Val morogva fordult hasra, amikor valami végignyalta a talpát. Rúgott egyet, de semmi kedve nem volt kinyitni a szemét. Pár perc múlva négy tappancs mászott fel a lábán, majd a fenekén megfordult és lefeküdt. Val felkuncogott.

− Maszat...szállj le rólam! – mondta Val a párnába, de a kutya nem mozdult. – Maszat! – szólt rá újra kissé erélyesebben, de az állatot ez sem érdekelte. A fiú felsóhajtott és oldalra fordult, mire Maszat sértődötten felmordult, majd a lábához kucorodott. Val oldalra nyújtotta a karját, hogy magához ölelje Annie-t, de csak a takarót találta. Hirtelen kipattant a szeme, a villanykapcsolóhoz nyúlt, ám amikor a szobát elöntötte a fény, összeszorította a szemét. Miután hozzászokott a világossághoz, újra a maga melletti üres helyre nézett, majd felpattant és a fürdőbe sietett. Miután ott sem találta a lányt, a szíve hevesebben kezdett dobogni, már mindenféle rossz gondolat ostromolta az agyát, például hogy elrabolták, ráadásul éppen mellőle, amikor meglátta, hogy nincs itt a kabátja. Hosszan kifújta a levegőt, majd a fekete kutyára nézett, aki érdeklődve követte a rohangálását. – Hülye vagyok, igaz, Maszat? Biztos kiment a lovakhoz, én meg itt pánikolok. Kezd az agyamra menni az aggódás. – Mosolyogva megsimogatta Maszat fejét, majd magára kapkodta itt–ott elhagyott ruháit és a kutyával együtt elhagyta a szobát.

Kint a felhők közt előbukkanó gyenge napsütés szikrázva verődött vissza a hóról. Mélyen zsebébe süllyesztette fázó kezét, lehelete apró felhőként hagyta el ajkát, miközben az istálló felé vette az irányt. Maszat elrohant mellette, erre-arra ugrándozva élvezte a havat, orrát mélyen belefúrta, majd megette. Val megrázta a fejét, majd az istálló ajtóban szembe találkozott a talicskát toló Jackkel.

− Helló, Annie merre van? – kérdezte Val, mire a fiú felvonta a szemöldökét.

− Nem neked kellene ezt tudnod? Te aludtál együtt vele, nem én – vigyorgott rá Jack. – És milyen volt?

− Nem hiszem, hogy veled kellene megbeszélnem a szexuális életünket – vágott vissza Val. – De Annie komolyan nincs itt?

− Nem tudom, nem találkoztam vele – vont vállat a fiú.

Val végigsietett a folyosón, az állatok felkapták a fejüket, ránéztek, de inkább a reggelijükkel foglalkoztak. Rita és Brigit épp egy kukoricás zsákot cipelt be a közeli csűrből, amikor összetalálkoztak.

− Nem tudjátok, merre van Annie?

A két lány összenézett, majd szinte teljesen egyszerre megrázták a fejüket.

− Nem – válaszolta Rita. – Én azt hittem, ma sokáig ágyban lesztek – kacsintott a fiúra, aki elvörösödött.

− Honnan a fenéből tudja mindenki, hogy Annie–vel aludtam?

− Jaj, Val – legyintett Rita. – Mivel mindenki látta, hogy nem vagy hajnalban a konyhában és még sötét is van nálad, összeraktuk a dolgokat.

− Rosszabbak vagytok, mint a rendőrség – forgatta a szemét Val. – De akkor nem találkoztatok Annie-vel?

− Nem.

− Nem lehet, hogy elment lovagolni? – kérdezte egyre idegesebben Val.

− Akkor nem lenne itt Lir – válaszolta Brigit. – Mostanában mindig vele megy ki, de Lir a helyén van.

– Valami baj van? – érdeklődött Rita.

− Jó kérdés – morogta Val. – Felnézek a házba, hátha ott van.

− Miért aggódsz ennyire? – kérdezte Rita.

− Justin visszajött? – felelt kérdéssel a kérdésre Val.

− Vissza – szólt közbe Jack. – Tegnap késő este állt be a kocsijával a ház elé, majdnem el is ütött.

Val szeme megvillant, keze pedig ökölbe szorult, majd megfordult.

− Val, mi történt? Héj! – kiáltott Rita a fiú után, de az nem fordult meg.

− Ennek meg mi baja van?

Val ugyan még hallotta Jack kérdését, de most nem volt ideje elmagyarázni nekik. Lába egyre gyorsabban csapódott a hideg, fagyott földnek, szíve hasonlóan vert egyre hevesebben. Torkát az idegesség fojtogatta, tüdejét nem engedte levegőhöz jutni, gyomra pedig apróra zsugorodott. Észre sem vette, hogy már rohanva tette meg az utolsó métereket. Kettesével szedve a lépcsőfokokat, felrohant Mr. Holmes irodájába, aki döbbenten meredt az ajtón szinte bezuhanó fiúra.

− Val, mi történt?

− Annie nem volt itt? – kérdezte lihegve a fiú.

− Nem, tegnap óta nem láttam – felelte Holmes és már nyitotta a száját a következő kérdésre, de Val már ki is fordult a szobából. Az idegesség végigkúszott a kezén és a lábán, fájdalmasan lezsibbasztva azokat. Lábai dobogását elnyelte a vastag szőnyeg, miközben a gróf dolgozószobájához igyekezett. Elrohant a falon lógó festmények előtt, tekintete csak egy pillanatra akadt meg a gróf első feleségén, de most nem volt ideje megnézni, ahogy minden alkalommal tette. Lihegve, zsibbadó végtagokkal, gombóccal a torkában állt meg az ajtó előtt, hátán jeges veríték csordogált, miközben próbálta kizárni a legrosszabb gondolatokat az agyából. Mégis, bármennyire küzdött az optimista oldala, a szíve mélyén tudta, hogy lassan be kell vallania magának az igazat. Sietve bekopogott és már majdnem lenyomta a kezében szorongatott kilincset, amikor a gróf kinyitotta az ajtót. Karján a kabátjával, oldalán Lisával éppen indulni készült. Őszinte döbbenettel meredt az előtte álló szakácsra, akit nem sűrűn szokott az irodája előtt találni.

− Val? Valami baj van? – Val nagyot nyelt, majd hagyta, hogy kibukjon belőle a kérdés.

− Hol van Justin, Mr. Ashwin?

− Gondolom a szobájában – válaszolta meglepődve a gróf. – De ez miért fontos neked? Történt valami?

− Annie eltűnt – bökte ki végre Val. – Maga szerint Justin tényleg a szobájában van?

− Most mire célzol? – háborodott fel Mr. Ashwin. – Mi köze van az én fiamnak Annie eltűnéséhez?

− Talán több, mint hiszi. Maga szerint tényleg a szobájában van a fia?

A két férfi pár percig farkasszemet nézett, majd a gróf elfordult és a lányára nézett.

− Lisa, menj Mr. Holmeshoz és kérd meg, hogy vigyen el az iskolába. – A kislány megszeppenve bólintott, majd magára hagyta a két feltűnően ideges férfit. A gróf megvárta, amíg a lánya eltűnik a sarkon, majd az előtte álló fiúhoz fordult. – Honnan veszi a bátorságot, hogy a fiamat gyanúsítsa bármivel is?

− Tudja azt maga nagyon jól – vágott vissza Val. – De talán nézzük meg, tényleg a szobájában van-e.

A férfi dühös pillantást vetett rá, majd a fia szobája felé indult. Val pár lépéssel lemaradva követte és már előre sajnálta, hogy szembesítenie kell azzal, a fia nem olyan csendesen lázadó fiú, mint gondolta. A keze ökölbe szorult, bár a lelke mélyén azon imádkozott, ne legyen igaza. Stefan Ashwin nem húzta az időt azzal, hogy kopogjon, egyszerűen benyitott a fia szobájába. Valnak pedig minden reménye elszállt, amint megpillantotta az üres ágyat és a felforgatott szobát.

− Itt meg mi történt? – lépett beljebb döbbenten a gróf. Justin könyvei a földön vagy az ágyra hajítva hevertek, hol itt, hol ott kinyitva. Egy régi, megsárgult mesekönyv lapokra tépve feküdt a szoba padlóján. Galacsinokká gyűrt papírok színezték a látványt, ami a szobában uralkodott. A gróf szótlan döbbenettel járkált a fia szobájában. Val is beljebb lépett, felvette az első galacsinná gyűrt lapot és óvatosan kisimította. Keserű döbbenettel meredt a kezében tartott rajzra. A kép Annie-t ábrázolta, amint egy szénabála tetején üldögél és a távoli dombokat bámulja, arcán ugyanaz az elgondolkodó mosoly ült, amit úgy szeretett rajta. Ahogy összeszedegette a papírokat, nagyon sok hasonló, távoli rajzot talált a lányról, hol mosolyogva, hol mérgesen, hol szomorúan. Sosem gondolta volna, hogy olyasvalaki, mint Justin, így tud rajzolni, és ráadásul nagyon jól el tudta kapni a pillanatokat. Sóhajtva tette le a rajzokat az asztalra, ahol egy dosszié feküdt. Nem is kellett belepillantania ahhoz, hogy tudja, mi van benne. Fényképek. Jelentések. Egy szerződés.

− Ez az én kicsi Annám mesekönyve volt... Hogy került ez Justinhoz? – szólalt meg rekedten a gróf. Val odasétált a férfihez, aki úgy tűnt, ez alatt a pár perc alatt idősebb lett, mint az utóbbi években. A vállára tette a kezét.

− Azt hiszem, több tárgyat is fog itt találni, ami az ön Annájáé volt. Justin sokat járt fel a padlásra, amikor ön nem volt itthon. Meg akarta találni a féltestvérét. – Val kivette a zsebéből a telefonját, majd az ajtó felé indult.

− És sikerült neki? – hallotta meg a gróf rekedt, elfúlt kérdését.

− Sikerült – felelte Val, majd becsukta maga után az ajtót. Miközben hallgatta a kicsengést, lesietett a lépcsőn, de az agya már azon gondolkodott, hova vihette Justin Annie-t.

− Dögölj meg, akárki is vagy! – morgott bele Dave a telefonba.

− Neked is szia, haver. Felébresztettelek?

− Val? – kérdezte álmosan a fiú. – Amúgy igen, éppen szabadnapos vagyok és nem állt szándékomban ilyen korán kelni. – Val csak morgott valamit arról, hogy neki sem, de Dave még túl álmos volt ahhoz, hogy rendesen értse. – Idegesnek tűnsz.

− Te is ideges lennél, ha elrabolnák a barátnődet – mordul mérgesen Val.

− Mi van? – kiáltotta Dave és Val szinte látta, ahogy felpattan az ágyban.

− Jól hallottad! Annie ma reggelre eltűnt, ahogy Justin is.

− Ez még nem jelent semmit. Lehet csak egyszerre mentek el két különböző irányba, ne láss mindjárt rémeket! Jó, hogy nem mindjárt meg akarják ölni...

− Dave, Helena eltűnt az intézetből – közölte Val, mire hosszú hallgatás volt a válasz a másik oldalról. Kilépett a ház ajtaján, tekintete végigfutott a hófehér takarón és a sötét erdőn. Tekintete, még ha messze is volt, máris nyomokat keresett, de a hó túl sok mindent elrejt.

− A jó kurva életbe! – ért el az agyáig Dave káromkodásának a vége. – Indulok a kapitányságra, riasztom a többieket. Megszervezek egy keresőcsapatot, kerítek kutyákat.

− Azt hiszed, ebbe a főnök belemegy? – kérdezte Val.

− Bele fog. Az a lány életveszélyben van. Helena nem beszámítható és ki tudja, Justint mire képes rávenni. Tényleg, van nálad fegyver?

− Van.

− Remek, addig gondold ki, hogyan szervezzük a keresést. – Ezzel Dave letette, Val pedig a szobája felé indult, hogy magához vegye a régen használt szolgálati fegyverét. Az adrenalin összekeveredett az aggodalommal, szíve háromszor olyan gyorsan vert, mint kellett volna. Miután bement a szobájába, becsukta az ajtót és belülről nekidőlt. Nyugalom, Val! Most hideg fejre van szükség. Fáj, aggódsz és magadat hibáztatod, de csak akkor van esélyed, ha képes vagy koncentrálni. Hát ezt tanultad az iskolában? Nyugalom, higgadtság, tiszta fej. Szakadj el! Tarts távolságot, még akkor is, ha a szíved szakad bele. Annie nem halt meg, csak eltűnt. Még nincs vége... még nincs... Kinyitotta a szemét, az éjjeliszekrény fiókjához lépett, kivette Glock 9-sét, ellenőrizte a tárat, majd az öve hátuljába tűzte és ráhúzta a kabátját. A zsebébe dugta az igazolványát, majd az ajtón kilépve az istálló felé vette az irányt. Ritát, Brigitet és Jacket ott találta, ahol az előbb hagyta őket.

− Rita, hozd ide légy szíves Herkulest és Ifiklészt, szükségem lenne rájuk.

− Mi ez az egész, Val? – kérdezte Rita. – Hol van Annie?

− Ehhez kellenek a kutyák – válaszolta hidegen Val.

− Hogy mi? Annie eltűnt? – döbbent meg Jack. Val csak bólintott.

− Elrabolták?

− Jaj, ugyan. Ki akarná elrabolni Annie–t? – gúnyolódott Brigit. – Biztos csak nem bírta a terhelést és hazament.

− Nem tudsz te semmit, Brigit – morogta Val szikrázó szemmel. – Fogalmad sincs, mi zajlik körülötted, mert olyan önző vagy, hogy senki másra nem figyelsz. Ha nem akarsz segíteni, húzzál haza!

− Ki rabolta el Annie-t? – kiáltott közbe Rita, mire Val a ház felé bökött a fejével. Látszott Rita arcán, hogy végigpörgeti, ki van a házban, majd elsápadt. – Justin? Miért?

− Hosszú és bonyolult, inkább hozd Herkulest! – A lány bólintott, majd elrohant, Val pedig Jackhez fordult. – Szerinted merre induljunk keresni?

− Mivel, gondolom, nem mellőled rabolta el, valahol találkozniuk kellett. Justin pedig nem ismeri annyira jól az erdőt, ezért biztos, hogy a közelben kellett lennie a találkozónak – mondta Jack. – Szerintem az első kör lehetne a csűrökig. Kétfelé válunk és ellenőrizzük mind a kettőt.

− Rendben, aztán? – Jack a ház felé kukkantott, a fiú válla felett.

− Mivel a kocsija is eltűnt, figyelhetnénk a keréknyomokra is, hátha nem takarta be mindet a hó – javasolta Jack.

− Helyes, én is így gondoltam – bólintott Val. – Még jó, hogy ennyi krimit nézel.

− Te viszont testközelből látod a krimit, igaz? – Val a barátja szemébe nézett, amiből kiolvasta, hogy pontosan tudja, kicsoda igazából.

− Mióta tudod?

− Mindig is sejtettem – vont vállat Jack. – Ahogy krimit néztünk, ahogy gondolkodsz, másrészt pedig láttam a jelentéseket az asztalodon.

− És nem kérdezel semmit?

− Nem. Ha ennek vége – mivel, gondolom, Annie-nek köze van a dologhoz –, akkor úgyis magyarázatot kell adnod. Most Annie a fontos.

Val bólintott, majd amikor Rita visszaért a két kutyával és Mr. Holmessal, két csapatra váltak. Rita és Mr. Holmes Ifiklésszel indult a keleti csűrök felé, Val és Jack Herkulessel a nyugati csűrökhöz.

A két fiú csendesen igyekezett a szimatoló kutya után, lábuk alatt hangosan ropogott a hó. A hideg, sivár táj csak még rosszabb hangulatot nyomott rájuk. Val idegességében ökölbe szorította a kezét és próbált nem a fülében doboló vérre koncentrálni. Igyekezett kisöpörni az agyában kergetőző gondolatokat és csak a tényekre koncentrálni.

− Te, Val... a nagy pánikban megpróbáltad egyáltalán felhívni Annie-t?

– Persze, miért? – kérdezte Val.

– Mert most is megpróbálhatnád. Ha a közelben, vagy Ritáék közelében van, meghallhatjuk vagy mi vagy a kutyák.

− Hm, nem is rossz ötlet, Watson.

Jack átvette Herkules pórázát és tovább indult, miközben Val telefonált mellette. Már közel jártak a csűrökhöz, Herkules pedig rohant volna előre. A két fiú alig tudott vele lépést tartani, miközben Val hallgatta a kicsengést. Jack egyszer csak megtorpant és erősen fogta a kutyát.

− Mi a baj? – kérdezte Val.

− Hallgasd! – intette csöndre Jack. Szótlanul figyeltek, amíg meg nem hallották a tompa zenét. Val megdermedt, hiszen jól ismerte ezt a dalt, Annie kedvenc musicaljéből volt.

− Ez Annie csengőhangja – mondta, miközben Herkules kitépte magát Jack kezéből és előrerohant. A két fiú futva követte a kutyát, aki a csűr mögött ásott valamit. Mire odaértek, a zene is hangosabb lett és Herkules ugatva jelzett.

− Jó fiú vagy – dicsérte meg a kutyát Jack és kivette a lyukból Annie kiabáló telefonját. Val ott állt felettük és komoran nézett maga elé. – Legalább azt tudjuk, itt találkoztak.

− Innen merre mehettek? – nézett Val az erdő felé, ahova szinte semmi napfény nem jutott be és leginkább egy horrorfilm helyszínére emlékeztette.

− Ha jól tudom, arra, azon a dombon túl volt a gróf első feleségének egy kis háza, de már évek óta nem járt ott senki – mondta Jack. – A grófnő mindig akkor ment oda, ha gondolkodni akart és olykor napokra eltűnt.

− Tudod, merre van? – kérdezte Val és megdobbant a szíve.

− Fogalmam sincs – rázta a fejét Jack. – De a gróf biztos tudja. – Ebben a pillanatban megszólalt Val telefonja.

− Az ápoló, akit Helena megtámadott, ma reggel meghalt. A lányt gyilkosságért keresik – mondta Dave, mielőtt a barátja beleszólhatott volna. – Már úton vagyunk felétek a csapattal. Jutottál valamire?

− Azt hiszem, tudom, hol van Annie – mondta Val, miközben a domb felé nézett.

− Val, ne csinálj őrültséget! Várj meg minket! – kérte Dave.

− És ha addig megöli? – kérdezte Val, mire hosszú csendet kapott válaszul. – Nem hagyom bántani, Dave. Te tudod a legjobban, milyen az, ha az van veszélyben, akit szeretsz.

− Ó, a francba – sóhajtotta Dave. – Csak gondolkodj, mielőtt bármit teszel és nagyon vigyázz! És könyörgöm, magyarázd el valakinek, hova mész, hogy utánad mehessünk.

− Jó. – Val remegő kézzel nyomta ki a telefont és szembefordult Jackkel.

− Miből gondolod, hogy odafent van a házban?

− Érzem.

* * *

A házon már meglátszott az idő vasfoga. Sötét fái megrepedeztek, az eresz alatt most hóval befújt pókháló lógott, mintha csak egy karácsonyfadísz lenne. Az ablakok üvegét szürke kosz borította, a lépcsők, melyek felvittek a verandára nyikorogtak, amikor rálépett. A teraszon várakozó asztal összecsuklott valamikor az évek folyamán, a szék magányosan árválkodott az asztal romjai mellett. A tető kifakult cserepeit most fehér hó borította. Valamiért mégis szép volt. Volt benne valami azon kívül, hogy magányosnak, elhagyatottnak, öregnek tűnt, ami csillogóvá tette, ami meleget ígért. Egy öreg kutyának tűnt, aki várja, egyre csak várja gazdáját, de nem jön.

Annie elszorult szívvel bámult a házra. Hirtelen azt sem tudta, mit érez, minden olyannak tűnt, mint a mesében. Hihetetlen. Érthetetlen. Mégis csodás. Egy pillanatra minden kiment a fejéből, de aztán az idegesség megremegtette a tagjait. Itt van az erdő közepén, egy ismeretlen háznál. Justinnal.

− Miért kellett idejönnünk? – kérdezte, de csak hallgatást kapott válaszul. – Justin! – hevesen dobogó szívvel fordult meg. – Azt mondtad, hogy ha ideérünk, elmondod, amiért találkoztunk. Itt vagyunk. Beszélj! − Szája kiszáradt, torkát kaparta valami megmagyarázhatatlan félelem, gyomrát az idegesség karmolta.

− Menjünk be! – kérte Justin furcsa mosollyal az arcán.

− Nem, Justin! Amit mondani akarsz, itt is mondhatod – makacsolta meg magát Annie. Nem akart bemenni, tudta, így is hatalmas hülyeséget csinált, hogy eddig eljött vele. De tudni akarta, Justin pedig nem beszélt. Azt mondta, ha elérkeznek a megfelelő helyre, elmondja, amit hallani akar. Most ott voltak. Mégis valami zavarta, valamitől félt. Talán az öreg, magányos ház, talán az, hogy túl messze vannak az emberektől. Csak magára számíthat, most nincs, ki megvédje. Justin arca elkomorult, szeme furcsán megvillant, majd a zsebébe nyúlt és a nap gyenge fénye táncot járt a pengén. Annie-nek elakadt a lélegzete, ahogy a tekintete a késre esett, torkára forrt minden, amit mondani akart. Gyomra, ha ez lehetséges még kisebbre zsugorodott. − Justin... mit akarsz azzal a késsel?

− Menj be, Annie! – parancsolt rá a fiú és fenyegetőn felé lépett. Annie a tenyerét mutatva Justin felé felemelte a kezét. Képek pörögtek az agyában az önvédelmi órákról, újra látta a mozdulatokat, de mégsem volt képes megmozdulni. A lábai mintha gyökereket eresztettek volna.

− Justin, ne tégy butaságot!

− Menj-be-a-házba! – tagolta lassan és jól kihangsúlyozva minden hangot Justin. – Most!

− Jól van – nyelt egy nagyot Annie. – Jól van. – Justin alatt hangosan nyikorogtak a lépcsők, amikor fellépkedett hozzá. Annie legszívesebben hátrébb lépett volna, de nem tudott. A lábai még mindig nem mozdultak, pedig a fiú szemében megbújó őrület megijesztette.

− Gyerünk! – ragadta meg Justin a lány karját és az ajtóhoz rángatta. A bejárat ijesztőbben nyikorgott, mint egy horrorfilmben. A bentről kiáramló áporodott, dohos szag szinte arcon csapta őket, a bűz bekúszott a szájába, le a torkán, hogy aztán a félelemmel vegyülve felkavarja a gyomrát. Bent félhomály uralkodott, hiszen csupán a felkelő nap gyenge fénye adott némi világosságot. Amikor a fiú beljebb lökte, hogy becsukhassa mögöttük az ajtót, Annie megtántorodott, de egy székbe kapaszkodva sikerült megállnia. Undorodva kapta el a kezét, amikor pókháló ragadt a tenyerére, hiszen rettegett a pókoktól. Hevesen beletörölte a kezét a nadrágjába, majd szembefordult a fiúval.

− Itt vagyunk, Justin. Válaszolj! Mi ez az egész?

− Tudni akarod, igaz, kicsi Anna? – szólalt meg egy hang a szoba sötétebb végéből.

Annie összerezzent, a hang irányába pördült és megfeszült testtel figyelte, ahogy a fekete hajú lány felkel a fotelból vagy valami hasonlóból és belép a félhomályba. Annie pár percig csak nézett összevont szemöldökkel a lányra.

− Te bizonyára Helena vagy – szólalt meg végül. – Nagyon hasonlítasz Justinra. – A lány megütközve nézett rá, majd elnézett mellette, rá a testvérére.

− Tényleg nem emlékszik ránk.

− Én mondtam – vont vállat Justin. Annie ide–oda kapkodta a fejét közöttük. – Ha emlékezne, most nem lenne itt.

− Ti meg miről beszéltek? – kérdezte Annie, de még ő maga sem ismerte fel idegességtől rekedt hangját. Mind a ketten felé fordultak, Helena arcán gúnyos, hátborzongató mosollyal.

− Elmesélek neked egy történetet, csillagom – kezdett bele Helena és Annie megborzongott. A lány hátán jeges veríték csorgott le, száját vékony vonallá préselte, nem tudta, hogy fogai csikorgását más is hallja-e, és a kezei ökölbe szorultak. – Sok-sok évvel ezelőtt a gróf első házasságából született egy kislány, de az anyukája egy lovas balesetben meghalt. Utána a gróf elvette az én anyukámat és nem sokkal később megszületett Justin. Az ikertestvérem, Beth és a gróf kislánya nagyon jól kijöttek, túlságosan is... Baleset történt és Beth meghalt, a kislány pedig eltűnt. Szerinted hova lett?

− Honnan kellene tudnom? – kérdezte Annie, de már tudta. Tudta, hogy az a halvány gondolat, ami azóta piszkálja az agya hátsó részét, amióta a gróffal beszélgetett, mégiscsak igaz.

− Akkor folytatom a mesét. A kislánnyal együtt eltűnt a dadája is, Nihal Sisa. – Annie összerezzent erre a névre. – A nő a férjével, a kisfiával, Nickkel és a gróf kislányával együtt Tennessee-be költözött. Boldogan éltek, azt hitték, minden öröm és boldogság, aztán jött az a csúnya istállótűz. A gróf kislánya és Nihal kisfia Nihal testvéréhez költöztek.

− Na, rájöttél ki az? – gúnyolódott Justin. Annie előbb a fiúra, majd Helenára nézett.

− Én vagyok... − ám a hangja elfúlt a mondat végére. Annie lehunyta a szemét, mert úgy érezte, minden forog körülötte. – Én vagyok a gróf eltűnt lánya.

− Gratulálok! – tapsolt Helena, miközben gúnyosan vihorászott.

− Csodálkozom, hogy ahhoz képest, mennyire okos vagy, eddig még nem jöttél rá – szólalt meg Justin az ajtónak dőlve.

Annie keze megrándult és legszívesebben behúzott volna egyet a fiúnak, hogy letörölje azt az öntelt mosolyt a képéről. Annak a fiúnak a képéről, aki annyira hasonlított a grófra és... még egy kicsit rá is. Az öccse, akiről eddig nem tudott, akit, amióta csak találkozott vele, ki nem állhat. Aki bántotta Ritát, aki be akarta hálózni, aki az elejétől tisztában volt vele, hogy ő kicsoda, mégsem szólt semmit.

− Mivel nem hittem, hogy a szüleim hazudtak nekem. Én szeretem a bátyámat és a nagybátyámékat, szerettem a szüleimet – mondta Annie. – Soha meg sem fordult a fejemben, hogy másnak a gyereke vagyok.

− Oh, te szegény, most összetörtük az álomképed? – nevetett Helena, melle előtt összefont kézzel. Annie maga is megijedt attól a dühtől, ami elöntötte, ami mindent elsöpört, ami felégette a félelmét.

− Mondd csak, Helena, hogy is történt az a baleset az ikertestvéreddel? – A szeme sarkából látta, hogy Justin megrándul, és valahol mélyen tudta, hogy ezt jelnek kellene vennie és befognia a száját, de nem tudott megálljt parancsolni. – Nem te ölted meg véletlenül? Nem téged zártak intézetbe? – Annie karjában és lábában megfeszültek az izmok, szinte látta a mozdulatot, ahogy megvédi magát, amikor Helena rátámad. Helena azonban nem mozdult. Csak állt ott, lehajtott fejjel, fekete haja az arcába hullt, vékony fehér ujjai megrándultak, ahogy a karján pihentek. Válla rázkódni kezdett, mire Annie már–már megsajnálta, amíg rá nem jött, hogy Helena nem sír, hanem hangtalanul nevet. Végül kiszakadt a lányból a kacagás, ami ijesztően hatott az apró, sötét szobában.

− Mit gondolsz, kit akartam megölni, ha nem őt? Vajon ki feküdt mellette? – Annie meghökkenve nézett a lányra. – Úgy van, téged. Annát, akit mindenki imádott, aki a gróf kis kedvence volt, aki magához édesgette az ikertestvéremet, akit mindennél jobban szerettem. Aki miatt gyilkos lettem. Ez vagy te – mutatott Annie–re dühtől remegő ujjal. – Te vagy mindennek az oka.

− Bocsánat, hogy élek – vágta rá Annie gondolkodás nélkül.

− Ezen könnyen segíthetünk – vigyorgott rá Helena.

− Mi? – kérdezte Annie ijedten. Tekintete ide-oda vándorolt Justin és Helena között, végül a fiún állapodott meg. – Erre ment ki ez az egész, igaz? Azért, hogy idehozz és... befejezhesse, amit már gyerekként akart.

− Így van – vont vállat Justin, majd elővett a zsebéből egy összehajtott borítékot és odadobta Annie-nek. A lány reflexből kapta el, majd miközben igyekezett szemmel tartani Justint, kinyitotta. Képeket talált benne, voltak, amik még otthon készültek, de a legtöbb már itt a birtokon. Annie újra a fiúra nézett.

− Te figyeltettél engem. Várj csak... a férfi a repülőn, és akivel a városban találkoztam, neked dolgozott igaz? Sőt, te küldted a fenyegető leveleket. Végig itt voltál az orrom előtt és nem vettem észre semmit.

− Szerencsére a kis barátod sem – vigyorgott Justin.

− Val? Mi köze neki ehhez?

− Ennek számodra már nincs jelentősége – vont vállat Justin. – Én a helyedben magad miatt aggódnék.

– Várj csak! Te ki akartál kezdeni velem – döbbent meg Annie, majd hátrált egy lépést. – A saját testvéreddel. Jézusom, ez... fúj...

Justin undorodó képet vágott.

– Nem akartam kikezdeni veled. Ennyire perverz nem vagyok. Az egész csak egy színjáték volt, mert könnyebben tudtalak volna elcsalni ide, vagy más helyre, ha belém szeretsz.

− És ki akarta nekem elmondani az igazat? Van egy olyan érzésem, hogy nem te. Mert szerintem nem ez volt az eredeti terv – mondta Annie.

− Mégiscsak okos vagy – bólintott Justin. – Az, aki az egészet fel akarta rúgni, az egyik magánnyomozó volt.

− Volt? – ijedt meg Annie.

− Sajnálatos baleset érte – vigyorgott Justin. Annie szeme elkerekedett, egész testében megremegett, majd lassan kifújta a levegőt.

− Tudtam, hogy egy seggfej vagy, de hogy gyilkos is? Ez... bele sem gondoltál, mekkora csalódást okozol apádnak? − A fiú csak a szemét forgatta. – Lisának. – Erre Justin megrándult. – Mégis, mit gondol majd a húgod rólad, ha megtudja, mit tettél? Szeret téged, felnéz rád, te meg elszúrod, mert Helena meg akar tenni valamit, amihez neked semmi közöd.

− Fogd be a szád, Anna! – sziszegte dühösen Helena.

− Fáj az igazság, Helena? Fáj szembesülni vele, hogy kihasználod az öcsédet, mert tudtad, hogy egyedül nem fog menni? – Annie-nek fogalma sem volt, honnan vette az erőt és a bátorságot mindezt kimondani, de megtette. Látta Helena villámokat szóró szemeit, mégis Justinhoz fordult. Akarta hinni, hogy Lisa nem tévedett ekkorát, akarta hinni, hogy amikor a kislány azt mondta, Justin szereti őt, hogy vicces, kedves is tud lenni, és ha bármit kér, megteszi, az mind igaz. – Justin, gondolj Lisára. Mit fog érezni, ha megtudja, hogy meg akartál ölni engem? Hogy mindezt megtetted? El akarod venni tőle a bátyját? Az egyetlen testvért, aki maradt neki? Szüksége van rád. – Justin kék szemében megvillant valami ismerős, ugyanaz, amit ő is látott a bátyja szemében, ha belenézett.

− Elég ebből a nyálas maszlagból! – hasított bele Helena hisztérikus hangja a csendbe. Annie felé fordult, majd hátrált egy lépést, mikor a lány késsel a kezében elindult feléje. Nem volt ideje azon gondolkodni, hogy került a lányhoz. Az agya próbálta felidézni a mozdulatot, hogyan kell valakit lefegyverezni, de teljesen leblokkolt. A halál jeges félelme felkúszott a lábán, majd a törzsén, hogy aztán a szívét rántsa össze. Csak nézte a lányt, aki vér utáni vágytól csillogó szemmel közeledett. Egy pillanatra lefutott előtte az élete. A szülei. A bátyja. A nagybátyjáék. A barátai. Val.

A kés megvillant a gyenge napfényben, ahogy felé suhant.