A férfi mélyen a szemébe húzott baseball sapkával álldogált a ház előtt. Sötét napszemüvege mögül pásztázta végig az utcát. Már jó ideje állt egyik lábáról a másikra, türelmetlenül nézelődött. Már megint késik! Pofátlanul sokat késik. Nem ismeri az órát? Fél hármat beszéltünk meg, most négy óra van és még mindig nincs itt. Mit gondol, mi vagyok én? Időmilliomos? Én sem tudok az öröklétig várni. Lenne dolgom, nem is kevés. Hol vagy, Francis? Felsóhajtott, majd megmasszírozta a nyakát. Újra végigfuttatta a tekintetét az utcán, és meglátta Francist befordulni a közeli sarkon. Lassan, nyugodtan sétált felé, szájában cigaretta lógott, vállán fekete táska. Vékony arcán önelégült mosoly terült szét. Kíváncsi vagyok, meddig vigyorogsz. Visszatolta a szemére a szemüveget és összefonta a melle előtt a karjait.

− Szép napot, J... − kezdett bele Francis, de a férfi félbeszakította.

− Késtél.

− Közbe jött pár dolog. Iszonyú dugóba kerültem, plusz Marknak időbe telt előhívni a képeket – mondta Francis, miközben a táskájába nyúlt.

− Ne itt! – kiáltott rá a fiú. – Gyere! – Azzal megfordult és elindult a keskeny utcán.

Francis csak pár másodpercig gondolkodott azon, kövesse-e. Gyorsan kapkodta a lábait, hogy utolérje megbízóját. Felvonta jobb szemöldökét, így vizsgálta az előtte pár lépéssel járó fiút. A fekete sapka alól előkunkorodtak a vörös hajtincsek; ugyan most szemüveg takarta, de jól tudta, hogy zöld a szeme. Nem volt vékony, de kövér se, bár növesztett egy kis pocakot és ráfért volna némi edzés. A modora hagyott némi kívánnivalót maga után − mindig goromba volt, rosszkedvű és utálatos.

Francis mélyen letüdőzte a füstöt, majd kifújta, mert félt, hogy idegességében valami rosszat mond, és ezt a munkát is elveszíti. A fiú hirtelen megállt és besétált egy kis kocsmába az egyik mellékutcán. Francis morogva követte. A pub egyetlen helyiségből állt, az asztalok, a székek, a pult sötétbarna fából készült, a falakat szemmagasságig borvörös bársony fedte, felette fehérre meszelt fal próbálta világosabbá tenni a sötét szobát. A pult mögött poharak és alkoholos üvegek sorakoztak; egy hatalmas pocakú férfi épp egy korsót törölgetett. Kövér arcában szinte alig látszottak fekete szemei, fekete haja már őszült és kopaszodott is a homloka két oldalán. Csupán egy pillantást vetett a két fiatalra és folytatta tovább a törölgetést. Az italozóban két asztal várakozott üresen. A sapkás fiú a sötétebb sarokban állóhoz ült le. Francis csak a szemét forgatta, majd grimaszolva csatlakozott hozzá. Az asztal ragadt a kosztól, a szék sem a tisztaságáról volt híres. ölébe fektette a táskáját és elővett belőle egy nagy, barna borítékot.

− Parancsolj! Itt van minden, amit tudok, plusz a nemrég készült fényképek – mondta Francis, és a fiú elé csúsztatta a borítékot.

− Sokáig tartott – sziszegte a vele szemben ülő, majd felbontotta a csomagot és elolvasta a papírokat. Miután végignézte a fényképeket is, lecsapta az asztalra. – Ennyi?

− Mi az, hogy ennyi? Ismeretlenül szerinted mennyit tudok kiszedni belőle? Nem éppen barátságos lány – vont vállat Francis.

− Nem érdekel! – kiáltott a fiú, mire mindenki feléjük fordult. Dühösen legyintett, hogy nincsen semmi gond. Az emberek visszafordultak az asztalukhoz. A fiatalember visszafogott hangon folytatta. – Azért fogadtalak fel titeket, mert elvileg ti vagytok a legjobbak. Ehelyett hetek óta nem csináltok semmit.

− Ez szerinted semmi? Nem tudok hozzáférkőzni, mert nem engedi! Még oda is elmentem, ahol eddig lakott, de senki nem mondott róla egy szót se. Így nem lehet dolgozni.

− Szerinted érdekel a kifogásod? Mindent tudni akarok róla. Azt, hogy mi a kedvenc színe, hova járt iskolába, mit csinál a szabadidejében, kik a barátai, hogy hívják a lovait, kik a rokonai. Sőt még azt is, mit eszik reggelire. Mindent.

− Az nem érdekel, hogy milyen bugyit hord? – morogta Francis. A fiú dühösen felhorkant. – Most mi van? Ha egyszer mindent tudni akarsz! Tudod, milyen nehéz volt Marknak ezeket a képeket megcsinálni? Az a terület kész katasztrófa. Ha bejutsz... már ha egyáltalán sikerül, akkor alig lehet kijutni. Tele van kutyákkal, és a lovak sem csöndesek.

− Kérdeztem? Csináljátok azt, amit kértem. Nyomozzátok ki, kicsoda ez a lány.

− Minek kell neked ennyire ez az Annie? – csattant fel Francis. – Nem különleges... egyszerű, amerikai lány. Sem otthon, sem itt nem zavart senkit.

− Semmi közöd hozzá, Francis – morogta a fiú, majd ő is egy borítékot dobott az asztalra. – Egy kis ösztönzés. – Francis magához vette és átpörgette a pénzt, majd felvont szemöldökkel ránézett.

− Ez nem annyi, amennyit megbeszéltünk. Szerinted ennyi pénzzel mit csinálok? Még az eddigi kiadásainkat se fedezi.

− A többit majd akkor, ha végre azt teszitek, amire utasítottalak titeket! – A férfi felállt, majd elővette a tárcáját és még egy százfontost dobott az asztalra. – Csak, hogy ne sírjon a szád. – Ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést és kisétált a kocsmából.

Dühösen ökölbe szorította a kezét, ezzel összegyűrve a boríték szélét. Ezért fizetem én őket? Ezért? A nagy semmiért? Ennyit én is megtudtam róla. Nem azért költöm rájuk a pénzem, hogy ne csináljanak semmit. Egyszerűbb lett volna megkérni Simont, hogy nézzen utána. Ugyan, hova gondolok. Ha Simon megtudná, mire készülök, két lábbal rúgna ki, de előbb megpróbálna lebeszélni róla. Nem, nem beszélek vele. Megvárom, amíg ez a két pancser kiderít valami használhatót. Az a kis előleg biztos ösztönzően hat majd rájuk. De hogy lehetnek ennyire szerencsétlenek? Még jó, hogy Francis nem bukott le mindjárt a repülőn. Mit is gondoltam? Ők nem profik.

Sóhajtva kinyitotta az ezüstszínű BMW-je ajtaját. A kocsi élesen elütött a környezetétől. Egy kesernyés szagú, szeméttel borított, kis mellékutcában parkolt le, nehogy valaki meglássa. Nem messze tőle egy kutya majd szétrágta a kerítést és mérgesen ugatott, míg valaki rá nem ordított, hogy nyughasson. Newhavennek ezen a környékén a közeli gyári munkások és családjaik laktak, nem éppen luxuskörülmények között. Miután beült a kényelmes bőrülésbe és becsukta az ajtót, megdörzsölte az arcát. Sikerülni fog. Muszáj sikerülnie. Megígértem neki a halálos ágyán, muszáj teljesítenem. A sapkáját a műszerfalra dobta, ujjaival belefésült vörös hajába. Indulni akart, de a tekintete a borítékra tévedt. Az anyósülésre borította a tartalmát, majd kezébe vette az egyik fényképet. Elnézte a lány profilját, szőke haját, kecses nyakát, egyszerű ruháját, széles mosolyát.

– Meghalsz, Annie O'Connor. Beteljesítem, ami anyámnak nem sikerült.

* * *

– Húha, ez aztán az ítéletidő! – lépett be Frank O'Connor az előtérbe. Levette a sapkáját, a kabátját, mindkettőből kirázta a vizet, majd felakasztotta. Kilépett a bakancsából, és papucsba bújva a konyha felé vette az irányt. A felesége, Julia, éppen abban a pillanatban vette le a teáskannát a tűzhelyről. Alacsony, kissé telt nő volt, hátközépig érő fekete hajjal, fekete szemmel, kedves arccal. Mindig mosolygott, arcán már meglátszott a kor, de fürgesége ugyanolyan maradt, mint fiatalkorában. Most teletöltött bögrével fordult a férje felé.

– Gondoltam, felmelegít. Hideg lehet kint – mondta halkan, kivételesen komoly arccal. Belenézett férje sötét szemébe, majd halvány mosolyt erőltetett magára. – Bezártad a lovakat?

– Igen. Hirtelen jött ez a vihar. – Frank elvette tőle a bögrét és kérdőn nézett a feleségére. Kint dörgött, villámlott, a szél dühösen rázta a rolókat, az eső hevesen kopogott az ablakon. – Mi a baj? – Julia tekintete az ablakra vándorolt, ahol nem látott mást, csupán az üvegen végigfolyó vizet. A kinti világ elmosódott, az istálló falát is csupán egy vörös pacának látta. Frank a teáját kevergetve nézett a nőre, ismerte már eléggé ahhoz, hogy tudja, valami baj történt, mégpedig Annie-vel. Az ő örökké vidám felesége csak akkor ilyen komoly, ha a gyerekeiről vagy Annie-ről van szó. Először arra gondolt, talán hiányzik neki a lány, hiszen még Frank is megérezte unokahúga hiányát, pedig alig egy napja ment el. Szerette volna maga mellett tartani, hiszen Annie-t a szülei rábízták, de azt is tudta, nem parancsolhat neki. – Drágám! Mi történt?

– Annie nemrég telefonált. Megkapta az állást – felelte Julia.

– És ezért vagy ilyen rosszkedvű? – A nő nem szólt semmit, csak felé nyújtott egy levelet. Frank szó nélkül elvette. A borítékot Annie nevére címezték, de se feladó, se bélyeg nem volt rajta. – Ez meg mi?

– Csak olvasd el! – kérte halkan Julia, miközben az egyik hajtincsével játszott. Látszott rajta, mennyire zavarba hozza a férje tekintete.

– Te felbontottad Annie levelét? Úgy egyeztünk meg, hogy mindent továbbítunk neki, felbontás nélkül. – Frank ezzel próbálta leplezni, mennyire rossz érzés kerítette hatalmába, attól fogva, hogy meglátta a levelet. Félt elolvasni.

– Gyanús volt. Se feladó, se bélyeg és nem a postával jött, alig egy órája találtam a ládában. Nem tetszett nekem és felbontottam.

– Ez nem indok! Mi van, ha szerelmes levél, amihez semmi közünk? – kérdezte a férfi, miközben a borítékot forgatta az ujjai között.

– Nem szerelmes levél. Olvasd el!

Frank végül kinyitotta a küldeményt. A borítékból egy kézzel írt levél és egy anyakönyvi kivonat fénymásolata került elő. A férfi falta a szemével az ismeretlen által írt üzenetet, arca pedig sorról sorra komorabbá vált. Az utolsó soroknál már remegett a keze, majd lecsapta a papírt az asztalra. Dühösen beletúrt rövid, barna hajába és úgy érezte, menten felrobban. Miért most? Miért ennyi év után? Miért akkor, amikor minden sínen van? Annie ezt nem tudhatja meg! Most nem! Felemelte a fejét és a feleségére nézett.

– Ez a levél soha nem kerülhet Annie kezébe! Soha! Ezt a papírt mi nem kaptuk meg! – Hátralökte a székét, még egy pillantást vetett a fénymásolatra, majd összehajtotta és a nappaliba indult, hogy elégesse a kandallóban. Julia azonban utána sietett és megragadta a karját.

– Te tudtál erről?

A férje válasz nélkül folytatta az útját, ám Julia erre kirántotta a kezéből a levelet.

– Te tudtál erről? – kiáltotta dühösen. – Tudtál arról, amit ez a férfi állít? Tudtad, hogy Annie...

– Ez az egész nem jelent semmit! – kiáltotta Frank. – Annie Nihal lánya és az én unokahúgom.

– Ezt a titkot bízta rád Nihal, amikor meghalt? – kiáltotta Julia, és a papírral mutogatott a férje orra előtt. – Ezt nem mondtad el nekem?

– Julia, ne foglalkozz vele! – ragadta meg a felesége vállát Frank. – Az a titok nem Annie-vel kapcsolatos, ez pedig csak egy rossz... vicc...

– Vicc? Ugyan már, ne hazudj nekem! Látom, hogy nem mondasz igazat! Ha pedig csupán vicc, miért nem akarod, hogy Annie megtudja?

– Épp elég gondja van – felelte Frank. – Felesleges idegesíteni még ezzel is.

– Most is mellébeszélsz. Ha nem érdekelne, és valóban csak rossz viccnek tartanád, nem akarnád elégetni, hanem nevetnél rajta. Te nem nevetsz. Te dühös vagy és pánikba estél. – Julia mélyen a férfi szemébe nézett. – Miért nem mondod el nekem? Tizenkilenc év után nem érdemlek meg ennyit?

– Eskü köt, Julia. – Frank kerülte a felesége tekintetét, inkább a nappalit vette szemügyre. A nagyszüleitől örökölt bútorokat, a vastag szőnyeget, a virágos függönyt az ablakon, a régi kandallót, ami előtt annyi romantikus pillanatot töltöttek. Tudta, hogy el kellene mondania neki. Már túl hosszú ideje nyomja a lelkét. Mégsem tudta megtenni, vagy nem volt rá megfelelő alkalom, vagy félt, hogy Annie meghallja.

– Most nincs itt Annie, most csak ketten vagyunk. Mondd meg az igazat. Igaz, amit ez a valaki állít? – Julia a férje arca elé tartotta a fénymásolatot.

Kint tombolt a vihar. A heves szél átsüvített az ablakréseken, megtáncoltatta a lángokat a kandallóban, a dörgés szinte együtt csapott le a villámlással. Julia végül hagyta, hogy a férfi kivegye a kezéből a papírokat és a tűzbe dobja őket. A lángok éhesen falták fel a levelet, mint farkasok a zsákmányt.

– És ha megmutatja Annie-nek az eredeti anyakönyvi kivonatot? – kérdezte Julia és megfogta a férje kezét.

– Nem tudja, hogy Annie nincs itt. Remélem ez így is marad. Annie nem tudhatja meg.

* * *

Annie az utolsó lovat kísérte be a helyére. Végigsimított a sárga kanca nyakán, majd hosszan kifújta a levegőt.

− Szép vagy! – suttogta a ló fülébe.

− Ő pedig Juno – mondta a boksz ajtóból Mr. Levigne.

Annie mosolyogva felé fordult. Végigsimított az állat hátán, majd kilépett a bokszból és becsukta az ajtót.

− Csupán nekem furcsa, hogy majdnem minden ló egy mitológiai isten vagy istennő nevét viseli?

− Mármint? – kérdezte Daniel és ő is elmosolyodott.

− Juno, Morrigan, Ogma, Zeusz, Frey, Odin, Hathor, Ré és a többiek. Mind vagy a germán, vagy az egyiptomi, vagy a görög istenek nevei. Ez puszta véletlen, vagy az úr direkt ad ilyen neveket a lovainak? – kérdezte Annie. – Na, nem mintha zavarna...

− Mr. Ashwin valamiért ragaszkodik ezekhez a nevekhez – vont vállat Daniel. – Az ég tudja az okát, de meg lehet szokni.

− Az biztos, hogy a lovai nagyon jó versenyzők – mondta Annie és a mellette álló férfira sandított. – Lehetek önnel őszinte?

− Természetesen.

− Még egy lovat sem készítettem fel versenyre és félek, hogy elbukom, az úr pedig ki fog rúgni – bökte ki a lány. – A szüleim és a nagybátyám is hobbiból tartottak lovakat, később pedig azért, hogy beteg gyerekeken segíthessünk. Soha nem versenyeztettünk.

− Nem fogsz elbukni – tette Annie vállára a kezét Mr. Levigne. – Tudod, miért választottalak téged? Mert te törődsz az állatokkal és szereted őket. Ők pedig megérzik ezt. Ha teljes szívedből akarod, akkor fel tudod őket készíteni. Itt nagyon sok segítséged lesz.

− Ha ennyire szereti a lovakat, miért megy el innen? – csúszott ki Annie száján a kérdés. A férfi arca elkomorult a kérdésre, keze pedig ökölbe szorult. – Ne haragudjon, nem tartozik rám.

− Eddig senkinek sem mondtam el az úron, és Mr. Holmeson kívül, hogy miért megyek el – kezdett bele Daniel, de heves köhögésroham tört rá.

− Jól van? Hozzak egy pohár vizet? – kérdezte ijedten Annie, de a férfi csak a fejét rázta. Jó néhány perc után Mr. Levigne, hörögve ugyan, de újra levegőt kapott. – Beteg.

− Igen – válaszolta Daniel, pedig nem kérdésként hangzott el. – Tüdőrák... végső stádium.

− Jézusom! – suttogta Annie megrendülten.

− Nem tudom, mennyi időt tölthetek ezekkel a csodálatos állatokkal, amik mindig is az életem részei voltak, de mielőtt teljesen leépülök, jó kezekben akarom tudni őket. Ameddig csak képes leszek rá, kijövök ide, és segítek neked, de egy idő után egyedül maradsz. Meg tudod csinálni, igaz?

− Tudok felnőttként viselkedni, tudom, milyen döntéseket kell meghoznom és ezek mekkora súllyal bírnak. Tudom, hogy képes vagyok megtanulni öntől mindazt, ami a versenyeztetéshez szükséges. Jó versenylovakat tudok nevelni. Képes vagyok elvezetni ezt a lovardát. – Annie mélyen a férfi szemébe nézett, aki komolyan nézett vissza rá. – Igen, néha gyerekes vagyok, de tudom kezelni.

− Nem választottalak volna téged, ha nem látom a szemedben azt, amit látnom kellett. Fiatal vagy, tele energiával és szívvel. – A férfi végre elmosolyodott.

− Ahogy néztem a díjakat és a fényképeket, láttam, hogy ön már régóta itt dolgozik – mondta Annie és elindult végig a bokszok között. – Mikor került ide?

− Hány éves is vagy? – kérdezett vissza Daniel, mellé lépve.

− Huszonhárom.

− Két évvel voltam nálad idősebb, mikor Mr. Ashwin felvett. Ez alatt a harmincöt év alatt sok lovat tettem bajnokká, sokat segítettem a világra és sokat eltemettem. Végignéztem a körforgást nemegyszer, jártam a fellegekben és megjártam a mélységet. Szenvedtem és küzdöttem. Erről szól az élet, kinek jobban sikerül, kinek rosszabbul, de én azt vallom, ha azt csinálod, amit szeretsz és kitartasz mellette, nem bukhatsz el. Szeretsz lovakkal foglalkozni?

− Minden másnál jobban – felelte komolyan Annie.

− Helyes. – Csendben sétáltak egymás mellett, amíg Annie meg nem torpant. Félrehajtott fejjel állt a sötétbarna ajtó előtt.

− Megkérdezhetem, mi van mögötte? – A férfi felsóhajtott, majd visszasétált hozzá.

− Igazság szerint őt a végére akartam hagyni... − mondta, miközben kinyitotta az ajtót.

A régen szobaként funkcionáló helyiséget most bokszként használták. Sötét fából készült fal választotta el tőlük a lovat, amelynek szőrén végigtáncolt az ablakokon beszűrődő napfény. Annie szinte megbabonázva lépett közelebb az állathoz. A koromfekete angol telivér dühösen toppantott a lábával, majd prüszkölt egyet. A lány belenézett nagy, barna szemébe, tekintete végigfutott elegáns nyakán, izmos lapockáján, mély mellkasán, hosszú lábain. Megpróbálta felidézni, mit tanult ezekről a lovakról, de a legelső, ami beugrott neki, hogy nagyon gyorsak. A világ leggyorsabb lovainak tartják őket.

– Hadd mutassam be neked Manannan Mac Lirt.

Annie úgy nézett rá, mint ahogy a gimnáziumban matekórán.

– Röviden csak Lir.

− Miért is nem lepődök meg ezen a fura néven? – mosolygott Annie, majd újra a lóra figyelt. Látta, hogyan rángatóznak az izmok a hátán, hogyan forgatja a füleit, és tudta, hogy ideges. – Mit jelent a neve?

− Manannan Mac Lir egyike volt a legősibb kelta isteneknek – felelte Daniel. – A tenger, elsősorban az Anglia partjainál fekvő Isle of Man sziget körüli vizek istenének tartották, ezen kívül ő az időjárás ura. És mielőtt kérdeznéd, azért kapta ezt a nevet, mert ugyanolyan szeszélyes és kiszámíthatatlan, mint a tenger vagy az időjárás.

− Miért nem hallottam a nevét eddig versenyek kapcsán?

− Mert nem versenyzik – sóhajtotta Daniel. – Az egyik leggyorsabb ló, akivel eddig találkoztam, de senki sem tudja megülni. Sokszor még a vizet is kiveri Jack kezéből. Valamiért nem szereti az embereket.

Annie nem szólt. Csak állt és nézett bele azokba az okos, barna szemekbe és tudta, nem lesz egyszerű végrehajtani a tervét. Nem bíznak bennem, ami érthető is, hiszen fiatal vagyok, de már tudom, hogyan vívhatom ki a bizalmukat. Vigyázz, Lir, mert most méltó partnerre akadtál!