálya, amit te nem tudsz, és nem is tudom, mit gondolt Mr. Levigne, hogy egy idegen csitrit vett fel. Ezt a gépezetet csak az tudja mozgatni, aki már nagyon jól ismeri. Te nem ismered. Nem fogod tudni elvezetni ezt az istállót.
− Ne félts te engem! – Annie még mindig mosolygott, bár bensőjében a düh és a meglepetés vívott csatát. – Gyorsan tanulok.
A lány mély levegőt vett és már majdnem belekezdett egy újabb előadásba, amikor Jack félbeszakította.
− Brigit, nem végezhetnénk inkább azt, amiért fizetnek?
Brigit morgott valamit az orra alatt, majd megragadta az egyik vasvillát és elvonult az épület másik szárnyába. Annie Ritához fordult.
− Jól érzem, hogy a testvéred nem kedvel?
Rita legyintett.
− Csak az zavarja, hogy Mr. Levigne nem őt választotta maga helyett, hanem téged. Hetek óta azt hangoztatja, hogy ő lesz a lovász, mert már régóta itt dolgozik és mindennel tisztában van, bla-bla-bla.  Teljesen kiakadt, amikor megtudta, hogy Mr. Levigne külső embert akar és interjút tervez. Hagyd a fenébe, téged az érdekeljen, amit Mr. Levigne mond.
− Nem szeretem, ha valaki okosnak hiszi magát és így beszél velem.
Jack mosolyogva támaszkodott a vasvillájára.
− Csak folytasd, amit most. Könnyen ki lehet hozni őt a sodrából, ha nem veszed magadra a szekálását. Idegesíti, ha valakit nem tud felhúzni.
Annie rámosolygott a fiúra, majd elvette az utolsó villát a fal mellől.
− Nem szokásom karba tett kézzel figyelni, ahogy más dolgozik.
Mindhárman nekiálltak a dolguknak, közben beszélgettek, nevettek; szinte észre sem vették, milyen gyorsan végeztek. Rita szorosabbra húzta a copfját és figyelte, ahogy a testvére elmasírozik a ház felé.
− Komolyan mondom, néha szégyellem, hogy ő a testvérem – sóhajtotta szomorúan Rita. – Olyan… bunkó.
− Ne törődj vele! – mosolygott Annie. – Te nem vagy olyan, mint ő, és ez a lényeg. – Vállára kapta a villát, elindult.
− Te meg hova mész? – kiáltott utána Jack.
− Kitakarítok Lirnél – kiáltott vissza Annie, de nem állt meg. Rita és Jack összenézett, majd utána siettek.
− Ez nagyon nem jó ötlet. Nála csak akkor lehet takarítani, ha nincs a bokszban. Nem szereti, ha emberek vannak a közelében… − hadarta Jack, és próbálta megállítani, de Annie nem hagyta.
− Ne aggódj! Tudok bánni velük – kacsintott a fiúra, majd kinyitotta az ajtót. A fekete ló felé fordult, majd nagyot toppantott. – Hiába nézel így… esik az eső így nem vihetünk ki. Szóval légy jó fiú és maradj nyugton.
Lir megrázta a fejét és nagyot prüszkölt.
− Szép szóval nem lehet hatni rá – rázta a fejét Rita. – Már mindent megpróbáltunk.
− Nem akarok veszekedni veled, Lir. Gondolj bele, ez a te javadat szolgálja – mondta Annie nyugodtan. – Vagy nem akarsz friss szalmát?
Az angol telivér sokáig nézett a lányra, majd megfordult és ropogtatni kezdte a szénát. Annie lassan közeledett felé, már beleszúrta a vasvillát az alomba, amikor az állat kirúgta a kezéből. A szerszám csörögve hullott a padlóra. A lány kifújta a levegőt, és odalépett a ló pofájához.
– Most nagyon jól figyelj rám, Lir. Nem érdekel, mit csináltak veled annak idején és miért utálod az embereket, de azt tisztázzuk, hogy velem nem fogsz így viselkedni. Ha te nem tisztelsz, én sem tisztellek. Ne húzz ujjat velem! Hallgass rám és hagyd, hogy tegyem a dolgom.
Lir csak felhorkant és majdnem rálépett a lányra.
– Rendben. Lesz ennek még böjtje. – Annie elsétált mellőle, becsapta maga mögött a boksz ajtót.
− Lirt nehéz kezelni, ne bánkódj emiatt! − veregette hátba Jack.
− Nem bánkódom… gondolkodom, mivel vághatnék vissza – felelte Annie.
− Olyan, mintha veszekednétek – támasztotta Rita a többi mellé a vasvillát.
− Nos, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én szoktam velük beszélgetni. Amikor ideges vagyok, vagy haragszom valakire, elmondom nekik, kidühöngöm magam és megnyugszom. Még ha nem is válaszolnak vissza, de tudom, hogy hallanak, sokszor hozzám dörgölik a fejüket és tudom, szeretnek. Sokszor kívánom azt, bár beszélni tudnának – mondta Annie.
Jack felnézett a borús égre, majd szapora léptekkel elindult a ház felé a két lány között.
− Én arra lennék kíváncsi, mit mondanának nekünk.
− Szerintem azt, hogy nagyon hamisan énekelsz – vigyorgott rá Rita. – Ja, és hogy a ritmusérzékeden van még mit csiszolni.
− Most mondd, hogy nem szereted, mikor rázom a seggem – vágott vissza Jack.
− Azokat a fokhagymagerezdeket? Bevallom nőiesen, meg tudnék lenni nélkülük. – Jack nevetve oldalba bökte Ritát.
Annie gondolatai azonban Brigit és Lir körül forogtak. Tudta, hogyha itt akar maradni, meg kell barátkoznia Brigittel, de a lányt egyáltalán nem találta szimpatikusnak. Ritát már az első pillanatban a szívébe zárta, mert közvetlen és vicces, el lehetett vele beszélgetni. Jack is kedves volt vele és a humorát figyelve jól meg lesznek együtt, de Brigit egy újabb akadályt jelentett, ahogy Lir. Az élet akadályok együttese. Mindig jön valami, ami megzavarja a nyugalmad, ami idegességre ad okot, amit mindenáron le kell győznöd ahhoz, hogy boldog lehess. Egyik jön a másik után, megállás nélkül. Harcok mindig lesznek, és mindig folynak. Amíg a föld forog, az akadályokat le kell győznünk, mi pedig küzdünk, ha csak fel nem adjuk. De én nem adom fel. Brigit ide vagy oda, én kaptam meg az állást. Ugyan jobban szeretem a baráti viszonyt, de ha azt akarja, akkor kemény leszek. Majd rájön, ki itt a főnök. Lir ugyan keményebb dió, de majd megtörik ő is. Csak azt kellene kiderítenem, miért fél az emberektől. Biztos van valami oka. Ok mindig van.