Mire Annie újra Anglia földjére tette a lábát, az őszi időt messze vitte a szél, fehér hótakaró borította a közeli dombokat, réteket. A lány tekintete elidőzött a kocsiablak előtt elsuhanó tájon. Bár a keze görcsösen markolta a kapaszkodót, amióta Vallal sokat autózott a környéken, könnyebben viselte az utazást. A másik, ami segített neki elviselni, a zene volt, ami most is hangosan dübörgött a fülében és elterelte a gondolatait. A gyenge napsütésben úgy tűnt, mintha ezernyi apró, fehér kristállyal szórták volna be a földeket. A várakozástól hevesen dobogó szívvel törölte le újra és újra a leheletétől bepárásodott ablakot.

Otthon akart lenni. Újra látni akarta a lovakat, Lizát, Ritát, Jacket, Stellát és legfőképpen Valt. Úgy tervezte, a fiú lesz az első, akit megkeres, amikor visszaérkezik. Szinte látta maga előtt, ahogy belép a konyhába, a fiú nyakába veti magát, szorosan átöleli, és a fülébe suttogja, hogy mennyire hiányzott neki. A benne égő vágy, hogy újra lássa, intenzívebb és elsöprőbb volt, mint eddig bárkinél. Bár tudta, nem kellene így éreznie, hiszen csak pár hete vannak együtt, ő mégis úgy gondolta, a kapcsolatuk több és más, mint Maxszel volt. Val kinyitott a szívében egy olyan ajtót, amiről eddig nem is tudta, hogy ott van, és az ajtó mögött egy másfajta boldogságot talált, mint amiben eddig része volt. Amióta elcsattant az első csókjuk, megváltozott, azóta nem vágyott arra, hogy összekuporodjon egy sarokban és sírjon, még akkor sem, ha a lova vesztett egy versenyen. A negatív, fájó gondolatokat mintha kifújták volna a fejéből és csak a pozitívak maradtak. Még a bátyja is megkérdezte tőle, hogy ki ő és mit csinált a húgával. Úgy érezte, mintha a lelke is megkönnyebbült volna, mert tudta, hogy ha baj van, Val segíteni fog neki. Olyan volt, mintha a súlyok egy részét levették volna a lelkéről.

Bár szeretett volna Stellával is találkozni, nem hitte, hogy lesz rá lehetősége. A barátnője jelenleg az egyetem, a jegyzetek és a tanulás útvesztőjében kevergett. Igyekeztek tartani a kapcsolatot telefonon, azért az mégsem volt ugyanaz. Szerette volna végre elmondani neki az egész fenyegetéses történetet, de sosem jött el a megfelelő pillanat. Ezt nem akarta telefonon megbeszélni vele. Így főként Valról, az állatokról, a vizsgákról és minden hétköznapi dologról beszélgettek. De tudta, Stella érzi, hogy valami gond van. Tudta, muszáj lesz időt szakítaniuk egymásra. Szüksége volt a legjobb barátnőjére.

Észre sem vette, mekkorát sóhajtott, miközben ismét letörölte a párát az ablakról. A mellette ülő fiú megbökte a karját, hogy rá figyeljen, mire Annie kihúzta a fülhallgatót és felé fordult.

− Mindjárt odaérünk – nyugtatta meg a fiú. Vörös haja összekócolódott a sapkától, ami jelen pillanatban a hátsó ülésen pihent, szürke szemei a havas utat figyelték. Leon volt az egyik legjobb és a legtöbb lóval versenyző zsoké. Ő segített Annie-nek már az első pillanattól fogva, ő volt az, akiben a lány újabb barátra lelt. – Nem vagy rosszul?

− Nem – rázta meg a fejét Annie. – Máshol járnak a gondolataim.

− A lovakon? – vigyorgott rá a fiú.

− Kivételesen embereken – válaszolta Annie és újra kinézett az ablakon. – Jó lesz újra látni Ritáékat. Hiányoztak.

− Biztos te is hiányoztál nekik.

A következő negyed órát, amíg elérték a birtokot, csendben tették meg. Annie szíve hatalmasat dobbant, mikor újra láthatta a már jól ismert házat és a háttérben az istállót. Amikor az autó lefékezett, a fejére rántotta lila sapkáját, megköszönte Leonnak a fuvart, majd kiugrott a kocsiból. A benti meleg levegő után szinte arcon csapta a hideg, lehelete apró felhőként hagyta el az ajkát. Kezét mélyen a zsebébe süllyesztette, majd elindult a konyha hátsó bejárata felé. Örült, hogy nem kell a bőröndjeivel szenvedni, hiszen azokat már előre elküldték, csupán egy kis táska lógott a vállán. Csizmája alatt hangosan ropogott a hó, az égből kavarogva hullottak az apró pelyhek. A sok ruha miatt ugyan nem szerette a telet, mert úgy érezte, akadályozza abban, hogy önmaga legyen, és kevesebbet is lovagolhat, ám mégis szerette nézni a fehér tájat, szerette a táncoló hópelyheket, és bármit megtett volna egy bögre forró csokiért. A tél neki nem a pusztulást jelentette, inkább a várakozást arra, hogy valami szebb jön. Hevesen dobogó szívvel tette a kezét a konyha kilincsére, és már majdnem lenyomta, amikor meghallotta Rita hangját.

− Nem tehetik! Addig nem tehetnek semmit, amíg a lovász nincs itt! – Annie döbbenten megfordult, mert ahhoz, hogy Rita hangja idáig elhallatszódjon, nagyon hangosan kellett kiabálnia. – Nem engedem, hogy egy ujjal is Lirhez nyúljanak, amíg Annie vissza nem ér. – A lány keze ökölbe szorult és az istálló felé indult. Futva tette meg az utat az épületig, a hideg levegő végigrohant a torkán és a düh vele együtt terült szét a testében. Ritkán lehetett őt kihozni a sodrából, de arra harapott, ha a lovait bántják, Lir pedig a kedvencei közé tartozott. Amikor odaért az ajtóhoz, Rita állt ott csípőre tett kézzel, dühtől vörös arccal, szemben három férfival. Legelöl egy sötét hajú, sötét bőrű, vékony férfi állt, kezében egy fekete orvosi táskával. Hosszú ujjaival megdörzsölte a szemét, majd sóhajtva Ritára nézett.

− Kisasszony, kérem. A gróf parancsba adta, tudtom szerint itt ő a főnök.

− Mi folyik itt? – kérdezte Annie, amikor melléjük ért. Rita megkönnyebbülten felsóhajtott.

− Annie, végre megjöttél. Ezek az urak azért jöttek, hogy...

− Hogy elaltassunk egy bizonyos Lir nevű lovat – fejezte be a mondatot a férfi, majd Annie–hez fordult és kezet nyújtott. – A nevem Dr. James Herd. – A lány lenézett a kézre, majd a férfira.

− Mi okból akarja Mr. Ashwin elaltatni Lirt? – kérdezte Annie, de nem volt hajlandó kezet fogni a férfival. Dr. Herd leengedte a kezét.

− Ezt ne tőlem kérdezze, kisasszony, ilyesmit nekünk nem szoktak elmonda...

− Rita? – szólt közben a lány, meg sem várva, hogy a férfi befejezze a mondatot. A lány a copfja végét csavargatta, miközben válaszolt:

− Lir ledobta magáról Lizát. Ugyan a kislánynak nem esett semmi baja, mert védőfelszerelést viselt, de a gróf teljesen bekattant és elhatározta, hogy elaltatja Lirt. Mellesleg, ha megtudom, ki ültette Lizát a nyeregbe és ki vette rá a grófot erre, megfojtom.

– Nekem van egy tippem – morogta mérgesen Annie.

− Kisasszony, erre nekünk igazán nincs időnk – kezdett bele Dr. Herd.

− Rita, kérlek, menj és szólj Mr. Ashwinnak, hogy beszélnünk kell. Most!

A lány bólintott és elrohant. A férfi türelmetlenül letette a táskáját a hóba.

− Minden tiszteletem az öné, de nekünk máshol is van dolgunk.

− Ki akadályozza meg benne, hogy elmenjenek? – érdeklődött Annie és összefonta a melle előtt a karjait. – Én biztosan nem.

− Mr. Ashwin megparancsolta és kifizetett minket. El kell altatnunk azt a lovat – magyarázta dühösen Dr. Herd.

− Mr. Herd...

− Doktor!

− Ön nem nyúlhat hozzá itt egyetlen lóhoz sem, amíg én bele nem egyezem. Lehet, hogy Mr. Ashwin tartja fent a birtokot, de én foglalkozom a lovakkal. Van egy kis beleszólásom, még ha nem is nagy, hogy mit tesznek az állatokkal.

− Miss... − a férfi kérdőn és vádlón nézett rá, hogy még csak be sem mutatkozott neki.

− O'Connor.

− Nos, Miss O'Connor. Nem akarok magával veszekedni, de minket szorít az idő és nincs időnk arra, hogy itt ácsorogjunk.

− Akkor ne tegye, nyugodtan elmehet. Én nem fogom tartóztatni – felelte Annie és nem mozdult az ajtóból.

− Ez nem vicces, kisasszony – szólalt meg az egyik férfi, aki a doktor mögött állt. – Nekünk dolgunk van, más birtokon is várnak.

− Hogy ártatlan állatokat gyilkoljanak meg – kiáltotta Annie.

− Én nem így fogalmaznék.

− Én viszont így fogalmazok. És mivel ennyire más véleményen vagyunk, az állatok életének védelméről szerintem inkább hallgassunk – javasolta Annie, majd az orra alatt hozzátette: – mielőtt olyant mondok, hogy megbánom.

A férfiak ugyan morogtak, de visszasétáltak a nem messze tőlük várakozó autóhoz. Annie idegesen dobogott a lábával a földön. Nem hiszem el, hogy el akarja altatni Lirt. Komolyan mondom, nem tudom felfogni ép ésszel. Egészen eddig nem tudott megválni Lirtől, mindegy, mennyire volt vad. Most meg, hogy sikerült megszelídítenem, el akarja altatni. Nem értem! Mi a fene történt itt, amíg nem voltam itthon?

Annie benézett a folyosóra, amikor patadobogást hallott és megpillantotta Jacket, ahogy Lirt vezette a fedett pálya felé. Hirtelen nem tudta eldönteni, örüljön vagy sem, mert egyfelől nagyon boldog volt, hogy a ló mással is barátságos, nem csak vele, másrészt összeszorult a szíve, hogy az állat elpusztul. A keze ökölbe szorult és tudta, nem fogja hagyni, mindent meg fog tenni azért, hogy életben maradjon. Rövid időre minden más kiment a fejéből, a csörgő telefonja, a képernyőn villogó ismerős számmal; a testvére, de még Val is. Most csak Lir volt a fontos, az az állat, ami valahogy jobban a szívéhez nőtt, mint bármelyik másik.

Hirtelen megütötte a fülét a ropogó hó hangja. Görcsbe rándult gyomorral fordult a ház felé, félve attól, vajon a gróf mit fog mondani. De a kavargó hópelyhekben Lisa futott felé egy zöld kabátban, szőke hajában megültek a hópelyhek. Ahogy közelebb ért, Annie látta, hogy arca és a keze kipirosodott a hidegtől, szeme könnytől csillogott.

− Lisa – sóhajtotta Annie, mikor a kislány hozzá rohant és átölelte a derekát. – Nem fogsz megfázni?

− Nem érdekel – kiáltotta a lány. – Azt hallottam, apu el akarja altatni Lirt, mert ledobott. De nem az ő hibája volt, Annie. Ő nem tehet semmiről. – Lisa magából kikelve ragadta meg Annie kezét. – Lir egészen addig nem akart ledobni, amíg Brigit meg nem jelent. Én mondtam neki, hogy menjen el, mert Lir nem szereti, de ő ragaszkodott hozzá, hogy szálljak le, mert le fogok esni. Mondtam neki, hogy nem, mert csak vele goromba Lir, mást szeret és nem fog ledobni, de közel jött és úgy tűnt, meg akarja ragadni a szárat, mire Lir megugrott. Én meg leestem, de nem lett semmi bajom, jól vagyok. Miért akarja apa elaltatni? Bármelyik ló ledobhatott volna! Lir fél Brigittől, ő mégis odajött. Nem őt kellene inkább megbüntetni?

− Lisa, kicsim, nyugodj meg – ragadta meg Annie a kislány vállait. – Nem lesz semmi baj.

− De lesz! Apu el akar szakítani Lirtől. Ő szeret engem, nem hagyom, hogy baja legyen – mondta tovább Lisa, mintha észre sem vette volna az előtte álló lányt. Annie finoman megrázta a kislányt.

− Lisa! Figyelj rám! – A kislány Annie-re emelte a tekintetét. – Szerinted én hagyni fogom, hogy Lirrel bármit is csináljanak? Így ismersz te engem?

− Nem – suttogta Lisa.

− Na, látod. Nem lesz semmi gond. Bízz bennem! – Annie rámosolygott a kislányra, majd levette a sapkáját és a gyerek fejébe húzta. – Még a végén megfázol nekem. – Lisa mosolyogva feljebb tolta a szemébe csúszott sapkát. – Ezt meg bízd rám, jó? – Lisa hevesen bólogatott és átölelte Annie derekát. – Jól van, na. Mi lenne, ha megnéznéd Lirt? Épp a fedett pályán van Jackkel. – A lánynak nem kellett kétszer mondani, már indult is arra. Annie hosszan felsóhajtott és zsebre vágta remegő kezét.

Tekintete újra a ház felé tévedt és végre, legnagyobb megkönnyebbülésére a grófot pillantotta meg közeledni Rita, Brigit és Mr. Holmes társaságában. Ahogy közelebb értek, Annie látta Brigit szemében a diadalmas csillogást, mint aki meg van róla győződve, hogy ezzel jól keresztbe tett neki. A szívében fortyogott a düh, mint a kürtőben a kitörni készülő magma és félt, ezzel talán a saját magát is elemészti. Sosem volt egy haragtartó típus, de Brigit egyszerűen kihozta belőle azt az oldalát, amit eddig nem ismert. A gimnáziumban is voltak olyanok, akik nem bírták őt és ő sem szimpatizált velük, de sosem harapták ennyire össze egymást, mint Brigittel. Ezzel a lánnyal olyan háborút folytatok, amit még senkivel. Most azt hiszi, ő győzött... Azt hiszi, ezzel megfogott, mert tudja, nem hagyom, hogy Lirt elaltassák, a gróf pedig ezért kirúg... Azt viszont lesheti, hogy harc nélkül feladom. Lisa nem hazudna... Ilyenben pedig főleg nem. Mosolyogj csak, Brigit, nem sokáig teheted már! Annie karba fonta a kezét és egyenesen a gróf szemébe nézett.

− Annie – kezdte sóhajtva a gróf –, ezért igazán nem kell a lovak elé vetned magad.

− Tessék? − döbbent meg Annie.

− Rita azt mondta, hogy ha bárki egy ujjal is hozzányúl Lirhez, lovak elé veted magad – felelte a gróf, majd a tekintete a három férfire tévedt. − Jó napot!

− Jó napot, Mr. Ashwin. Ha nem lenne probléma, minél előbb végeznénk itt, máshol is várnak minket. − Annie közben kérdő pillantást vetett Ritára, aki csak megvonta a vállát és azt tátogta, csak így tudta rávenni, hogy jöjjön. − Már régen végeztünk volna, ha a kisasszony nem akadékoskodna.

− A kisasszony akadékoskodni is fog még, ne aggódjon! – szólt közben Annie. − Nem hagyom, hogy egy ártatlan állatot hidegvérrel legyilkoljanak.

− Annie! – sóhajtotta a gróf. − Nincs más választásom, az a ló veszélyes. Eladni nem tudom, így ez az egyetlen megoldás.

− Ha mondhatok valamit, uram... − kezdett bele Dr. Herd.

− Maga csak hallgasson, jelenleg még nincs joga ebbe beleszólni – kiáltott rá a lány, majd visszafordult a főnökéhez. − Mr. Ashwin, igaz, hogy Lir nem olyan szelíd, mint a többi ló és nem lehet versenyekre vinni, mert makrancos, de nem veszélyes. Csak meg kell szoknia, hogy emberek ülnek rajta. Ha jól tudom, Lisát is felengedte a hátára.

− Igen, és az lett a vége, hogy a kislány leesett – vágott közbe Brigit. − Még szerencse, hogy nem sérült meg súlyosan. Te érte is felelős vagy.

− Ne oktass ki, hogy mi a dolgom, Brigit – sziszegte Annie. − Tisztában vagyok vele. Én viszont úgy tudom, egészen addig nem volt semmi gond, amíg te meg nem jelentél. Lirrel nincsen semmi probléma, kivéve, ha a közelében vagy. Bármibe lefogadom, hogy ez is szándékos volt. Miattad esett le Lisa a lóról.

Döbbent csend telepedett a társaságra. A gróf egyik lányról a másikra nézett, és úgy tűnt, teljesen összezavarodott. Rita karba font kézzel várta a testvére válaszát, aki dühtől vörösen kapkodta a levegőt.

− Hogy merészelsz ezzel gyanúsítani? − kiáltotta rekedten Brigit. − Én csakis Lisa és a gróf érdekeit tartom szem előtt, veled ellentétben, mivel...

− Mivel én a lovakét tartom? Egyrészt ez a dolgom, énrám bízták ezeket az állatokat, másrészt, ha tudnám, hogy Lir közveszélyes, én tanácsolnám a grófnak, hogy csináljunk valamit. Mellesleg az elaltatás lenne az utolsó, amit ajánlanék. Mindenre van megoldás.

− Azt se tudod, mit történt – kiáltott Brigit. − Itt sem voltál.

− Tudom, mi történt, mert valaki elmondta, aki itt volt – fonta karba a kezét Annie.

− Talán Jack? Ő gyűlöl engem, csak azért találta ki, hogy befeketítsen, és végre eltűnjek innen.

− Az mondjuk nem lenne rossz – jelent meg Jack Annie mögött és az ajtófélfának támaszkodott. − Legalább senki nem szítaná az indulatokat. – Brigit már nyitotta a száját, hogy valami csípős választ vágjon a fiú fejéhez, de Annie megelőzte.

− Nem Jack mondta – felelte Annie. − Hanem Lisa, esetleg őt is meg akarod hazudtolni?

− Mit mondott Lisa? − kérdezte Mr. Ashwin, mire Annie felé fordult.

− Hogy egészen addig nem volt semmi gond, amíg Brigit meg nem jelent. Lir engedelmeskedett neki, nem volt ideges és Lisa éppen eléggé ismeri már a lovakat ahhoz, hogy tudja, mikor kell leszállni róluk. Lir nyugodt volt egészen addig, amíg Brigit nem ragaszkodott hozzá, hogy Lisa szálljon le a lóról és közelebb nem lépett. Meg sem kérdezte a saját lányát? – A férfi úgy tett, mint aki meg sem hallotta a kérdést és a mellette álló lányra nézett, aki elvörösödve állt egyik lábáról a másikra.

− Te nem így mesélted, Brigit. Miért hazudtál?

− Csak meg akartam védeni Lisát. Az az állat veszélyes, még azt sem engedi, hogy hozzáérjek.

− Mert nem szeret téged, Brigit, erre már rájöhettél volna – mondta Annie sóhajtva. − Lirnek ellenszenves vagy, erről nem én tehetek.

− Persze, hogy nem, mert te olyan tökéletes vagy – mondta keserűen Brigit. − Neked mindig minden jól megy, neked minden sikerül. Elmehettél világot látni, versenyeztethettél, és győztetek. Bezsebelhetted a dicséreteket.

− Te is ott lehettél volna, ha eljössz velem, de nem tetted – szólt közbe Annie.

− Mert nem kell az alamizsnád – sziszegte Brigit. − Nem kell jópofiznod velem, csak hogy mindenki azt mondhassa, milyen rendes vagy. Nem akarok az árnyékodban kullogni.

− Ki mondta, hogy tedd? − kérdezte Jack. − Itt csak te érzed úgy, hogy Annie kitúrt a helyedről. Próbál veled rendes lenni, ahogy mindenki, de te olyan keserű vagy, mintha fizetnének érte.

− Neked nincs esetleg más dolgod? Jó érzés engem szapulni? − kiáltott rá Brigit.

− Talán, ha nem viselkednél így, nem bántana senki – morogta Jack, majd megfordult és eltűnt az épület belsejében.

− Lépjünk túl azon, hogy ki kinek az árnyékában kullog – ajánlotta a gróf. − Van ennél sokkal fontosabb dolgunk is. Még mindig az a kérdés, mit csináljunk Lirrel.

− El kell altatni! Ez az állat nem való ide, zavarja a többi lovat is – jelentette ki Brigit. – Veszélyes Lisára is. El kell tüntetni innen!

− Mégis melyik univerzumban zavarja a többi lovat? − érdeklődött Annie. − Néha komolyan olyan hülyeségeket beszélsz, hogy nem értem, mit keresel még itt. Lir sem Lisára, sem másra nem veszélyes. Ha komolyan foglalkoznál a lovakkal és nem azzal törődnél, hogy engem eltüntess innen, talán észrevennéd, hogy Lir nem bánt senkit. Amúgy sem értem, miért jössz egyből az elaltatással. − A lány értetlenül megrázta a fejét. − Túl drasztikus és értelmetlen lépés lenne.

− Ó, igen, tudom, mert te Lirt sosem bántanád, mert odavagy érte. − Annie lassan felvonta a szemöldökét, miközben mélyen Brigit szemébe nézett.

− Szóval ezt te most azért csinálod, hogy nekem fájdalmat okozz... Erre megy ki ez az egész... − Brigit döbbenten bámult rá, majd elkapta a tekintetét. − Igaz? − A lány nem válaszolt, csak bámulta maga előtt a havat. − Ezért csinálod, Brigit? − Lépett oda hozzá Annie, megragadta a vállát és dühében megrázta. − Azért akarsz egy ártatlan lovat a halálba küldeni, mert én itt vagyok? Miért gyűlölsz ennyire? Miért?

− Azért teszem, mert... mert... mert te olyan... áh, úgy sem érted meg! − kiáltotta Brigit, miközben kirántotta magát a lány kezei közül. − Hogy is értenéd, mit vettél el tőlem? Senki sem értheti, mert nem ismertek. Nem is akartok.

− Ez nem igaz, én... − kezdett bele Annie, de ekkor Jack hangja szakította félbe.

− Lisa! Lisa, gyere vissza! Lisa! A francba! − Annie egy percig sem gondolkodott, megpördült és a fedett pálya felé rohant. Még éppen látta, ahogy Lisa átugrat Lirrel a kerítés felett, majd az erdő felé veszi az irányt.

− Mi történt? – kérdezte a gróf a lány háta mögül.

− Amikor visszajöttem, Lisa azt mondta, hogy megy és meggyőzi önt, ne altassa el Lirt – mondta Jack. − Majd pár perc múlva sírva visszarohant, felpattant Lirre és elvágtatott. Utánakapni se volt időm.

− És nem mondott semmit? Hogy mit hallott? – kérdezte Rita.

− Csak valami olyant morgott, hogy ő nem hagyja, hogy Brigit elaltassa Lirt.

− Gratulálok, Brigit. Látod, ez az eredménye a bosszúdnak – kiáltott rá Annie. − Legközelebb gondolj másra is, ne csak magadra. Jack, nyergeld fel nekem Aphroditét, de nagyon gyorsan – kiáltott oda kifele menet a fiúnak. Az öltözőben gondolkodás nélkül magára rántotta lovaglócsizmáját, és próbált nem arra gondolni, mi minden történhet Lisával attól függetlenül, hogy jó lovas. Nem volt rajta kobak és gerincvédő, a könnyeitől és ebben a hóesésben nem lát rendesen, arról nem is beszélve, hogy ki tudja, mennyire csúsznak az erdei utak. Azt sem tudom, Lirnek milyen hangulata van ma, és különben sem volt még az erdőben. Nem, Annie, ne is gondolj rá! Minden rendben lesz. Nem lesz semmi bajuk. Amilyen gyorsan csak tudott, visszarohant a karámokhoz, ahol Jack már felnyergelte a lovat, amit kért. Azt sem tudta, ki mit kérdezett tőle, egy pillanatra ugyan látta Valt, amint felé tart, de tudta, nincs ideje megvárni. Felpattant a foltos kanca hátára, majd Lisa után vágtázott. Miközben szíve összevissza kalimpált, őszintén reménykedett benne, Lisának van annyi esze, hogy nem ismeretlen utakon akar ebben az időben bóklászni. A kavargó, fehér hópelyhek, mint ezernyi, apró szilánk vágódott az arcába. A hidegben elgémberedtek a kantárt szorító ujjai. Amikor az ösvény kettéágazott, megállította Aphroditét. Nagyot sóhajtott, majd leugrott a ló hátáról és hol az egyik, hol a másik útra nézett. Az egyik ahhoz a fához vezetett, amit még Val mutatott neki, ahol viszont Lisával sosem jártak, a másik pedig a gróf erdei házához. Közelebb lépett a házhoz vezető ösvényhez, és szerencséjére még nem minden nyomot tüntetett el a hó. Kissé megnyugodva kifújta a levegőt, majd újra lóra pattant és a ház felé indult. Lisa úgy ismerte ezt az ösvényt, mint a tenyerét, hiszen amíg jó idő volt, sokat lovagolt erre hol az apjával, hol Annie-vel. A lány még maga előtt látta a sötét fából épült kis házat, a verandával, ahol nyáron annyit üldögéltek, a kék vizű tavat és a szélben csendesen susogó fákat. Ő is oda menekülne, ha olyan zaklatott lenne, mint Lisa. Nem tudta ugyan, hogy mit hallhatott a kislány a beszélgetésükből, de azt igen, hogy úgy érezte, az apja elárulta. Mire ügetésben megérkezett a kis tisztásra, elállt a hóesés. Körbenézett, és próbált nem elmerülni ennek a havas tájnak a szépségében. A földet fehér, érintetlen hóréteg borította, a tó befagyott, csupán pár madárka ugrált a felületén, a faház tetejét belepte a hó, a tető végéről jégcsapok lógtak, mint egy kezdetleges függöny. Szerette nézni a hófehér tájat, mert valami furcsa megnyugvást és tisztaságot jelentett a számára. Minden évszak máshogy és másért volt szép, mindegyik más érzéseket keltett benne. Lir volt az első, amit meglátott, legnagyobb megdöbbenésére nyereg nélkül. Az eddig eszébe sem jutott, hogy Lir esetleg nem volt felnyergelve. Tekintete végül megállapodott a veranda szélén üldögélő, arcát a térdébe temető kislányon. Csizmája dobbanását elnyelte a hótakaró, amikor leugrott a lóról. Elengedte a szárat és hagyta, hogy Aphrodité felmérje a terepet, majd a kislányhoz sétált.

− Lisa... kicsim, meg fogsz fázni – tette a vállára a kezét Annie.

− Nem érdekel – válaszolt a kislány szipogva. – Nem akarom, hogy Lirt bántsák.

− Senki nem fogja Lirt bántani – mondta Annie, majd lesöpörte a havat a fáról és leült a kislány mellé. − Szerintem nem hallottad a teljes beszélgetésünket.

− Brigit gonosz és undok – nézett rá Lisa. − Nem szereti Lirt és rosszat akar neki. Miért csinálja ezt, Annie?

− Néha nehéz megérteni az embereket, kicsim. Nem mindig tudjuk, mit miért csinálnak. Brigit... nos... ő... ő egy érdekes személyiség.

− Haragszik rád, mert te kerültél Mr. Levigne helyére és nem ő. De igazság szerint Brigit mindenkivel undok, és Rita kivételével mindenkinek keresztbe akar tenni − mondta Lisa. − Apa pedig... apának van elég gondja. Sokat beszélnek róla az iskolában, de én megvédem, mert tudom, hogy apu nem olyan, de... szerintem sok hírt csak azért találnak ki, hogy ne legyen nyugta. − Annie döbbenten meredt a kislányra, mert meglepődött, hogy mennyire tisztán lát mindent. Tisztábban, mint a felnőttek. Már sokszor észrevette, hogy a gyerekek, még ha nem is szólnak bele a felnőttek beszélgetésébe, csupán ülnek és figyelnek, sokkal jobban képesek megérteni a gondokat. Mindig sikerül megragadniuk a lényeget, amit a felnőttek igyekeznek minél bonyolultabbá tenni. Sokkal többet látnak és tudnak, mint gondolnánk.

− Mindig meglepődök, mennyivel tisztábban látod a dolgokat, Lisa – mondta Annie. − Okos lány vagy.

− A tanárnő szerint jó a logikám. Azt mondja, hogy inkább az apró részletekre figyelek.

− Ez nem baj – mosolygott rá Annie, miközben kezeire ráhúzta a kabátja ujját. − Most nagyon ráijesztettél ám apukádra. Butaság volt ebben az időben elindulni az erdőbe, ráadásul nyereg nélkül.

− Apu... furán viselkedik, amióta pár napja kapott egy telefont. Azóta minden lépésemet lesi, csak vele jöhetek el az iskolából, lovagolni is csak felügyelettel mehetek... mintha félne, hogy történik velem valami. Amikor leestem a lóról, teljesen kikelt magából – mondta Lisa. − Pedig én tudok magamra vigyázni. − Annie elgondolkodva hümmögött és figyelte, ahogy Lir és Aphrodité az orrukkal turkálják a havat. Azonban hirtelen felkapták a fejüket, és ezzel egy időben Annie is meghallotta a közeledő patadobogást. Lisa félredöntött fejjel figyelte a közeledő lovast, majd szája mosolyra görbült, mikor felismerte az apját, és felugrott a verandáról. − Apu!

− Lisa! Hála az égnek! Nincsen semmi bajod? − A gróf magához ölelte a kislányát, majd eltolta és megnézte magának. − Minden rendben, ugye?

− Persze, apa. Tudom, hogy nem lett volna szabad nekiindulnom, de nem akarom, hogy bántsák Lirt. Ő nem tett semmi rosszat, csak megijedt Brigittől. Amúgy is, bármelyik másik ló is ledobhatott volna a hátáról, ők sincsenek gépből. − Miközben Lisa mindezt elmondta, Annie felállt és fázósan egyik lábáról a másikra állt, hidegtől vörös kezeit a leheletével melengette. A férfi pillantása Lirről rá vándorolt és Annie–t már megint az az érzés kerítette hatalmába, hogy valahonnan ismeri ezt a szempárt. Bár igyekezett nem törődni vele, néha túl intenzíven hatott rá, főleg mikor ilyen gondoskodón nézett rá.

− Talán inkább beszéljük meg odabent – intett Stefan a ház felé. Lisát kézen fogva az ajtóhoz sétált, rámosolygott Annie-re, majd összevont szemöldökkel hátra fordult. − Nem kellene megkötni a lovakat?

− Úgysem mennek el. Nem hagynának itt minket – mondta Lisa, majd elsőként masírozott be a házba.
− Mit szólnátok, ha csinálnátok egy kis teát, amíg én begyújtok? – kérdezte a férfi és a lányokra mosolygott. Lisa boldogan kijelentette, hogy jó, de ő forró csokit akar, majd kézen fogta Annie-t és a konyhába ráncigálta. Nemsokára a fütyülő víz, a pattogó fa és Lisa csivitelése töltötte be a kis házat.

Lisa még mindig arról mesélt, Annie mi mindenről maradt le, amíg távol volt, amikor a kezében egy bögre forró csokival leült a kanapéra. Annie hallgatagon követte mindkét kezében egy–egy bögrét tartva. A kandallóban már lobogott a tűz és lassan kellemes meleg kúszott be a kabátjuk alá.

− Itt a teája, Mr. Ashwin – mondta Annie és megállt a férfi mellett. Stefan még egy darab fát dobott a tűzre, majd a lány felé fordult és elvette tőle a bögrét.

− Nagyon köszönöm, Annie.

− Apu, akkor nem bántjátok Lirt, ugye? – szólalt meg Lisa a csokiját kevergetve. A gróf Annie–re pillantott, aki megrázta a fejét.

− Nem, kicsim, nem fogjuk Lirt bántani. Kicsikét talán túlreagáltam a dolgokat. Lir itt marad velünk – mondta Stefan.

− Nem baj, apa, tudom, hogy valami gond van és sajnálom, hogy értem is aggódnod kellett. − A gróf döbbenten meredt a lányára.

− Miből gondolod, hogy baj van?

− Mert szombaton, mielőtt kimentünk volna lovagolni, kaptál egy telefont, és azóta furcsán viselkedsz – mondta Lisa, mintha ez magától értetődő lett volna.

− Hogy te mit észre nem veszel – sóhajtotta a férfi.

− Ezt mindenki látja, aki nem vak – legyintett Lisa, majd nagyot sóhajtva ivott egy kortyot. − Nagy a baj?

− Hát... − kezdett bele a gróf, majd egy pillanatig habozott, miközben Annie-re nézett. A lány már majdnem felajánlotta, hogy kimegy a szobából, amikor a férfi folytatta: − Úgy hiszem, elég nagy gond, hogy Helena megszökött az intézetből.

Annie kérdőn felvonta a szemöldökét, miközben ujjai szorosabban simultak a bögre forró oldalára.

− Helena a féltestvérem, ahogy Justin − mondta Lisa megelőzve a lányt a kérdésben. − Nem egy az anyukánk. De, tudod ő beteg, ezért nem lakik velünk.

− Beteg? – Annie tekintete a grófra siklott, akinek az arcán megrándult egy izom, mintha nehezére esne kimondani valamit.

− Helena elmegyógyintézetben volt, mivel kislánykorában megölte az ikertestvérét, Beth-t – mondta Stefan rekedten. Pár pillanatig csend ülte meg a kis házat, majd a férfi megköszörülte a torkát. − Helena ugyan tévedésből tette, mert igazából az első feleségemtől született kislányomat akarta megölni. Ezt pedig sosem titkolta. Beth halála tévedés volt, de... sosem mutatott igazi megbánást. Az anyja halála még rosszabb állapotba lökte, így az orvosok nemigen láttak reményt arra, hogy valaha hazajöhet. Most viszont megszökött... A rendőrség keresi...

− A rendőrség? – döbbent meg Annie.

– Életveszélyesen megsebesített egy ápolót, amikor megszökött, még nem tudják, életben marad–e – sóhajtott Stefan, majd a tűzhöz lépett, és hosszan bámulta a táncoló lángokat. − Talán egy kicsit az én hibám is volt ez az egész... Mikor elvettem az anyját, nem igazán tudtam szót érteni vele... valahogy sosem tudtam apjaként viselkedni. Amikor pedig bekerült az intézetbe, alig látogattam, az utóbbi időben pedig egyáltalán nem. Talán minden az én hibám.

− Nem ön adta a gyilkos fegyvert a lány kezébe, Mr. Ashwin – szólalt meg Annie. − Ha ilyesmit tett, azt ő is akarta. Talán ilyen a természete.

− Justinnak elmondtad már? – kérdezte Lisa, miközben megtörölte csokibajszos száját.

− Nem – sóhajtotta a gróf. – Amióta elment a barátaival síelni, nem tudom elérni. Vagy kikapcsolja a mobilját, vagy egyszerűen nem veszi fel, bár ezen nincs mit csodálkozni, ahogy elváltunk.

− Már megint veszekedtetek? – sóhajtott Lisa, mire a gróf rámosolygott és összekócolta a haját.

− Te mikor lettél ilyen nagylány? – Lisa morcosan ellökte a kezét és megigazította a haját.

− Nem vicces, apa. Ti mindig veszekedtek valamin, de a legtöbbet Helena miatt. − A gróf felsóhajtott, majd mindkét kezét a bögre köré fonta. Annie figyelte szürke arcát, a lilás karikákat a szeme alatt, a remegő kezeit és megdöbbent, mennyivel fáradtabb a férfi, mint mielőtt elment. Az út alatt is hallott pletykákat, túl sokat is. Többen néztek rájuk gúnyosan, dühösen vagy egyszerűen lenézően, mert neki dolgoznak, bár ha szóba került a gróf, mindig eljátszották, hogy ők nem hisznek a pletykákban. Bezzeg, ha úgy tudták, nincsenek ott, vagy ha a zsokék túl sokat ittak a búcsúbulin, mindig kimondták, amit tényleg gondoltak. Annie mégis bízott a munkaadójában, sosem hitt a pletykákban, bár megfogalmazni nem tudta, miért. Volt valami a férfiban, amitől nem tudott szabadulni, valami, ami azt súgta, tartson ki mellette és ennek semmi köze sem volt ahhoz, hogy a gróf felvette. Ez nem hála volt, nem is szerelem, csupán valami furcsa ragaszkodás.

− A bátyád szereti a nővérét, ők mindig is közel álltak egymáshoz és nehezen viseli a véleménykülönbségeket. Nem érti meg, miért nem látogatom, és miért nem engedem, hogy te odamenjél. Justin azt hiszi, azért nem vihet el téged, mert félek, Helena téged is bántani fog, és nem érti meg, hogy azért nem mehetsz, mert még nem vagy elég nagy, hogy lásd, milyen helyen van. Az első alkalom is hogy megviselt, emlékszel?

Lisa összerázkódott, mire a bögre meglöttyent és a csoki lefolyt az oldalán.

− Igen, emlékszem, azóta is vannak rémálmaim. Nem szeretem azt a helyet, olyan... szomorú és... nem tudom, gonosz – suttogta Lisa. – Ha Justin akarna is vinni, akkor sem mennék. Helena is olyan...

− Amilyen – bólintott Stefan. – Kislánykorában sem a szeretetéről volt híres. Helena és Beth olyan volt, mint a tűz meg a víz. Beth kedves volt, aranyos és szerette Annát, soha nem akart neki rosszat.

− Anna? – ismételte meg Annie. – Ő a legidősebb lánya?

− Igen, még az első feleségemtől született, aki alig két évvel a kislány születése után lovasbalesetben meghalt. Istenem, mennyire hasonlított az anyjára! – Annie előtt egy pillanatra felvillant a szőke nő portréja az emeleti folyosón, és összerezzent. Furcsán elszorult a torka, fejében egymást kergették a gondolatfoszlányok, de nem engedte egyetlenné összeállni őket. Félt attól, amit az agya próbált neki súgni. Nem akart ilyesmire gondolni.

− Hogyhogy vele még nem találkoztam? Talán egyetemen van? – kérdezte, miközben az ablakhoz sétált és kinézett. A bögre hangosan koppant a dohányzóasztalon, amikor Stefan letette.

− Nincs egyetemen.

− Anna eltűnt, miután Helena megpróbálta megölni – kotyogott közbe Lisa. – Képzeld, még én sem ismerem. Valaki elvitte magával. – Annie olyan hirtelen fordult meg, hogy a forró tea a kezére löttyent, ahonnan a cseppek néhány pillanatnyi egyensúlyozás után a mélybe vetették magukat. A lány döbbenten nézett a férfira, akinek elfehéredtek az ujjai, ahogy összefűzte őket és az orrára támasztotta, hogy senki se lássa a szemét. Annie letette a bögréjét az ablakpárkányra.

− Lisa, kimennél megnézni a lovakat? – A kislány pár pillanatig döbbenten nézett rá, majd a tekintete az apjára vándorolt és szó nélkül bólintott. Felhajtotta a csokija maradékát, felkapta a kabátját és kisétált. Annie odalépett a kanapéhoz és leült a gróf mellé.

− Minden rendben, uram?

− Hogy lehetne rendben valami, ami évekkel ezelőtt elromlott? – kérdezte csendesen a férfi.

Annie beharapta az alsó ajkát és azon gondolkodott, mit mondhatna, hogy segítsen, de úgy érezte, erre nem lehet mit mondani. Mióta idejött rádöbbent, hogy még ha kívülről úgy tűnik is, mindenkinek rendben van az élete, ez csak látszat. Mindenkinek vannak elrejtett gondjai, mindenkinek vannak csontvázak a szekrényében, amit nem akar bevallani. Hiszen ők is így tettek Nickkel, ahogy Brigit és Rita is teszi, és ahogy a gróf. Mindannyian szerepet játszunk mások előtt, mert így sokkal egyszerűbb, nincsenek kérdések, nincs sajnálkozás.

– Emlékszel arra, amikor azt mondtam neked, hasonlítasz valakire, akit régen nem láttam? – törte meg a csendet Stefan, mire Annie ránézett és szembetalálkozott a férfi zöld szemével. – Annának ugyanilyen színű szeme volt, mint neked. És ostoba képzelgéseimben úgy hiszem, valahogy így nézne ki felnőttként. Olyan butaság ilyenen gondolkodnom – rázta a fejét a férfi. – Ő soha többé nem jön vissza hozzám, nem engedné.

− Kicsoda? Maga tudja, hova tűnt a lánya?

− Csupán azt tudom, ki vitte el. Tudom, hogy jó kezekben van, és olyanok nevelik, akik jók hozzá – mondta Stefan. – Én nem tudtam volna megadni neki azt a biztonságot, amit ott megkapott. Ha itt maradt volna... nem tudom, megérte-e volna a felnőttkort. Nem csak Helena akart megszabadulni tőle, de a második feleségem is. Itt nem volt biztonságban.

− Maga elraboltatta a saját lányát? – suttogta Annie.

− Megmentettem – jelentette ki Stefan. – Amikor a második feleségem meghalt, azt hittem, Anna visszakerülhet hozzám és újra egy család leszünk. Aztán ez az álom semmivé vált, amikor a dada eltűnt. Jól elrejtőzött még előlem is és Justin olyan dühvel reagált, mikor kiejtettem Anna nevét, hogy féltem, ő is képes lenne kárt tenni benne. Így nem is kerestem tovább. Jó helyen van. – Annie hallgatagon meredt összekulcsolt, remegő kezeire. Érezte magán a férfi kutató tekintetét, ő azonban nem volt képes ránézni. – Elítélsz ezért?

− Bárcsak tudnék erre mondani valamit, Mr. Ashwin. Jelenleg még próbálom feldolgozni, mert... nos... kicsit filmbe illő a dolog.

A férfi keserűen felnevetett.

− Csak az a különbség, hogy a filmeknek általában jó a vége, de az enyém nem lesz az. Néha úgy érzem, hogy az életem kész katasztrófa, mindent elrontottam, amit csak lehetett.

− Miért mondja el ezeket nekem? – kérdezte Annie. – Vagy minden alkalmazottjával megosztja az életét?

− Nem tudom, Annie. Fogalmam sincs, miért érzem úgy, hogy neked mindent elmondhatok. Benned van valami... valami, ami miatt megbízom benned. Esküszöm, nem tudom megmagyarázni neked, miért.

− Azt is elmondja nekem, mi történt Lirrel?

A férfi döbbenten felé fordult.

− Lirrel? Hogy... hogy jön ide Lir? – Annie nem válaszolt, csak halvány mosolyt erőltetett magára és várt. A férfi sokáig nézett rá, majd felsóhajtott és engedte, hogy eltereljék a témát. – Az ő története nem olyan különleges, mint gondolod. Mindenki azt hiszi, tettem vele valamit, de egy ujjal sem nyúltam hozzá, sosem ütöttem meg. Rajtad kívül nem engedett senkit közel magához. Talán csak ilyen a természete, te pedig valamiért szimpatikus vagy neki.

− A lovak nem ilyen egyszerűek, Mr. Ashwin. Néha az is elég, ha látnak valamit, ha meghal valaki, akit szeretnek, vagy csupán elhagyja őt az a valaki. – Annie közben felállt, az ablakhoz sétált, és onnan nézte Lisát és az állatokat. – Hogyan került magához?

− Egyszer csak megjelent nálunk, Mr. Levigne pedig befogta. Meggyőzött, hogy tartsuk meg. Amikor alaposabban utána néztünk, honnan is származik, kiderült, tőlünk vitték el még csikó korában. Megbíztam abban, akinek eladtam, hittem, hogy jól bánik majd vele és kitűnő versenyló lesz belőle. De amikor rákérdeztem, miért lett Lir ilyen vad, csak hebegett. Ha tett is vele valamit, nem mondta el, és talán már sosem tudjuk meg.

− Miért tartotta meg, ha ilyen vad? Brigit is...

− Mit tud Brigit? – legyintett a gróf. – Amúgy nem is tudom, miért tartottam meg. Talán ő is olyan, mint te, láttam benne valamit, és valamiért kötődöm hozzá. Még ha nem is tudtam lovagolni rajta... szerettem. Úgy érzem, hogy vele visszatért valaki az életembe, akit elvesztettem. – A férfi felnevetett és megdörzsölte a homlokát. – És most fogsz bolondnak nézni.

− A lelkünk mélyén talán kicsit mind azok vagyunk – felelte mosolyogva Annie. – Amúgy Lir tényleg nagyon különleges ló. Sosem tudhatjuk, milyen titkokat rejt a világunk.

− Bárcsak te lennél Anna! – morogta Stefan, mire Annie ugrott egyet. A lány elvörösödött, majd zavartan megköszörülte a torkát.

− Talán jobb lenne, ha elindulnánk haza, lassan besötétedik. – Remegő kézzel felvette a bögréket és a konyhába menekült. Éppen, hogy elért a mosogatóig, mielőtt még reszkető kezéből kicsúsztak volna a bögrék. Remegő lábakkal támaszkodott neki a pultnak, de úgy érezte, belül is rázkódik. Szíve olyan hevesen vert, hogy azt hitte, mindjárt kiugrik a helyéről, hogy aztán az asztalon járjon virtustáncot. Kezét ökölbe szorította, lehunyta a szemét és próbálta az agyát püfölő gondolatokat nyugalomra bírni. Ám azok csak össze akartak állni egy mindent felborító gondolattá. Mint egy darabokra tört felkiáltójel, ott villogott az igazság, de nem akarta még magának sem bevallani. Néhány perc után dühösen megdörzsölte az arcát, majd előkapta a telefonját és remegő ujjakkal sms-t írt. Tudni akarom! Elég volt a félrebeszélésből. Mondd el!

− Annie! Jössz? – kiabált be a nappaliból a gróf, mire Annie gyorsan elmosta a bögréket. Még egy utolsó pillantást vetett az üzenetre, majd megnyomta a küldés gombot. Mire visszaért, a férfi már eloltotta a tüzet és kabátban várt rá az ajtóban. Annie összezsugorodott gyomorral sétált el mellette, még csak rá sem nézett. Miután nagy nehezen meggyőzte Lisát, hadd lovagoljon visszafele ő Liren, elindultak. Míg Lisa és a gróf elöl beszélgettek, ő hátul kocogott Lirrel. Üres tekintettel, gondolatok nélkül meredt a fehér útra. Annyira nem figyelt semmire és senkire, hogy majdnem felkiáltott, mikor a telefonja megrezzent a zsebében. Finoman megállította Lirt, majd nagy nehézségek árán kiszedte a mobilját. Miközben remegő jobb kezében tartva megnyitotta az üzenetet, bal keze ökölbe szorult, körmei a tenyerébe mélyedtek, szíve hevesen dobolt a torkában.

Ma este megtudod! Találkozzunk 1 órakor a nyugati csűrök mögött. Légy ott... különben sosem tudod meg az igazat.

− Rohadj meg! – sziszegte a fogai között Annie, majd a kabátja zsebébe süllyesztette a telefont és a többiek után indult.

* * *

Végre! Ma este a miénk leszel... ma este végre a kezeim közt tarthatlak... ma este végre elkezdődik a finálé... végre megtudod, ki vagy. Akarom, hogy tudd. Csak, hogy tisztában legyél azzal, mi miatt halsz meg... És élvezni fogjuk... nagyon is.