Rita, Jack és Brigit, aki időközben csatlakozott hozzájuk, megrendülten álltak egymás mellett. Annie le akarta hunyni a szemét, hogy ne lássák sírni, de képtelen volt rá. Forró könnyei végigfolytak az arcán, hogy egy perc állán való egyensúlyozás után, Marie kötőfékjére hulljanak.

− El... elmentek? Örökre? – nyögte ki Rita rekedten.

− Ők már együtt fognak az örök mezőkre lovagolni, ahogy életükben is tették – mondta Annie nagyot nyelve, majd megfordult és besétált a szerszámos szobába. Remegő kézzel szorította magához a kopott kötőféket, majd megállt a kis táblácska előtt, amely alatt Marie szerszámai sorakoztak. A nyeregalátét, a nyereg, a kengyel és ott volt a szög, amin eddig a kötőfék pihent. Sokáig állt ott, elszorult torokkal és nem mozdult. Nem nyúlt, hogy letörölje a könnyeit, engedte, hogy végigfolyjanak az arcán és a szerszámokra essenek.

Mind a három fiatal tanácstalanul fel s alá járkált a folyosón. Egyikük sem találta a helyét, Brigit karba font kézzel bámult maga elé, Jack a boxokat rugdosta, egyedül Rita szipogott a földön ülve, térdeit az arca elé húzva. Aztán Val érkezett majdnem egy időben Mr. Holmesszal és Mr. Ashwinnal. A fiú nem kérdezett semmit, csak Jackre nézett, aki a szerszámos szoba felé intett a fejével. Brigit apróra zsugorodott szívvel nézte, ahogy a fiú besietett Annie után, úgy, hogy egy pillantást sem vetett rá.

Annie észre sem vette, hogy valaki belépett utána a szobába. Az agyát és a fülét ezernyi emlékkép és a hozzá tartozó hang töltötte be, de ezek a képek keveredtek. Hol a nagyszülei, hol a szülei, hol pedig Mr. Levigne-el közös emlékek villantak fel előtte. Sokszor azt se tudta, merre jár, hogy hány éves volt akkor, vagy mit is kellene éreznie. Érzések kavarogtak a lelkében, mint egy sötét örvény, ami egyre mélyebbre rántja, megfullasztja, és nem engedi.

− Annie! – szólalt meg halkan Val és finoman a lány vállára simította a kezét.

Annie megremegett, egészen eddig nem is érezte, mennyire szüksége lenne valakire, aki átöleli. Ő maga sem vette észre, hogy megfordul és sírva Val karjai közé veti magát. Arcát mélyen a fiú vállába fúrta, szabadjára engedte a könnyeit és a fájdalmát. Érezte, hogy a fiú egyik karja átölelte a derekát, a másikkal a hátát simogatta.

– Csss. Nem lesz semmi baj. A szüleidre gondolsz, igaz? – Val még mondott valamit, de megnyugtató hangja beleveszett a tűz ropogásába.

Annie újra ott volt azon az éjszakán, akkor, amikor a házuk leégett.

Még mindig a fülében hallotta az égő fa és széna ropogását, hallotta a robajt, amikor összeomlott az istálló, majd a ház teteje; látta vörösen táncolni a lángokat, pedig a tűz már régen kialudt. Nem hagyott hátra mást, csak port, hamut, elszenesedett tárgyakat, fájdalmat, könnyeket és összetört szíveket. Annie sokáig álldogált, miután eloltották a tüzet, hiába kérte a nagybátyja, menjen el hozzájuk, ő nem mozdult. Koszosan, kormosan állt és nézte mi maradt a gyerekkorából. Csupán emlékek. Ennyi maradt neki. A tűz elvette tőle a két legfontosabb embert, akiket szeretett, és akik mindennél többet jelentettek neki. Ő maga sem vette észre, mikor indult el, de mire feleszmélt, mezítláb sétált a hamuban. Ennyit hagyott a tűz az életéből és a szívéből. Ezernyi emlékkép villogott a szeme előtt, miközben látta, mivé is lesznek a tárgyak. A fotel, amiben az anyukájával együtt üldögélt az esti mesét hallgatva, egy kupac fekete por, semmi más. A zongorából, ami még a dédapjáé volt, és amin az apukája szokott játszani, ha jó kedve volt, csak egy elszenesedett láb maradt meg. A konyhából, ami a vidám vagy komor reggelik, ebédek, vacsorák emlékét hordozta, csupán a hamuval keveredett porcelándarabok és az eldeformált edények maradtak meg. A lépcsőből, amelynek faragását a nagyapja csinálta, az angyalok, amik díszítették eltűntek, a tűz felemésztette az utolsó forgácsig. Nick és az ő szobája teljesen eltűnt. Annie ruhái, a könyvei, minden ajándék, emlék, fénykép a tűz eledele lett. Neki semmit sem hagyott. A néhány megmaradt falból sütött a hőség. Annie hátán végigcsorgott az izzadság, homlokáról leszaladt az arcán, hogy aztán a könnyeivel keveredve belehulljon egy élet porába. Mindent elvesztett, ami valaha fontos volt neki. A kín pedig, ami szívét markolta szinte elviselhetetlen volt.

− Csak őket hagytad volna meg nekem! Csak őket! – suttogta a sírástól rekedten az éjszakába. – Nem kell a ház, az istálló, a lovak, a ruhák... nem kell semmi más, csak ők. Kérem őket vissza! – Remegő testtel térdelt le, még az sem érdekelte, hogy pizsamanadrágja koszos lesz, olyan mindegy volt már. Sikítani akart, kiadni magából mindazt a veszteséget, ami sújtotta, a magányt és a fájdalmat, amit érzett. Szabadulni akart. Nyugodni. Nem akarta, hogy fájjon, hogy érezze, miként hasítja ezerfelé a belsejét a darabokra tört szíve. – Anya! Apa! – Suttogta apróra zsugorodott tüdővel, majd kitört belőle a zokogás. Remegve siratott mindent. Önmagát is. – Miért? – kiáltotta az éjszakába. Válaszokat akart, de az éj hallgatott. Megőrizte titkait. Annie dühvel kevert fájdalommal öklözött a porba, nem érdekelte, mennyire fáj, mikor az ökle a földhöz csattan. Köhögve legyezgette maga elől a felkeveredett hamut. Ahogy leülepedett a por, Annie egy megszenesedett fényképdarabot pillantott meg maga előtt. Remegő kézzel vette fel. Ugyan a fénykép szélei megpörkölődtek, de csodával határos módon a kép, amin ő volt a szüleivel és Nickkel, épségben maradt. Tudta jól, hol volt ez a kép. A szülei hálószobájában. Meg sem hallotta, amikor Nick mögé lépett, csak akkor vette észre, amikor a vállára tette a kezét. Könnyei között elmosódottan látta a fölötte álló, alig három évvel idősebb bátyját, a ronda, kinyúlt zöld pólójában és alsónadrágban, kormosan, hamusan. Utoljára valahol a tömegben látta segíteni, oltani, miközben ő csak állt és nem tett semmit.

− Cserbenhagytam őket – suttogta, mikor a testvére letérdelt mellé.

− Butaság. Nem tudtál volna segíteni, te is bent égtél volna – mondta Nick rekedten.

Annie újra a fényképre nézett.

− Talán jobb lett volna.

A bátyja hirtelen szorosan magához ölelte, arcát a hajába fúrta.

− Képes lettél volna itt hagyni?

Annie könnyezve, elszorult torokkal hallgatott, mert érezte, ahogy a bátyja könnyei megnedvesítik a haját. Erősen szorította a fiú kezét és csak elszorult szívvel hallgatta, hogy az ő nagy, erős, mindig laza bátyja sír.

− Szeretlek, Nick! – fordult felé Annie és sírva átölelte. Majd hagyta, hogy a fiú felnyalábolja és elvigye Frank bácsiékhoz.

− Annie? Minden rendben? – hatolt át Val hangja a múlt ködén. – Reszketsz.

− Csak megrohantak az emlékek... A szüleim, amikor meghaltak, én... én nem segítettem nekik. Csak álltam ott gyáván és nem tettem semmit azért, hogy megmentsék azt, ami mindannyiunknak fontos volt. Cserbenhagytam őket.

− Biztos vagyok benne, hogy ők nem így gondolják – mondta Val.

Annie a fiú vállgödrébe temette az arcát és olyat érzett, amit már régen nem. Biztonságot. Szeretetet, ami a fiú testéből az övébe áramlott a pontokon, ahol érintkeztek, a szíve megmelegedett és egy pillanatra úgy érezte, nem akar kiszakadni az ölelésből. Jobb, mint a lovaglás – futott át az agyán, majd rádöbbent, hogy a falat, amit a szíve köré emelt és nem engedett át rajta semmi mást, csak barátságot, most Val döntögeti. A kedvességével, azzal, hogy nem sürgeti és a szeretetével tégláról téglára bontja le a védelmét, hogy végül oda jusson, ami úgy tud fájni. A félelem, de a várakozás is összeszorította a gyomrát és nem tudta, örüljön-e annak, hogy ez a fiú ennyire küzd érte. Félt a csalódástól, a kíntól, attól, hogy újra darabokra törik a szívét, de várta, hogy végre valaki szeresse. Azért, aki. Felemelte a fejét és belenézett azokba a térdremegtető szemekbe.

– Rendben vagy? – kérdezte Val.

− Megleszek – bólintott Annie, majd kilépett az ölelésből. Hirtelen úgy érezte, valamit elhagyott, valamit, aminek ott lenne a helye a testén, a fiú kezét. Gyorsan letörölte a könnyeit, majd megrázta magát és Vallal együtt elhagyta a szobát. Az első, amivel találkozott Brigit haragos tekintete volt, de mikor a fiú megfogta a kezét, mintha a lány nem is létezett volna.

− Biztos, hogy jól leszel? – kérdezte Val, mire Annie bólintott.

− Igen, sírás után mindig jobb. Enyhül a fájdalom. – Annie az évek során rájött, azzal, hogy mindig erős akar lenni, csak magának okoz még több gondot. Bár mások előtt nem szerette kimutatni a gyengeségét, ha egyedül volt, sokszor sírt. Úgy érezte, a sírással mázsás köveket gördített le magáról, és a gond már nem is látszott olyan hatalmasnak, mint eddig. Persze a gyász másfajta fájdalmat generál. Nehezebbet, leküzdhetetlent. Még ha nem is mutatjuk ki, a szívünkben örökké gyászoljuk azt, akit elvesztettünk, az emléke és a szeretete fantomfájdalomként mindig megmarad. A gyász, mint egy ragadós, nyúlós massza, előbb az egész szívedet öleli magához, majd fokozatosan zsugorodni kezd, de egy apró helyen mindig ott marad és égetni fog. Amikor pedig újra feltörnek az emlékek, a gyász felkúszik a torkodon és úgy érzed, megfojt, pedig reménykedtél, hogy az idő majd segít. Nem segít, nem tünteti el a fájdalmat, csak enyhíti, halványítja, úgy, ahogy egy gyógyíthatatlan betegségnél a gyógyszer is csak a tüneteket enyhíti, a betegség nem szűnik meg. A gyász is egy gyógyíthatatlan, rejtőző betegség, ami mindannyiunkban benne van.

Val megszorította a kezét, majd elengedte és kisétált az istállóból. Annie Rita felé vette az irányt, mert látta, mennyire elkeseredett a lány. Letérdelt mellé és megérintette a vállát.

− Rita! – szólt gyengéden.

− Olyan volt nekem, mint... a nagyapám, aki sosem volt. Mindig törődött velünk, segített, ha gondunk volt, támogatott minket. Pedig semmi sem kötött össze, csak az, hogy szeretjük a lovakat.

− Ez pont elég – suttogta Annie. – Nem attól lesz valaki családtag a szívedben, hogy egy vér folyik bennetek, hanem attól, ami összeköti a szíveteket. A lovak iránti szeretet épp elég. – Amikor felnézett, pillantása Mr. Ashwin tekintetével találkozott és pont azt látta benne, amit valószínűleg a sajátjában is láttak mások. A küzdelmet.

* * *

Stefan Ashwin, ahogy belépett az istállóba, végignézett az arcokon, amiket belengett a gyász sötét felhője. Tekintete találkozott Annie-ével, akin látszott, minden erejére szüksége van, hogy ne sírja el magát. Rita felhúzott térdekkel kuporgott a földön és hangosan szipogott, ő nem akarta erősnek mutatni magát, ellenben a többiekkel. Ám a tekintete újra csak Annie-re tévedt, a feltörő gondolatokat sietve elhessegette és megköszörülte a torkát. Sokadszori köszörülgetés után végre meg tudott szólalni.

− Értesítettem Mr. Levigne családját. A testét az előbb vitték el... − csuklott el a hangja még neki is. Újabb torokreszelés után folytatta. – Daniel azt kérte, hamvasszák el, aztán szórják szét a hamvait, innen nem messze, az erdő szélén.

− És Marie-vel mi lesz? – kérdezte meg Annie, miközben felállt.

− Eltemetjük – suttogta Jack. – Minden lovat eltemettünk, aki elpusztult.

Mr. Ashwin lassan bólintott.

− Most sem lesz másképp. Ha gondolják, ma délután hagyják a munkát, nagy trauma ez mindenkinek. Az állatok megvannak egyedül is egy kicsit.

− Nem! – kiáltott fel Annie, majd észbe kapott. – Mármint, nem tudom, a többiek hogy vannak vele, de én szeretnék dolgozni. Ma hozzák a takarmányt, amit el kell rakni, ha minden jól megy, ma érkeznek az új nyergek, kantárok és minden, amit rendeltem, és azt ígérte a kovács, megnézi, melyik lovat kell körmölni.

A férfi alaposan szemügyre vette a lányt, sírástól vörös szemeit, de érzékelte a bennük lángoló elszántságot, hallotta rekedt hangját, látta reszkető kezeit.

− A munka a legjobb gyógyír, igaz? – kérdezte halkan, mire a lány komolyan bólintott.

− Jobb, mint üldögélni és sírni. Persze, ha többiek inkább pihennének... egyedül is meg tudom oldani.

Jack felsóhajtott, majd felkapta a vizes vödröt.

− Akkor dologra! – ezzel kisietett az épületből, hogy vízzel töltse fel a benti itatókat.

Rita is felállt, leporolta a nadrágját, megtörölte a szemét, majd elindult kipakolni a szerszámos szobát, hogy helyet csináljon az új dolgoknak. Brigit időközben eltűnt, ő is bizonyára valami munka után nézett. Csak Annie állt előtte, akivel sokáig hallgattak, nézve egymást, miközben fogalma sem volt, a lány mire gondolhat.

− Nehéz lehet önnek – szólalt meg Annie suttogva. – Mr. Levigne jó barátja volt...

− Kedves ember volt és mindig nevetett. Fiatalkorom óta itt van a lovak mellett. Ő tanította meg a gyerekeimet is lovagolni. Sosem tett semmit, amivel bántotta volna ezeket az állatokat. És ők nekem sokat jelentenek. Sok jó lovat készített fel versenyre, mondhatom azt, hogy a pénzem nagy részét ő szerezte nekem.

− Igaz, alig ismertem, de úgy hiszem, jó ember volt. – Annie szomorúan rámosolygott. Mr. Ashwin keze ökölbe szorult és nagyon koncentrálnia kellett, hogy ne mondja ki, ami a nyelvén volt. Annie arcáról lehervadt a mosoly és félredöntötte a fejét. – Miért néz rám ilyen furán?

− Hasonlítasz valakire... valakire, akit nagyon régen láttam és nagyon szerettem – suttogta halkan Stefan.

− Értem – Annie már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, mikor dudaszó hasított a levegőbe. – Megjött a takarmány. Ha megbocsát, Mr. Ashwin...− Stefan sokig nézett a lány után. Figyelte a mozgását, a haját, a mozdulatait. Istenem, miért hasonlít rá ennyire? Miért szorul el a szívem minden egyes alkalommal, amikor ránézek? Ő nem Anna. Ennek a lánynak semmi köze hozzám vagy hozzá. Ez csak egy ijesztő hasonlóság. Talán csak az élet játszik velem ronda játékot... talán csak én akarom, hogy hasonlítson rá, mert kell valaki, aki rá emlékeztet. Kell valaki, akit szerethetek. Nem, ez nem igaz. Ennyiből bármelyik szőke lányban őt látnám. Miért? Miért látom ebben a lányban Annát?