Esik. Mindig esik. Helena tekintete a távolba révedt. Messze járt az apró szobától, messze a hangzavartól, ami a folyosóról szűrődött be; lelke túl járt a réteken, túl a közeli dombokon. Egy helyet keresett, ahol megpihenhetett, ahol szabad lehetett. Lassan felemelte a kezét és tenyerét az üvegre szorította. Visszavágyott. Vissza a birtokra. Vissza az életbe. Itt szívét börtönbe zárták a falak, az emberek pedig őrizték, hogy soha ki ne szökhessen. Minden reggel hozták a gyógyszereket, amivel itt akarták tartani. Azt mondták, ez majd segít rajta, jót tesz neki, de nem segített, ugyanis ő nem volt beteg. A hosszú évek alatt megtanulta, hogyan csapja be az ápolókat – ugyan bevette a pirulákat, és úgy tett, mintha lenyelte volna őket, de amint fogvatartói kiléptek az ajtón, mindegyiket lehúzta a vécén. Nem kell, nincs szükség rá − mondogatta magának. Sokáig nem értette, miért zárták be ide, hiszen ő nem tett semmi rosszat. Csak segített az anyukájának és a testvérének. Hosszú időnek kellett eltelnie, mire felfogta, hogy az, amit tett, mások szemében rossz. Az ajtó halkan nyikorogva kinyílt. Raul, a fiatal ápoló lépett be egy tálcával a kezében.

− Megérkezett az ebédje, Miss Ashwin. – A tálca halkan koppant, amikor a férfi letette a mellette lévő asztalra. Bár Raul a rendesebb ápolók közé tartozott, Helena nem nézett a férfira, mert nem szeretett senkivel sem beszélgetni. Igyekezett elbújni a saját kis világába, nem engedett közel magához senkit, mert attól félt, ha csak egy kis rést is enged, tényleg megőrül a bezártságtól. Ha ledől a fal, hirtelen valósággá válik körülötte minden, ő pedig rettegett tőle. – Tudom, hogy szeret kint üldögélni, de ilyen esőben nem vihetem ki – ütötte meg a fülét Raul rekedt, érces hangja. Helena sokszor gondolkodott azon, mi történhetett a hangjával, miért van az a sebhely a torkán, miért dolgozik itt, mégsem kérdezett soha semmit. Nem akart a hideg valósággal szembesülni, pedig a szíve mélyén nagyon jól tudta, hol van.

– Miért sír mindig az ég, Raul? – kérdezte halkan. Hallotta, ahogy a férfi megtorpant kifelé menet, papucsa hangosan megnyikordult, mikor visszafordult. Tudta, hogy meglepte, hiszen nem szokott szólni hozzá, ez a kérdés mégis kikívánkozott belőle.

− Talán, mert úgy érzi, ennyivel tartozik az embereknek. Ha más nem is, hát ő sír értünk – mondta halkan a férfi.

− Értem is?

− Főleg önért, Helena. Főleg önért – suttogta Raul, majd becsukta maga mögött az ajtót. Helena nem mozdult. Tekintete újra messze járt, keresve a házat, a birtokot, a lovakat, az emlékeket. Őket. Mindenre emlékezett, még ha soha senkinek sem beszélt róla. Fájdalmasan élesen látott minden pillanatot, amelyet együtt töltött a szüleivel és a testvéreivel. Pontosan emlékezett arra az éjszakára. A paplan ráncaira, a villámokra, a dörgésre és a vérre. A vérre, ami az ő kezéhez tapadt. Remegve emelte szeme elé a kezét. Még mindig olyannak látta. Vörösnek. A testvére vérétől.

Beth... az én Beth-em... Miért téged? Nem téged akartalak... Miért voltál ott? Annyira hasonlítottál rá. Annyira... túlságosan. Mind a ketten szőkék voltatok, te apura ütöttél, én meg anyura, azért nem hasonlítottunk egymásra, pedig ikrek voltunk. Annyira szerettelek, annyira egymásra voltunk hangolva, mindig tudtuk, mire gondol a másik, mindent egyszerre csináltunk... Amíg anyu hozzá nem ment a grófhoz... Te kedves voltál vele, te képes voltál apának hívni őt és elfogadtad azt a kislányt is. Anna Ashwin. Pedig én gyűlöltem, mert a grófnak mindig ő volt a legelső, még anyánál is előbbre való. Minket nem is szeretett, anyu megmondta nekem. Pedig ő azt hitte, majd elfogad minket és a saját lányaiként fog szeretni, hiszen megígérte neki... mégis Anna volt a szeme fénye. De téged nem érdekelt, te szeretted Annát, együtt jártatok ki a pónihoz a gróffal. Szeretted a grófot is, mindig azt mondtad, milyen kedves veled, hogy szeret minket. Becsapott téged, de neked hiába mondtam. Te elhitted. Szeretted az a kislányt, húgodnak tekintetted. Kezdted jobban szeretni őt, mint engem... legalábbis akkor úgy éreztem. Féltékeny voltam rá, pedig miután Justin megszületett, nem is ő volt a középpontban. Telt az idő, én pedig egyre jobban utáltam. Mindenki őt szerette, főleg a gróf, akiről azt hittem, végre igazi apukánk lesz, de neki Anna volt a minden. Ő volt a kis angyalkája. Neked is fontos volt... túl fontos... úgy éreztem, el akar venni tőlem, anyu pedig... anyu is ezt mondta... Ezért mentem akkor éjjel a szobádba. Láttam, hogy összebújtatok, pedig eddig mindig hozzám jöttél, ha vihar volt. Most mégis őt választottad. Nem is érdekelt, velem mi van, én pedig féltem és... dühös voltam. Elvett tőlem. Én csak rátok akartam ijeszteni... nem akartalak bántani titeket... tényleg csak... Csak azt akartam, hogy féljetek, hogy rettegjetek... szerettem volna hallani, ahogy Anna sírva fakad ijedtében. Csak ezért surrantam le a konyhába és vittem fel a kést. Csak ezért mentem vissza a szobába. Nem téged akartalak... Sőt... őt sem akartam bántani, de amikor azt suttogtad a sötétben, hogy mennyire szereted őt... féltékeny lettem... fájt... Dühből, gondolkodás nélkül szúrtam... és téged találtalak el, Beth... az én Beth-em... Hallottam Anna sikolyát, hallottam, ahogy szólongat. Aztán felkapcsolódott a villany és te ott feküdtél... kés a hasadban, vér csordogált a szád szélén és azt kérdezted, miért? Miért tettem? És én ugyanezt kérdeztem magamtól, miközben remegő kézzel nyúltam feléd. Anna sírva rázogatott, a nevedet kiabálta... Kihúztam a kést... nem tudom miért. Még több vér... összekente az ágyat, Annát, a kezemet... Justin lépett mellém, majd a gróf, végül anya... Anya sikolya, ami minden éjjel üldöz... fájdalmas, amelyben minden kínja benne volt. Először azt hitte, Anna volt, vele kiabált, de aztán meglátta a kezemben a kést... megtört... akkor tört meg... én törtem össze... én öltem meg a lelkét... a testvéremmel együtt. Ezek után jött a rendőrség, majd a gyámhivatal és az orvosok. Nem értették, senki sem értette. Anna azután az este után eltűnt, egyik éjjel köddé vált. Azóta sem láttam. Anyu sokat veszekedett a gróffal... azt vágta oda neki, hogy nem szeret minket, már vele sem foglalkozik, a gróf pedig csak hallgatott és bezárkózott a dolgozószobájába. Többet nem beszéltünk Annáról. Mintha nem is létezett volna. Sok idő telt el, mire anyával újra tudtunk beszélni, de ő megértette. Ő tényleg megértette és emlékszem, hogy sírt, amikor ide bezártak... Utána csak egyszer jött el... ekkor ígértette meg velem, hogy ha újra látom Annát, befejezem, amit akartam. És igen, még mindig meg akarom tenni, mert ő tette tönkre az életem... Miatta öltem meg a testvérem és miatta lett öngyilkos az anyám, miatta kerültem ide. Azt hitték, Justint is bántani fogom... már hogyan bánthatnám az öcsémet? Ő az egyetlen, aki még szeret, aki mindig bejön hozzám, nem úgy, mint a gróf... Hiába viselem a nevét, hiába hangoztatta annak idején, hogy apám helyett apám lesz, most nincs sehol. Már jól vagyok... kivihetne innen, mégsem teszi. Ha rajta múlik, itt fogok megöregedni. De Justin... Justin más, ő szeret, ő mindig bejön hozzám, ő megért... Mert ő is meg akarja tenni, még ha nem is vallja be. Tudni akarja, milyen érzés bosszút állni azon, aki tönkretette a családunkat. Hogy milyen érzés a kezeid között tudni azt, akit gyűlölsz. De meg fogja tudni... ha rajtam múlik, együtt fogjuk betartani azt az ígéretet.

Undorodva rápillantott a tálcára, de végül mégis fogta a kanalat, és enni kezdte a levest. Gyűlölte az itteni ételt, mert senki sem foglalkozott azzal, hogy jó is legyen. Az ittenieknek nem számított. Igyekezett kizárni a rossz ízt a szájából, mert félt, hányni fog, pedig szüksége van az ételre és az energiára, ha ki akar jutni innen. Megígérte... ki fog vinni innen, hogy megtehessem, amit kell. Megígérte... megígérte nekem, hogy kivisz innen és megölhetem Annát. Hogy addigra megtalálja, és ezüst tálcán kínálja fel nekem. És ő betartja az ígéretét... mindig betartja... Nekem pedig össze kell szednem magam, mire ideér... Elég erősnek kell lennem ahhoz, hogy megtegyem... És leszek is! Kinyílt az ajtó, Raul tért vissza a tálcáért. Amikor látta, hogy a lány épp az utolsó falatokat eszi a tányérról, döbbenten megtorpant.

− Helena... ön... evett – nyögte ki döbbenten a férfi. A lány ránézett zöld szemével.

− Meg fogok gyógyulni, Raul. És ki fogok jutni innen. Ki – tekintete megint az ablakon túli dombokra vándorolt. – Ki a világba. – A férfi sokáig állt csendben a szoba közepén és csak nézett rá.

− Persze, Helena. Egyszer biztos hazajut – mondta csendesen, majd elvette a tálcát előle. Helena elszorult torokkal nézett rá, mert ő volt az egyetlen, akitől támogatást várt.

− Nem hiszel benne? Úgy gondolod, sosem jutok ki innen? – kérdezte csendesen.

− Helena... megölt valakit, pusztán azért, mert gyűlölte... hidegvérrel megtette és nem érez semmiféle megbánást. Gondolja, hogy valaha is kijut innen? – mondta hidegen Raul. – Örüljön, hogy itt van és nem a börtönben. – Ezzel elfordult és kiment, otthagyva a döbbent Helenát, aki úgy érezte, valami összetört benne. Nem gondolta volna, hogy Raul véleménye ennyire számít neki, de ahogy kiejtette a száján, hogy gyilkosnak tartja, valami megfagyott benne. Hát ez vagyok mások szemében. Gyilkos. Akinek vér szennyezi a kezét, és sosem tudja lemosni. Nem baj, amíg Justin szeret, amíg ő mellettem van, addig van miért küzdenem. Be fogjuk tartani az ígéretet... Megígérte, hogy segít. Megteszem. Anna meg fog halni.

* * *

Rita letette a két vödröt a kezéből, amik hangosan koppantak a földön. Összehúzott szemöldökkel nézett a karámnak támaszkodó ifjú Ashwin grófra. Nem tetszett neki, hogy ennyit jár ide az utóbbi időben. Tudta jól, hogy Justin Annie miatt jön, és féltette a lányt. Megpördült és Annie keresésére indult. A lány, aki az utóbbi hetekben a legjobb barátnőjévé vált, azzá a valakivé, akit mindig is keresett, épp lovat nyergelt. Annie mosolyogva fordult felé, mikor meglátta.

− Itt van Justin úrfi és epekedve vár rád – morogta Rita. Annie a szemét forgatva felsóhajtott. – Lehetek őszinte? Gyanús, hogy ennyit jár lovagolni. Szerintem miattad jön.

− Tudom – sóhajtotta Annie.

− És nem teszel semmit?

− Mit csináljak vele? Lovagolni jön, nem zavarhatom el – vont vállat Annie.

− Aggódom érted – bökte ki Rita. – Tudom, milyen Justin, tudom, hogy tud aranyos és édes lenni, képes úgy hálózni az embert, hogy azt hiszi, neki ez jó. Aztán megmutatja, milyen is igazából.

− Édes vagy, Rita, hogy aggódsz – mosolygott rá Annie. – De nem kell. Nem fog tudni behálózni, mert nekem más tetszik.

Rita elvigyorodott és megbökdöste a lányt.

− Tudom én, a szakácsod.

− Még nem a szakácsom – csapott nevetve a kezére Annie.

− De majd lesz. Figyelj, még lovagolni is újra tanul miattad, és én nagyon drukkolok nektek.

− Aranyos vagy – simogatta meg a kezét Annie. – Na, gyere. Vigyük ezt a lovat az úrfikának. – Megragadta a kantárt, majd végigsétáltak a folyosón. Zeusz nyugtalanul követte őket, a fülét forgatta, mintha csak tudná, hogy valaki olyan akar rajta ülni, akit nem szeret. Rita megállt a karámnál, de ökölbe szorított kézzel nézte a fiút. Már nem haragudott rá, lezárta magában az ügyet, de nem akarta, hogy Annie-vel is tegyen valamit.

Annie erősen tartotta Zeusz kantárját, amíg a fiúhoz sétált. Ahogy Justin ránézett csillogó szemével, végigfutott rajta a hideg. Ő mindent megtett, hogy megkedvelje a fiút, próbálta megismerni, találni benne valamit, ami szimpatikus, amit kedvelhet, de nem sikerült. De mivel muszáj volt úgy tennie, mintha nem utálná, mindent mosolyogva tett. Most is mosolyt erőltetett magára.

− Szia, Justin! Felnyergeltem Zeuszt, de én a helyedben nem mennék messzire vele, nagyon ideges.

− Akkor eljöhetnél velem – villantott rá egy mosolyt a fiú. Keze egy pillanatra a lányéhoz ért. Annie olyan gyorsan rántotta el, ahogy csak tudta.

− Bocsi, de nagyon sok a dolgom, nincs időm lovagolni.

− Ugyan, apám biztos nem bánná, ha lazítanál egy kicsit és eljönnél velem – vigyorgott rá Justin.

Annie csak rápillantott, majd ügyesen kitért a felé nyújtott kéz elől és lehajolt, hogy ellenőrizze a szíjakat. Ahogy átpillantott a ló háta felett, meglátta Valt és Jacket. Val épp Apollón, az egyik nyugodt almásderes belga melegvérűn ügetett. Keze egy pillanatra megállt, tekintete elidőzött a fiú csípőjének mozgásán, majd megrázta a fejét és igyekezett a dolgára koncentrálni. Zeusz idegesen kapart a lábával, füleit hátracsapta, az izmai megfeszültek. Annie finoman végigsimított az oldalán.

− Nyugalom, Zeusz! Nincsen semmi baj – mondta neki halkan.

− Tényleg jobb lenne, ha velem jönnél – szólalt meg Justin. – Ha ennyire ideges, könnyen ledobhat.

− Én a helyedben nem indulnék el – vágott vissza Annie. – Minden ló nagyon feszült. Vagy ha mindenképpen lovagolni akarsz, akkor a karámban tedd.

− Bizonyára nem lenne semmi gond, ha eljönnél velünk. Zeusz nagyon szeret téged, a közeledben nyugodtabb – Justin még mindig furcsán vigyorgott, majd közelebb lépett Annie-hez. Testük majdnem összeért, a fiú meleg lehelete csiklandozta a nyakát. – És én is szeretek veled lenni. – Annie teste megfeszült, majd szembefordult a fiúval. Bármennyire szeretett volna hátra lépni, Zeusztól nem tudott. Justin vigyorogva, vágytól csillogó szemmel nézett rá, leheletük összekeveredett.

− Te tényleg nem tudod, mi az a nem? – kiáltott rá Annie. Most minden dühe, ami az elmúlt hetek alatt összegyűlt benne, miközben finoman elutasította a fiú közeledéseit, előtört. – Nem megyek veled sehova, Justin!

− Szeretem, ha egy nő nem adja könnyen magát – suttogta Justin. − Te igazi kihívás vagy. – A fiú még közelebb húzódott. Annie látta a válla fölött, ahogy Val megállítja a lovat és Jack-kal együtt őket figyelik. – De jobb, ha tudod, nekem egy nő sem tud ellenállni. – A lány rákapta a tekintetét és a hátán végigfutott a hideg a vágytól, amit a fiú sugárzott felé.

− Egy beképzelt hólyag vagy, Justin – mondta Annie és egy pillanatra nem is érdekelte, hogy kinek a fiával beszél. Utálta, ha csupán egy tárgynak tekintették, amit meg lehet szerezni, aztán eldobni. – Azt hiszed, hogy minden a tiéd, csupán azért, mert van pénzed, amiért meg sem dolgoztál? Azt hiszed, Rita nem mesélt rólad? Azt hiszed, nem ismertelek már meg eléggé? Ha te lennél az utolsó pasi a földön, akkor se kellenél.

− Oh, milyen kis határozott vagy. Sosem lehet tudni, mitől változik meg az ember véleménye – suttogta a fiú. Annie megfeszült testtel figyelte, ahogy lassan felé hajol. Még mielőtt az ajka hozzáérhetett volna, Annie tenyere hatalmasat csattant Justin arcán. Szinte hallotta, ahogy a többiek felhördülnek, Justin arcára pedig döbbenet ült ki.

− Arra használd a szád, amire kell, másrészt ne fogdoss! – mondta mérgesen Annie, miközben leszedte magáról a fiú kezét. – Harmadrészt, bármennyire is tepersz, soha a büdös életben nem fogsz megszerezni magadnak. Megbánod, ha még egyszer hozzám érsz.

− Úgy látszik, elfelejtetted, kivel beszélsz – sziszegte Justin, miközben a lány tenyerének lenyomata vörösen világított az arcán. – Elfelejtetted, ki az apám...

− Az apád a munkaadóm, semmi köze nincs a magánéletemhez. A szerelmi életemhez pedig pláne nincs, még akkor sem, ha rólad van szó – vágott vissza Annie. – Nem akarok a játékszered lenni. Nem hiszem, hogy apád ezért kirúgna engem. Annál jobban szereti a lovait.

Látta, ahogy a fiú szeme elsötétült a dühtől, teste megfeszült, arca vöröses árnyalatot vett fel. Tudta, hogy most nagyon fájdalmas pontot talált el. Justin fenyegetően közelebb lépett hozzá, de most nem vágyat, hanem dühöt közvetített. Annie mégsem hátrált meg. Egyrészt nem szokott, másrészt tudta, hogy ha csak egy ujjal is hozzáér, Val és Jack ott terem mellette.

− Ezt még nagyon megkeserülöd, Annie! – sziszegte az arcába Justin. – Engem nem lehet csak úgy felpofozni és elutasítani. Megbánod még ezt...

− Akkor mégsem mész lovagolni? – kérdezte mosolyogva Annie. Amikor a fiú dühösen elmasírozott a ház felé, hosszan kifújta a levegőt és a ló oldalának dőlt. A következő pillanatban Rita ragadta meg a karját.

− Te felpofoztad Justin Ashwint – suttogta halkan. Annie rápillantott és a tekintetében semmi mást nem látott, csak örömet és elégedettséget. – Felfogod te ezt, Annie? Felpofoztad...

− Szerinted sikerült teljesen elvágnom magam a főnöknél? – kérdezte halkan Annie.

− Ő támadott le téged, te csak megvédted magad – mondta Rita még mindig a lány karját szorongatva. – Annie... te végre megtetted, amit én sose mertem...

− Miattad is tettem – suttogta neki Annie. – Azt hiszi, csak trófeák vagyunk... Tudom, mennyire összetört...

− Minden rendben, lányok? – sétált oda Val, Jackkel az oldalán. Annie rájuk mosolygott, tekintete azonban tovább időzött Valon, amíg a fiú halványan vissza nem mosolygott.

− Meg tudom védeni magam egy ilyen felfújt hólyagtól – mondta Annie. – De úgyis tudom, hogy idejöttetek volna, ha kezet emel rám.

− Hát én azért meggondoltam volna – felelte Jack.

− Ugyan, valld be, hogy szó nélkül rohantál volna, mint egy páncélos lovag – bökte oldalba Rita vigyorogva a fiút. Jack szélesen elmosolyodott.

− Nem vagyok én páncélos lovag, amúgy Annie megmentését inkább Valra hagyom – kacsintott a fiú felé, aki csak lesújtó pillantást vetett rá.

Annie mosolyogva figyelte a fiút, akin látszott a féltékenység, mikor Justin olyan közel volt hozzá. Mert ha még nem is jártak együtt, jól esett, hogy törődik vele, és a féltékeny villanás a szemében azt jelentette, még mindig kitartott amellett, hogy tetszik neki. Jack és Rita megint hevesen vitatkoztak valamin, ők azonban csak néztek egymásra, amíg Val meg nem szólalt.

− Ha már úgyis felnyergelted Zeuszt, mit szólnál, ha elmennénk lovagolni? – A hirtelen beállt csöndben Annie hallotta a saját heves szívdobogását. A torka egy pillanatra elszorult örömében, majd Ritára pillantott, aki bólogatott, hogy menjen csak.

− Menjünk! – bólintott. Val szeme felcsillant és széles mosoly terült el az arcán. Mire Val kivezette Apollót a karámból, ő már fent ült az immár nyugodt Zeuszon. Még mindig meglepődött azon a furcsa érzésen, ami minden egyes alkalommal hatalmába kerítette, amikor a fiúval volt. Kellemes melegség járta át a szívét, nyugodtnak és biztonságban érezte magát. A furcsa érzés a gyomrában pedig minden alkalommal hevesebb és kellemesebb lett. Amikor Val felpattant Apolló hátára, zavartan rámosolygott a fiúra, aki szélesen visszavigyorgott. Olyan természetesnek tűnt vele lennie, olyan hétköznapinak, mintha egészen eddig minden napjukat együtt töltötték volna.

− Verseny a kanyarig? – kérdezte Val, mire Annie felvonta a szemöldökét.

− Biztos, hogy ki akarsz hívni valakit, aki előbb ült lovon, minthogy megtanult volna járni?

− Vállalom a kockázatot – vigyorgott Val. – Jó tanárom volt.

− Na, majd meglátjuk – közölte Annie és szorosabbra fogta a kantárt. Már előre élvezte a versenyt és a fiúval eltöltendő órákat. – Háromra indulunk. Egy... Kettő... Hár... – Ám mielőtt befejezhette volna, Apolló vágtába ugrott és előre rohant. – Hé! Ez nem ér! – kiáltott Annie, majd ő is utána vágtázott.

− Ennyi előny azért jár nekem – kiáltott vissza Val. – Ha olyan jó lovas vagy, kapj el!

− Szemét vagy – nevetett Annie, de gyorsabb vágtára ösztönözte Zeuszt.

* * *

Justin dühöngve rohant végig a folyosón. Ezt nem hiszem el! Nem hiszem el, hogy ennyire ostoba... Azt sem tudja, kivel beszél... De majd megtudja... Majd megérti, hogy velem nem lehet szórakozni, hogy velem nem lehet így beszélni. Megütött. Meg mert ütni... Engem! De ne aggódj, Annie O'Connor, majd megtudod. Ráfázol te még erre. Nem tudod te még, hogy kicsoda Justin Ashwin. Nekem nem lehet nemet mondani. Nekem senki sem mondhat nemet. Annyira nem figyelt merre ment, hogy teljes erőből összeütközött az apjával. Stefan Ahwin kezéből a földre szóródtak a mappából kihulló papírok.

− Oh, a fenébe! – mordult az apja. – Justin, hova sietsz ennyire?

− Sehova – kiáltotta Justin és már ment volna tovább, de Stefan elkapta a karját.

− Mi történt, fiam?

− Semmi – mordult a fiú és kirántott a kezét az apja ujjai közül.

− Látom, hogy valami gond van – mondta neki Stefan. – Mi történt?

− Képzeld, nagyfiú vagyok, meg tudom oldani egyedül is – kiáltott rá Justin. – Amúgy meg ne most akard bepótolni az elvesztegetett éveket, amikor nem törődtél velem. Már nem kellesz nekem. Próbálkozz Lisánál, mert ő tényleg megérdemli, hogy foglalkozz vele. Ne kelljen neki is apa nélkül felnőnie, ahogy nekem.

− Justin, én... – kezdett bele Stefan, de Justin félbeszakította.

− Nem kell sajnálni. Nem kell bocsánatot kérni, mert semmin sem változtat. Inkább légy férfi és neveld fel úgy a húgomat, ahogy kell, ha már egyszer minket nem voltál képes – vágott vissza Justin dühösen. – Légy, elég bátor apának lenni !

− Mit tudsz te erről, fiam? – suttogta Stefan. – Neked nincs gyereked...

− De ha lenne, akkor se így viselkednék vele. Az egész családunk miattad hullott szét, mert nem voltál képes úgy szeretni minket, ahogy kellett. Neked csakis a kis Annád létezett – kiabált Justin, aki egyre jobban belemelegedett és dühében mindent kimondott, amit eddig eltitkolt. – Sem Helenával, sem velem nem törődtél, anyát is elhanyagoltad. A te hibád, hogy Helena megölte Beth-t, hogy ott van, ahol most, hogy anyu magára gyújtotta az istállót, hogy én gyűlöllek. Minden a te hibád, mert Annán kívül nem létezett senki. Belemerültél a saját gyászodba és mindenkit elűztél magad mellől. Ideje lenne végre kimásznod a mocsaradból és azzal foglalkoznod, amivel kell. – Az apja már nyitotta a száját, de nem hagyta szóhoz jutni. – Lisa megérdemli, hogy megkapja azt, amit nekünk kellett volna megadnod. Törődj bele, hogy a te Annácskád nem fog visszajönni és foglalkozz azokkal, akik itt vannak és élnek. – Ezzel, meg sem várva apja válaszát, megfordult és a szobája felé robogott.

Hirtelen úgy érezte, megszabadult valamitől, ami egészen eddig nem hagyta lélegezni. Még sosem mondta ezt így az apja szemébe. Sosem mondta, mennyire nem érzi az apjának, mennyire fájt, hogy nem törődött vele és a nővéreivel. Ám hiába szabadult meg ettől, nem nyugodott meg. A düh, amit Annie gerjesztett, nem aludt el, sőt percről percre erősebben lobogott. A lány úgy hatott rá, mint egy leszokóban lévő alkoholistára egy pohár szesz. Valami égette belülről, valami, ami tettekre sarkallta, olyanokra, amiket másképp sosem tett volna meg. Persze volt már, hogy eljárt a keze, de sosem akart szándékosan megfojtani valakit, kivéve Annie-t. Olyan gyilkos düh kerítette hatalmába, amit eddig sosem érzett. Miután hangosan becsapta maga mögött az ajtaját, remegve mászkált fel–alá a szobában. Le kell higgadnom. Muszáj lenyugodnom. Annie nem akaszthat ki ennyire. Miért is idegesít? Ő nem olyan játékszer lenne, mint a többiek... ő nem... Ő nem hasonlít egyik lányra sem, akivel eddig dolgom volt. De miért? Miért hat rám így? Miért nem vagyok képes elengedni őt? Ő csak egy lovász, semmi más. Minden ujjamra kapok egy lányt, miért kell nekem mégis ő? Nem erre kellene koncentrálnom... van ennél sokkal fontosabb dolgom is. Odasétált az éjjeliszekrényéhez és a fiókból elővett egy fényképet. Az egyetlent, amin Anna, Helena, Beth és ő együtt szerepelt. Ujjaival végigsimított az arcokon, de megtorpant, mikor Anna mosolygós arcához ért. Tudta, Beth mennyire szerette a kislányt és hogy mennyire boldogok voltak együtt. Bár ne így történt volna...