Val, miután elmosogatta a reggeli edényeket és tányérokat, megitta a kávéját, majd kitárta az ablakot. A szél minden erejével azon volt, hogy ezernyi hópelyhet zúdítson a szobára, de azok sajnos az ablakpárkánynál tovább nem igazán jutottak. Tekintete újra és újra az órára kalandozott, de igyekezett lenyugodni, hiszen Annie bármilyen oknál fogva késhet. Éppen nekiállt letörölgetni a pultot, amikor megérkezett az egyik konyhalány szinte talpig behavazódva.

− Fú, micsoda idő van odakint – mondta a lány, miközben lerázta magáról a havat. − Régen volt ekkora hóvihar.

− Bizony, cudar egy idő van.

− Amúgy nem tudod, mi ez a nagy kiabálás az istállónál? Mintha Annie–t láttam volna egy pillanatra.

− Annie-t? − döbbent meg Val. − Azt hittem, még nem jött meg.

– Nem tudom – vont vállat a lány. − Én Annie-nek néztem. De azért kíváncsi lennék, mi történt, mert szinte mindenki ott van. Mr. Holmes, Brigit, Rita, a gróf, sőt, mintha még Lisa nevét is kiabálták volna. Bár...

Val nem figyelt tovább a lányra, felkapta az ajtó mellett pihenő kabátját, majd kisietett. Kavargó hópelyhekben rohant az istálló felé. Már messziről látta a felnyergelt lovakat és Jacket, aztán megpillantotta Annie-t, amint épp az állatok felé lohol. Még gyorsabb tempóra váltott, de a lány már fel is pattant a foltos lóra. Tekintetük egy pillanatra találkozott, majd Annie elvágtatott. Éppen akkor ért oda, amikor a gróf is elindult a saját lován a lány után, Jack pedig zsebre tett kézzel bámult utánuk.

− Mi történt? – kérdezte Val, amikor a fiú mellé ért.

− Lisa ellovagolt Liren, mégpedig nyereg nélkül, és ez az én hibám − sóhajtotta Jack és beletúrt a hajába.

− Miért lenne a te hibád? Nem miattad ment el, gondolom. Amúgy miért ment el? − kérdezte Val.

− Brigit − morogta Jack dühösen.

− Mit csinált már megint?

− El akarta altattatni Lirt, de megjelent Annie és jól összevesztek. Nem tudom, Lisa mit hallott, de egyszer csak Lirhez rohant, kijelentette, hogy nem engedi bántani, felpattant rá és elvágtatott. Annie most ment utána.

− Igen, láttam – sóhajtotta Val. – Elaltatni Lirt... Ekkora őrültséget... Brigit teljesen meghibbant.

− Féltékeny Annie-re. Csak ha így folytatja, a gróf véget fog vetni ennek és nem Annie fog rosszul járni. – Jack tanácstalanul álldogált egyik lábáról a másikra, Val megveregette a vállát.

− Gyere, csinálok neked egy kávét. Úgysem tudsz mit tenni, amíg nem jönnek meg.

Jack bólintott és követte a konyhába. Néha váltottak pár szót, de amúgy csöndben vártak, amíg a többiek vissza nem jöttek. Jack azon nyomban felpattant és az istállóhoz rohant, Val ugyan lassabban, de ő is követte. Annie mérgesen összeráncolt szemöldökkel ugrott le Lir hátáról, de amint meglátta Valt, az arca felderült.

− Szia! − kiabált már messziről. Val elmosolyodott, majd felnevetett, mikor a lány a nyakába vetette magát. Szorosan magához ölelte, mélyen belélegezte a haja illatát, ami összekeveredett a lóéval.

− Végre hazaért az én lovászlányom – suttogta fülébe, mire Annie is felnevetett.

− Khm... nyálas, khm – mondta Jack, miközben elsétált mellettük. Annie elhúzódott Valtól és csúnyán nézett Jack-re.

− Seggbe rúgjalak?

− Nem szükséges, köszönöm! − kiáltott vissza Jack.

− Megverhetem? − fordult Annie Valhoz, aki mosolyogva megsimogatta az arcát.

− Majd én elintézem, holnap reggel nem kap kávét.

Annie a fejét rázva nevetett.

− Micsoda büntetés, szegény hogy fogja majd túlélni?

Val újra magához ölelte és megcsókolta. Ekkor döbbent rá, mennyire hiányzott neki a lány, a csókja, a nevetése, az, hogy magához ölelhesse.

− Úgy ölelsz, majd megfojtasz – suttogta Annie a fiú szájába.

− Hiányoztál – közölte Val. – Jelenleg úgy érzem, hogy sosem akarlak elengedni, ami megjegyzem, ijesztő.

− Miért?

− Mert régen éreztem ezt bárki iránt – vallotta be Val. – Van benned valami, ami nem enged.

− Ennek én speciel örülök – vigyorgott rá Annie. – És te is hiányoztál. – Val a gróf felé fordult, de a lányt nem engedte el.

− Gróf úr, itthon szándékoznak ebédelni?

A férfi feléjük fordult, majd halványan, szinte apain elmosolyodott.

− Azt hiszem, nem. Azt beszéltük Lisával, hogy bemegyünk a városba új csizmát venni, majd beugrunk valahova ebédelni, szóval nyugodtan romantikázhattok.

− Na de uram – vörösödött el Annie. – Mi igazán nem... Mármint nekem a lovakkal kellene foglalkoznom.

− Hagyd a többiekre! – legyintett a gróf. – Jack és Rita meg tudják oldani az elhelyezésüket, nem először csinálják. Te meg pihenj, nagyon jól végezted a dolgod.

− De uram, mi...

− Nagyon köszönjük! – fejezte be Val Annie helyett a mondatot, mert tudta, hogy úgyis tiltakozni kezd. – Érezzék jól magukat! – Ezzel karon fogta a lányt és a konyha felé vezette.

− Val, de nekünk dolgunk lenne – tiltakozott Annie, de azért ő is örült, hogy egy kicsit együtt lehetnek.

− Lenne, de kimenőt kaptunk. Az ebédet így is meg kell csinálnunk a többieknek, de utána szabadok vagyunk.

− És tervezel is valamit? – húzódott közelebb a fiúhoz.

− Azon kívül, hogy végre megmutatod, hogyan csinálja a mamád a palacsintát, semmi biztosat – vigyorgott Val. − Majd kitalálunk valamit. − Annie mosolygott, majd a fiú ujjaiba fűzte az ujjait, mire Val megszorította. Eddig észre sem vette, mennyire aggódott érte, mennyire félt attól, hogy soha többé nem látja. Most, hogy itt van, végre ő védheti meg. Jó, de egyben félelmetes is volt, mennyire örül, hogy maga mellett tudhatja Annie-t. Azt hitte, ő nem az a fajta, aki ilyen görcsösen ragaszkodna bármihez, vagy bárkihez. Ez a lány tényleg előhozta a szíve mélyéről azokat az érzéseket, amikről nem is tudta, hogy ott vannak.

Annie elgondolkodva meredt maga elé, miközben Val előszedte a palacsintasütéshez szükséges eszközöket és hozzávalókat.

− Kell még valami extra hozzá? – fordult a lány felé, aki továbbra is az asztalt bámulta hallgatagon. – Annie? – szólította meg újra, de még mindig csak hallgatást kapott. Odalépett hozzá, majd megfogta a vállát, mire a lány összerezzent.

− Tessék? Mondtál valamit? – kérdezte Annie zavartan.

− Azt kérdeztem, kell-e még bele valami? – intett Val a pulton sorakozó hozzávalók felé. Annie megrázta a fejét, mire a fiú összeráncolta a szemöldökét. − Minden rendben van?

− Igen, csak nem hagy nyugodni, amit a gróf mondott a házukban.

− Miért? Mondott valami érdekeset? – kérdezte Val, miközben kinyitotta a reggeli újságot.

− Azt hittem, segítesz palacsintát sütni – jegyezte meg Annie, majd felállt az asztaltól. A fiú kipillantott az újság felett.

− Sütni igen, de neked kell összeállítani – mosolygott rá Val. – Szóval mit mondott a gróf?

− Az egyik, ami megdöbbentett, hogy a Helena nevű lánya elmegyógyintézetben van, mert megölte az ikertestvérét – mondta Annie, és elkezdte keverni a palacsintatésztát.

− Mhm, hallottam valami ilyesmit pletyka szintjén, de sosem láttam a lányt. Ha jól tudom, elég kicsik voltak, mikor történt – mondta Val, de nem nézett fel az újságból.

− Nagyon rossz lehet egy intézetben felnőni. Annyi bolond között... amúgy tudja valaki, miért tette?

− Nem igazán beszél róla a gróf, Mr. Holmesból pedig nem lehet semmit kihúzni, rosszabb, mint egy páncélszekrény.

− Milyen egyedi párhuzam – nézett rá Annie a válla fölött, de mosolygott. – Szóval mesélt erről a lányról, mivel megtudta, hogy megszökött az intézetből, Justin felszívódott...

− Micsoda? – kiáltott fel döbbenten Val.

− Justin felszívódott – ismételte meg Annie.

− Kit érdekel Justin? Előtte mit mondtál?

− Hogy Helena elszökött az intézetből. – Val kikerekedett szemmel nézett a lányra, aki lassan felvonta a szemöldökét. – Miért nézel ilyen furcsán? Azt hittem, nem ismered.

Val pár percig döbbenten nézett a lányra, majd észbe kapott és legszívesebben a falba verte volna a fejét. Gratulálok Val, ezt most jól megcsináltad. Neked tényleg elvette a szerelem az eszedet. Te hivatalosan nem ismerheted Helenát és addig jó, amíg Annie ebben a hitben él. Most jól elszóltam magam. Most légy okos, ebből keveredj ki...

– Val? Válaszolsz még ma?

– Csupán meglepődtem. Azért mégiscsak érdekes dolog, hogy valaki csak gondol egyet és megszökik egy elmegyógyintézetből... főleg, hogy ide sem jött. Egyedül kóricál egy beteg az utcákon ez... nyugtalanító... – nézett a lányra Val, miközben igyekezett nem feltűnően erőltetett mosolyt varázsolni az arcára.

Annie pár pillanatig csak nézett a fiúra megmagyarázhatatlan tekintettel, majd visszafordult a pult felé. Val halkan kifújta a levegőt, és az újság mögé rejtette az arcán átfutó bűntudatot. Gyűlölte, hogy hazudnia kellett a lánynak, hogy színjátékot kellett játszania, de tudta, ha meg akarja védeni, és azt akarja, hogy bízzon benne, egyelőre nem árulhatja el, hogy kicsoda. Az, hogy Helena megszökött, azt jelezte, hogy elkezdődött a végjáték, neki pedig idejében le kell buktatnia a gyilkost, nehogy a lány bajba kerüljön. Ha most elmondja, mi mindent tud, nem csak róla, de az Ashwin családról is, összedől a piramis és Annie nagyobb veszélybe kerül, mint gondolja. Ő pedig szerette annyira a lányt, hogy meg akarja óvni attól függetlenül is, hogy ha kiderül, hazudott neki, elveszítheti. A szíve mélyén félt, hogy a lány kiadja az útját, amint felszínre bukkan az igazság, hogy megmérgezi a szerelmüket, ahogy a kiömlő benzin a tengereket, és mégis. Az volt számára a fontos, hogy biztonságban tudhassa. Tudta, mit vállalt, amikor ide jött, bár az nem volt tervbe véve, hogy beleszeret Annie-be. Ám a lány jött és mindent felperzselt, csupán az maradt meg, hogy nem engedi bántani. Már nem akart dicsőséget, már nem akart ismert lenni azokban a körökben, ahonnan jött. Annie mellett megtalálta a helyét és már nem vágyott semmi másra, mint hogy a lánnyal éljen valahol a közelben, lovaik legyenek és nyugalom. Nem akart több vért és szenvedést látni. Őt akarta látni szárnyalni.

− De nem ez az, ami nem hagy nyugodni – szólalt meg Annie, megszakítva gondolatai fonalát.

− Hát?

− Mesélt a lányáról... a legidősebbről... Annáról – kezdett bele Annie akadozva, mint aki nem is tudja, mit akar mondani. – Azt mondta, hasonlítok rá... és... szóval... azon gondolkodom...

− Hogy esetleg van valami köze hozzád? – szólalt meg halkan Val, amikor Annie sokáig nem szólt semmit. A gyomra ugyan görcsbe rándult, de mindent megtett, hogy ez az arcára ne üljön ki. A vérnyomása felszökött, és azt kívánta, mondja azt a lány, amit vár, hogy rájött arra a valamire, hogy abbahagyhassa a hazudozást neki. Hogy végre önmaga lehessen, titkok nélkül. Annie kikerekedett szemmel nézett rá, majd megrázta a fejét.

− Nem... vagyis, nem teljesen... szóval... én magam sem tudom, mit gondolok ezzel kapcsolatban. Az zavar, hogy elraboltatta a saját lányát... érted? Képes volt más kezébe adni őt.

− Az embernek néha nehéz döntéseket kell hoznia, amiket mi, kívülállók nem érthetünk.

− Nem... tényleg nem értem. Mitől lenne egy gyereknek jobb távol az apjától? Az egyetlentől, aki a családja lehetne? Ki tudja, hol van most? – Annie letette a kanalat és Val felé fordult.

− Tudod, sokan azt hiszik, hogy rossz dolgok csak a krimikben történnek vagy másokkal. Aztán egyszer csak szembesülünk azzal, hogy bizony mi is lehetünk egy rossz krimi főszereplői, a mi családunkkal is történhet olyan dolog, hogy évekig rémálmunk van. Ilyenkor vagy döntünk, esetleg úgy, hogy beleszakad a szívünk, vagy hagyjuk a francba. Biztos vagyok benne, hogy a gróf nem látott más kiutat, mint elküldeni innen őt. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy jó helyen van. – Látta a lányon, őszintén megdöbbentette a véleménye és ő is tudta, hogy ennyire nem kellett volna kiakadnia, de nem tudott parancsolni magának. Erre a témára mindig is harapott és tudta, hogy a lány erről mit sem sejt, de muszáj volt kiadnia magából. Tudta, hol van a lánya, tudta, hogy jó helyen van. Ismerte. Látta.

− Ööö... elég eltérően gondolkodunk arról, hol a legjobb egy gyereknek – jegyezte meg Annie és karba tette a kezét.

− Szerinted ott jobb neki, ahol meg akarják ölni, vagy ott, ahol biztonságban van? – kérdezte halkan Val, majd felállt és a lányhoz sétált. – Ha hasonló helyzetben lennék, mint állítólag a gróf volt, én is elküldeném innen a lányomat. Mert szeretném annyira, hogy éljen, még ha tőlem távol is. Vagy te nem így gondolkodnál?

− Miért nem mentek el együtt? Fogta volna a lányt, aztán elmennek valahova, ahol senki sem találja meg őket? – suttogta Annie és a fiú helyett a lába előtti padlót bámulta. − A lány is megérdemelte volna, hogy az igazi apjával nőjön fel, ne pedig egy olyan családdal, aki igazából nem is a családja.

Val hosszan felsóhajtott, majd vállára tette a kezét.

− Annie – kezdte finoman, mire a lány felnézett rá. – Én nem hiszem, hogy a gróf rosszat akart volna a lányának. Sajnos nem voltunk itt, nem tudjuk, mi történt, ahogy azt sem, mi játszódott le a gróf fejében. Néha nem látjuk az indokokat. Ne görcsölj ezen, felesleges.

− De... – kezdett bele Annie és Val már várta, hogy újra kezdik az egészet, mire a lány sóhajtott. – Nem is értem, miért foglalkozom vele... Nem úgy vesztette el a szüleit, mint én és... a fene tudja, talán csak sorstársat kerestem.

– Jaj, kicsim! – ölelte magához Val. – Ugye tudod, hogy velem mindent megbeszélhetsz?

– Tudom, de az nem olyan, mintha olyasvalakivel beszélsz, aki hasonlót élt át, mint te. Téged a szüleid neveltek fel. – Val erre nem mondott semmit, csak közel húzta magához és a haját simogatta. A lány felsóhajtott, majd még közelebb húzódott a fiúhoz.

− Mit szólnál, ha hagynánk ezt a témát és megcsinálnánk a palacsintát? – kérdezte Val egy idő után.

– Jó – bólintott Annie, de egyik sem engedte el a másikat.

– Ez olyan tipikus – jegyezte meg Val. – Miből is gondoltam, hogy elindulunk a dolgunkra?

Annie felnevetett, ami mint mindig, most is megdobogtatta Val szívét, majd a lány elhúzódott.

– Most már tényleg álljunk neki!

Val mosolyogva bólintott, finoman megütögette a lány fenekét, és a tűzhelyhez lépett.

− Na, de na! – tettetett felháborodást Annie, de közben szélesen mosolygott. Val csak hátrapillantott a válla felett, de közben továbbra is azon ügyködött, hogy felmelegítse az olajat a palacsintának. – Mi lenne, ha én is csak úgy ütögetnélek?

− Hagynám – nevetett Val, mire Annie a szemét forgatta, majd nevetve finoman fejbe vágta.

− Olyan hülye vagy. – A fiú mosolyogva puszit nyomott az arcára. – Ezt miért kaptam?

− Csak úgy – vont vállat Val, majd egy adag tésztát rakott a serpenyőbe.

Az egész napot együtt töltötték, együtt ebédeltek, együtt lovagoltak délután, együtt készítették el a vacsorát. Brigit egész nap nem mutatkozott, a többiek pedig diszkréten mindig leléptek. Miután rendbe tették a konyhát, együtt indultak Annie szobája felé. Ujjaikat egymásba fűzve sétáltak a szállingózó hóesésben. Sokáig búcsúzkodtak az ajtóban, miközben Maszat a lábuk körül rohangált.

− Akkor... jó éjszakát, Annie-m! – köszönt el végül Val, majd a lányhoz hajolt és megcsókolta. Annie közelebb lépett hozzá, szorosan a fiúhoz simult, miközben forró leheletük összekeveredett. Val szíve hevesebben kezdett dobogni, amikor a csók egyre szenvedélyesebbé vált. Forróság áradt szét a testében és még erősebben szorította magához a lányt. Amikor végre elszakadtak egymástól, mind a ketten levegő után kapkodtak. Annie arca kipirult, szemei fényesen csillogtak, ahogy a fiúra nézett.

− Be... bejössz? – suttogta Annie vágytól rekedt hangon, mire Val hátán kellemes borzongás futott végig.

− Igen – suttogta a lány szájába, mire az felsóhajtott.

Annie megragadta a fiú kezét és behúzta a szobába. Val a vágytól hevesen dübörgő szívvel csukta be maga mögött az ajtót. A kulcs halkan kattant, amikor ráfordította. A következő percben pedig már újra magához rántotta a lányt. A vágy végigszáguldott a testén, felmelegítette, megperzselte. Az egész teste bizsergett, a lányra vágyott minden porcikája. Magához szorította puha, forró testét, belélegezte az illatát, ízlelte édes száját, amitől ha akart, sem tudott volna elszakadni. Forró ajkaik hevesen falták egymást, miközben a kezük felfedezőútra indult a másik testén. Egyikőjük sem tudta volna megmondani, mikor és hogyan jutottak el az ágyig. Nem gondolkodtak azon, helyes-e, amit tesznek, vagy hogy ez a legjobb alkalom-e, csakis a másik volt fontos. A vágy és a szenvedély mindent elnyomott bennük. Érezni akartak, hagyni, hogy a perzselő érzés végigrohanjon rajtuk, felégessen mindent, amíg le nem csitul bennük. Val tudta, akármi is történik kettejükkel, azt, ahogy a lány szétterült, kócos hajjal fekszik az ágyon és vágytól csillogó szemmel néz rá, sosem fogja elfelejteni.

* * *

Annie sokáig nézte a plafont, miután felébredt. Túlságosan lassan vánszorogtak a másodpercek, hogy végre elindulhasson. Újra és újra az órára pillantott, a gyomra pedig összeszorult az idegességtől. A mellette szuszogó fiú megmozdult, karjával átölelte a derekát és aludt tovább. Annie felsóhajtott és mosolyogva nézett Valra, akinek kisimultak a ráncok a szemöldökei között és félig nyitott szájjal, mélyen aludt. Ujjaival beletúrt a fiú hajába, aki még erre sem ébredt fel, de Annie arcáról lefagyott a mosoly. Fogalma sem volt, miért nem mondta el neki, mire készül, hogy találkozni fog valakivel, aki végre közli vele az igazságot. Nem tudta, miért nem mondta el, hogy milyen gondolat zavarta azóta, amióta a gróf megemlítette Annát. Megbízott a fiúban, szerette is, valami mégis visszatartotta attól, hogy megossza vele. Most is úgy érezte, mindjárt megrázza, és mindent kipakol, de aztán mégsem tette. Mert nem engedne el... mert azt mondaná, veszélyes és talán sosem fogom megtudni az igazat. Nem sikerülne meggyőzni, hogy engedjen el, nekem pedig tudnom kell... muszáj... Éppen elég volt a titkolózásból és a mellébeszélésből. Tisztán akarok látni...

Újra az órára pillantott, a gyomra a torkába ugrott, úgy érezte, mindjárt viszontlátja a vacsoráját. Finoman felemelte a fiú karját és kicsusszant alóla. A sötétben kitapogatta a ruháit, amilyen halkan csak tudta, magára rángatta őket, majd az ajtóhoz lopódzott. Felhúzta a kabátját és a csizmáját, még egyszer a fiúra pillantott, aki morogva oldalra fordult. Sajnálom, Val. Halkan becsukta maga után az ajtót és elindult a hóesésben a csűr felé. A hideg, kavargó hópelyhek az arcába vágódtak, ahogy egyre hevesebben tombolt a hóvihar. Feljebb húzta a kabátja gallérját, kezét mélyen a zsebébe süllyesztette és igyekezett megállítani vacogó fogait. Már jó ideje várakozott a megbeszélt helyen, kesztyűs kezében a telefonjával, amikor megpillantott egy alakot közeledni. Bárhogy meregette a szemét, nem tudta kivenni, ki az. Ahogy a férfi lassan közeledett, az ő szíve egyre hevesebben vert. Végre ki tudta venni a kabátot és a fekete sapkát. Végül pedig az arcát. Annie dermedt kezéből a mobil puffanva esett a hóba, egy pillanatra még levegőt is elfelejtett venni. Csak állt és bámult a vele szemben álló férfira. Annie remegett, miközben megnyalta kicserepesedett ajkait.

− Te?