A napok lassan teltek, az ősz egyre nagyobb teret követelt magának. A fák lehullajtották levélruhájukat, szivárványszínekbe öltöztetve a földet. A levegő napról napra hidegebb lett, sokszor esett az eső és az emberek többsége az őszi fáradtsággal küzdött.

Annie sóhajtva lépett ki a szobája ajtaján és mélyen beszívta a hűvös levegőt. Tekintete végigfutott a vidéken, amit ennyi idő után már az otthonának érzett. Sokáig azt hitte, csak egy otthona lehet, de aztán rájött, hogy az ember mindenhol otthon van, ahol jól érzi magát. Tennessee-ben már volt otthona, nem is egy. Az egyik az a ház, amiben felnőtt, másik, ahol Frank bácsival, Julia nénivel, Nickel és az unokahúgával lakott. De az otthona volt minden domb, rét, ahol lovagolt. Otthona volt az istálló. Most pedig kapott egy otthont itt. Az erdők, a földek, az állatok és az emberek, mind a részéve váltak. Otthont kapott, pedig csupán dolgozni jött. Persze a honvágy sokszor gyötörte, olyankor szeretett volna otthon lenni a nagybátyjáékkal, főleg, hogy tudta, gondok vannak náluk. Szeretett volna a testvére mellett lenni ebben az időszakban, de Nick azt mondta, maradjon itt és végezze csak a dolgát, ő kilábal ebből egyedül is. Nem hagyta magára, sokat beszélgettek, amit Annie elutazása előtt ritkán tettek. Úgy érezte, megint olyan közel kerülhetnek, mint régen, a szüleik halála után.

Útját az istálló felé vette, lovaglócsizmája alatt ropogtak az elszáradt falevelek. Már messziről hallotta Rita nevetését, majd Brigit hangját, aki rászólt a húgára, hogy a dolgát végezze. A lánnyal még mindig nem tudott előbbre lépni, Brigit ugyanúgy nem mutatott semmi hajlandóságot a barátságra, ahogy az elején. Még mindig kritizálta Annie-t, visszahallott ezt-azt Valtól és a konyhalányoktól. Ahol csak tudott, igyekezett keresztbe tenni neki, de eddig mindig Annie jött ki győztesen a csatáikból.

A nap éppen felbukkant a horizont felett, narancssárgára színezve az erdő fáit. Annie mosolyogva pillantott az égitestre és remélte, a napsütés hosszú ideig kitart. Tökéletes idő ígérkezett a Vallal közös lovagláshoz. Igyekeztek kihasználni az együtt tölthető perceket, hiszen jövő héttől elkezdődik a versenyszezon és Annie útra kel a lovakkal és a zsokékkal együtt.

Lisa már most azt hangoztatta mennyire fog neki hiányozni és kiharcolt még egy lovaglást az erdőben. Természetesen Brigit mindig jó hangosan megjegyezte, neki nem az a dolga, hogy Lisával járja az erdőket, de nem figyelt rá. Mr. Ashwin kifejezetten örült, hogy ő és Lisa együtt lovagolnak és fedezik fel a birtokot. Ma azonban a kislány az apjával indult lovas túrára. Annie örült, hogy Lisát ilyen boldognak látja, amióta a gróf többet törődik vele. A kislányt minden nap az apja vitte az iskolába, és amikor tehették, elmentek lovagolni. Justin ellenben a pofon óta egyszer sem jelent meg, Annie és Rita legnagyobb örömére.

Amint belépett az ajtón, Rita máris ott termett mellette.

− Annie, szombaton tábortüzet akarunk gyújtani, akkor még itthon leszel, ugye? – A lány úgy nézett rá, mint akinek attól függ az élete, a lány mit felel.

− Csak hétfőn indulok – felelte mosolyogva Annie.

− Hi, ez tök jó. Szólunk Valnak és a többieknek, majd ők főznek nekünk valami finomat. – Annie nevetve rázta a fejét, miközben Rita visszarohant Jackhez.

Miközben Annie felnyergelte a négy lovat, Junót Lisának, Hádészt a grófnak, Apollót Valnak és Aphroditét magának, Lir sétált hozzá. A lány kedvesen megsimogatta az orrát a kerítésen keresztül, majd folytatta a nyergelést. Ám hirtelen azt vette észre, hogy a ló az egyik nyerget löködi az orrával. Annie megdermedt, majd Lirre nézett.

− Te most... − suttogta, majd a kezében lévő nyerget letette a kerítésre. – Azt szeretnéd, hogy rád tegyem? – Bár már hetek óta szoktatta a lovat a nyeregalátéthez és a nyereghez, eddig még sosem kérte. Lir csak nézett rá hatalmas szemével és Annie szinte már várta, hogy megszólal. Sokáig nem mozdult, de végül, majdhogynem transzba esve sietett vissza az épületbe, hogy Lir nyergét kihozza. A régi, kopott nyerget a szerszámos szobában találta, amikor rakodott és egyből megtetszett neki rajta a kacskaringós díszítés. Hevesen dobogó szívvel tette rá az állat hátára, miközben beszélt hozzá, de fogalma sem volt, mit is mond. Érezte, hogy Lir megnyílik, szinte érezte azt a belőle áradó valamit, amit nem tudott megfogalmazni. Úgy érezte, végre őszintén szeretik egymást. Az állat nyugodtan tűrte, hogy felnyergeljék, aztán Annie csak állt és nézett rá. Lir horkantott egyet, majd úgy helyezkedett, hogy a lány akár bele is léphetett volna a kengyelbe. Annie hangja egy pillanatra elakadt, majd a meghatottságtól rekedten megszólalt: − Azt akarod, hogy üljek rád? – suttogta, mert nem tudta elhinni, hogy képes volt felolvasztani a ló szívét. Hiszen ő nem csinált semmi mást, csak szerette, tisztelte és foglalkozott vele. Minden nap vele töltött néhány órát, beszélt hozzá és simogatta. Soha nem kényszerítette arra, viselje el, hogy ráül, mert úgy érezte, még nem jött el az ideje. Most azonban itt álltak egymás mellett és Lir azt akarta, lovagoljon rajta.

− Tényleg ezt akarod? – A ló hátranézett és meglökte a kezét. – Köszönöm! – suttogta Annie, majd átölelte a ló meleg nyakát. Selymes fekete szőre csiklandozta az arcát, orrát betöltötte az illata. Szinte érezte, ahogy a keze alatt száguld a vér a ló ereiben. Remegve húzódott el tőle, és már majdnem belelépett a kengyelbe, mikor Rita odakiáltott neki a kerítésen túlról.

− Annie, szerintem azért jobb, ha ezt felveszed – emelt a magasba a lány egy gerincvédőt. – Én tudom, hogy jó lovas vagy, de azért Lirt nem sűrűn lovagolták. Nem akarom, hogy baj legyen. – Annie máskor hevesen tiltakozott volna, most mégis úgy érezte, jobb, ha Ritára hallgat. Miközben Rita segítségével magára csatolta, Jack és Brigit is megjelent, valamint Val is megérkezett. Annie rámosolygott a fiúra.

− Azért csak óvatosan – kérte Val.

− Nem lesz semmi baj – biztosította Annie, majd belelépett a kengyelbe és hevesen dobogó szívvel felhúzta magát a ló hátára. Imádta azt az érzést, mikor fent ül a nyeregben. Úgy érezte magát, mint amikor megkapta az első lovát, amikor sikerült az érettségije, amikor megkapta ezt az állást. A boldogság, a győzelem és a hála keveréke melengette a szívét. Csodálatos érzés volt Lir hátáról szemlélni a tájat, mert még ha őrültségnek is tűnt, úgy érezte, máshogy látja a világot. Szebbnek, színesebbnek, tisztábbnak. Érezte az állat hatalmas testét maga alatt és érezte a szeretetét. Meglepődött, mikor Lir elindult vele. Úgy érezte, a ló is át akarja élni, milyen, amikor együtt sétálnak a ropogó levelek között. Annie-nek még csak meg sem kellett szoknia a ló mozgását, az első pillanattól kezdve olyannyira együtt mozogtak, mintha évek óta minden nap rajta lovagolt volna. Szinte úgy érezte, eggyé váltak. Nem volt ló és lovas, csak ők. Elhatározta, koncentrálni fog, hogy nem fogja ez a felemelő érzés irányítani, mégsem tudott ellenállni. Ám most teljesen más érzés kerítette hatalmába, sokkal intenzívebb, sokkal szívdobogtatóbb, mint eddig. Talán az, hogy Lir nagyon a szívéhez nőtt, talán az, hogy sikerült, amit szeretett volna, talán a boldogság, hogy a ló maga engedte fel a hátára. Nem érzett semmi mást, csak azt, hogy ők és Lir egyek. Nem figyelt a többiekre, így nem látta, hogy a gróf és Lisa is megérkezett. Őt most csak a lovaglás éltette. A lépésből szempillantás alatt vágta lett. A táj elmosódott, még sosem érezte ilyen hevesen az arcába csapni a szelet. Lir gyorsabb volt, mint gondolta. Körbe-körbe rohantak a karámban, nem figyelt arra, ki, mit és hol csinál. A következő pillanatban azonban már csak arra figyelt fel, hogy Lir felágaskodik, ő pedig a hátára zuhan. A világ egy pillanatra megremegett és nem érzett semmit. Hallotta, ahogy a nevét kiabálják, majd a következő percben Val és Rita arca jelent meg előtte. Mind a kettőjük aggódó arckifejezéssel bámult rá.

− Minden rendben van? – kérdezte Rita.

− Annie, jól vagy? Érzed a kezeid, lábaid? – kérdezte a lánnyal egyszerre Val, miközben kikapcsolta a kobakot, de még nem vette le.

– Jól vagyok – mondta Annie, bár még mindig furcsán messziről hallott mindent. Megmozgatta a lábait, már amennyire a csizma engedte, majd felemelte a kezét és levette a kobakot.

− Héj, te csak ne ugrálj – szólt rá Val, majd felmutatta három ujját. − Hány ujjat látsz?

− Jaj, ne szórakozz már! – mordult rá Annie és fel akart ülni, de a fiú a megfogta a vállát.

− Addig nem kelsz fel, míg meg nem mondod, mennyit mutatok.

− Ezt most direkt csinálod? – nézett rá Annie, de mivel látta a fiú szemében az elhatározást, válaszolt. – Hármat. Méghozzá a hüvelyk, a mutató és a középső ujjadat. Megfelel? – Val morgott valamit az orra alatt, majd segített felülni a lánynak. Rita a másik oldalról fogta. – Srácok, jól vagyok.

− Ezt te innen nem tudhatod – közölte Rita. – Ugye milyen jó, hogy rábeszéltelek, vedd fel a gerincvédőt? Bármi történhetett volna.

− De tudom, hogy nincsen semmi bajom – mondta Annie. – Nem egyszer estem már le lóról, tudnám, ha megsérültem volna.

− De az nem Lir volt – vágott vissza Rita.

− Hívjak orvost? – kérdezte a gróf, aki szintén ott állt felette, Jackkel együtt. – Vagy inkább vigyük be a kórházba?

− Nem kell, jól vagyok – rázta a fejét Annie. Val kezét fogva felállt. Megmozgatta a lábait, a vállait, aztán végignézett a körülötte állókon. Val összevont szemöldökkel nézett rá, a többiek tekintetében pedig aggódást látott. Brigit pár lépéssel arrébb állt. – Jól vagyok – ismételte a lány nyugodtan. – Ti jobban aggódtok, mint én.

− Mert hülye vagy – szólt rá Rita. – Meg kellene nézetned magad egy orvossal. – Annie a lány vállára tette a kezét.

− Rita, sokat estem már, érzem, ha valami nincs rendben. A kobak és a gerincvédő megvédett. Ha érzem, hogy baj van, elmegyek orvoshoz.

− Nem tetszik ez nekem – morogta Val. – Jobb lenne itthon maradnunk délután.

Annie felháborodva ránézett.

− A nagy francokat. Megyünk és kész.

− Ez a ló életveszélyes – szólt közbe Brigit. – A legjobb lenne eladni vagy elaltatni.

− Nincs ezzel a lóval semmi baj – mordult fel Annie. – Csak megijedt. – A lány megfordult, látta, hogy Lir ott áll mögötte és lehajtott fejjel néz rá. Majd közelebb lépett Annie-hez és meglökte a kezét. – Nincsen semmi baj, Lir – mondta neki, majd megsimogatta az állat fejét. − Biztos hallott valamit.

− Annie, vállalod a felelősséget, ha esetleg történik még egy baleset? – kérdezte gúnyosan Brigit. Annie ránézett és sokáig farkasszemet néztek.

− Vállalom. Lir úgyis csak azt engedi a hátára, akit ő is akar. Akit nem szeret, annak azt se fogja engedni, hogy felnyergelje. Akit szeret, azt meg nem fogja ledobni.

− Elvileg téged szeret – vigyorgott gonoszan Brigit.

− Veled meg egy légtérben sem szeret lenni – vágott vissza Annie. – Amúgy meg, ha direkt dobott volna le, nem jönne ide bocsánatot kérni. Ezt már igazán tudhatnád a lovakról, elég ideje itt dolgozol.

Brigit kinyitotta a száját, majd becsukta, megfordult és elsietett.

− Egy null Annie javára – jegyezte meg Jack vidáman.

Annie rákacsintott, majd megveregette Lir nyakát.

− Nincsen semmi baj, majd legközelebb jobb lesz – suttogta a fülébe, majd a grófhoz fordult. – Felnyergeltem már a lovakat, ha gondolja, indulhatnak.

− Biztos minden rendben van, Annie? – kérdezte Lisa és megragadta a kezét. A lány mosolyogva megsimogatta Lisa haját.

− Nem kell aggódnod, kicsim, de te nem hősködsz, világos? Minden úgy csinálsz, ahogy tanítottam. Ne hozz rám szégyent!

− Nem fogok – vigyorgott Lisa, majd kézen fogta az apját és a lovak felé húzta. Annie mosolyogva nézett utánuk.

− Hát nem édesek? Olyan jó, hogy az úr így megváltozott, Lisa annyira boldog.

− Te meg nem vagy normális – szólt rá mérgesen Val. – El kellene menned orvoshoz. – Annie ránézett, majd reflexből megsimogatta az arcát. Mind a ketten meglepődtek a mozdulattól, de Annie végül elmosolyodott.

− Édes vagy, hogy aggódsz, de ezért nem fogjuk elhalasztani a randinkat. Nem tudhatjuk, meddig lesz még ilyen jó idő. Elmegyünk.

– Ha ennyire akarod – dadogott Val elvörösödve.

− Két szerelmes pár... – kezdett el énekelni Jack, mire Val oldalba lökte.

– Maradj már!

− De miért két szerelmes pár? – kérdezett közbe Rita, mire mindenki ránézett. – Most mi van?

− Olyan értelmes kérdéseid vannak néha, Rita. Komoly agyi kapacitásra van szükség, hogy megválaszolják – vigyorgott Jack.

− Beszóltál? – tette csípőre a kezét Rita.

− Be – bólintott Jack, de hátrált közben, hogy elrohanhasson, ha kell.

− Jó, akkor nem beszélek veled – közölte Rita és visszaindult az épületbe.

Jack pislogott pár másodpercig, majd utána rohant. Val és Annie egymásra néztek.

− És még ő dumál nekem – mutatott Val Jack felé. – Nem is tudom, ki fut a csaj után – kiáltott a fiú után. Jack meg sem fordult, úgy szólt hátra:

− Csak érjél vissza, elbeszélgetek veled.

− Remegnek a térdeim, Jack, nem is tudom, hova rohanjak.

Annie csak a fejét rázta.

− Beviszem Lirt, aztán indulhatunk – mondta, mire a fiú bólintott.

Annie ruganyosan pattant fel a fekete-fehér foltos lóra, miután Lirt leszerszámozta és a helyére vezette. Val már lassabban, de ő is kényelmesen helyezkedett el Apolló nyergében. Szó nélkül indultak el az erdő felé vezető úton. Lépésben haladtak, élvezték az őszi levegőt, a paták alatt ropogó avar hangját. Leveleket táncoltatott a szél körülöttük, érdekes, furcsa ábrákat varázsolva eléjük. Kellemes csend telepedett rájuk, mindketten megnyugodva engedték, hogy a természet átjárja őket és megtisztítsa a szívüket. Annie-nek már nem volt furcsa kettesben lenni a fiúval, sőt, egyre többször vágyott arra, hogy együtt legyenek. Szeretett beszélgetni vele, mert úgy érezte, ő tényleg megérti.

− Mellesleg csodállak – törte meg a csendet Val. Annie kérdőn ránézett, mire Val folytatta. – Mert tudom, hogy képes leszel újra felülni Lirre, pedig ledobott. Bátor vagy.

− Ehhez nem bátorság kell, csupán szeretet – válaszolta Annie és megpaskolta Aphrodité nyakát. – Ha szereted, nem félsz, mert tudod, hogy szándékosan sosem bántana. Lir sem szándékosan dobott le.

− Nekem ez akkor is bátorság – vigyorgott rá Val. – Én még sosem estem lóról, de magamat ismerve nem tudnék rögtön visszaülni rá. Kellene idő, amíg feldolgozom. Amúgy biztos jól vagy?

Annie mosolyogva nézett rá, mert nagyon jól esett neki, hogy a fiú így aggódik érte.

− Minden rendben van. Ha lett volna annyi eszem, hogy figyelek, akkor le sem esem, csak annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem, hogy megijedt. Ha nem tudtam volna megfogni, akkor magam ugrottam volna le. Apu... − Annie egy pillanatra elhallgatott, majd megköszörülte a torkát. – Apu megtanította, hogyan essek le a lóról úgy, hogy ne sérüljek meg. Ez jól jön, ha betörsz egy lovat.

− Törtél már be lovat? – döbbent meg Val, mire Annie megrázta a fejét.

− Eddig még nem... Apu nem repesett az ötletért, ezért sosem engedte. Amúgy hova megyünk? – terelte el a témát a szüleiről a lány. Nem akarta azzal elrontani a mai délutánt, hogy sírni kezd. Ma jól akarta érezni magát. Val titokzatosan rámosolygott.

− Majd meglátod. Meglepetés lesz.

Annie nem szólt semmit, de a lelke fel és le ugrált izgatottságában, mint karácsony reggelén a szoba előtt. Hevesen dobogó szívvel várta, hogy megtudja, mit akar neki mutatni a fiú. Újabb kellemes csend telepedett rájuk, csupán az avar recsegése, zörgése törte meg a hangtalanságot. Az ösvény hirtelen kettévált, az egyik az Ashwin család erdei házához vezetett, ahol Annie már járt Lisával. A másikat már kezdte benőni a gaz, de Val arra vezette Apollót, így Annie szó nélkül követte. Érdeklődve vette szemügyre a körülötte elterülő tájat, de azon kívül, hogy több lett a bokor és a gaz, több kósza ág hajolt eléjük nem nagyon változott semmi. Már-már álmodozásba ringatta a ló mozgása, mikor az ösvény kiszélesedett és egy tisztásra értek. A zöld füvet itt-ott színes falevelek díszítették, Annie tekintetét azonban a rét közepén magasodó fa vonzotta. Az egész tisztást az uralta, eget karcoló ágain vörös színben tündököltek a levelek, vastag törzsét megkarmolta már az idő, kérgén mély árkok futottak. Az egész fa olyan volt, mint egy öreg, bölcs uralkodó, akinek még mindig hatalma van minden felett. Egyszerűen magához vonzotta nem csak a tekintetet, de az embereket is. Val nem messze a fától lepattant a lováról és engedte legelni. Annie követte a példáját, majd a fához lépett és a törzsére fektette a tenyerét. A repedések, melyek beszőtték, úgy néztek ki, mint az emberi testben az erek. Felfuttatta tekintetét a törzsön, fel a magas égbe, ahol a lombok között átsütött a gyenge, őszi napfény.

− Remélem, tudsz fára mászni – törte meg a csendet Val, aki időközben a vállára kapta a nyeregtáskáját. Annie előbb a fiúra nézett, majd újra a fára.

− Te meg akarod mászni?

− Nem az egészet, nem kapaszkodunk magasra – vigyorgott rá Val. – Gyere! – Annie követte a fiút, aki megkerülte a fát, majd megkapaszkodott a legalsó vastag ágba és felhúzta magát. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy nem tudsz fára mászni?

− De tudok – morogta Annie, majd ő is felhúzta magát, miközben a fiú tovább indult felfelé. Bár a lány tudott fára mászni, nem szeretett, amióta egyszer lezuhant és eltört a keze. Itt azonban elég vastagok és szilárdak volt az ágak ahhoz, hogy ne törjenek el alatta. Annyira koncentrált arra, hogy jó helyre lépjen, hogy mikor felpillantott, hogy megnézze, merre van Val, megijedt, mikor nem látta. – Val?!

− Gyere csak, Annie. Mindjárt felérsz – hallotta meg a fiú hangját nem messze maga felett. Fújt egy hatalmasat, majd feljebb mászott. Hirtelen a fiú megragadta a kezét és felhúzta magához. Annie döbbenten bámult az ágra, amely olyan széles volt, hogy akár táncra is perdülhettek volna. Val rámosolygott a lányra, majd elengedte a kezét, és egy kockás plédet varázsolt elő a nyeregtáskából. Leterítette az ágra, aztán elkezdte kipakolni a szendvicseket, süteményeket, tányérokat. Annie tekintete a távolba révedt. Az ágak között az egész környéket belátta. A réteket, a dombokat, a házat, az istállót és a messzi horizontot, ahol a föld és az ég összemosódott. – Na, hogy tetszik?

− Gyönyörű – suttogta Annie. – Olyan, mintha az egész világot belátnám. Fantasztikus érzés.

− Igen, valóban. Ezért is szeretek kijárni ide, amikor szabadnapom van – felelte Val és követte a lány pillantását. – Olyan furcsa nyugalom száll meg, ha itt járok. A rét, ez a fa... mindez valahogy kiöli belőlem a feszültséget.

Annie leült törökülésben, hátát a törzsnek döntötte és a fiúra nézett, aki elhelyezkedett vele szemben.

− Ez olyan, mintha piknikeznénk – intett a pléd és az étel felé – , csak egy fa tetején.

− Még soha senkinek nem mutattam meg ezt a helyet – mondta Val.

− Akkor nekem miért?

− Nem tudom – mondta a fiú, miközben a lány szemébe nézett. – Mert te más vagy, mint a többiek. Olyasmit hozol ki belőlem, amiről eddig nem tudtam, hogy bennem van. Eddig nem akartam megosztani senkivel azt, ami a lelkemben létezik, de te valahogy elővarázsolod, és nem tűnik tehernek. Ösztönből adom oda neked. Furcsa dolog ez...

− Tényleg az – suttogta Annie, majd az egyik szendvicsért nyúlt. Jó pár percig csendben ettek a gondolataikba merülve. – Tudod, örülök, hogy ide jöttem. Örülök, hogy képes voltam megtenni azt a lépést, hogy ott hagyjak mindent, és itt legyen új életem.

− Attól függetlenül, hogy Brigit mindent megtesz, hogy elüldözzön? – kérdezte Val, mire Annie felsóhajtott.

− Bárcsak tudnám, miért ilyen. Miért érzi azt, hogy bántani akarom? Annyira szeretném megérteni őt, de nem enged közel magához.

− Ti ketten olyanok vagytok, mint a tűz és víz... mégis van, amiben hasonlítotok. Mindkettőtöknek a lovak voltak a megmentői. – Miközben a fiú lassan kicsomagolt egy muffint, Annie figyelmesen nézett rá. – Mikor kicsik voltak, az anyjuk komolyan ivott, az apjuk pedig egy cég vezetője volt, és ha nem sikerült neki valami, a lányain és a feleségén töltötte ki a dühét. A bátyjukról, azon kívül, hogy tizenhat évesen elszökött otthonról nem tudok semmit, nem nagyon beszélnek róla. Az volt a legjobb a gyerekkorukban, hogy lovagolhattak.

− De nekem azt mondta Rita, hogy az apja rendőr – döbbent meg Annie.

− A nevelőapjáról beszélt. Az anyja elvált a biológiai apjuktól, akivel mellesleg, azóta sem találkoztak, és sosem emlegetik, és hozzáment egy rendőrhöz – mondta Val. – Ritának mindig voltak barátnői, ahova menekülhetett. Ellenben Brigit nagyon nehezen barátkozott, egyedül volt minden gondjával. Neki csak Rita volt, és a lovak... Belőlük merített erőt.

− Ahogy én a szüleim halála után – mondta Annie rekedten.

− Pontosan. Talán ha venné a fáradságot, és nem merülne el abban a hülyeségben, hogy ő már nem olyan jó lovász, mert te itt vagy, nem állnátok háborúban. Mind a ketten ugyanúgy szeretitek az állatokat, miért kellene azon vitatkozni, ki a jobb? Csak hát Brigit makacs, beszélhet neki az ember – legyintett Val. – Olyan, mintha szemellenző lenne rajta, csak megy az után, amit gondol.

− És még téged is elvettelek tőle – mondta Annie.

− Nem nagyon kellett elvenni – mosolygott rá Val. – De miért Brigitről beszélgetünk? Inkább beszéljünk rólad.

− Nincs mit beszélni rólam. Mindent tudsz.

− Höh, nem hiszem én ezt. Vannak még kérdéseim.

Annie elvigyorodott.

− De ha kérdez-feleletezünk, ez oda-vissza megy. Vagyis te is mesélsz magadról. – A fiú grimaszt vágott. – Ha nem válaszolsz, én sem.

− Te mindig eléred, amit akarsz, igaz?

− Általában igen – mosolygott Annie, mire Val felnevetett.

Órákon keresztül beszélgettek, egyre jobban megismerve a másikat. Kiderítették, hogy ugyanazokat a meséket nézték kiskorukban, kinek milyen volt az általános, a gimnázium, milyen csínyeket követtek el a barátaikkal. Annie néha annyira nevetett, hogy majdnem leesett az ágról.

− És a szüleid? – kérdezte Annie. – Róluk nem meséltél még. – Val pár percig csöndben nézett rá. – Rosszat kérdeztem?

− Biztos, hogy mesélni akarsz nekem a szüleidről? – kérdezte Val. – Hiszen megegyeztünk, hogy oda-vissza megy a dolog.

− Igen – suttogta Annie. – Te vagy az egyetlen, akinek nem félek beszélni róluk. Tudod, lehet annak idején tényleg beszélnem kellett volna valakinek arról, mit érzek. Hogy a bűntudat mennyire rágja a lelkemet. El kellett volna mondanom, mennyire fáj, hogy mennyire egyedül maradtam, és hogy mennyire szerettem volna én is meghalni. Cserbenhagytam őket, amikor nem mentem segíteni nekik. Gyáva voltam. – Annie-ből úgy törtek elő a szavak, ahogy az alvó vulkánból a láva, mikor felébred. A szavak megsebezték. Felszakították a már régen behegedt sebeket. Égették a torkát, könnyeket csaltak a szemébe, mégis elmondta, mit érzett. – Messzire akartam rohanni mindenkitől. Mindenki csak azt éreztette velem, mennyire sajnál, mennyire szerencsétlennek tart, mert elvesztettem a szüleimet. Nem akartam ezt érezni, nem akartam, hogy sajnáljanak. Erős akartam lenni, mint Nick, aki mások előtt sosem sírt, bátor akartam lenni, aki nem voltam, amikor szükség lett volna rá. Gyűlöltem, ha megkérdezték, hogy vagyok. Mégis hogy lehettem volna, amikor elvesztettem a két legfontosabb embert az életemben? Ők nem értették. Nem tudták, mennyire fáj, mert minden ember szenvedése más. Mindenkinek máshogy, másmilyen intenzitással fáj, és ezt nem lehet másnak elmagyarázni. Egyszerűen úgy érzed, a lelked megfagyott és darabokra tört, belül hideg vagy és sivár. Nem tudsz nevetni, nem tudsz élni, mert a fájdalom megfojt. Elvesznek a színek, az ízek, a szagok. Menekülni akarsz és felejteni. Én is ezt akartam. – Annie megdörzsölte az arcát, miközben Val szótlanul nézett rá. – Csak nem őket akartam elfelejteni, ahogy sokan hitték, hanem a tüzet. Annyit akartam csupán, hogy ne fájjon. Sokáig úgy éreztem, engem is megégetett a tűz... engem is elpusztított.

− A gyászt mindenki máshogy dolgozza fel – szólalt meg Val halkan. – Amikor meghalt az öcsém tizenhat éves koromban, én is úgy éreztem, mintha vele haltam volna és talán a lelkem egy része tényleg vele halt. Anyám sajnos rosszabbul viselte, mint bárki más... sokáig úgy viselkedett, mintha Richard még mindig velünk lenne. A kedvenc ételeit főzte, megterített neki, kimosta a ruháit, néha bement a szobájába és beszélt hozzá. Félelmetes volt látni, pedig csak nem akart szembenézni vele. Nem akarta elhinni, hogy meghalt a fia. Aztán egyik napról a másikra, amíg mi nem voltunk otthon, kipakolta a szobáját, mindent a garázsba cipelt és átfestette fehérre a falat. Onnantól kezdve úgy viselkedett, mintha Richard nem is létezett volna. Úgy tűnt, teljesen elfelejtette.

− Jézusom!

− A mai napig nem képes Richardról beszélni, egyszer sem volt kint a sírjánál. Ekkor értettem meg, hogy mindenki máshogy dolgozza fel a halált. Valaki évekig szenved miatta, valaki hónapok alatt feldolgozza, valaki napokon át sír, valaki egy könnyet sem ejt. Valaki képes folytatni az életét, valaki viszont ebbe hal bele.

− Nehéz folytatni...

− Tudom – mondta Val, majd átnyúlt a pléden és megfogta Annie kezét. − De te, ahogy én is, igyekszünk élni az életünket, még ha a szívünk egy része mindig fájni is fog. Az, hogy itt vagy, hogy képes vagy mosolyogni, jót jelent.

− Csak mert a lovak jó pszichológusok – mosolygott Annie.

− Teljesen mindegy, ki vagy mi rángat ki a gyász mocsarából, a lényeg, hogy már szilárd a talaj a lábad alatt.

− Olyan furcsa, hogy veled őszintén merek beszélni a szüleim a haláláról, a tűzről, Nick gondjairól – mondta Annie, miközben ujjaival a fiú meleg bőrét simogatta.

− Tényleg, hogy van a bátyád?

− Néha elég zavart. Összevissza beszél, sok dolgot elfelejt, olykor agresszív, de ez elvileg az elvonás miatt van. Nem gondoltam, hogy ennyire a hatása alá került, de legalább most már le akar szokni – mondta Annie keserűen. – Látod, vele kapcsolatban sem tettem semmit, pedig lett volna rá lehetőségem.

− Mit tehettél volna?

− Szólok Julia néniéknek – vont vállat Annie. – Vagy ráveszem, hogy menjen el orvoshoz.

− És most következnek az önsajnáltató ha-k – szólalt meg Val.

− Tessék?

− Most kezdesz bele a „mi lett volna, ha" kezdetű mondatokba, ami mellesleg teljesen felesleges önostorozás. Aminek meg kellett történnie, már megtörtént, és úgy, ahogy kellett. Ezen már akkor sem tudsz változtatni, ha belegebedsz. Fáj, mert tudod, máshogy is lehetett volna, de nem így történt. Azzal, hogy azon töprengsz, mit rontottál el, csak neked lesz rosszabb.

− Ebben sok igazság van – mondta elgondolkodva Annie és a távolba révedt. Pár perc sűrű csend telepedett rájuk. Val összevont szemöldökkel figyelte a lány arcán meg-megremegő izmokat, a szemében összegyűlő fájdalomfelhőket.

− Kérdezhetek valamit? – A lány a szemébe nézett, majd bólintott. – Tudom, igazából semmi közöm hozzá, de látom rajtad, az utóbbi időben gyakran elgondolkodsz és látszik, hogy nem kellemes dolgokon jár az agyad. A szüleiden?

− Közvetve – mondta hosszú hallgatás után Annie. – Ahogy ismerlek, úgyis kiakadsz, de úgy érzem, neked elmondhatom. – Belenyúlt a kabátja zsebébe, egy fehér borítékot vett elő, majd a fiúnak nyújtotta. Amikor Val kinyitotta és megnézte, mi van benne, elkerekedett szemekkel bámult az összeszabdalt fényképekre és a fenyegető levelekre.

− Ez meg...

− Pár hete kezdődött – kezdett bele halkan Annie. – Először csak poénnak gondoltam, azt hittem, Brigit szórakozik. De aztán egyre több ilyent kaptam, most már fenyegető levéllel. Mindegyik arról szól, mennyire gyűlöl és meg akar ölni.

− Kicsoda?

− Nem tudom – rázta a fejét a lány. – Egy idő után rájöttem, hogy ez nem Brigit. Ennyire még őt sem gondolom pszichopatának. Csak ez már egyre félelmetesebb... ijesztőek ezek a képek – intett a fényképdarabok felé, amit Val időközben a plédre szórt. – Emellett pedig sorban kapom a leveleket, amiben azt kéri valaki... egy bizonyos jóakaróm, hogy hadd beszéljen velem és higgyem el, igazat mond a szüleimről.

− A szüleidről? – döbbent meg Val.

− Azt állítja, hogy a szüleim, mármint akiket elvesztettem, nem is az igazi szüleim voltak. Hogy ők csak felneveltek, van valahol egy másik anyám és apám a világban. Azt akarja, hogy találkozzak vele...

− Miért nem szólsz a rendőrségnek? Ez már fenyegetésnek minősül – mondta Val komolyan.

Annie próbált úgy vállat vonni, mintha ez semmiség volna, de a szeméből látszott, hogy ezt még ő sem hiszi el.

− Ez biztos csak valami vicc. Nem is kellene foglalkoznom vele, csak... mégis a szüleimről van szó. Azokról, akiket szerettem, évekig gyászoltam és gyászolok most is. Úgy érzem, bemocskolja az emléküket.

− Nem a szüleidről van most szó. Ezek a képek... ezek nem tetszenek. Aki ezt csinálja, nem normális és most téged szemelt ki. Ezt jelenteni kell.

Annie felvett egy képdarabot és csak nézte a saját mosolygós arcát. Majd felidézte a leveleket. Mindig ugyanaz, minden szó őszinte gyűlölettől csöpögött és érezte, hogy komolyan gondolja. Képes lenne megölni őt. Ám még mindig nem akarta elhinni, még mindig próbálta meggyőzni magát, hogy ez csak egy vicc, hogy valaki csak szórakozik vele. Próbálta az agya hátsó részébe szorítani az ezzel kapcsolatos gondolatokat.

– Fel kell hívnunk a rendőrséget, Annie.

− Igazad van, csak... csak félek attól, ami kiderül. Félek, hogy mindez tönkreteszi az eddig felépített helyemet. Olyan nehezen jutottam el ide és nem akarom, hogy semmivé legyen.

− Ez butaság – rázta a fejét Val. – Annie, értsd meg, hogy ezt nem hagyhatod annyiban. Gyilkossággal fenyeget. És ha tényleg megöl? Ha komolyan gondolja? – A lány hallgatott, miközben a kezében tartott fecni szélét tépdeste. – Figyelsz rám?

− Igen, de... nem tudom. Rettegek ettől az egésztől.

A fiú megint csak átnyúlt a pléd felett és megfogta a lány kezét.

− Én itt vagyok, Annie, még a rendőrségre is elmegyek veled, ha kell.

A lány hosszan kifújta a levegőt, majd Valra mosolygott.

− Amint visszajövök a versenyekről, elmegyünk a rendőrségre, jó?

− Szerintem most kellene – morogta a fiú, de ismerte már annyira a lányt, hogy tudja, úgysem fogja meggyőzni.

− Édes vagy, hogy aggódsz – mondta Annie, majd elnézett az ágak között. – Hamarosan lemegy a nap. – Vigyorogva a fiú felé fordult. – Mivel megmutattad nekem ezt a helyet, én is megmutatom neked a kedvenc helyem. – Val csak nézett rá, miközben felállt. – Jössz, vagy itt szeretnél éjszakázni?

Lassan összepakoltak és lemásztak a fáról. Val érkezett le először, majd hirtelen ledobta a nyeregtáskát és elkapta Annie derekát. A lány felsikkantott, majd nevetve engedte, hogy a fiú levegye a fáról. A lovak felkapták a fejüket, amikor Annie felkiáltott. Amikor a talpuk a földhöz ért, az állatok a két fiatalhoz sétáltak.

Val szó nélkül követte a lányt, aki ugyan a birtok felé vezette, de nem az istállóhoz, hanem a csűrhöz. Ahogy Annie elhúzta az ajtót, szalmaillat csapta meg az orrukat. Végigvezette a tömött sorokban egymásra halmozott kockabálák között, majd egy létra előtt megállt.

− Gyere! – Felmászott a súlya alatt recsegő-ropogó létrán.

Val megvárta, míg Annie felért, majd nagyot nyelve ő is nekiindult. Félt, hogy összetörik alatta a létra, de végül mégis épségben feljutott. Körülöttük szénabálák sorakoztak, kivéve egy négyzet alakú helyet, ahol egy kék pléd volt leterítve a szétszóródott szénára. Annie vigyorogva figyelte, ahogy a fiú körbenéz, majd széttárja a karját. Annie aztán a velük szemben lévő egyik szénabálát jobbra, a másikat balra tolta. Átbújt a keletkezett lyukon és kinyomta az ajtót, amit azért vágtak, hogy a széna nyáron szellőzzön. Narancssárga fény áramlott be a lyukon, mire Annie visszalépett és hason elfeküdt a pléden. Megpaskolta maga mellett a szalmát, Val mellé feküdt és a tenyerébe fektette az állát. Együtt nézték csöndben, hogyan bukik le a nap a búzamezők mögött, hogyan festi szivárványszínűre az eget a lemenő nap. A vörös és narancssárga színek láthatatlanul mentek át sárgába, zöldbe, lilába majd kékbe.

− Olyan gyönyörű – sóhajtotta Annie. – Annyira szeretem nézni a naplementét.

− Főleg, mikor a felhőket is színesre festi – mondta Val. – Néha ki szoktam jönni fényképezni, mert ilyet még festeni sem lehetne. A természet mindig olyan gyönyörűt tud alkotni.

− Szebbet, mint bárki – mondta a lány.

− Annie... – kezdett bele Val miután felült.

Annie is felkelt és ránézett. A fiú sokáig csak bámulta, majd kinyitotta a száját, de nem szólt semmit. Végül a lány nyakára simította a kezét és magához húzta. Annie pedig hagyta, hogy átölelje a derekát és hogy a száját az ő ajkára szorítsa. Pár percre mintha teljesen megszűnt volna körülötte minden, csak a fiú melegsége és szája létezett. A gyomra kellemesen bizsergett, szinte érezte, ahogy a forróság végigfut a testén és a szívében állapodik meg. Régóta nem hagyta senkinek, hogy megcsókolja, nem simult senki testéhez és nem érezte ilyen jól magát egy férfi közelében sem. Észre sem vette, hogy lehunyta a szemét, már csak akkor, amikor a fiú eltávolodott tőle. Amikor kinyitotta csak Val csillogó szemét és széles mosolyát látta.

– Most ugye, nagyon büszke vagy magadra? – vigyorgott rá, mire Val a fejét rázva felnevetett.

− Inkább boldog vagyok, hogy... áh, a fenét, igenis büszke vagyok, mert képes voltam meghódítani téged.

− Nem mintha olyan nagyon küzdeni kellett volna – morogta Annie, mire Val az állánál fogva felemelte a fejét, aztán a hüvelykujjával végigsimított a lány száján.

− Akkor is megérte érezni az ízed, ha legközelebb felpofozol.

− Ki mondta, hogy felpofozlak? – suttogta Annie és most ő hajolt a fiúhoz, hogy megcsókolja. – De azért becsüld meg, nem osztogatom csak úgy.

− Majd csinálok egy beosztást, jó? Az lesz a címe, hogy Ünnepnapok Annie miatt. – A lány felnevetett, majd visszafeküdt a szalmára és magával húzta a fiút. Összekulcsolt kézzel beszélgettek, észre sem vették, hogy besötétedett. – Tudod, fura, ha veled vagyok, sosem gondolkodom azon, hogy valami mást kellene csinálnom, vagy valaki mással kellene lennem. Veled lenni olyan... nem tudom, mindennapi, de mégsem az. Mintha mindig is ismertelek volna.

− Lehet, az előző életünkben tényleg találkoztunk – mosolygott rá Annie, miközben felült és kinyújtózott. – Ideje visszamennünk, még a végén keresni fognak minket.

Miután hazasétáltak, még sokáig álltak Annie szobájának ajtajában. Nem akartak elválni egymástól, pedig tudták, holnap ugyanúgy találkozni fognak. Végül Annie futó csókot nyomott a fiú szájára, elköszönt, majd a kulcsával ki akarta nyitni az ajtót, de az már attól kinyílt, hogy hozzá ért. Annie megdermedt, Val azonban mellé lépett, a háta mögé tolta, majd beljebb lökte az ajtót. Tapogatózva megkereste a villanykapcsolót, mire sárgás fény öntötte el a szobát. Annie a fiú válla felett a szobába pillantott, ahol szörnyű felfordulást talált. Az ágyról ledobálták a takarót, a párnákat, a könyveit a padlóra szórták, a szekrények ajtajait szélesre tárták, a ruhái feltúrva vagy a szekrényben, vagy a parkettán hevertek. A laptopja ugyan sértetlenül állt az asztalon, de valaki felnyitotta és bekapcsolta.

− Maradj itt – szólt rá Val, és belépett a szobába. Bekukkantott az ajtó mögé, benézett a fürdőbe is, majd a lányhoz fordult. – Nincs itt senki.

Annie elszorult torokkal nézett körül a szobában.

− Ez már ijesztő – suttogta, miközben elkezdte a helyére rakni a ruháit. – Betörtek a szobámba.

− Mindent úgy kellene hagynunk, ahogy van. A rendőrség miatt. – De a lány mintha nem is hallotta volna. - Elvittek valamit? – Annie gyorsan körbe nézett, helyre rakott egy-két dolgot, majd megrázta a fejét.

− Semmit. Azt hiszem, mindenem megvan. Csak a gépemet kapcsolták be valamiért. – A lány odalépett a laptophoz és megmozgatta az egeret. A képernyő életre kelt és a levelező programját találta nyitva. – Valaki meg akarta nézni az e-mailjeim.

− És sikerült neki?

− Kötve hiszem, ha csak nem lát bele a fejembe, nem találhatta ki a jelszavam – mondta Annie, majd sóhajtva leült a székre. Megdörzsölte az arcát és remegve kifújta a levegőt.

− Egyáltalán, hogy jöhetett be? Tudtom szerint Herkules és Ifiklész nappal is szabadon vannak, amióta megtámadtak téged. – Annie hirtelen felkapta a fejét.

− Hol van Maszat?

− Kicsoda? – lepődött meg Val.

− A kutyám. Megkértem Ritát, hogy ha besötétedik, engedje be – a lány felugrott, majd az ágyhoz sietett és benézett alája. – Maszat!

− Biztos, hogy idebent van? Nem lehet, hogy Herkulesékkel járja a birtokot? – kérdezte a fiú, miközben tehetetlenül nézte, ahogy a lány feltúrja az amúgy is rendetlen szobát.

− Nem! Éjszaka mindig itt van nálam. Mi van, ha bántotta?

− Nyugodj meg, Annie. Biztos csak...

− Pszt – emelte fel a mutatóujját Annie, majd a fürdőszobába rohant. Val szó nélkül követte és nézte, ahogy kiszórja a szennyestartóból a ruhákat. Most már ő is hallotta, hogy valami nyüszög. A lány kiemelt egy zsákot a szennyes alól. Szerencsére nem volt bekötve, így amint Annie letette, a kutya máris kislisszolt. – Oh, hála az égnek! – szorította magához az állatot a lány. Maszat boldogan nyalogatta a gazdája arcát, néha összekenve őt valami vörössel.

− Azt hiszem megharapta a betörőt – jegyezte meg Val, majd előhalászott egy zsebkendőt és letörölte vele a lány arcát. – Bizonyíték.

− Nem néztél túl sok krimit? – kérdezte Annie, miközben a kutyát szorongatva felállt és odasétált a székhez.

− Nem! Csupán nem akarom, hogy minden nyom elvesszen. Most kellene amúgy kihívni a rendőrséget. – Annie nem szólt semmit, csak nézett maga elé. – Figyelsz rám?

− Azon gondolkodom, ki gyűlöl annyira ezen a birtokon, hogy erre vetemedjen.

− Miből gondolod, hogy innen volt valaki? – Annie szó nélkül a fürdőszoba padlóján heverő zsákra mutatott. – Nem értem.

− Ez a mi zsákjaink egyike, ebben hozták a kukoricát.

− Ez nem bizonyítja, hogy itteni ember volt – rázta a fejét Val. – Bárki elvehette, aki be tudott slisszolni, és ha ide bejutott, ez sem okozhatott neki gondot. – A lány elgondolkodva nézett maga elé, hagyta, hogy a kutya leugorjon az öléből és körbeszimatoljon. − Ha gondolod, alhatsz a szobámban – szólalt meg újra, mire Annie felkapta a fejét. – Mármint úgy értettem, hogy cserélünk, én alszom itt, te meg nálam.

− Nem... nem kell, megleszek egyedül is – mondta Annie. – Azt hiszem, veszek egy jó fürdőt és alszom.

− Ahogy gondolod – mondta Val, majd a lányhoz lépett. – Zárd be az ajtódat éjszakára és hívj, ha bármit hallasz. – Annie felállt, bólintott, majd átölelte a fiút. Val homlokon csókolta Annie-t és megsimogatta a hátát. – Nem lesz semmi gond, holnap pedig szólunk Mr. Holmesnak. – Egy pillanatra azt hitte, Annie tiltakozni fog, de a lány csak bólintott. Hátrébb lépett és rámosolygott. – Jó éjszakát, Annie.

− Jó éjszakát, köszönöm ezt a délutánt. Csodás volt.

Val odahajolt és még egy csókot nyomott a szájára.

− Aludj jól. – Ezzel magára hagyta a lányt, és csendesen becsukta maga után az ajtót. Annie sokáig nézett az előtte fekvő laptopra, ujjait végigfuttatta a billentyűkön, majd lecsukta és a fürdőszobába ment. Tekintete először a tükörre tévedt, amiben megpillantotta sápadt önmagát, majd vissza a szobára. Úgy érezte, nem csupán a szobáját forgatták fel, hanem a lelkét is, ugyanolyan rendetlenség uralkodott benne, mint a helyiségben. Úgy érezte, ugyanúgy megtaposták a lelkét, ahogy a ruháit és a könyveit. Egy cipőtalp égett bele a szívébe és ki akarta deríteni, kié. Tekintete a halkan zúgó laptopra tévedt, keze ökölbe szorult, majd visszasietett a géphez. Dühösen felcsapta a képernyőt, majd villámgyorsan gépelni kezdett.

Másnap reggel hatalmasat ásítva lépett be a konyhába, miután sikeresen átaludta az etetést. Már mindenki nekilátott a reggelinek, mikor kinyitotta az ajtót.

− Jó reggelt!

− Jó reggelt! – köszönt vissza kórusban Rita, Brigit és Jack. Val éppen rántottát sütött, de a lányhoz fordult és rámosolygott. Annie gondolkodás nélkül felé vette az irányt.

− Szia, hogy aludtál? – kérdezte Val, miközben kitette a tojást egy tányérra.

− A helyzethez képest egész tűrhetően – mosolygott rá a lány, majd engedte, hogy a fiú átölelje és megcsókolja. A konyhában eluralkodott csöndet csak Brigit hörrenése törte meg.

− Már szóltam Mr. Holmesnak, reggeli után felmegyünk hozzá – mondta Val, mire Annie csak bólintott. – Csináltam neked rántottát hagymával és gombával, ahogy szereted.

− Igazán nem kellett volna – jött zavarba Annie, de a fiú csak legyintett. A lány még mindig mosolygott, egyszerűen nem tudta letörölni az arcáról. Megrázta a fejét, majd feltelepedett a pultra és nekilátott a reggelinek. Tekintete találkozott Rita vidám, de kérdő pillantásával és szinte hallotta a lány első mondatát, mikor végre kettesben maradnak: „Mindent tudni akarok". A másik szempár, amivel találkozott, már nem volt ilyen kedves. Brigit legszívesebben belevágta volna a kezében tartott kést.

− Eldöntötted már, kit viszel magaddal a versenyekre? – törte meg a feszült csendet Jack.

Annie egyikről a másikra nézett, miközben lenyelte a falatot.

− Igen. Brigitet akarom magammal vinni – jelentette ki Annie, mire a feszültség helyét döbbenet vette át. Rita villája csörömpölve hullott a tányérra, Brigit is tátott szájjal nézett rá.

− Ezt most komolyan mondod? – kiáltott fel Jack.

− Igen – bólintott Annie, majd mosolyogva a lányra nézett. – Szóval, eljössz velem?

− Nem! – jelentette ki Brigit, majd felállt és távozott. Mindenki meglepődötten nézett utána.

− Eddig is tudtam, hogy hülye a nővérem, de hogy ennyire? − kiáltott fel a fejét rázva Rita. Jack együttérzően vállon veregette a lányt, majd Annie-hez fordult:

− Te tényleg mindent megtettél, ha olyan hülye, hogy ezt a lehetőséget elutasítja, akkor így járt. Kedves voltál vele.

Annie vállat vont, majd amikor megszólalt a telefonja, a zsebéhez kapott. Miután megnézte a kijelzőt, leugrott a pultról és kirohant a konyhából. Az ajtó nagyot csattanva csukódott be mögötte.

– Ezt meg mi lelte? – kérdezte Jack a csukott ajtótól. Val összevont szemöldökkel nézett a barátnője után, mert nem tetszett neki ez a reakció.

− Biztos a testvére hívta – rántott vállat Rita. – Az utóbbi időben sokat telefonálnak.

− Bizonyára – felelte lassan Val, majd a mosogatóhoz indult.

− Ezt most miért így mondtad? – kérdezte Rita.

− Hogyan?

− Mintha nem hinnéd el, hogy a testvérével beszél. Csak nem máris féltékeny vagy? – húzogatta sokatmondóan a szemöldökét a lány.

− Nem vagyok féltékeny – morogta Val. – De az is biztos, hogy nem a bátyjával beszél. Akkor nem rohant volna így ki. – Rita nyitotta a száját, majd rögtön be is csukta. A konyhában lévő csöndet csak a víz zubogása, majd az edények csörömpölése törte meg. Mindenki mélyen a gondolataiba merülve nézett maga elé. Ám csak egyikőjük gondolatait töltötte be Annie szokatlan viselkedése. Valét.

* * *

A férfi hatalmasat ásítva sétált keresztül a konyhán. A nyakát vakarva töltött magának egy bögre kávét, majd a nappaliba indult. Papucsa csattogását csakhamar elnyelte a szőnyeg, majd lehuppant a számítógépe elé. Miközben a gép életre kelt, elkortyolgatta a kávéját, de igazán csak akkor ébredt fel, amikor a gépén lévő levelezőprogram jelzett, hogy e-mailje érkezett. Szíve hevesen dobogni kezdett, mikor meglátta a feladót. Annie O'Connor. Remegő kézzel nyitotta meg a levelet, hiszen a lány először válaszolt vissza neki.

Nem tudom, ki maga, nem tudom, mit akar igazából tőlem, de elegem van. Elég volt! Belefáradtam abba, hogy állandóan azon gondolkodom, mi igaz ezekből a levelekből. Ez az egész felborította az életemet! Zaklatnak, fenyegetnek, én pedig félek. Véget akarok vetni ennek az egésznek! Azt mondta, találkozni akar, szemtől szembe, hogy bebizonyíthassa igaza van... Hát találkozzunk! Legyen ennek tényleg vége...

Annie O'Connor

U.i.: Ha már annyi mindent tud rólam, bizonyára nem fog gondot okozni, hogy felhívjon holnap reggel.

A bögre nagyot koppant az asztalon. Tekintete újra és újra végigfutott a sorokon, majd a hajába túrt. Végre! Végre beszélhetek vele, végre megmutathatom neki a bizonyítékaimat. Végre megvédhetem... Megvédhetem attól az őrülttől. Hol a mobilom? Olyan gyorsan pattant fel, hogy a szék hátradőlt, majd pár másodperc hintázás után a földön kötött ki, de a férfi addigra már a hálószobában kutatott a telefonja után. Miután nagy nehézségek árán megtalálta az egyik ruhakupac alatt, máris a lány számát tárcsázta. Annie a sokadszori csengés után végre felvette.

− Maga az? Az e-mailes fickó?

− Igen ! Végre. Úgy örülök, hogy felvette velem a kapcsolatot! Kérem, higgyen nekem, nagy veszélyben van ! – felelte a telefonba. – Mikor tudnánk találkozni? – Nem akart kockáztatni, minél előbb be akarta fejezni a beszélgetést, mert megfordult a fejében, hogy a lány a rendőrséghez fordult és lehallgatják. Tudta, hogy amint letette, a kártyát darabokra töri, és a szemétbe hajítja.

− Pár nap múlva indulok a lovakkal külföldre a versenyek miatt − felelte Annie. – Körülbelül másfél hónapig távol leszek.

− Ezek szerint szilveszterre ér legkésőbb haza? Az túl sok idő! Most kell találkoznunk!

− Igen, körülbelül akkor érek. Ezeket a versenyeket nem mondhatom le! – csattant fel Annie. – Nagyon fontosak, sokat készültünk rájuk. Ott kell lennem! Január végéig biztos itt leszek a birtokon.

– És mielőtt elutazik?

– Ezernyi dolgom van...

– Ennyire nem érdekli az igazság? – kiáltotta a férfi. – Nem fogja fel, milyen veszélyben van?

– Tudok magamra vigyázni... – mondta Annie bizonytalanul, majd mély levegőt vett. – Érdekel az igazság. Nagyon is, de bizonyítanom kell... Most muszáj elutaznom. Túl sok minden múlik azon, hogyan teljesítek.

− Rendben... – mondta a férfi elgondolkodva. – Akkor egyezzünk meg abban, hogy január első hetében telefonálni fogok és megbeszélünk egy időpontot.

Annie sokáig hallgatott a vonal másik végén, a férfi már kezdett attól tartani, hogy szó nélkül leteszi, végül mégis megszólalt, de olyan halkan, hogy hegyeznie kellett a fülét, hogy egyáltalán megértse.

− Ugye tudja, hogy nem lesz egyszerű meggyőznie? Nem hiszek magának, csak... egyszerűen ez már túl sok... tudni akarom, miből gondolja, hogy a szüleim nem a szüleim.

− Senki sem mondta, hogy könnyű lesz. Én csak meg akarom védeni... jobb is, hogy egy időre elhagyja a birtokot.

− Nem értem... miért jobb?

− Mert ott legalább nem akad magára – mondta halkan.

− Kicsoda? – kiáltott fel Annie.

− Az, aki meg akarja ölni. – Ezzel bontotta a vonalat. Első fázis kész. Már csak várni kell.

* * *

Annie már tegnap éjjel rájött, hogy hatalmas nagy hülyeséget csinált, de már nem tudta meg nem történtté tenni. Úgy döntött, nem fog félni és erős lesz. Kideríti, mi ez az egész, és nem hagyja szétszakítani a családját. Most azonban csak bámult a telefonra, és hatalmasat nyelt. Még mindig a fülében visszahangzott az az egy mondat. „Az, aki meg akar ölni". Úristen! Mibe keveredtem?