Val még egy utolsót szívott a cigarettából, mielőtt a földre dobta és eltaposta. Apróra zsugorodott gyomorral lépett be a Smile Cafe-ba Lewis belvárosában. A hely szinte üres volt ezen az esős délutánon, pár ember kivételével senki sem ült az asztaloknál. Miközben beletúrt vizes hajába, végigtekintett az ott lévőkön. Amikor megpillantotta a barátját, elindult felé. Miközben elsétált a pult mellett, kért egy erős presszókávét, majd leült a férfival szembe.

− Csak nem le akarsz szokni, Dave? – kérdezte a férfi szájában lógó elektromos cigarettára célozva.

− Ne is mondd! – morogta Dave, majd felnézett az előtte heverő papírokból. – Andrea rám parancsolt, hogy szokjak le. Mondjuk a baba miatt tényleg muszáj.

− Apa leszel és nekem nem szólsz? – kiáltott fel Val. – Gratulálok, öregem! – veregette meg a zavartan mosolygó férfi vállát. – Andrea hogy van?

− Egész jól viseli. Az anyósommal már tervezgetik a gyerekszobát. Már csak az a kérdés, hogy fogom a rendőri fizetésemből ezt kifizetni – mutogatott Dave a cigarettával.

− Ugyan, biztos meg fogjátok tudni oldani – mosolygott Val. – És? Kisasszony vagy kis herceg lesz?

− Kislány – mondta boldogan a férfi. – Hanna lesz. Amúgy, ha már úgyis szóba került... szeretném, ha te lennél a keresztapja.

− Komolyan? – döbbent meg Val.

− Igen. Mivel Andreának csak lánytestvére van, én pedig egyke vagyok. Fel sem merült más neve, hiszen te vagy a legjobb barátom. Szóval, leszel?

− Persze, hogy leszek – bólintott Val, majd megköszönte a pincérlánynak a kávét. Pár percig csöndben ültek, amit csupán a rádió halk zaja tört meg. − Van valami jó híred?

− Híreim vannak, csak éppen nem jók – sóhajtotta Dave. − Tudod, már beszéltem neked arról a fiúról, akit azzal gyanúsítottam, hogy figyeli Annie-t. Pár héttel ezelőtt beszéltem vele, akkor tagadott mindent, de elejtett egy furcsa megjegyzést. Ekkor kezdtem el kutatni utána, és kiderítettem, hogy a testvérével együtt egy magánnyomozói irodát tart fent. Elég sok kétes ügyben volt benne a kezük, eddig azonban mindig megúszták a dolgot. De nem is ez a fontos, a testvére most ment vissza az akadémiára, ráadásul Will legjobb barátja.

− Ez egyre jobb – morogta Val.

− Várj csak! Ez a bizonyos testvér megkérte Willt, nézzen utána a legújabb ügyfelüknek – Dave egy dossziét csúsztatott a fiú elé és megkocogtatta a nevet a lap tetején. Val lassan felemelte a fejét és összevonta a szemöldökét. – Gondolhatod, hogy meglepődtem én is, főleg azon, amit Will kiderített róla. Érdekes olvasmány, elhiheted. És most jön csak az igazi fordulat. Mark, a testvér a bátyjához irányított, hogy nála van a szerződés és minden papír, amire szükségünk lehet. El is mentem hozzá.

− És? – hajolt közelebb Val, amikor Dave idegőrlően hosszú szünetet tartott. – Nem találtad meg a szerződést? Vagy a srác nem volt ott?

− A fiú ott volt... csak éppen nem kihallgatható állapotban, hacsak nem tudom követni a mennybe. – Val felhördült, majd pár percig szólni sem tudott a döbbenettől, csak bámult a vele szemben ülő férfira.

− Mi van? Meghalt?

− Meg... én találtam meg – morogta Dave. – Elég csúnya látvány. − Egy fényképet tolt eléje, amire Valnak egy pillantás is elég volt, hogy tudja, dühből ölték meg. A fiú szőke haját vörösre festette a saját vére, nyakán hosszú, mély vágás húzódott. Ruháit elszaggatta valaki, és a gyilkos a biztonság kedvéért még párszor megszúrta.

− Hányszor szúrta meg? – suttogta Val, de akármennyire is akarta, nem tudta elszakítani a tekintetét a képtől.

− A doki szerint tizenháromszor – mondta Dave. – Bár elég felesleges volt, mert már akkor meghalt, amikor elvágta a torkát. Valaki nagyon dühös volt rá.

− Van ötletem, ki volt – morogta a fiú.

− Ötletem nekem is van, csak bizonyíték nincs. Mert ugyan találtunk egy szerződést, amit vele kötött – kocogtatta meg a dossziét Dave –, de Mark esküszik mindenre, hogy ők nem ezt írták alá. Azt állítja, abban szerepelt az is, hogy segítenek neki, ha úgy alakul a dolog és tartják a szájukat. Amit mi találtunk, abban csak az van, hogy figyelnek egy fiatal lányt.

− Kit?

Dave széttárta a kezét.

− Ez a szerződésből nem derül ki, bár ha szerepelne is benne, akkor sem vonható felelősségre, amíg a lánnyal nem történik semmi olyan.

Val elgondolkodva kopogni kezdett az asztalon.

− És ha volt egy másik szerződés, amit a gyilkos magával vitt?

− Val, ennyire kezdőnek nézel? – háborodott fel Dave. – Biztos, hogy volt egy másik szerződés és nem csak azért gondolom így, mert Mark égre-földre esküszik, hanem mert súgja a szimatom – kopogtatta meg az orrát a férfi.

− Van bármi nyom?

− A kés, amivel megölték, az áldozaté volt, csak az ő ujjlenyomatai vannak rajta. A szobát ugyan felforgatta, de semmit sem hagyott maga után. Még egy szöszt sem. Senki nem látott, nem hallott semmit, ahogy az lenni szokott. Kutyája nem volt, meg hát a környék is olyan, amilyen. Az mehetett be, aki nem szégyellte.

− Szóval semmink nincs – sóhajtotta Val. Dave összeszorított szájjal nézett rá, kék szemét árnyékok sötétítették el. – Mi a baj?

− Nem fogsz neki örülni – kezdett bele a férfi. – Ugyan igyekezett tönkretenni Francis számítógépét, gondolom azért, mert gépi levelező programot használt, mégis sikerült a rendszergazdának megmenteni egy-két e-mailt.

− És? – kérdezte Val, mikor a férfi elébe tolta a kinyomtatott leveleket és nem szólt semmit. Dave csak a címzettre bökött. Val sokáig nézte a címet és a mellette lévő nevet. – Annie? – suttogta megdöbbenve.

− Úgy tűnik, Francis Banner ki akart tálalni Annie-nek... ezért, meghalt. – Val összeszorított szájjal nézett a barátjára. – Kiderített valamit, amiről úgy érezte, Annie–nek is tudnia kell, és nem csak azt, hogy valaki meg akarja ölni.

− A szülei.

− Igen, szerepel valami ilyesmi a levelekben. Ezen kívül, úgy tűnik, arra készült, hogyha elmondja, amit tud, elutazik. Listát vezetett, mi mindent kell megtennie, mielőtt elmegy.

− Mikor akart elmenni?

− Mikor jön vissza Annie? − felelt kérdéssel a kérdésre Dave.

− Valamikor januárban – felelte Val.

− Nos, Francis is januárra ütemezte az elutazását. − Sokáig néztek farkasszemet egymással, miközben Val visszapörgette az elmúlt heteket, arra a reggelre, amikor Annie kirohant a konyhából.

− Ezek szerint vele beszélt – mondta halkan, szinte csak magának. − Ki akarta deríteni, igaz-e, amit a szüleiről mondott.

− Mi lett a betöréssel? – kérdezte Dave. – Bejelentettétek?

− Be, de ezek! – legyintett Val. – Jó, persze Annie elrakta, amit felforgattak, de sokkot kapott, nem lehetett vele beszélni.

− Úgyse találtak volna semmit, túlságosan is racionális – legyintett a férfi, mire Val dühösen az orra elé tartotta a képet.

− Szerinted, aki erre képes, az racionális? Szerintem inkább őrült!

− Val, ő hidegvérrel gyilkol. Nagyon jól tudja, mit csináljon ahhoz, hogy ne kapják el, hogy ne hagyjon nyomot. Nem dühből teszi, nem gondolkodás nélkül. Mindent pontosan megszervez az utolsó szőrszálig. Túlságosan is figyel... ezért nem hagy nyomot.

− Mindenkit el lehet kapni – jelentette ki Val.

− Igaz, csak az nem mindegy, mikor. – Val csöndben meredt maga elé, miközben Dave két újabb kávét rendelt. Gondolatai újra és újra Annie–re kalandoztak. Miután jelentették a betörést Mr. Holmesnak, többet nem is lehetett vele beszélni a dologról, minden egyes alkalommal elterelte a szót. Val ugyan igyekezett vele beszélgetni, de egy idő után nem erőltette, mert örült, hogy mosolyogni látta a lányt. El se merte mondani neki, hogy Brigit mindenkinek azt hangoztatja, ő majd tesz róla, hogy Annie eltűnjön innen, amikor visszajön. Bár tudta, feleslegesen beszélgetett el vele és mondta neki, hogy ne szórakozzon, mert vele gyűlik meg a baja, ismerte már annyira a lányt, hogy tudja, úgyis kitalál valamit. A szalonnasütésre sem jött el, pedig tényleg mindenki ott volt, még a gróf is a kislányával. Még mindig elmosolyodott, amikor eszébe jutott, Annie hogy nevetett, amikor Jack megtáncoltatta. Amíg a lány el nem ment, bele sem gondolt, mennyire megszokta, hogy ott van, és bármikor megjelenhet a konyhában. Furcsa volt neki, mennyire vágyik arra, hogy vele legyen, hallja a hangját, hogy mennyire várja a mindennapi telefonját. Ejnye Val, pedig megfogadtad, hogy többet nem leszel szerelmes. Erre tessék, jön ez a lány a világ másik végéről, te meg beleesel, mint vak ló a szakadékba. Mert akárhogy is tagadom, beleszerettem. Pedig nem kellett volna. Nagyon nem. Dave csettintése rántotta ki a gondolatai közül. Ahogy felnézett, látta, milyen megértő mosollyal néz rá a barátja.

− Merre jársz, haver? – Val csak legyintett, de elmosolyodott. – Várj csak, kitalálom, Annie-nél. Merre van most?

− Azt hiszem, most száll le a gépe Franciaországban – pillantott az órára Val. − Állítólag nagyon jól szerepelnek a versenyen.

− Jobb is, ha most nincs itt. De azért felveszem a kapcsolatot az ottani kollégákkal. − Val elgondolkodva bólintott, de látszott rajta, nem hiszi, amit a barátja mond. − Sokat beszéltek?

− Minden nap – pillantott rá Val. − Vagy telefonon, vagy Skype-on.

− A telefonról jut eszembe – csapott a homlokára Dave. − Francis mobilját elnyelte a föld. Felforgattuk az egész házat, elmentünk mindenhova, ahol járt, nem hagyta-e ott, de semmi. Mintha nem is létezett volna. – Pont végszóra csendült fel Val csengőhangja. Miután a fiú kihalászta a zsebéből a készüléket és megnézte, ki az, felpattant. Csak akkor vette fel, amikor már kint állt a kávézó előtt. Nem mintha zavarta volna, hogy Dave hallja a beszélgetésüket, igazából a többi ember zavarta.

− Szia! Hogy van az én szakácsom? – töltötte be Annie vidám hangja nem csak az agyát, de a szívét is.

− Szia! Velem minden rendben. És az én lovászlányom?

A lány felnevetett.

− Én is, épp az Eiffel–torony előtt sétálok, ahol veled kéne. Hát, hogy néz ki, hogy a szerelem városában egyedül sétálok?

− Majd egyszer elmegyünk, jó? Az első közös nyaralásunkon oda fogunk menni – mondta Val mosolyogva.

− Közös nyaralásunkkor? Miért, lesz olyanunk? – kérdezte Annie és a fiú hallotta a hangján, hogy jobb lett a kedve. – Ja, hogy te már előre tervezel?

− Nem lehet?

− Dehogynem. És minden rendben otthon? Ritáék?

− Mindenki jól van. Rita azt mesélte, Lir és Lisa barátkozgatnak, Lir egész jól reagál a kislányra – mondta Val.

− Komolyan? Ennek nagyon örülök – mosolygott Annie. – Amúgy megkérdezhetem, merre vagy?

− Miből gondolod, hogy nem a konyhában vagyok? Csak nem távlátásod van?

− Nem – nevetett a lány. – Csak hallom a háttérben a kocsikat.

− Mivel kivételesen szabadnapom van, eljöttem meginni valamit az egyik haverommal – felelte Val, miközben bekukkantott az ablakon és látta, hogy Dave vigyorog rá.

− Hajaj, megzavartam egy pasibulit, én kérek elnézést.

− Nem zavartál meg semmit sem – mondta Val.

− Még szerencse. Figyelj, este felhívlak, mert ha most nem indulok el, akkor lekésem a versenyt, az pedig elég ciki lenne.

− Persze, menj csak. – Mind a ketten hallgattak pár pillanatig. Egyikük sem merte kimondani azt az egy szót, ami olyan sokat jelentett volna mindkettőjüknek. Nem arra vártak, hogy a másik kimondja, hanem arra, hogy ők maguk ki tudják mondani. Hogy ne érezzék úgy, ezzel elriasztják a másikat, ne féljenek attól, hogy a másik nem fogja ugyanazt mondani. Nem akartak a saját érzéseiktől tartani. Val is félt attól, hogy ha kimondja, végleg elkötelezi magát a lánynak, pedig egészen eddig mindenkinek olyan könnyen mondta, hogy szereti. Annie azonban más volt. Neki azt mondani, szereti... több és más, mint bárkinek.

− Sok szerencsét a versenyen – törte meg végül ő a csendet.

− Neked meg kellemes szabadnapot! Este hívlak. Csók! – Val eltette a telefont, majd visszasétált a barátjához.

− Mintha valaki szerelmes lenne – jegyzete meg Dave vigyorogva.

− Mintha valaki nagyon tévedne. Még nem vagyok szerelmes – jelentette ki Val. – Eve után nem kapkodok el semmit.

− Jaj, ne már. Attól hogy Eve-vel nem működött a kémia, Annie–vel még működhet. Várod, hogy visszajöjjön?

− Persze, hogy várom – mondta zavartan Val. – Hetek óta nem láttam.

− Na, ez a lényeg. Ne kelljen téged is úgy rugdosni, mint Willt. Egy gyerek épp elég a nyakamba – itta meg a kávéját Dave. – Én adom mindenkinek a párkapcsolati tanácsokat.

− Haha, nagyon vicces vagy. Meg tudom oldani a szerelemi ügyeim – morogta Val, mire Dave érdekes pillantást vetett rá.

− Persze, mert Eve-vel is olyan jól meg tudtad oldani. Nem is kellettem, nem is én vittelek haza, amikor a sárga földig leittad magad, mikor szakítottatok, nem is én hallgattalak egész éjjel.

− Nem is – vigyorgott rá Val. – Biztos összetévesztesz valakivel.

− Oh, biztos, mert már szenilis is vagyok, én vénember – rázta a fejét Dave, de nem tudta elnyomni a vigyorát. Majd Valra nézve elkomolyodott. – Ha Annie visszajön, neked kell megvédened tőle. Csak te vagy olyan közel hozzá, hogy megvédd. Nem hagyhatod, hogy a közelébe jusson, mert a végén úgy jár, mint ő – mutatta fel a képet.

Val pár pillanat múlva elfordult, mert megjelent előtte Annie vérbe fagyott holtteste. Átvágott torokkal, véres hajjal és keresztülszúrt testtel.

− Meg fogom védeni – suttogta Val. – Nem hagyom, hogy akár egy ujjal is hozzáérjen.
* * *

Lassan kevergette a teáját és miközben figyelte a bögrében megszülető örvényt, gondolatban újra azon a napon járt.

Még egyszer körülnézett a feldúlt szobában. Tekintete egy pillanatra elidőzött Francis testén, figyelte, hogyan lesz egyre nagyobb a háta alatt a vértócsa. A fémes szag betöltötte az orrát és a száját. Ajka gonosz félmosolyba rándult, a kezében tartott véres kést ledobta a test mellé. Pillantása megállapodott a számítógép monitorján, ahol egymást kergették a buborékok. Leült a gép elé és megmozgatta az egeret, mire a képernyőn megjelent a levelezőprogram, méghozzá az Annie-vel váltott levelezésnél. Francis éppen szerette volna kinyomtatni az e-maileket, amikor a férfi rátört. Pár percig elgondolkodva meredt az üzenetekre, aztán felállt, megkerülte az asztalt majd lehajolt és kirántotta a vezetékeket a gépházból. Felkapta a gépet, majd teljes erőből a földhöz vágta. Miután többször a padlóhoz csapta és párszor belerúgott az acélbetétes bakancsával, remélte, hogy éppen elég kárt okozott benne. Ezután a hálószobába indult, az ablak melletti szürke irattartó szekrényhez. Nagyon jól tudta, hogy Francis abban tartja a szerződéseket és minden anyagát. Lehúzta vértől maszatos gumikesztyűjét, a zsebébe gyűrte, majd a másikból egy fekete bőrkesztyűt vett elő és felhúzta, mielőtt kinyitotta a fiókot. Nyugodtan keresgetett a papírok között, nem sietett sehova. Miután megtalálta, amire szüksége volt, a hátán lévő fekete hátizsákból elővett egy másik, az eredetihez hasonló szerződést és a kettőt kicserélte. Már éppen el akarta hagyni a házat, amikor szöget ütött a fejében az egyik e–mailben olvasott mondat. Visszasétált a holttesthez. Átkutatva a zsebeit, megtalálta a mobiltelefonját. Nem zavartatta magát, leült a Francishoz legközelebb lévő fotelba, végigpörgette a híváslistát, míg meg nem találta, amit keresett. Annie telefonszámát.

– Te szemét! – sziszegte a holttest felé. – Remélem, nem mondtál neki semmit. – Ujjai rohantak a billentyűzeten, ahogy begépelte az üzenetet. Új számom van. Ezentúl arról foglak hívni. És megadta a frissen vásárolt SIM kártya számát. Zsebre vágta a telefont, majd az ajtóból még egyszer visszanézett. – A pokolban találkozunk, Francis.

Pár utcára járt a háztól, amikor megrezzent a zsebében a fiú telefonja. Annie válasza volt: Rendben. Január 9–én érkezem haza. Hívj fel, hogy megbeszéljük a találkozót. Ezt olvasva elmosolyodott:

− Ezek szerint mégsem voltál annyira hülye. – A földre dobta a készüléket és rátaposott. A darabokat berúgta az egyik konténer alá és továbbment, mintha mi sem történt volna.

Nagyot kortyolt a meleg teából, kinézett a zuhogó esőbe, majd gonoszul elvigyorodott. Hamarosan hazaérkezel, én pedig itt foglak várni. És végre... végre megtehetem, amire hosszú ideje készülök. A véred fogja vörösre festeni a kezem.