Annie mosolyogva nézte a lehúzott ablakban elsuhanó tájat, a zöld dombokat, a szintén zöldben pompázó fákat, a távolban aranylóan megcsillanó búzatáblákat. Mélyen belélegezte a szél által hozott illatot. Amikor a telefon megszólalt a zsebében, összerezzent, de mikor meglátta Stella üzenetét, szélesen elmosolyodott. Amint tudod, hogy megkaptad az állást, írj! És ha mégsem sikerülne, nyugodtan lehetsz nálunk egy ideig. Csavargunk egyet a városban, mint régen. Szorítok. Puszi. Stella. Miközben bepötyögte a válaszát, arra gondolt, milyen hosszú ideje tartanak ki egymás mellett. Több mint tíz éve a legjobb barátnők és ezen az sem változtatott, hogy Stella odaköltözött a nagynénjéhez, hogy főiskolára járhasson. Annie büszke volt rá, hogy a barátnője állatorvos lesz, hiszen a sok más közös pont mellett az állatok szeretete is összekötötte őket. Annak idején alig egy mérföldre laktak egymástól, így ha valami gond adódott, csak biciklire pattantak vagy átsétáltak a másikhoz. Talán az is közrejátszott a barátságukban, hogy a közelben ők voltak az egyetlen egyidős gyerekek, a szüleik pedig kifejezetten örültek, hogy a két lány egymásra talált. Nyáron mindig együtt múlatták az időt, kirándultak, lovagoltak, az iskolába együtt mentek, ugyan külön osztályba, továbbá Annie tanította meg Stellát lovagolni és ő biztatta, igenis váltsa valóra az álmát, hogy állatorvos legyen. A barátságuk mély és titokmentes volt, és úgy érezték, megszakíthatatlan – ugyan néha összevesztek, de végül mindig visszatértek egymáshoz. A busz döccenése rántotta ki a múlt emlékei közül. Éppen időben nézett fel ahhoz, hogy ne menjen túl a megállón. Villámgyorsan felkapkodta a cuccait és az ajtóhoz lépett. Mosolyogva intett a sofőrnek, majd leugrott a járműről. Miután egyedül maradt, körülnézett. Ott állt a nagy semmi közepén. A nap melegen sütött, az égen egy-két bárányfelhő úszkált – most nyoma sem volt a nyomasztó, esős, angliai időjárásnak. Miután begyömöszölte levetett farmerkabátját az egyik táskába, elindult.
Már jó ideje kutyagolt, mikor megpillantotta a poros bekötőutat. A meleg a ruhája alá kúszott, érezte, hogy a gerince mentén és az arcán végigfolyik az izzadság. A kezei sajogtak, a lábai még inkább. Annie, Annie, hatalmas fába vágtad a fejszédet. Komolyan gondoltad te ezt? Szeretek sétálni, de nem több, mint öt kilós bőröndökkel és nem ilyen hosszú távon. Most lenne szükségem valamelyik lovamra… mondjuk Angelre. Ő elég erős hozzá, hogy elcipelje a csomagokat… Vagy Olira, aki elég gyors, hogy rekordidő alatt tegyük meg az utat. Megállt, és egyik kezével megmasszírozta a vállát. Ideje lesz újra nekiállnom futni. Eltunyultam. Már nem bírom úgy a terhelést, mint régen. Rápillantott az órájára, majd dühösen fújt egyet.
− Jó lesz igyekezned, ha nem akarsz elkésni – morogta magának, majd felkapta a lerakott táskáit és folytatta az útját. Gyorsabban szedte a lábait, mögötte a por csendesen gomolygott és imádkozott, hogy hamarosan meglássa az istállót. Fáradt volt a hosszú úttól és a mostani sétától. Hirtelen egy autó száguldott el mellette, hatalmas porfelhőt kavarva. Köhögve legyezgette maga előtt a levegőt, miközben az autós családtagjait emlegette.
Amint a fullasztó felhő eloszlott, a távolban meglátta egy nagy fehér ház körvonalait, majd közelebb érve a karámon belül legelésző lovakat is. Volt kisebb, nagyobb, sárga, fekete, fehér, pöttyös. A szíve mindjárt hevesebben kezdett verni a gondolatra, hogy talán ő gondoskodhat ezekről az állatokról. Az egyik haflingi, ami nem messze ácsorgott a kerítéstől, felkapta a fejét és ránézett. Fehér farkát lassan lendítette egyik oldalról a másikra, nagy barna szeme követte a lány mozgását. Annie felé nyújtotta a kezét, és megsimogatta a ló puha orrát. Vágyakozó sóhaj hagyta el az ajkát, majd tovább indult.
Az istálló L alakban terült el a karámok között. Falait fehérre meszelték, a cserepek vörösen csillogtak a napfényben. Annie széna és lócitrom illatát érezte. Mélyen belélegezte az ismerős illatot, és a szíve megnyugodott – úgy érezte, hazatért. Észre sem vette, hogy meggyorsította a lépteit. Az istálló kapuja előtt parkolt az autó, ami majdnem elütötte, és két férfi beszélgetett mellette. Az egyik magas volt, vékony, sötét hajú, a másik alacsony, kissé meggörnyedve az idő súlyától, a haja őszbe fordult. Kettejükben csupán az elegáns megjelenés volt közös. A magasabbik felvonta a szemöldökét és minden mozdulatát figyelte. Annie széles mosolyt erőltetett magára és odasétált hozzájuk.
– Jó napot. Az állásinterjúra jöttem. – Az alacsonyabbik férfi elmosolyodott és felé nyújtotta a kezét.
– Üdvözlöm, Daniel Levigne vagyok, a jelenlegi lovász. Az úr pedig Mr. Holmes, Ashwin úr jobb keze. – Annie kezet rázott vele, majd a másik férfihoz fordult.
– Holmes? Mint Sherlock Holmes?
A férfi mindenféle öröm nélkül elmosolyodott.
– Túl sokszor lőtték már el, igaz? Sajnálom. Annie O'Connor vagyok.
– Emlékszem a nevére a listáról. Amerikából jött?
– Igen – bólintott Annie. – Tennessee, Illinois. Hosszú az út, de egy jó munkáért tegyünk is valamit. – Mr. Levigne lenézett a táskáira.
– Ennyire biztos benne, hogy megkapja az állást?
Annie követte a tekintetét, majd megrázta a fejét.
– Nem. De úgy gondoltam, ha mégis, nem kell a ruháimat utánam küldeni, ha pedig nem úgyis itt maradok Angliában egy kicsit – felelte Annie mosolyogva. A két férfi csak hümmögött, majd Mr. Holmes kimentette magát azzal az ürüggyel, hogy dolga van, és magukra hagyta őket.
− Ha gondolja, megmutatom a lovardát, amíg várunk – intett az épület felé a férfi. – A többiek biztos késnek.
− Annak örülnék – mosolygott Annie.
− Tisztában van az interjú részleteivel?
– Igen, ezért ha tudna mutatni egy szobát, ahol átöltözhetek… nem szeretek farmerben lovagolni. – Mr. Levigne csak intett, hogy kövesse.
Az L betű szárának közepén nyílt a bejárat. Jobbra és balra végig bokszok sorakoztak. A sötétbarna fából készült ajtók mind nyitva álltak, a levegőt a lovak és a széna illata töltötte be. Jobbra fordultak, és Annie minden kapuról leolvasta az ott lakó ló nevét. A falakat fehérre festették, a bokszok között vezető út tiszta volt, sehol egy szénaszál vagy lócitrom. Az út végén újra jobbra fordultak. A sarkon egy újabb ajtó, ami egy nagy karámhoz vezetett. Itt is bokszok sorakoztak végig, szintén kinyitva, egy kivételével. Annie megállt előtte és bekukkantott. A bokszban egy sötét pej álldogált, ami, miután megpillantotta a lányt, felkapta a fejét. Tett egy lépést felé, hogy az ismeretlen kezét megszagolhassa, majd engedte magát megsimogatni. Annie elmosolyodott, amikor megérezte a tenyere alatt a meleg, erős nyakat, majd alaposan szemügyre vette a kancát.
– Hamarosan ellik, igaz?
− Honnan tudja? – kérdezte a férfi, aki figyelte őt.
− Látszik rajta. Már megjelent a viaszos anyag, hogy ne folyjon el az előteje. Pár óra és megszületik a kicsi. – Mr. Levigne elismerően bólintott.
− Úgy látom, nem először lát ilyet.
− Lovak közt nőttem fel, elég ellést láttam már – felelte Annie, majd a férfi mellé sétált. Várta, hogy mondjon még valamit, de ő csak megfordult és folytatta az útját. Annie gondolatai a munkáról ide–oda száguldottak, de egyiket sem tudta megfogni. Kicsúsztak a kezei közül és tovasuhantak, mint halak az óceánba. Ott voltak, feltűntek egy pillanatra, majd újra belevesztek a sötétségbe. Mr. Levigne megmutatta neki a szobát, ahol átöltözhet, majd magára hagyta.
Miután felrángatta a lovagló nadrágját és a csizmáját, egy pillanatra megtorpant. Tudta, hogy nem fogja egyetlen mosolyáért megkapni a munkát, de félt, hogy valamit még ő sem tud. Nem csak ő foglalkozik évek óta lovakkal; akik ide jönnek, nem kezdők. Amatőrnek érezte magát, hiszen még egyetlen lovat sem készített fel versenyre – sem a szülei, sem a nagybátyjáék nem foglalkoztak versenyeztetéssel. Pedig Ashwin úr lovai messze földön híresek. Egymás után nyerik a versenyeket, mind díjlovaglásban, mind díjugratásban, mind militaryban. Nem akart csalódottan hazakullogni. Kezébe temette az arcát, majd megrázta magát. Elég lesz az önsajnálatból. Erre ráérsz majd akkor, ha nem sikerül. Ismered a lovakat, tudod, mit kell velük csinálni.
Mosolyt erőltetett az arcára, majd visszasétált a bejárathoz. Mire odaért, már körülbelül húsz férfi várakozott az ajtó előtt, mind méregdrága lovas szerelésben, fényesre suvickolt csizmában, gerincvédőben. Annie zavartan egyik lábáról a másikra állt, szakadtnak érezte magát elnyűtt nadrágjában, széttaposott csizmájában és egyszerű pólójában. Neki nem volt gerincvédője, egyrészt mert nem tartotta szükségesnek, másrészt nem telt rá a zsebpénzéből. Mindegy volt, milyen sokan jártak hozzájuk lovagolni, a hitel, a tartozások, az unokahúgai iskoláztatása, a bátyja egyetemi tanulmányainak a támogatása, és az állatok eltartása a pénzük nagy részét elvitte, nem tellett luxusra. Összefonta a melle előtt a karjait és nem törődött a pusmogásokkal, a halk kuncogásokkal, amik felhangzottak, miután ő megjelent. Inkább a karámban legelésző lovakat nézte, míg vissza nem tért Mr. Holmes, Mr. Levigne társaságában.
− Üdvözlünk mindenkit. Örülünk, hogy ilyen sok ismerős arcot látunk, de természetesen az újaknak is szívből örülünk. Mivel Mr. Ashwin nem szeretné, hogyha azzal vádolnák, ismeretség alapján dönt, ezért hirdettük meg ezt az állásinterjút. Adunk önöknek egy feladatot, aztán Mr. Levigne és én kiválasztjuk azt a két embert, akit érdemesnek tartunk az állásra, az úr pedig eldönti. Mindenki elfogadja? – A csapat egyöntetűen bólogatott. – Rendben. Mr. Levigne elmondja a feladatot.
− Nos, uraim… és hölgyem, a feladat a következő. Mivel Mr. Ashwin állatai között van makacs és elég csökönyös jószág is, azt fogjuk most lemérni, ki hogy tud irányítani egy engedetlen lovat. A feladat nagyon egyszerű. Üljék meg őt. – Éppen egy fehér lovat vezettek át a karámon. Az állat fejét magasra tartva, peckesen sétált a fiú mögött, aki futószáron vezette. – Az egyik legmakacsabb ló az egész ménesben. Csak akkor lovagolhat rajta bárki, ha ő is úgy akarja. Sok szerencsét, uraim.
− Ez gyerekjáték – szólalt meg az egyik férfi, majd átlendült a karámon és a lóhoz sétált. Azonban Mr. Levigne-nek igaza volt, a ló csak akkor tűrt meg valakit a hátán, ha ő is akarta. A tizenkilenc férfiból csupán kettőnek sikerült fent maradni rajta, de nekik is csak nehézségek árán. Az egyik csupán erőszakkal, a ló többszöri ütlegelésével tudott a mén hátán maradni. A másik, egy francia fiú nem bántotta az állatot, csupán kitartó volt, így a ló végül feladta a rugdalódzást. Annie legszívesebben berontott volna, mikor látta, hogy a pálcával nagyot sóznak az állatra. Persze a ló minden alkalommal morcosabb lett. Amikor már csak egy ember volt Annie előtt, ellökte magát az ajtófélfától és Mr. Levigne-hez lépett.
− Hogy hívják a lovat?
A férfi szélesen elmosolyodott, úgy, mintha már várta volna valakitől ezt a kérdést.
− Sigfried.
Annie bólintott, majd a lovardán keresztül elsétált a karámig, útközben pedig felkapott két almát az egyik hordóból. Rámosolygott a lovat féken tartó fiúra, majd a paripa elé sétált.
− Figyelj, Sigfried. Tudom, hogy nem ismersz és nem bízol bennem, de szeretném a segítségedet kérni. Ezek az emberek, akik most rajtad ültek, kinevettek téged is és engem is. Kössünk egyezséget! Megkapod ezt az almát, ha engeded, hogy rajtad lovagoljak, ők pedig megszégyenülnek, mivel egy lány győzi le őket. Na? – A ló csak dobbantott egyet, a lány szemébe nézett, majd elvette az Annie tenyerén pihenő gyümölcsöt. – Helyes. Jó fiú vagy, a másik ajándék lesz, amikor visszajöttünk.
Felrakta az almát az egyik cölöpre, majd a kengyelbe akasztotta a lábát és nyeregbe pattant. Látta, mindenki arra vár, hogy a ló két lábra áll, ő pedig lezuhan, hiszen a mai nap mindenkivel ezt csinálta. Annie azonban végigsimított az állat nyakán, majd gyengéden összeszorította a térdeit.
– Induljunk, nagyfiú!
Sigfried lépésben elindult. Lassan sétált körbe a karámban, nem ugrott meg, nem makacsolta meg magát, arra ment, amerre Annie akarta. A lány ügetésbe ugratta, majd vágtába. Az állat úgy engedelmeskedett neki, mint egy kezes bárány. Annie lazára engedte a szárat és hagyta, hogy a ló száguldjon. Lehunyta a szemét és élvezte a lovaglást; ahogy minden alkalommal, most is úgy érezte, hogy repül. Nincs semmi más a világon, csak ő és a ló. Nincsenek gondok, nincsenek gondolatok, csak érzések. Annyira eltompult, hogy már csak akkor vette észre a tócsát, ami attól keletkezett, hogy Sigfried az előbb felrúgta az itatót, amikor már késő volt. Az állat átszáguldott a tócsán, a sáros víz pedig beterítette az ott várakozó lovasokat. Sigfried felnyerített, Annie pedig nem bírta ki nevetés nélkül. Amikor leugrott a lóról, még mindig vigyorgott. Megpaskolta az állat nyakát, majd átnyújtotta az almát.
– Megérdemled. Okos vagy.
– Arról nem volt szó, hogy lekenyerezzük a lovat – háborodott fel egy magas fiatalember. – Ha megetetem, nekem is engedelmeskedett volna.
– Tudják, az a maguk legnagyobb baja, hogy ezeket az állatokat nem intelligens, érzelmes élőlénynek tartják, hanem gépnek. Maguk szerint az a dolguk, hogy megtűrjék magukat a hátukon, hogy elhúzzák a kocsit, vagy jól versenyezzenek. De ezek az állatok ugyanúgy éreznek, ahogy mi, ugyanúgy van rossz napjuk, és ugyanúgy vannak olyan emberek, akiket ki nem állhatnak valamiért – fakadt ki Annie. – Mondják csak meg, hányan beszéltek hozzá, mielőtt felültek rá? Hányan tudják, hogy hívják őt?
– Nincs rá szükség – szólalt meg valaki a tömegből, mire a többiek egyetértően felhördültek.
– Valóban? Mégis hogyan alakítanak ki kapcsolatot a lóval? Vagy maguknak ezek csak pénzforrások? Maguk mind csak azért jöttek ide, hogy valamelyikük elmondhassa, hogy ő Stefan Ashwin lovásza? Mert ha igen, az elég szánalmas. A lovak érző lények, ugyanúgy megérzik, ha utálják őket, vagy ha nem tisztelik. A lovaglás az állat és az ember kölcsönös tiszteletén alapul. Ha te nem tiszteled, ő sem tisztel és az egésznek semmi értelme. Nekik is szükségük van a szeretetre, ahogy nekünk, embereknek is. Maguk mit szólnának, ha valaki a hátukra ülne és ütné magukat, hogy azt csinálják, amit ő akar?
– De ezek állatok, mi meg emberek vagyunk. Máshol helyezkedünk el az evolúciós ranglétrán, ők engedelmeskednek nekünk és nem fordítva.
– Sajnálatos, hogy így gondolkodik. Úgy látszik, a maguk szíve nem igazi lovas szív, ha az lenne, szeretnék ezeket a csodálatos állatokat. – Ezzel megfordult és visszakísérte a lovat a fiúhoz, aki szélesen vigyorgott rá. Mikor visszaadta a kantárt, a kezük egy pillanatra összeért. Annie tekintete a fiú ujjairól az arcára tévedt. Hosszú, szőke haját összefogta a tarkóján, kék szeme vidáman csillogott, csontos, kissé előreugró állkapcsa érdekes arcberendezést kölcsönzött neki.
– Nagyon szépen beszéltél. Remélem, valaki olyan kapja meg az állást, aki ennyire szereti az állatokat.
Annie hálásan rámosolygott, majd visszasétált a kapu elé. Még éppen látta, mikor Mr. Holmes és Mr. Levigne elindul a nagy zöld réten át a távolban álló hatalmas ház felé. Mivel a férfiakhoz nem volt kedve odamenni, felfedezőútra indult a lovarda körül. Megnézte a díjugró és a fedett pályát, a nyergeket, a megnyert kupákat, díjakat. Hirtelen dühe a mozgástól elpárolgott, arcán halvány mosoly jelent meg, miközben a képeket nézte. Nyertes lovak Mr. Levigne-nel, a zsokéikkal, a régi lovarda épülete, az állatok verseny közben, majd egy kép, melyen Mr. Levigne, a fiú, akivel az előbb találkozott, meg három lány állt mosolyogva, lovakkal körbevéve. Végigsimított a kereten, majd felsóhajtott. Bárcsak én is ilyen jó közösségben dolgozhatnék. Az biztos, hogy én egyik férfira sem bíznám a lovaimat. Nem azért, mert feminista vagyok, a férfiak is tudnak bánni a lovakkal, de az itt lévők nem. Ők nem tisztelik őket. Ha bárki kezet emelne a lovamra, tőlem is megkapná a magáét. Gondolatait egy fájdalmas nyerítés szakította félbe. Gondolkodás nélkül megfordult és a vemhes lóhoz rohant, éppen egyszerre ért oda egy barna hajú lánnyal. Csupán egy pillanatra néztek egymásra, majd berontottak a bokszba. A pej már feküdt, szőre fényesen csillogott az izzadságtól.
− Most először ellik? – kérdezte Annie, miközben letérdelt mellé.
− Igen – bólintott a lány, majd mikor lépteket hallott, elkiáltotta magát. − Jack! Szólj Mr. Levigne–nek, hogy Sunnál megindult a szülés.
− Rendben! − A lány visszafordult Annie-hez, aki halkan beszélt az állathoz, miközben a hasát tapogatta.
− Úgy érzem, megfordult a csikó. Remélhetőleg minden rendben lesz – mondta Annie, immár a lánynak. Bízott benne, hogy nem lesz semmi baja sem a lónak, sem a csikónak. Az ellés általában gyorsan zajlik le a lovaknál, de még náluk is történhet komplikáció. Elszorult torokkal várta, hogy kibújjon a kicsi.
* * *
Daniel Levigne elgondolkodva sétált a réten, nem is figyelt a mellette sétáló Mr. Holmesra. Tekintetét a zöld fűre szegezte. Annyiszor tette már meg ezt az utat a ház és az istálló között, hogy nem kellett figyelnie, merre tart a kis ösvény. Gondolatai az amerikai lány körül forogtak. Ugyan nem mondta ki, de a szíve mélyén egyetértett minden egyes mondatával, amit a lovakról mondott. Örült, amikor odament hozzá és megkérdezte, hogy hívják az állatot, örült, hogy azt látta a szemében, szereti ezeket a lényeket, de sajnos nem egyedül dönt.
− Nos? Daniel, te mit gondolsz? Én azt mondom, az a francia fiú ügyes volt. Szép kiállású, fiatal, nyitott az új ötletekre. Szükségünk van ilyen emberekre – szólalt meg mellette Abraham Holmes.
− Én az amerikai lányt fogom javasolni.
− Ezt most nem mondod komolyan? – döbbent meg Abraham. Daniel erre felvonta a szemöldökét és felé fordult. – Semmi bajom nincs azzal a lánnyal, de szerintem egy férfi jobban el tudja látni ezt a posztot.
− Ne légy ennyire hímsoviniszta! Ugyanúgy el tudja látni a lovakat, ahogyan én vagy te, ő maga mondta, hogy lovak között nőtt fel. Ezen kívül ő szereti és tiszteli őket. Nekem ez ugyanolyan fontos, mint hogy mennyire tud irányítani egy lovat. Ezeket az állatokat én soha egy ujjal sem bántottam. Nem engedem olyan valaki kezére, aki veri őket – mondta Daniel.
− De… nem tudom…
− Ne úgy dönts, hogy neked szimpatikus-e vagy sem, hanem úgy, hogy a lovaknak és Mr. Ashwinnak jó legyen – mosolygott rá Daniel, majd megállt, mikor egy heves köhögési roham tört rá. Abraham sajnálattal vegyes fájdalommal nézte. Mikor a férfi végre levegőt kapott, a hátára tette a kezét.
− Úgyis a te szavad nyom nagyobbat a latban. Te gondoztad ezeket az állatokat évek óta, te tudod, mi a jó nekik.
Az út további részét csendben tették meg a házig. A sárga, kétszintes ház ablakait körben virágok díszítették, a bejárati ajtóhoz öt lépcsőfok vezetett, két oszlop őrizte hatalmas testőrökként. Körülötte zöld rétek és fák, nem vette körbe fal, mivel a főkerítés a földek mentén húzódott. Egy sötétbarna labrador aludt a lépcsőn. Egy fekete kocsi épp akkor állt meg, mikor ők a ház mellett sétáltak. Az inas kinyitotta a kocsi ajtaját a férfi előtt. Stefan Ashwin megigazította szürke öltönyét, miután kiszállt, végigsimított szőkésbarna haján és a felé igyekvő férfiakhoz fordult. Zöld szeme mélyen ült szögletes arcában, a ráncok ugyan már megjelentek a szeme sarkában, de még mindig jóképűnek tartották.
− Éppen önhöz igyekeztünk, uram – mondta Mr. Holmes. – Megvan a két jelöltünk a lovász állásra.
− Máris? – Ám mielőtt folytathatta volna, Jack közeledett futva, már messziről kiabálva valamit. 
− Mr. Levigne! Mr. Levigne, jöjjön gyorsan! Sunnál megindult az ellés. – Daniel gyomra a torkába ugrott, mivel Sun volt az egyik legjobb versenylovuk, és csikókora óta ő nevelte. Ráadásul egyáltalán nem volt normális, hogy napközben induljon el a kiscsikó. A lovak sokkal jobban szerették éjjel világra hozni a kicsinyeiket, amikor már minden elnyugodott. Gondolkodás nélkül megfordult és a fiú felé indult. Legszívesebben rohant volna, de sem a tüdeje, sem a térde nem bírta volna el a megterhelést. Így csupán sietett, amennyire csak tudott. Hallotta, hogy Mr. Holmes ott lohol mögötte.
Lihegve, fájó tüdővel rontott be és loholt végig a folyosón. Befordult a sarkon és szembetalálta magát Annie-vel és Ritával.
− Ez olyan jó. – A lány meglátta a főnökét és szélesen elmosolyodott. – Képzelje, Mr. Levigne, Annie segített Sunnak. Ha ő nincs, nem is tudom, mit csináltam volna.
− Miért? Mi történt? – lihegte Daniel.
− Kiszakadt a méhlepény és beakadt a csikó hátsó lába, de Annie segített neki és Sun is meg a csikó is jól van – felelte Rita sugárzó mosollyal.
Daniel bekukucskált a nyitott ajtón és valóban, a kiscsikó már állt, igaz, hogy remegve és esetlenül, de állt.
– Hát nem ügyes?
− Ugyan – jött zavarba Annie. – Édesapám állatorvos volt. Sok mindenre megtanított, például, hogy megnézzem, megfordult–e a csikó vagy sem. A köldökzsinórt elvágtam, nehogy gond legyen belőle. – Daniel most a lányra nézett, majd bólintott. – Megmosnám a kezem.
− Jobbra az első ajtó – felelte Rita. Éppen mikor Annie belépett a mosdóba, Stefan Ashwin sétált végig a folyosón. Rita meglökte Jacket. – Jé, Mr. Ashwin is leereszkedett hozzánk – súgta oda a fiúnak. Jack csak a szemét forgatta.
− Hogy van Sun? – kérdezte a férfi.
− Jól. De ha már úgyis itt van, Mr. Ashwin, döntsünk. A két jelöltünk, Annie O’Connor és Pierre Claude – mondta Daniel, de nem fordult felé. – Én mindenképpen Annie mellett voksolnék, de kíváncsi lennék az alkalmazottak véleményére is. Rita? Jack? Kire szavaznátok? – A két fiatal összenézett, majd egyszerre szólaltak meg:
− Annie-re.
− Miért?
− Mert ért a lovakhoz és szereti őket – felelte Jack. – Ezek az állatok pedig megérdemlik, hogy olyan valaki gondozza őket, aki ugyanúgy szereti őket, mint ön, Mr. Levigne. Erre a lányra nyugodtan rábíznám bármelyik lovat.
− Úgy látom, ez eldőlt – szólalt meg Stefan Ashwin. – A lány megkapja az állást. Hozzák majd fel a szerződést és aláírom. – Ezzel Mr. Holmessal a nyomában kisétált. 
Mikor nem sokkal később Annie visszatért és közölték vele, hogy ő kapta meg az állást, szélesen elmosolyodott és alig bírta megállni, hogy ne kezdjen el sikítva föl-le ugrálni, mint egy kislány. Első akadály legyűrve.
* * *
A fényképezőgép halkan kattant egyet. A férfi visszahúzódott a bokor árnyékába és megnézte a képet. A fotón egész közelről látszott Annie arca profilból. Visszanézte az eddig készített képeket. Annie, amikor beszélt. Annie, amikor lovagolt. Annie, amikor az ajtófélfának támaszkodott. Annie, amikor megérkezett. Majd újra visszament az utolsó képhez, melyen látszott Annie mosolya. Na, Francis, most az egyszer nem tévedtél. Ennek örülni fogsz.



Annie mosolyogva nézte a lehúzott ablakban elsuhanó tájat, a zöld dombokat, a szintén zöldben pompázó fákat, a távolban aranylóan megcsillanó búzatáblákat. Mélyen belélegezte a szél által hozott illatot. Amikor a telefon megszólalt a zsebében, összerezzent, de mikor meglátta Stella üzenetét, szélesen elmosolyodott. Amint tudod, hogy megkaptad az állást, írj! És ha mégsem sikerülne, nyugodtan lehetsz nálunk egy ideig. Csavargunk egyet a városban, mint régen. Szorítok. Puszi. Stella. Miközben bepötyögte a válaszát, arra gondolt, milyen hosszú ideje tartanak ki egymás mellett. Több mint tíz éve a legjobb barátnők és ezen az sem változtatott, hogy Stella odaköltözött a nagynénjéhez, hogy főiskolára járhasson. Annie büszke volt rá, hogy a barátnője állatorvos lesz, hiszen a sok más közös pont mellett az állatok szeretete is összekötötte őket. Annak idején alig egy mérföldre laktak egymástól, így ha valami gond adódott, csak biciklire pattantak vagy átsétáltak a másikhoz. Talán az is közrejátszott a barátságukban, hogy a közelben ők voltak az egyetlen egyidős gyerekek, a szüleik pedig kifejezetten örültek, hogy a két lány egymásra talált. Nyáron mindig együtt múlatták az időt, kirándultak, lovagoltak, az iskolába együtt mentek, ugyan külön osztályba, továbbá Annie tanította meg Stellát lovagolni és ő biztatta, igenis váltsa valóra az álmát, hogy állatorvos legyen. A barátságuk mély és titokmentes volt, és úgy érezték, megszakíthatatlan – ugyan néha összevesztek, de végül mindig visszatértek egymáshoz. A busz döccenése rántotta ki a múlt emlékei közül. Éppen időben nézett fel ahhoz, hogy ne menjen túl a megállón. Villámgyorsan felkapkodta a cuccait és az ajtóhoz lépett. Mosolyogva intett a sofőrnek, majd leugrott a járműről. Miután egyedül maradt, körülnézett. Ott állt a nagy semmi közepén. A nap melegen sütött, az égen egy-két bárányfelhő úszkált – most nyoma sem volt a nyomasztó, esős, angliai időjárásnak. Miután begyömöszölte levetett farmerkabátját az egyik táskába, elindult.
Már jó ideje kutyagolt, mikor megpillantotta a poros bekötőutat. A meleg a ruhája alá kúszott, érezte, hogy a gerince mentén és az arcán végigfolyik az izzadság. A kezei sajogtak, a lábai még inkább. Annie, Annie, hatalmas fába vágtad a fejszédet. Komolyan gondoltad te ezt? Szeretek sétálni, de nem több, mint öt kilós bőröndökkel és nem ilyen hosszú távon. Most lenne szükségem valamelyik lovamra… mondjuk Angelre. Ő elég erős hozzá, hogy elcipelje a csomagokat… Vagy Olira, aki elég gyors, hogy rekordidő alatt tegyük meg az utat. Megállt, és egyik kezével megmasszírozta a vállát. Ideje lesz újra nekiállnom futni. Eltunyultam. Már nem bírom úgy a terhelést, mint régen. Rápillantott az órájára, majd dühösen fújt egyet.
− Jó lesz igyekezned, ha nem akarsz elkésni – morogta magának, majd felkapta a lerakott táskáit és folytatta az útját. Gyorsabban szedte a lábait, mögötte a por csendesen gomolygott és imádkozott, hogy hamarosan meglássa az istállót. Fáradt volt a hosszú úttól és a mostani sétától. Hirtelen egy autó száguldott el mellette, hatalmas porfelhőt kavarva. Köhögve legyezgette maga előtt a levegőt, miközben az autós családtagjait emlegette.
Amint a fullasztó felhő eloszlott, a távolban meglátta egy nagy fehér ház körvonalait, majd közelebb érve a karámon belül legelésző lovakat is. Volt kisebb, nagyobb, sárga, fekete, fehér, pöttyös. A szíve mindjárt hevesebben kezdett verni a gondolatra, hogy talán ő gondoskodhat ezekről az állatokról. Az egyik haflingi, ami nem messze ácsorgott a kerítéstől, felkapta a fejét és ránézett. Fehér farkát lassan lendítette egyik oldalról a másikra, nagy barna szeme követte a lány mozgását. Annie felé nyújtotta a kezét, és megsimogatta a ló puha orrát. Vágyakozó sóhaj hagyta el az ajkát, majd tovább indult.
Az istálló L alakban terült el a karámok között. Falait fehérre meszelték, a cserepek vörösen csillogtak a napfényben. Annie széna és lócitrom illatát érezte. Mélyen belélegezte az ismerős illatot, és a szíve megnyugodott – úgy érezte, hazatért. Észre sem vette, hogy meggyorsította a lépteit. Az istálló kapuja előtt parkolt az autó, ami majdnem elütötte, és két férfi beszélgetett mellette. Az egyik magas volt, vékony, sötét hajú, a másik alacsony, kissé meggörnyedve az idő súlyától, a haja őszbe fordult. Kettejükben csupán az elegáns megjelenés volt közös. A magasabbik felvonta a szemöldökét és minden mozdulatát figyelte. Annie széles mosolyt erőltetett magára és odasétált hozzájuk.
– Jó napot. Az állásinterjúra jöttem. – Az alacsonyabbik férfi elmosolyodott és felé nyújtotta a kezét.
– Üdvözlöm, Daniel Levigne vagyok, a jelenlegi lovász. Az úr pedig Mr. Holmes, Ashwin úr jobb keze. – Annie kezet rázott vele, majd a másik férfihoz fordult.
– Holmes? Mint Sherlock Holmes?
A férfi mindenféle öröm nélkül elmosolyodott.
– Túl sokszor lőtték már el, igaz? Sajnálom. Annie O'Connor vagyok.
– Emlékszem a nevére a listáról. Amerikából jött?
– Igen – bólintott Annie. – Tennessee, Illinois. Hosszú az út, de egy jó munkáért tegyünk is valamit. – Mr. Levigne lenézett a táskáira.
– Ennyire biztos benne, hogy megkapja az állást?
Annie követte a tekintetét, majd megrázta a fejét.
– Nem. De úgy gondoltam, ha mégis, nem kell a ruháimat utánam küldeni, ha pedig nem úgyis itt maradok Angliában egy kicsit – felelte Annie mosolyogva. A két férfi csak hümmögött, majd Mr. Holmes kimentette magát azzal az ürüggyel, hogy dolga van, és magukra hagyta őket.
− Ha gondolja, megmutatom a lovardát, amíg várunk – intett az épület felé a férfi. – A többiek biztos késnek.
− Annak örülnék – mosolygott Annie.
− Tisztában van az interjú részleteivel?
– Igen, ezért ha tudna mutatni egy szobát, ahol átöltözhetek… nem szeretek farmerben lovagolni. – Mr. Levigne csak intett, hogy kövesse.
Az L betű szárának közepén nyílt a bejárat. Jobbra és balra végig bokszok sorakoztak. A sötétbarna fából készült ajtók mind nyitva álltak, a levegőt a lovak és a széna illata töltötte be. Jobbra fordultak, és Annie minden kapuról leolvasta az ott lakó ló nevét. A falakat fehérre festették, a bokszok között vezető út tiszta volt, sehol egy szénaszál vagy lócitrom. Az út végén újra jobbra fordultak. A sarkon egy újabb ajtó, ami egy nagy karámhoz vezetett. Itt is bokszok sorakoztak végig, szintén kinyitva, egy kivételével. Annie megállt előtte és bekukkantott. A bokszban egy sötét pej álldogált, ami, miután megpillantotta a lányt, felkapta a fejét. Tett egy lépést felé, hogy az ismeretlen kezét megszagolhassa, majd engedte magát megsimogatni. Annie elmosolyodott, amikor megérezte a tenyere alatt a meleg, erős nyakat, majd alaposan szemügyre vette a kancát.
– Hamarosan ellik, igaz?
− Honnan tudja? – kérdezte a férfi, aki figyelte őt.
− Látszik rajta. Már megjelent a viaszos anyag, hogy ne folyjon el az előteje. Pár óra és megszületik a kicsi. – Mr. Levigne elismerően bólintott.
− Úgy látom, nem először lát ilyet.
− Lovak közt nőttem fel, elég ellést láttam már – felelte Annie, majd a férfi mellé sétált. Várta, hogy mondjon még valamit, de ő csak megfordult és folytatta az útját. Annie gondolatai a munkáról ide–oda száguldottak, de egyiket sem tudta megfogni. Kicsúsztak a kezei közül és tovasuhantak, mint halak az óceánba. Ott voltak, feltűntek egy pillanatra, majd újra belevesztek a sötétségbe. Mr. Levigne megmutatta neki a szobát, ahol átöltözhet, majd magára hagyta.
Miután felrángatta a lovagló nadrágját és a csizmáját, egy pillanatra megtorpant. Tudta, hogy nem fogja egyetlen mosolyáért megkapni a munkát, de félt, hogy valamit még ő sem tud. Nem csak ő foglalkozik évek óta lovakkal; akik ide jönnek, nem kezdők. Amatőrnek érezte magát, hiszen még egyetlen lovat sem készített fel versenyre – sem a szülei, sem a nagybátyjáék nem foglalkoztak versenyeztetéssel. Pedig Ashwin úr lovai messze földön híresek. Egymás után nyerik a versenyeket, mind díjlovaglásban, mind díjugratásban, mind militaryban. Nem akart csalódottan hazakullogni. Kezébe temette az arcát, majd megrázta magát. Elég lesz az önsajnálatból. Erre ráérsz majd akkor, ha nem sikerül. Ismered a lovakat, tudod, mit kell velük csinálni.
Mosolyt erőltetett az arcára, majd visszasétált a bejárathoz. Mire odaért, már körülbelül húsz férfi várakozott az ajtó előtt, mind méregdrága lovas szerelésben, fényesre suvickolt csizmában, gerincvédőben. Annie zavartan egyik lábáról a másikra állt, szakadtnak érezte magát elnyűtt nadrágjában, széttaposott csizmájában és egyszerű pólójában. Neki nem volt gerincvédője, egyrészt mert nem tartotta szükségesnek, másrészt nem telt rá a zsebpénzéből. Mindegy volt, milyen sokan jártak hozzájuk lovagolni, a hitel, a tartozások, az unokahúgai iskoláztatása, a bátyja egyetemi tanulmányainak a támogatása, és az állatok eltartása a pénzük nagy részét elvitte, nem tellett luxusra. Összefonta a melle előtt a karjait és nem törődött a pusmogásokkal, a halk kuncogásokkal, amik felhangzottak, miután ő megjelent. Inkább a karámban legelésző lovakat nézte, míg vissza nem tért Mr. Holmes, Mr. Levigne társaságában.
− Üdvözlünk mindenkit. Örülünk, hogy ilyen sok ismerős arcot látunk, de természetesen az újaknak is szívből örülünk. Mivel Mr. Ashwin nem szeretné, hogyha azzal vádolnák, ismeretség alapján dönt, ezért hirdettük meg ezt az állásinterjút. Adunk önöknek egy feladatot, aztán Mr. Levigne és én kiválasztjuk azt a két embert, akit érdemesnek tartunk az állásra, az úr pedig eldönti. Mindenki elfogadja? – A csapat egyöntetűen bólogatott. – Rendben. Mr. Levigne elmondja a feladatot.
− Nos, uraim… és hölgyem, a feladat a következő. Mivel Mr. Ashwin állatai között van makacs és elég csökönyös jószág is, azt fogjuk most lemérni, ki hogy tud irányítani egy engedetlen lovat. A feladat nagyon egyszerű. Üljék meg őt. – Éppen egy fehér lovat vezettek át a karámon. Az állat fejét magasra tartva, peckesen sétált a fiú mögött, aki futószáron vezette. – Az egyik legmakacsabb ló az egész ménesben. Csak akkor lovagolhat rajta bárki, ha ő is úgy akarja. Sok szerencsét, uraim.
− Ez gyerekjáték – szólalt meg az egyik férfi, majd átlendült a karámon és a lóhoz sétált. Azonban Mr. Levigne-nek igaza volt, a ló csak akkor tűrt meg valakit a hátán, ha ő is akarta. A tizenkilenc férfiból csupán kettőnek sikerült fent maradni rajta, de nekik is csak nehézségek árán. Az egyik csupán erőszakkal, a ló többszöri ütlegelésével tudott a mén hátán maradni. A másik, egy francia fiú nem bántotta az állatot, csupán kitartó volt, így a ló végül feladta a rugdalódzást. Annie legszívesebben berontott volna, mikor látta, hogy a pálcával nagyot sóznak az állatra. Persze a ló minden alkalommal morcosabb lett. Amikor már csak egy ember volt Annie előtt, ellökte magát az ajtófélfától és Mr. Levigne-hez lépett.
− Hogy hívják a lovat?
A férfi szélesen elmosolyodott, úgy, mintha már várta volna valakitől ezt a kérdést.
− Sigfried.
Annie bólintott, majd a lovardán keresztül elsétált a karámig, útközben pedig felkapott két almát az egyik hordóból. Rámosolygott a lovat féken tartó fiúra, majd a paripa elé sétált.
− Figyelj, Sigfried. Tudom, hogy nem ismersz és nem bízol bennem, de szeretném a segítségedet kérni. Ezek az emberek, akik most rajtad ültek, kinevettek téged is és engem is. Kössünk egyezséget! Megkapod ezt az almát, ha engeded, hogy rajtad lovagoljak, ők pedig megszégyenülnek, mivel egy lány győzi le őket. Na? – A ló csak dobbantott egyet, a lány szemébe nézett, majd elvette az Annie tenyerén pihenő gyümölcsöt. – Helyes. Jó fiú vagy, a másik ajándék lesz, amikor visszajöttünk.
Felrakta az almát az egyik cölöpre, majd a kengyelbe akasztotta a lábát és nyeregbe pattant. Látta, mindenki arra vár, hogy a ló két lábra áll, ő pedig lezuhan, hiszen a mai nap mindenkivel ezt csinálta. Annie azonban végigsimított az állat nyakán, majd gyengéden összeszorította a térdeit.
– Induljunk, nagyfiú!
Sigfried lépésben elindult. Lassan sétált körbe a karámban, nem ugrott meg, nem makacsolta meg magát, arra ment, amerre Annie akarta. A lány ügetésbe ugratta, majd vágtába. Az állat úgy engedelmeskedett neki, mint egy kezes bárány. Annie lazára engedte a szárat és hagyta, hogy a ló száguldjon. Lehunyta a szemét és élvezte a lovaglást; ahogy minden alkalommal, most is úgy érezte, hogy repül. Nincs semmi más a világon, csak ő és a ló. Nincsenek gondok, nincsenek gondolatok, csak érzések. Annyira eltompult, hogy már csak akkor vette észre a tócsát, ami attól keletkezett, hogy Sigfried az előbb felrúgta az itatót, amikor már késő volt. Az állat átszáguldott a tócsán, a sáros víz pedig beterítette az ott várakozó lovasokat. Sigfried felnyerített, Annie pedig nem bírta ki nevetés nélkül. Amikor leugrott a lóról, még mindig vigyorgott. Megpaskolta az állat nyakát, majd átnyújtotta az almát.
– Megérdemled. Okos vagy.
– Arról nem volt szó, hogy lekenyerezzük a lovat – háborodott fel egy magas fiatalember. – Ha megetetem, nekem is engedelmeskedett volna.
– Tudják, az a maguk legnagyobb baja, hogy ezeket az állatokat nem intelligens, érzelmes élőlénynek tartják, hanem gépnek. Maguk szerint az a dolguk, hogy megtűrjék magukat a hátukon, hogy elhúzzák a kocsit, vagy jól versenyezzenek. De ezek az állatok ugyanúgy éreznek, ahogy mi, ugyanúgy van rossz napjuk, és ugyanúgy vannak olyan emberek, akiket ki nem állhatnak valamiért – fakadt ki Annie. – Mondják csak meg, hányan beszéltek hozzá, mielőtt felültek rá? Hányan tudják, hogy hívják őt?
– Nincs rá szükség – szólalt meg valaki a tömegből, mire a többiek egyetértően felhördültek.
– Valóban? Mégis hogyan alakítanak ki kapcsolatot a lóval? Vagy maguknak ezek csak pénzforrások? Maguk mind csak azért jöttek ide, hogy valamelyikük elmondhassa, hogy ő Stefan Ashwin lovásza? Mert ha igen, az elég szánalmas. A lovak érző lények, ugyanúgy megérzik, ha utálják őket, vagy ha nem tisztelik. A lovaglás az állat és az ember kölcsönös tiszteletén alapul. Ha te nem tiszteled, ő sem tisztel és az egésznek semmi értelme. Nekik is szükségük van a szeretetre, ahogy nekünk, embereknek is. Maguk mit szólnának, ha valaki a hátukra ülne és ütné magukat, hogy azt csinálják, amit ő akar?
– De ezek állatok, mi meg emberek vagyunk. Máshol helyezkedünk el az evolúciós ranglétrán, ők engedelmeskednek nekünk és nem fordítva.
– Sajnálatos, hogy így gondolkodik. Úgy látszik, a maguk szíve nem igazi lovas szív, ha az lenne, szeretnék ezeket a csodálatos állatokat. – Ezzel megfordult és visszakísérte a lovat a fiúhoz, aki szélesen vigyorgott rá. Mikor visszaadta a kantárt, a kezük egy pillanatra összeért. Annie tekintete a fiú ujjairól az arcára tévedt. Hosszú, szőke haját összefogta a tarkóján, kék szeme vidáman csillogott, csontos, kissé előreugró állkapcsa érdekes arcberendezést kölcsönzött neki.
– Nagyon szépen beszéltél. Remélem, valaki olyan kapja meg az állást, aki ennyire szereti az állatokat.
Annie hálásan rámosolygott, majd visszasétált a kapu elé. Még éppen látta, mikor Mr. Holmes és Mr. Levigne elindul a nagy zöld réten át a távolban álló hatalmas ház felé. Mivel a férfiakhoz nem volt kedve odamenni, felfedezőútra indult a lovarda körül. Megnézte a díjugró és a fedett pályát, a nyergeket, a megnyert kupákat, díjakat. Hirtelen dühe a mozgástól elpárolgott, arcán halvány mosoly jelent meg, miközben a képeket nézte. Nyertes lovak Mr. Levigne-nel, a zsokéikkal, a régi lovarda épülete, az állatok verseny közben, majd egy kép, melyen Mr. Levigne, a fiú, akivel az előbb találkozott, meg három lány állt mosolyogva, lovakkal körbevéve. Végigsimított a kereten, majd felsóhajtott. Bárcsak én is ilyen jó közösségben dolgozhatnék. Az biztos, hogy én egyik férfira sem bíznám a lovaimat. Nem azért, mert feminista vagyok, a férfiak is tudnak bánni a lovakkal, de az itt lévők nem. Ők nem tisztelik őket. Ha bárki kezet emelne a lovamra, tőlem is megkapná a magáét. Gondolatait egy fájdalmas nyerítés szakította félbe. Gondolkodás nélkül megfordult és a vemhes lóhoz rohant, éppen egyszerre ért oda egy barna hajú lánnyal. Csupán egy pillanatra néztek egymásra, majd berontottak a bokszba. A pej már feküdt, szőre fényesen csillogott az izzadságtól.
− Most először ellik? – kérdezte Annie, miközben letérdelt mellé.
− Igen – bólintott a lány, majd mikor lépteket hallott, elkiáltotta magát. − Jack! Szólj Mr. Levigne–nek, hogy Sunnál megindult a szülés.
− Rendben! − A lány visszafordult Annie-hez, aki halkan beszélt az állathoz, miközben a hasát tapogatta.
− Úgy érzem, megfordult a csikó. Remélhetőleg minden rendben lesz – mondta Annie, immár a lánynak. Bízott benne, hogy nem lesz semmi baja sem a lónak, sem a csikónak. Az ellés általában gyorsan zajlik le a lovaknál, de még náluk is történhet komplikáció. Elszorult torokkal várta, hogy kibújjon a kicsi.
* * *
Daniel Levigne elgondolkodva sétált a réten, nem is figyelt a mellette sétáló Mr. Holmesra. Tekintetét a zöld fűre szegezte. Annyiszor tette már meg ezt az utat a ház és az istálló között, hogy nem kellett figyelnie, merre tart a kis ösvény. Gondolatai az amerikai lány körül forogtak. Ugyan nem mondta ki, de a szíve mélyén egyetértett minden egyes mondatával, amit a lovakról mondott. Örült, amikor odament hozzá és megkérdezte, hogy hívják az állatot, örült, hogy azt látta a szemében, szereti ezeket a lényeket, de sajnos nem egyedül dönt.
− Nos? Daniel, te mit gondolsz? Én azt mondom, az a francia fiú ügyes volt. Szép kiállású, fiatal, nyitott az új ötletekre. Szükségünk van ilyen emberekre – szólalt meg mellette Abraham Holmes.
− Én az amerikai lányt fogom javasolni.
− Ezt most nem mondod komolyan? – döbbent meg Abraham. Daniel erre felvonta a szemöldökét és felé fordult. – Semmi bajom nincs azzal a lánnyal, de szerintem egy férfi jobban el tudja látni ezt a posztot.
− Ne légy ennyire hímsoviniszta! Ugyanúgy el tudja látni a lovakat, ahogyan én vagy te, ő maga mondta, hogy lovak között nőtt fel. Ezen kívül ő szereti és tiszteli őket. Nekem ez ugyanolyan fontos, mint hogy mennyire tud irányítani egy lovat. Ezeket az állatokat én soha egy ujjal sem bántottam. Nem engedem olyan valaki kezére, aki veri őket – mondta Daniel.
− De… nem tudom…
− Ne úgy dönts, hogy neked szimpatikus-e vagy sem, hanem úgy, hogy a lovaknak és Mr. Ashwinnak jó legyen – mosolygott rá Daniel, majd megállt, mikor egy heves köhögési roham tört rá. Abraham sajnálattal vegyes fájdalommal nézte. Mikor a férfi végre levegőt kapott, a hátára tette a kezét.
− Úgyis a te szavad nyom nagyobbat a latban. Te gondoztad ezeket az állatokat évek óta, te tudod, mi a jó nekik.
Az út további részét csendben tették meg a házig. A sárga, kétszintes ház ablakait körben virágok díszítették, a bejárati ajtóhoz öt lépcsőfok vezetett, két oszlop őrizte hatalmas testőrökként. Körülötte zöld rétek és fák, nem vette körbe fal, mivel a főkerítés a földek mentén húzódott. Egy sötétbarna labrador aludt a lépcsőn. Egy fekete kocsi épp akkor állt meg, mikor ők a ház mellett sétáltak. Az inas kinyitotta a kocsi ajtaját a férfi előtt. Stefan Ashwin megigazította szürke öltönyét, miután kiszállt, végigsimított szőkésbarna haján és a felé igyekvő férfiakhoz fordult. Zöld szeme mélyen ült szögletes arcában, a ráncok ugyan már megjelentek a szeme sarkában, de még mindig jóképűnek tartották.
− Éppen önhöz igyekeztünk, uram – mondta Mr. Holmes. – Megvan a két jelöltünk a lovász állásra.
− Máris? – Ám mielőtt folytathatta volna, Jack közeledett futva, már messziről kiabálva valamit. 
− Mr. Levigne! Mr. Levigne, jöjjön gyorsan! Sunnál megindult az ellés. – Daniel gyomra a torkába ugrott, mivel Sun volt az egyik legjobb versenylovuk, és csikókora óta ő nevelte. Ráadásul egyáltalán nem volt normális, hogy napközben induljon el a kiscsikó. A lovak sokkal jobban szerették éjjel világra hozni a kicsinyeiket, amikor már minden elnyugodott. Gondolkodás nélkül megfordult és a fiú felé indult. Legszívesebben rohant volna, de sem a tüdeje, sem a térde nem bírta volna el a megterhelést. Így csupán sietett, amennyire csak tudott. Hallotta, hogy Mr. Holmes ott lohol mögötte.
Lihegve, fájó tüdővel rontott be és loholt végig a folyosón. Befordult a sarkon és szembetalálta magát Annie-vel és Ritával.
− Ez olyan jó. – A lány meglátta a főnökét és szélesen elmosolyodott. – Képzelje, Mr. Levigne, Annie segített Sunnak. Ha ő nincs, nem is tudom, mit csináltam volna.
− Miért? Mi történt? – lihegte Daniel.
− Kiszakadt a méhlepény és beakadt a csikó hátsó lába, de Annie segített neki és Sun is meg a csikó is jól van – felelte Rita sugárzó mosollyal.
Daniel bekukucskált a nyitott ajtón és valóban, a kiscsikó már állt, igaz, hogy remegve és esetlenül, de állt.
– Hát nem ügyes?
− Ugyan – jött zavarba Annie. – Édesapám állatorvos volt. Sok mindenre megtanított, például, hogy megnézzem, megfordult–e a csikó vagy sem. A köldökzsinórt elvágtam, nehogy gond legyen belőle. – Daniel most a lányra nézett, majd bólintott. – Megmosnám a kezem.
− Jobbra az első ajtó – felelte Rita. Éppen mikor Annie belépett a mosdóba, Stefan Ashwin sétált végig a folyosón. Rita meglökte Jacket. – Jé, Mr. Ashwin is leereszkedett hozzánk – súgta oda a fiúnak. Jack csak a szemét forgatta.
− Hogy van Sun? – kérdezte a férfi.
− Jól. De ha már úgyis itt van, Mr. Ashwin, döntsünk. A két jelöltünk, Annie O’Connor és Pierre Claude – mondta Daniel, de nem fordult felé. – Én mindenképpen Annie mellett voksolnék, de kíváncsi lennék az alkalmazottak véleményére is. Rita? Jack? Kire szavaznátok? – A két fiatal összenézett, majd egyszerre szólaltak meg:
− Annie-re.
− Miért?
− Mert ért a lovakhoz és szereti őket – felelte Jack. – Ezek az állatok pedig megérdemlik, hogy olyan valaki gondozza őket, aki ugyanúgy szereti őket, mint ön, Mr. Levigne. Erre a lányra nyugodtan rábíznám bármelyik lovat.
− Úgy látom, ez eldőlt – szólalt meg Stefan Ashwin. – A lány megkapja az állást. Hozzák majd fel a szerződést és aláírom. – Ezzel Mr. Holmessal a nyomában kisétált. 
Mikor nem sokkal később Annie visszatért és közölték vele, hogy ő kapta meg az állást, szélesen elmosolyodott és alig bírta megállni, hogy ne kezdjen el sikítva föl-le ugrálni, mint egy kislány. Első akadály legyűrve.
* * *
A fényképezőgép halkan kattant egyet. A férfi visszahúzódott a bokor árnyékába és megnézte a képet. A fotón egész közelről látszott Annie arca profilból. Visszanézte az eddig készített képeket. Annie, amikor beszélt. Annie, amikor lovagolt. Annie, amikor az ajtófélfának támaszkodott. Annie, amikor megérkezett. Majd újra visszament az utolsó képhez, melyen látszott Annie mosolya. Na, Francis, most az egyszer nem tévedtél. Ennek örülni fogsz.