Brigit sóhajtva nekitámaszkodott a kockabálának és nagyot húzott a kezében lévő üvegből. Kisimította haját az arcából, majd felnézett a napra, amely ezernyi meleg sugarat szórt szerteszét. Mióta itt élt, nem emlékezett, hogy valaha is ilyen meleg lett volna augusztus utolsó heteiben, és ha ez nem lett volna elég, a széna– és szalmabálák is megérkeztek. A nagy körbálákat ugyan gépekkel rendezték egy helyre, de a kockabálákat muszáj volt önerőből a helyükre cipelniük. A levegőben szálló portól állandóan tüsszögtek, az izzadt testükre rászálló apró szálaktól viszkettek, és a bála csak nem akart elfogyni. Mindannyian elfáradtak, fájtak a lábaik, a kezeik és ráadásul valakinek fél szemmel mindig a zsokékon kellett tartania a szemét. Még egyet húzott az üvegből, majd Annie-t figyelte elgondolkodva. A lány épp egy kockabálába szúrta a vasvillát, majd felemelte. Kék, hosszúszárú munkásnadrágján és zöld ujjatlan pólóján foltot hagyott az izzadság, meztelen karja vörös volt a sok vakaródzástól, szőke haját hiába tűzte el a homlokából, az izzadság cseppekben folyt le az arcán. Szemeit hatalmas kék karikák és táskák övezték. Bár nem beszélt vele, mégis észrevette, hogy a lány az utóbbi időben könnyen fárad, de igyekszik nem mutatni.

− Na, mi van, hercegnő, te nem dolgozol? – gúnyolódott Jack.

− A megbeszélt öt perces szünetemet töltöm – vágott vissza Brigit.

− Egy órán belül másodszor − akadékoskodott Jack, de aztán Rita kiáltott érte.

− Jack, gyere ide! Most jól jönne a magasságod. – A fiú még mondott volna valamit, de aztán legyintett, és Rita után sietett. Brigit lehuppant a bála mellé, majd kibontotta és újra összekötötte a haját. Annie ekkor lépett egy újabb kockához. Csak tudnám, mi történt Annie-vel. Ennyire még én sem vagyok vak, méterekről ordít róla, hogy valami gond van. Pedig attól, hogy Val vele megy randizni, örömtáncot kellene járnia, hiszen két legyet üt egy csapásra: nekem is fájdalmat okoz. Pedig azt hangoztatta, ő nem akar háborút kettőnk között. Tény, ő nem is tesz semmit. Én meg miért nem vagyok képes bármit is kieszelni ellene? Miért nézem tétlenül, hogy szelídíti Lirt, hogy elveszi tőlem Valt, és miért hagyom, hogy mindenki szeresse? Lenne mivel keresztbe tennem neki, mégis hallgatok. Talán én sem akarok harcolni? Talán én is békét akarok? Na, de Brigit, mikor lettél ilyen puhány? Most komolyan hagyom, hogy mindent elvegyen tőlem, még azt is, amiért küzdhetek? Amiért tehetek valamit? Annie jó ember, szereti a lovakat, és tudja, mi kell nekik. Nem kellene küzdenem az ellen, hogy megismerjem, ha Ritával megtalálta a hangot, talán velem is meg fogja. Mr. Levigne tudja, mi kell a lovaknak és lehet, ez a lány kell ide. Jesszusom, hova lett a küzdő Brigit? Komolyan nem értem saját magam. Gondolatait egy kiáltás szakította félbe. A lovarda felől az egyik mosogatólány Annie után kiabált, hogy megjött az új zsoké. Annie megjelent a pajta ajtajában és visszakiabált, hogy azonnal megy. Brigit is felpattant, mert megszokta, hogy mindig Mr. Levigne mellett volt, ha zsoké jött. Annie letette a vasvillát, megropogtatta a hátát, de mosolygós tekintete dühössé vált, mikor a lány felpattant.

− Megyek veled – jelentette ki Brigit.

− Nem kell – vágta oda Annie és elindult az istálló felé.

− De... én mindig...

− Te mindig velem jössz, mint egy kiskutya és nekem ebből elegem van – kiáltotta dühösen Annie és szembefordult vele. Kék szeme hidegen villogott a dühtől. – Nem kell pesztra, épp elég nagy vagyok ahhoz, hogy tudjam, mit kell csinálnom. Nincs szükségem a tanácsaidra és az ötleteidre. Menj, inkább segíts a többieknek!

− De... – döbbent meg Brigit annyira, hogy pár percig csak hebegett-habogott. – Nem beszélhetsz így velem!

− Nagyon kezd elegem lenni belőled, Brigit. Még ha te nem is fogadod el, itt én vagyok a főnök. Én mondom meg, hogy mi a dolgod és jelen pillanatban nem az, hogy utánam koslass. A bálákat be kell hordani az eső előtt, neked most ebben kell segítened, nekem pedig a zsokéval van dolgom. Felfogtad?

− Kinek képzeled te magad? – fakadt ki Brigit.

− A főnöködnek, aki bármikor kirúghat. Az utóbbi időben nagyon rezeg a léced, ugye tudod? Túl sok a panasz rád. – A mondatai után szinte megfagyott a levegő. Brigit tátott szájjal bámult rá, Jack kikerekedett szemmel állt az ajtóban és Rita leejtett egy szénabálát, mire ezernyi apró szénadarabka szállt a levegőbe. – Szeretném, ha ezentúl a saját dolgoddal foglalkoznál, engem pedig békén hagynál. Nagy kérés?

− Igen, ezek után nagy – mordult Brigit, mire Annie közel hajolt hozzá.

− Csak vigyázz, mert a végén megütöd a bokádat. – Ezzel újra az istálló felé vette az irányt. Rita döbbenten nézett az elszáguldó Annie után, majd a testvéréhez lépett.

– Mi történt már megint? – tudakolta a lány, mire Brigit vállat vont.

– Mit tudom én. Egyszer csak elkezdett kiabálni velem.

– Az utóbbi időben elég feszült – jegyezte meg Rita. – Furcsán viselkedik.

– Nem mondod? Feltűnt – morogta Brigit.

– Mondjuk neked mindig sikerül felidegesítened...

− Még őt véded? – fordult felé mérgesen Brigit. – Ő ordította le a fejem minden ok nélkül. Úgy látszik, nem tudja kezelni a feszültséget.

− Amit te generálsz. Komolyan, Brigit, néha igazán békén hagyhatnád. Mindent megtesz ezért az istállóért és ezt te is tudod, ahogy azt is, hogy Mr. Levigne jól választott.

– Most rendes akartam lenni vele! – csattant fel a lány. – Ő nem kért ebből és még goromba is volt.

– Azért valld be, nem szoktál rendes lenni vele. – jegyzete meg Rita. – Miért nem vagy képes azt tenni, amit kér?

− Mert nem a főnököm – kiáltotta Brigit.

− De igen, az – szólalt meg Jack. – És a helyében már régen kirúgtalak volna. – Brigit megütközve nézett a fiúra. – Te semmi mással nem törődsz, csak magaddal, azzal, hogy neked jó legyen. Mikor gondoltál utoljára az állatokra? Néha egy picit elgondolkodhatnál.

A lány oldalra fordult és ránézett a húgára.

− Nem szólsz semmit? Nem védesz meg?

Rita zavartan tépkedett egy száraz fűszálat.

− Nem... nem akarok mondani semmit. Inkább menjünk, folytassuk, mert jön a vihar.

Brigit figyelte, ahogy mind a ketten belépnek a pajtába, egyedül hagyva őt. Tekintete az istálló felé tévedt, ahol látta, hogy Annie mosolyogva, hevesen mutogatva beszélget az új fiúval. Rendben, Annie. Te akartad. Eddig kedves voltam, de ennek vége. És én még rendes akartam lenni veled. Innentől tényleg háború lesz, és azt fogod kívánni, bárcsak ne találkoztál volna a gonosz Brigittel. Nem engedem, hogy elvegyél tőlem mindent. Enyém lesz Val, az istálló és végre meg fognak becsülni. Mert nem hagyom Ritát ellenem fordítani. A saját testvéremet is behálóztad... hát, Annie, velem nem jó packázni, de majd megtanulod.

* * *

− Ne izegj-mozogj már, mindjárt kész vagy. Annie, ha nem maradsz nyugton, frizurád sem lesz.

− El fogok késni, Rita.

− Nem fogsz – mondta a lány mosolyogva, majd lerakta a hajsütőt és szembefordította Annie–t a tükörrel. – Na, hogy tetszik?

Annie végigsimított hullámos tincsein, amelyek keretezték az arcát.

− Ez... nagyon... hu, ilyen csinos még sosem voltam. Köszönöm, Rita! – pattant fel és megölelte a lányt. Rita mosolyogva eltolta magától és visszanyomta a székbe.

− Még nem végeztem. Tudom, hogy nem szoktál sminkelni, de egyszer randizik az ember Vallal. Bízz bennem, szép leszel. – Annie pár perc vita után végül megadta magát és hagyta, hogy Rita azt tegyen vele, amit akar.

− Bocsánatot kell kérnem Brigittől – szólalt meg hirtelen Annie, mire Rita kezében megállt a szájfény.

− Miért kellene bocsánatot kérned tőle?

− Mert kiabáltam vele délelőtt. Nem volt jogom hozzá, túl hevesen reagáltam a semmire, pedig ő csak segíteni akart – sóhajtotta Annie. – Már azt hittem, vége a csatának és béke lesz köztünk.

− Majd lehiggad – legyintett Rita. – Rossz időszakod van, ideges vagy és feszült, mindenki megérti.

− Csak Brigit nem.

− Brigit szereti túlreagálni a dolgokat, ráadásul hirtelen haragú. Aztán rájön, hogy csak maga alatt vágja a fát és lenyugszik – mondta Rita, majd elégedetten hátralépett. – Na, most már készen vagy.

Annie csupán egy pillantást vetett a tükörre, megnyugodott, hogy nem lett több kiló festék az arcára kenve, majd az órára pillantott és felkiáltott.

− Sikeresen el fogok késni. Oh, hogy a fene enné meg, most jól nézek ki. Hol a cipőm? – Idegesen körberohanta a kicsi szobát, Rita pedig elnéző mosollyal rázta a fejét.

− Az ágy alatt nézted már? – érdeklődött kedvesen, mire Annie az ágyhoz pattant és diadalmas képpel kihalászta alóla az ezüstszürke, magas sarkú sarut. A Skype pedig ezt a tökéletes pillanatot választotta ki arra, hogy megszólaljon. Rita a monitorra pillantott, majd a barátnőjére, aki épp fél lábon ugrálva igyekezett egyszerre cipőt húzni és a táskájába dobálni mindent, amire szüksége lehet.

− A nagynénédék – közölte a lánnyal, aki éppen ekkor rúgott bele az asztalba.

− A fenébe! – kiáltott fel Annie dühösen. – Rita, kérlek, vedd fel, és mondd meg nekik, hogy azonnal megyek.

− Én? – kérdezte Rita döbbenten.

− Nem, az öreganyám.

− Őt nem is Ritának hívják – vigyorgott rá a lány Annie-re, aztán a géphez lépett. Vigyora aztán mosollyá szelídült, mikor két döbbent arc jelent meg a képernyőn. – Jó estét, Rita vagyok. Annie mindjárt jön, csak épp cipőt húz. – A döbbenetből Julia tért először magához.

− Szia, Rita, örülünk, hogy megismerhetünk. Sok jót hallottunk már rólad.

− Én is önökről – mondta Rita, majd a háta mögé pillantott, mikor Annie újra feljajdult – ezúttal a kezét vágta be az asztal szélébe. Végül helyreigazította a ruháját és a monitor elé lépett.

− Milyen csinos valaki – mosolygott rá Julia. – Csak nem készülsz valahova?

− De igen, színházba megyek, és lassan elkésem. Valami baj van? – Annie egyik szerettéről a másikra nézett, de már az arcukról látta, hogy valami nincs rendben. Júlia és Frank összenéztek, majd Júlia gyenge mosolyt erőltetett az arcára.

– Nem akarjuk elrontani az estédet. Menj csak el nyugodtan, majd máskor megbeszéljük. Érezd jól magad!

– Nem! Mondjátok el, mi a baj. Úgy sem leszek nyugodt és nem fogom jól érezni magam mert látom, hogy baj van és ezen fog kattogni az agyam – makacskodott Annie.

Rita tapintatosan a fürdő felé indult, mert úgy gondolta, ez nem rá tartozik. De még mielőtt becsukhatta volna az ajtót, meghallotta:

− Na, jó, nem beszélünk félre, egyenesek leszünk – kezdett bele Frank. – Nick gyógyszerezi magát.

− Hogy mi? – nyögte ki Annie és olyan erősen szorította a szék támláját, hogy elfehéredtek az ujjai.

− Nick most is a rendőrségen van, kihallgatják. Állítólag gyógyszerek hatása alatt okozott balesetet. Hála az égnek ő nem sérült meg, de a másik autóban ülő fiúnak eltört a keze, az arcát pedig összeszabdalták a szilánkok – mondta Frank, de olyan tárgyilagosan, hogy Annie-nek borsódzott a háta.

Csönd telepedett az apró szobára. Annie ilyen messziről is érezte a szerettei fájdalmát és a csalódást önmagukban. Azt hitték, az ő hibájuk, ők nem figyeltek rá eléggé, megakadályozhatták volna. De ez sokszor nem így van. Hiába akarunk valamit tenni, hogy a rossz ne történjen meg, azt nem lehet megállítani. Mindegy, mennyire nem akarjuk, a rossz megtörténik, talán azért, hogy próbára tegyen, talán azért, hogy megerősítsen minket. Mindenki szeretne boldogságban élni, de talán pont ezek a dolgok lökdösnek arra az útra, ami a boldogsághoz vezet. Nem egyszerű, sőt néha nagyon fájdalmas, de sosem tudhatjuk, miért történik. Hinnünk kell abban, hogy a mi javunkat szolgálja, még ha most nem is látjuk.

Annie sokáig nem mozdult, csak állt és nézett azokra az emberekre, akik befogadták őket, miután a szüleik meghaltak, akik szerették őket, és akiknek most Nick összetörte a szívét. Azt kívánta, bárcsak ott lehetne, bárcsak megakadályozhatta volna, bárcsak tett volna valamit... bárcsak...

− Annie? – szólalt meg Julia.

− Én... – Annie megköszörülte a torkát. Könnyek marták a torkát és a nyelőcsövét, ahogy a fájdalom végigfolyt rajta, hogy aztán a gyomrában gombócként tovább bántsa. – Most nem tudok beszélni. Ne haragudjatok! – Ezzel becsukta az ablakot és kikapcsolta a gépet. Aztán csak állt ott, viaskodva a gyomrába gyűlt gombóccal, a forró könnyekkel és a saját lelkiismeretével. Észre sem vette, hogy Rita megmozdult, de az egyik pillanatban még a fürdőajtóban állt, a következőben pedig már szorosan átölelte Annie-t.

− Nem lesz semmi baj – suttogta Rita a lány fülébe, miközben a hátát simogatta.

− Ha ezt Brigit megtudja, engem kikészít...

− De nem tudja. Ez kettőnk közt marad – mondta Rita. – Bízz bennem!

− Te olyan rendes vagy velem, Rita – húzódott el Annie, majd hatalmas levegőt vett és kifújta.

− Te is az vagy velem. De hogy tudd, megbízhatsz bennem, én is elmondom neked a titkomat. – A lány füléhez hajolt, majd belesuttogott. Annie először csak nézett rá döbbenten. – Zavar?

− Hülye vagy – mosolyodott el Annie. – Szeretlek téged és ezen ez sem változtat. – Hirtelen kopogtatás szakította félbe őket. Annie mindjárt a hajához kapott, majd a ruhájához. – Hogy festek?

− Nagyon szép vagy – dicsérte meg Rita, majd együtt léptek az ajtóhoz. Amikor kinyitották, Vallal és legnagyobb megdöbbenésükre Brigittel találták szemben magukat.

− Nem vagyok kíváncsi a pletykáidra, Brigit – mordult rá Val és látszott rajta, hogy legszívesebben melegebb éghajlatra küldené a lányt. Brigit gúnyosan elmosolyodott, majd kimondta azt a mondatot, amivel még mélyebbre lökte Annie szívébe a tőrt.

− Mit szólsz ahhoz, hogy Annie bátyja drogos? – Mind a hárman döbbenten néztek rá. Annie kiszáradt szájjal bámult rá, mert azért azt, hogy hallgatózik és a magánügyét mindenkinek elpletykálja, nem nézte volna ki belőle.

− Hogy te... te... – Rita elrohant mellette és megállt a nővérével szemben. – Hogy te mekkora egy önző dög vagy! Te tényleg nem tisztelsz semmit. Néha sajnálom, hogy a testvérem vagy. – Ezzel elrohant, Brigit pedig döbbenten nézett utána, majd gyorsan követte őt.

− Rita, várj meg! – Val és Annie kettesben maradtak. A sűrű csönd sokáig kergetőzött körülöttük, míg végül Val megszólalt:

− Mehetünk? El fogunk késni. – Annie ránézett és szembetalálta magát a fiú mosolyával.

− Téged nem zavar, amit... Brigit... szóval, hogy Nick... – A fiú odalépett hozzá és a vállára tette a kezét.

− Mindenkinek, aki valaha drogossá vált, megvolt az oka. Bizonyára a bátyádnak is, de ez nem az én ügyem. Ez a családod magánügye. Engem te érdekelsz és nem a családod.

Annie ragyogó mosolyt villantott rá.

− Köszönöm! – hebegte, majd besietett a táskájáért, közben pedig letörölte a könnyeit, belepillantott a tükörbe és hálát adott Ritának, amiért vízálló sminket rakott fel. Mire kilépett az ajtón, már nem volt maga alatt.

* * *

Annie nevetve csukta be a lovak után a karám ajtaját. Tekintete végigsuhant a legelésző állatokon, a körülöttük futkározó kutyákon, majd a felkelő nap fényétől narancssárgára festett erdőkön. Már hűvös szellők fújdogáltak és a lombokat sárgára, pirosra, barnára színezte az ősz, a hideg; bár a legszínesebb évszak még nem mutatta meg igazi erejét. Amikor a reggeli szellő megtáncoltatta a fák alatt gyülekező leveleket, Annie összébb húzta magán a kardigánt és visszaindult az istállóba. Alighogy belépett az épületbe, Jack termett mellette.

− Hmm, valami fura rajtad – jegyezte meg a fiú, majd maga felé fordította a lányt és alaposan szemügyre vette. Annie kedvesen mosolygott, de felvonta a szemöldökét.

− Ha a fülem helyett szőlő nőtt volna, az fura volna, de tudtom szerint ez még nem történt meg.

− Ez tény. Már tudom, te kivirultál.

Annie a kezébe temette az arcát.

− Jack, ezt már egy hete minden nap csinálod. Mikor szándékozod abbahagyni?

A fiú sértődötten felhúzta az orrát és összefűzte a mellkasa előtt a kezeit.

− Akkor nem fogok örülni neki, hogy boldog vagy. Hozzád sem fogok szólni.

− Komolyan túlléphetnénk már a randimon, nem gondolod?

− Jó, lépjünk túl! Mikor lesz a következő?

A lány felnevetett, majd vállon veregette Jacket.

− Javíthatatlan vagy. – Ezután Lir boxa felé vette az irányt. Az állat, amint meglátta Annie-t felnyerített. A lány kedvesen végigsimított az állaton, ahogy tette azt minden reggel. Beszélgetett vele, és mindig örült az újabb sikerélményeknek, amelyek azt bizonyították, Lir kezdi elfogadni, és hogy talán egyszer sikerül felolvasztania az állat jeges szívét. – Ma nagyon szép időnk van. Mit szólnál, ha kivinnélek a karámba? – Lir horkantott egyet. – Ezt igennek veszem. – Amikor visszaindult, hogy kihozza a raktárból a kötőféket, nyitva hagyta az ajtót, és nem figyelve a háta mögé, végigsétált a folyosón. Rita éppen ekkor lépett be az épületbe és döbbenten megtorpant.

− Te szent ég!

Annie megállt és felvonta a szemöldökét.

− Neked meg mi bajod van?

− Nézz a hátad mögé!

− Jack, ha megint te csinálsz valamit, én... − mire a mondat végére ért, Annie megfordult és megpillantotta Lirt, aki követte egészen idáig. – Hát... helló! – Az állat idegesen toporgott a betonon, patái hangosan koppantak a földön és Ritára pillantgatott. – Nyugi, Lir! Szeretjük Ritát, és ő is nagyon szeret téged. Szerintem inkább menjünk ki! – Intett Ritának, álljon el az ajtóból, majd az állat mellé lépett és nyakára simította a kezét.

− És a kötőfék? – suttogta Rita, mire Annie megrázta a fejét és a tenyerét továbbra is az állaton tartva elindult. Lir engedelmesen követte, mintha valami erősen kötötte volna a lányhoz. Jack is döbbenten figyelte, ahogy az egyik üres karám felé vezeti a lovat. Annie azonban hirtelen megtorpant és a nagy rétre nézett, ahol a többi ló legelészett, majd Lirre pillantott, aki lassan jobbra–balra lendítette a farkát.

− Jack, sárlik valamelyik kanca? – kiáltott oda a fiúnak, mire az megrázta a fejét.

− Nem, miért? – Ám Annie nem szólt semmit, csak a többi lóhoz vezette Lirt és beengedte a karámba. – Biztos, hogy ez jó ötlet? Eddig nem nagyon volt együtt a többi lóval.

− Nem lesz itt semmi gond – mondta a lány, miközben figyelte, ahogy Lir az egyik kancához üget és megszaglásszák egymást.

− Hérával már jó ideje ismerkedtek a kerítésen át – szólalt meg mellette Rita. – Talán tényleg nem lesz gond vele.

− Túl sok ideje van egyedül – könyökölt Annie a legfelső lécre. – Neki is szüksége van a többi ló társaságára, ahogy az embereknek is jó barátokra.

− Ezt most magamra veszem – vigyorgott rá Rita.

− Veheted is! Na, gyere, menjünk vissza, mielőtt Brigit kiakadna, hogy nem dolgozunk. – Ritába karolva sétált vissza az épülethez, hogy aztán elválva, mind a ketten a dolgukra menjenek.

Pár órával később Annie meglepetten megállt, mert észrevett valakit az ezernyi színben pompázó cseresznyefa alatt üldögélni. Gyomra a torkába ugrott, amikor közelebb lépve felismerte benne Mr. Levigne-t. Annie nekidőlt az ajtófélfának és sokáig nézte zsebre tett kézzel az üldögélő idős férfit. A lány mélyet sóhajtott és nem tudta, hogyan fogja a férfi segítsége nélkül elvezetni az istállót. Igaz, amióta Mr. Levigne kórházban volt, egyedül kellett boldogulnia, de mégis ott lapult benne, hogy bármikor fordulhat hozzá segítségért. Ha viszont nem lesz, ha ezt a kapaszkodót is elveszti, tényleg rá marad minden.

− Én úgy tudtam Mr. Levigne kórházban van – szólalt meg mellette Rita, mire összerezzent.

− Azt kérte, hozzák ki ide, úgy érje a halál, hogy a kedvenc állatait nézi – felelte halkan Annie és már a gondolatra is elszorult a szíve. A lelkébe belemart a félelem, a fájdalom, és úgy érezte, a gyász feltörő emlékeinek karmos keze darabokra cincálja. Bár nem ismerte olyan jól a férfit, mégis volt köztük valami kapocs, amit már az első pillanatban megtapasztalt. Amikor idejött, távol került a családjától és mindenkitől, aki szerette és védelmezte. Mr. Levigne éreztette vele, hogy rá számíthat, mint egy régen látott nagybácsira.

− Úgy érted, hogy... hogy már a halálán van? – A lány csak bólintott, mert érezte, gombóc gyűlik a torkába.

– Nem hiszed el, Rita, de... félek... Ha nem lesz Mr. Levigne, ha nem tudok tőle tanácsot kérni...

– Hé, ne aggódj, majd megoldunk mindent. Mr. Levigne tökéletes gépezetet hozott létre, ezt nem olyan egyszerű tönkretenni. Eddig nagyon jól csináltad, és amúgy is itt vagyunk neked mi. Jack és én bármiben segítünk.

Annie halványan elmosolyodott, de még mielőtt bármit is szólhatott volna, Jack hangja szakította félbe őket.

− Héj, Marie! Nyughass!

Annie megfordult és látta, hogy a fiú egy sárga, angol telivér kancával küzd. Az állat sovány volt és gyenge, de mindenáron kifelé ment volna az istállóból, Daniel felé.

− Mi a gond? – sétált oda hozzájuk Annie, mivel Jack nem arról volt híres, hogy kiabál az állatokkal, vagy hogy nem bír valamelyikkel. A fiú kezén megfeszültek az izmok, ahogy próbálta visszatartani a lovat.

− Nem tudom, Marie ilyet sosem csinált. Ő a legnyugodtabb ló.

A lány végigsimított a ló orrán, belenézett nagy, barna szemébe és megkérdezte:

− Nem vagy mai csirke, igaz?

− Ez a gyönyörűség már huszonnyolc éves – felelte Rita. – Mr. Levigne kedvenc lova, ő segítette a világra, ő törte be, ő edzette. Nem mellesleg ő Lir anyja. Állítólag, amikor Marie pár évvel ezelőtt megbetegedett, az úr el akarta altatni...

− De Daniel nem engedte – vette át a szót Jack. – Azt pletykálták, könyörgött, és minden pénzét felajánlotta, hogy a kedvence túlélje. Ha viszont tovább folytatja, hogy nem eszik, akkor most nem tudjuk megmenteni.

− Mondott valamit az orvos, amikor itt volt? – érdeklődött Rita, de Annie csak a fejét rázta.

− Fogalma sincs, mi baja lehet. – Marie nagyot dobbantott a lábával és előrelépett, majdnem feldöntötte Annie-t. Szemei egy pontra szegeződtek. A cseresznyefára. Annie szomorúan végigsimított a homlokán. – De azt hiszem, én már tudom – sóhajtotta, majd lecsatolta az állatról a kötőféket. – Menj csak.

A ló Annie-re nézett, majd elsétált mellette. Lassan, fejét mélyen lehajtva lépdelt oda Danielhez. Hatalmasat sóhajtva lefeküdt a férfi mellé és az ölébe hajtotta a fejét. A férfi mosolyogva tette ráncos kezét az állat erős nyakára és lassan simogatni kezdte. Keze fel– és leszánkázott a meleg testen, és hevesen zakatoló szíve megnyugodott. Most már nem félt. Már nem, mert a kedvenc lova erőt adott neki ahhoz, hogy átkeljen egy ismeretlen helyre. Oda, ahova addig nem távozhatott, amíg biztos kezekben nem tudja a lovait. De most, hogy Annie itt van, harc nélkül engedi, hogy a Sors teleírja az élete könyvének utolsó lapját. Nem akart már szenvedni, nem akart fájdalmat érezni, nem akarta, látni a szenvedést barátai, rokonai arcán. Békét akart. Megpihenni.

− Én drága Marie-m. Ne aggódj, a csikód jó kezekben lesz, mert végre olyan gazdát kapott, aki képes megadni neki azt a szeretet, amire szüksége van. – Tekintete összevillant Annie–vel, mire halványan elmosolyodott. – Itt vagy otthon, kicsi lány. – Annie egy pillanatra lehunyta a szemét, a napfény megcsillant kibuggyanó könnyein. Daniel meglátta a szemében azt, ami minden ember szívét megmelegíti, a köszönetet. Majd amikor Lir felnyerített, a karámban békésen legelésző lovakon állapodott meg a tekintete. Ők voltak az utolsók, amit életében látott. Hosszan felsóhajtott, szeme lecsukódott, feje a mellére bukott. Keze megállt a ló nyakán. Marie még egyszer felnyerített. Hűvös szellő suhant végig a réten, megmozgatva a cseresznyefát, amelynek levelei táncolva keltek életre. Messzire vitte a leveleket és a két, immár megnyugodott lelket.