Stefan Ashwin elhúzta a függönyt a dolgozószobájában. Halvány mosoly játszott a szája szélén. Felhörpintette a kávéja maradékát és kifelé indult. Hosszú, fekete lovaglócsizmája hangosan kopogott, ahogy elhagyta a házat.

A napfény lassan követelt teret magának, végigsuhanva a zöld füvön. Stefan mélyen belélegezte a friss illatot. Végre, annyi hét után tudott időt szakítani arra, hogy kimenjen lovagolni. Kisimultan, boldogan indult az állatok felé, akiknek szeretetét még a nagyapjától örökölte. Sosem tudott ellenállni a lovaknak, a lovaglás a szabadságot jelentette számára, azt, hogy végre, ha csak pár órára is, kiszakadhatott abból az őrült körforgásból, amiben mindennap élt − megszabadulhatott az anyjától, aki a legelőkelőbb férfit akarta nevelni belőle. Szegény édesanyja nem is tudta megérteni, mit szeret ezekben az állatokban. Bár ezek a gondolatok mindig előtörtek a hátsó rekeszből, amibe bezárta őket, az örömét mégsem tudták megtörni.

Elsétált a csendesen legelésző állatok mellett és belépett az épületbe. Ám hiába kukkantott be mindenhova, senkit sem lelt, még Brigit sem rohangált körülötte, pedig minden alkalommal ezt tette, amikor lovagolni indult. Ugyan látta, hogy a kedvenc lova, Hádész már fel van nyergelve, mégsem ment el anélkül, hogy ne szólt volna valakinek, ezért visszaindult a házhoz.

Amikor elsétált a konyha mellett, meghallotta a kiszűrődő nevetést. Kíváncsian bekukkantott az ablakon, majd egy pillanatra elállt a lélegzete. Az első, akit meglátott, az új lovász volt, a pultnak támaszkodva. Annie O'Connor. A lány éppen a füle mögé tűrt egy kósza tincset, majd gúnyos mosollyal a száján oldalba bökte Valt. Nem is a haja, nem is kantáros nadrágja, nem is a szeme volt olyan ismerős, hanem a mosolya, amitől felragyogott az arca és elővillantak apró fehér fogai. Olyasvalakire emlékeztette, akire nem lett volna szabad többé gondolnia. Félelmetesen hasonlít rá... megszólalásig. Kezdek rémeket látni, tényleg szükségem van egy kis pihenésre. Már képzelődöm is.

− Mr. Levigne, most maga jön! – fordult Annie a férfi felé.

− Nem, gyerekek, ez a ti játékotok – hárított Daniel.

− Ugyan, mi is elmondtuk. Mi volt a legkínosabb dolog, ami az életében történt? – noszogatta az egyik itt dolgozó fiatal lány. Stefan sokáig gondolkodott, mire beugrott a neve: Rita.

− Gyerünk, Daniel, én is kitálaltam – mondta Abraham mosolyogva.

Stefan legnagyobb megdöbbenésére, gyerekkori barátja, mostani jobb keze is ott ült a fiatalokkal. Nem tudta megmondani, mikor látta utoljára jókedvűnek.

− Na, jó! Még fiatal lovász voltam, mikor sikerült fejest beleesnem a trágyadombba – nyögte ki Daniel.

Miközben elmesélte a történetet, mindenki nevetett. Az a kicsi szoba, ami konyhaként funkcionált, sokkal barátságosabb és melegebb volt, mint az egész ház az elmúlt tizenvalahány évben. Stefan szomorúan gondolt arra, mennyire egyedül érzi magát, még akkor is, amikor a gyerekeivel van. Hiányzik neki az, amit most az ablakon keresztül lát, a vidámság, a boldogság, a melegség. A tekintete újra Annie-re tévedt, tetőtől talpig végignézte a lányt és nem tudta elhessegetni, mennyire szembeötlő a hasonlóság. Annyira elgondolkodott, észre sem vette a mellé sétáló kutyát, amíg az hozzá nem dörzsölte a fejét. Stefan meglepetésében összerezzent.

− Csak te vagy, Mary? – simogatta meg szeretetteljesen az öreg állat fejét. – Mit szólsz az új lányhoz? Remélem, jól döntöttem. – Mary nézett rá nagy barna szemével, majd bebújt az ajtón vágott nyíláson és Annie-hez sétált. Stefan figyelte, ahogy arcon nyalja a lányt, mikor az lehajol hozzá és megvakargatja a füle tövét. A lány lehuppant a földre és a kezéből etette az öreg kutyát, aki csak így volt hajlandó enni, amióta meglátta Annie-t. Stefan megrázta a fejét és elzavarta az előtörni készülő gondolatokat, amiknek nem volt semmi értelmük vagy alapjuk. Tényleg ki kell mennem lovagolni. Túl sok minden kavarog bennem.

Az ajtó hirtelen kicsapódott és Brigit jelent meg.

− Mr. Ashwin, ne haragudjon elfelejtettem, hogy jön. Elszaladt az idő, mert...

− Ne szabadkozzon, Brigit. Láttam, felnyergelték Hádészt, csupán szólni akartam, hogy kilovagoltam, nehogy aggódjanak – felelte a férfi, majd mosolyt erőltetve magára elfordult az ablaktól és visszaindult.

− Tényleg sajnálom, uram, csak Annie annyira beszélt, hogy senki sem nézte az időt. Ez a lány kész istencsapása...

Stefan eddig hallgatta Brigit szavait, majd innentől inkább becsukta a fülét, mert nagyon jól tudta, hallotta, a lány féltékeny az új lovászra. Ő azonban megbízott annyira Daniel szavában, hogy tudja, jól választott, az pedig, hogy Mary mennyire szereti, csak még jobban megerősítette. Brigit egészen addig beszélt, amíg el nem értek az épületig, de még ha megkínozzák, sem tudta volna megmondani, mit hablatyolt a lány.

− Annie nyergelte fel a lovat, ezért szeretném ellenőrizni. Nem bízom ebben a lányban. Annyira felelőt...

− Nem kell – állította meg Stefan, majd nyeregbe pattant. – Menjen és végezze a dolgát, Brigit, ó, és mondja meg Mr. Holmes-nak, hogy a megbeszélésre hazaérek.

A lány már nyitotta a száját, hogy megszólaljon, de Stefan, már el is indította a lovat. Kellemes, lassú tempóban igyekeztek el a közeli erdő felé. A napsugarak aranyló négyzetekké varázsolták a búzatáblákat, a lágy szellő halkan susogtatta a kalászokat. Fehér bárányfelhők úsztak a kék égen. Stefan mélyen belélegezte a levegőben szálló illatokat – a búzáét, a fűét, az alatta mozgó lóét, a virágokét. Csend volt, csupán a távolban dolgozó munkagépek zaja és az emberek kiabálása hallatszott ide. Megkezdődött a betakarítás. Erről jut eszembe, szólnom kell Mr. Levigne-nek, beszéljen a beszállítóval, hogy több bálát hozzon. Még ez is... nem elég, hogy minden egyéb rám szakad, most még a bálázás és a lovaknak való takarmány beszerzése is. Az a sok sajtótájékoztató, a találkozók, a beszédek, hogy mindig tökéletesen álljak ki és mosolyogjak. És ez még csak a kezdet. Mi lesz akkor, ha megkapom az állást, és miniszter leszek? Mennyi időm marad Lisával törődni? Mert most mennyit törődöm vele? Stefan Ashwin, hogy te milyen rossz apa vagy... A fiamat és a lányomat is elhanyagolom a munka miatt. Oh, igen, mert kifogást mindig talál az ember.

Hádész hirtelen megtorpant, amivel kiszakította a merengéséből. A férfi lenézett az alatta mocorgó sárga heréltre, majd előre és megpaskolta a ló nyakát.

− Arra gondolsz, amire én? – suttogta a ló fülébe és előrenézett a hosszú, egyenes útra. Stefan szíve heves ütemben kezdett verni, megigazította a kesztyűjét, szorosabbra fogta a szárat, előrébb csúszott a nyeregben, majd csettintett egyet. Hádész helyből vágtába ugrott és száguldottak. A férfi élvezte az arcába csapó szelet, a fülében doboló vért, azt a pillanatnyi szabadságérzést, ami ilyenkor elöntötte. Senki nem értette meg, amit ilyenkor érzett, senki sem érthette. Nem tudhatták, hogy azt a boldogságot, azt a szabadságot, azt a mindent felülíró érzést érezte, amit csakis akkor kaphat meg, amikor lovagol. Ilyenkor nem Ashwin gróf volt, nem a leendő miniszterelnök, hanem csak Stefan, egy férfi, aki szeret lovagolni, és aki ha tehetné, ugyanúgy az istállóban dolgozna, ahogy a többi alkalmazottja. Egy pillanatra megszabadult a súlytól, a szíve repesett, mint a körülötte felröppenő pillangók. Bevágtattak az erdőbe, ahol a levelek susogtak a szellőben. A köztük átsütő napfény különböző formákat festett az útra. Erdei állatok rohantak el a patadobogást hallva, biztonságosabb helyre, de még így is látott elvétve pár nyulat. Ilyenkor érezte magát elemében, a természet mindig a gyerekkorára emlékeztette, amikor a nagyapjával az erdőt járták. Most mégis feladni készül mindezt egy másik álomért. Egy olyanért, ami házak és aszfaltok közé, erőltetett mosolyok és bájcsevelyek mögé, autóba zárja. Még kevesebb ideje lesz kijárni ide, ahol felnőtt, ahol megtanult lovagolni, ahol minden szabadidejét töltötte. Lemond minderről csupán azért, hogy megvalósítson egy álmot, amit nem is akar igazán.

Frissen vágott széna illatát hozta a szél, miközben elszáguldott a mező mellett. Tüdejét megtöltötte az illat és összekeveredett a ló és a vadak szellő hozta csípős szagával. Otthon. Ezt jelentette neki mindez. Hazatért.

Hádész felnyerített, gyorsabb tempóra váltott, Stefan pedig hagyta, hadd repüljön vele, el, messzire. Távol a zajtól, a gondoktól, az emberektől. Csak ketten voltak. Ember és állat összhangban, barátságban, ugyanarra vágyva: száguldani, repülni. Mindketten tudták, hova mennek, jól ismert úton dobbant a pata. A fák egyre sűrűbbek lettek, átvették a rétek helyét, a nyárfákat felváltotta az ősfenyves. A levegő kissé hűvösebb lett, de azért kellemesen meleg maradt. Végigrobogtak az általuk kitaposott ösvényen. A ló végül lelassított, majd megálltak egy kékvizű tó partján. Ez a kettejük titkos helye volt, amiről senki sem tudott. Lepattant az állat hátáról és hagyta, hadd legeljen, ő pedig leült és felnézett az égre.

Mennyire fog ez nekem hiányozni... Ez az egyetlen, amit még nem sikerült tönkretennem. Ez az erdő, ezek a rétek, mind megmaradnak olyannak, amilyennek a természet megalkotta őket. Ezt nem hagyom elpusztítani. Épp elég mindent rontottam már el az életemben. Sorban a házasságaim, Justin nevelése, Beth... Helena... Valamit tennem kellett volna. Kezelnem kellett volna a dolgot, ahogy egy férfinak, és megoldani. De még most sem vagyok képes rá, nem tudok a szemébe nézni, nem tudok egy fedél alatt élni vele. Tartok a saját lányomtól, félek, hogy újra megteszi, és most Lisát fogja bántani. Talán igaza volt Jane-nek, hogy nem vagyok képes normális családi kapcsolatokat kialakítani, ezért is hagyott el. Ahogy el fog hagyni Justin és Lisa is. Senki sem marad mellettem. Talán anyámnak is igaza volt, amikor azt mondta, túl korán vágtam bele a családalapításba. Alig huszonöt éves voltam, mikor Annát elvettem és megszülte a kislányomat...

− Legalább ebben jó vagyok. Gyereket, azt tudok csinálni – nevetett fel keserűen Stefan. Justin, Lisa és ott volt az én kicsi Annám. Egyedül ő emlékeztetett az anyjára, aki túl korán hagyott itt minket. Magamra maradtam egy alig két éves kislánnyal, akinek anyára volt szüksége, ekkor követtem el életem egyik legnagyobb hibáját. Elvettem Justin anyját, aki ugyan megszülte az egyetlen fiamat, de ott voltak az ikrek is, akiket a sajátoménak tekintettem. Helena tette zökkentett ki a gyász mocsarából. Meg kellett tennem... el kellett innen küldenem Annát. Őt muszáj volt megmenteni. Justin anyja pedig sosem tudta feldolgozni, hogy hova került Helena, míg végül ő maga vetett véget az életének. Aztán jött Jane... reméltem, hogy ő végre betölti az űrt, de csak a pénzt akarta. Még Lisa sem érdekelte; amint megkapta a pénzét, el is ment. Ennek a kicsi lánynak pedig apára lenne szüksége, aki figyel rá, aki nem felejti el elvinni beiratkozni az iskolába. Miközben végigfutott a szeme előtt az élete, a gyerekei, a feleségei arca, elgondolkodva tépdesett egy fűszálat. Darabjai szomorúan, holtan hullottak alá élő társaik közé. Stefan összerezzent, mikor Hádész mögéje lépett és a vállára hajtotta a fejét. Mosolyogva megveregette a ló pofáját.

− Azt hiszem, itt az ideje a változásnak, Hádész. Attól, hogy én vagyok az egyik esélyes, még nem kell elhanyagolnom a családom. Lisának szüksége van rám. Az apjára. Nem egy olyan valakire, akit csak néhanapján lát. Jó apja akarok lenni a lányomnak. – A ló felhorkant, mint, aki egyetért a gazdájával. – Menjünk haza! – suttogta Stefan, miközben szeretetteljesen végigsimított az állat nyakán. Ahogy lassan felállt, végignézett a kis tisztáson, a tavon, a közelben ugrándozó madarakon és elhatározta, hogy ha Lisa elég ügyes lovas lesz, elhozza ide. Kezdett egy családi piknik körvonalazódni a szeme előtt és talán a lelke mélyén el is hitte, hogy meg tudja csinálni. Végül elszakadt ettől a helytől és a lova hátára pattant.

Kellemes tempóban ügettek hazáig, és olyannyira elszakadt a mindennapoktól, hogy még a találkozóról is megfeledkezett. Csupán akkor jutott eszébe, hogy már régen otthon kellene lennie, mikor megpillantotta Abrahamet, amint folyton az óráját nézegeti. Mellette pedig ott állt az új lovászlány, aki próbálta megnyugtatni, majd a lány tekintete megtalálta az övét és elmosolyodott. Stefan megrázta a fejét, megpróbálva kiverni belőle azt az őrült érzést, hogy ismeri, hogy ő az a valaki, akit úgy szeretett. Nem lehet ő! Kezd komolyan megőrjíteni a sok munka, már rémeket látok.

* * *

Annie az ajtófélfának támaszkodva figyelte, ahogy Abraham fel s alá járkált, amikor a gróf nem ért vissza időben. Végül felsóhajtott és felé indult. Ám alig tett meg pár lépést, máris vidám kutyaugatás hallatszott mögötte. Mosolyogva pillantott hátra és figyelte, ahogy a fekete szőrpamacs próbálja utolérni. Hosszú rózsaszín nyelve kilógott a szájából, kissé nyomott turcsi orrán át hangosan szuszogott, az alsó fogsora kiállt, fekete, vastag szőre néhol begöndörödött. Hatalmas ugrásokkal igyekezett beérni új gazdáját. Bár mindenki, aki csak látta, azt mondta rá, hogy milyen csúnya, Annie mégis szépnek látta. Hatalmas, barna szeméből olyan szeretet sugárzott, hogy minden testi hibáját megszépítette. Míg a lába körül tekergő kutyával együtt a férfi felé sétáltak eszébe jutott, hogyan került hozzá az állat.

Nehezére esett kikászálódni az ágyból a fájós csípője miatt, de a kopogás csak nem hallgatott el. Mérgesen tépte fel az ajtót és megpillantotta legjobb barátnőjét.

− Stella... mi a fenét keresel itt ilyen korán?

− Korán? – vonta fel a szemöldökét Stella, miközben a kezében szorongatta a dobozt. – Neked már rég fent kellene lenned és az istállóban tevékenykedned. De mindegy, hoztam neked valamit. – Annie gyanakodva nézett a felé nyújtott dobozra.

− Mégis, mit hoztál te nekem? – kérdezte, de Stella válasz nélkül a kezébe nyomta. – Stella!

− Nyisd csak ki!

− De ha egy zöld, nyálkás, ragadós valami ugrik ki belőle, te pedig azt kiáltod: Vicces nap van, esküszöm a képedbe tö... Ez egy kutya... − nyögte ki Annie, amikor kinyitotta a dobozt.

− Igen, micsoda felismerés – tapsolta meg Stella. – Tegnap hozták be, hogy el akarják altatni, én pedig úgy döntöttem, hogy nem hagyom, és neked adom. Mellesleg Maszatnak hívják.

− Stella... ez... nagyon aranyos meg minden, de nem hozhatsz ide egy kutyát bejelentés nélkül... ha nem bírja a lovakat...

− Bírja a lovakat, egy farmról hozták el. A tulajdonosok mindent eladtak, beköltöztek a városba, őt pedig nem vihették magukkal. Állítólag jó terelőkutya – bizonygatta Stella.

− Ez mind szép és jó, de akkor sem hozhatok ide minden kidobott kutyát – morogta Annie, miközben az állat fejét vakargatta.

− Vesd be a meggyőzőképességed, abban olyan jó vagy – veregette vállon Stella a barátnőjét, majd megfordult.

− Te meg hova mész? – kiáltott fel Annie.

− Dolgozni, amit neked is kellene – felelte és elsétált. Annie egy ideig követte a tekintetével, majd a kezében lihegő kutyára nézett.

− Na, drágám, ránk jutott a munka nehezebb része. El kell fogadtatnunk téged a többiekkel. – A kutya nézett rá, majd arcon nyalta. – Ennek az lesz a vége, hogy megszeretteted magad velem... Imádlak, Stella – gúnyolódott Annie, majd becsukta az ajtót.

A kiskutya végül mégis bebizonyította, hogy nem zavarja az állatok közelsége és még Lirrel is képes volt összebarátkozni, így maradhatott.

Annie megtorpant a férfi előtt és nézte, ahogy egyre mélyebb utat tapos magának a porba.

− Ha így folytatja, Mr. Holmes tönkre fog menni az öltönye – szólalt meg a lány, mire a férfi ránézett.

− Kit érdekel az öltöny? Nem jött még meg – mordult rá Abraham.

− Mr. Ashwinra gondol?

− Nem, a Jóistenre – fakadt ki a férfi, miközben a hajába túrt. – Ki másra gondolhatnék? Azt mondta, a megbeszélésünkre hazajön, ami már régen elkezdődött volna, ő pedig nincs sehol. Ez nem vall rá.

− Nyugodjon meg, Mr. Holmes, árt a szépségének – mosolygott Annie.

− Nagyon vicces, Annie. Komolyan aggódom miatta, nem szokott késni. Soha.

− Biztos nincsen semmi gond. Tudtom szerint az úr kitűnő lovas, nem esett semmi baja – mondta a lány és figyelte, ahogy a gróf épp feléjük közeledik Hádész hátán.

− Honnan tudod?

− Onnan, hogy éppen itt jön – bökött a fejével a férfi háta mögé.

Abraham megpördült és karba font kézzel várt. Nyakán láthatóan lüktetett egy ér, állkapcsa megfeszült, hallatszott, ahogy a fogait csikorgatja dühében.

– Azért ne ölje meg, mégiscsak a munkaadónk.

Abraham dühös pillantást vetett a lányra, de végül nem szólt semmit. Annie alaposan szemügyre vette a feléjük közeledő férfit és nem tudta elhinni a róla keringő pletykákat. Nem olyannak nézte, aki csak a pénzért tartja a lovakat, aki meg tudna ütni bárkit is, aki nem szereti a gyerekeit, bár Lisa sokszor szomorú, amiért az apjának nincs ideje rá. Azt sem nagyon hitte, hogy ő kergette öngyilkosságba a feleségét. Ő csak azt látta, hogy ez a férfi szereti a lovait, jól tartja őket, a többiek sosem panaszkodtak, hogy rosszul bánna velük. Ő ahhoz tartotta magát, hogy amíg nem bántja, ő sem bántja. Csakis így vagyunk képesek együtt élni a többi emberrel.

− Késett, uram – morogta Abraham.

Stefan leszállt a nyeregből, melléjük sétált és halványan rámosolygott a férfira, majd a lányra.

− Tudom, Abraham, kicsit elgondolkodtam, nem figyeltem az időt. Sokáig vártál?

− Áh, dehogy – gúnyolódott Abraham. – Elnézést, uram, de most személyeskedni fogok. Tudja, mennyire aggódtam ön miatt? Akármi történhetett volna önnel, eltörik a keze, a lába, vagy még rosszabb.

− De nem történt – veregette meg a vállát Stefan, majd a lányhoz fordult. – Ön bizonyára az új lovászom.

− Igen, Annie O'Connor – nyújtotta a férfi felé a kezét. Kellemes borzongás futott végig rajta, amikor a gróf megfogta meleg kezével az övét. Az a furcsa érzése támadt, hogy már érezte ezt a tenyeret valahol valamikor. Az orrát megcsapta a férfi illata és megrázkódott. Túl sokszor érezte ezt az illatot, üldözte minden egyes rémálmában. Az illat lekúszott a torkán egészen a szívéig, ahol végül behálózta azt és fájdalmasan összeszorította.

− Jól van? – kérdezte Stefan és megragadta a karját. – Annie?

− Jól... jól vagyok – nyögte ki Annie, de forgott vele a világ. Az illat megmérgezte a szájízét és úgy érezte, megfullad.

− Biztos? Elég sápadt. – Annie mosolyt villantott a férfira.

− Kutya bajom, megyek is, van még egy kis dolgom. – Már indult, mikor a gróf megállította.

− Pedig kérni akartam, hogy csatlakozzon hozzánk a megbeszélésre. Végül is most már ön a lovak gondozója, ön tudja, mire van szüksége.

A lány döbbenten nézett a férfi kékes-zöld szemébe és nyelt egy nagyot. Úgy érezte, kezd megőrülni, vagy már ébren is rémálmodik, mert túlságosan is hasonlított arra a szempárra, ami folyton üldözte.

− Természetesen megyek, ha szüksége van rám.

− Akkor menjünk is, hogy aztán mindenki mehessen a dolgára.

Annie lassan indult el a férfi után. Kezét gondolkodás nélkül tette arra a helyre, ahol a férfi hozzáért és megdörzsölte. Fogalma sem volt, miért viselkedik ilyen furcsán, és miért futkos a hátán a hideg. Soha nem érezte még ennyire valóságosnak az álmát, és ez idegesítette. Még gondolkodni sem volt ereje, csak tette egyik lábát a másik után, fél füllel hallgatta, hogy a gróf és Mr. Holmes a ház körüli teendőkről beszél, de igazán nem is figyelt oda. Túlságosan lekötötte minden erejét, hogy ne kezdjen el sikoltozni.

Ez rosszabb, mint egy álom... Tudom, hogy ebből nem ébredek fel, mert ez a valóság. De miért ilyen hasonló? Miért érzem ugyanazt az illatot és melegséget? Miért látom ugyanazt a szempárt? Miért? Azon már nem is gondolkodom, miért is álmodok ilyeneket, hiszen úgysem kapok rá választ. Sokáig foglalkoztam vele, túl sok időt szenteltem rá a mindennapjaimból, értelmetlenül. Most pedig nem kezdhetem elölről. Nem akarok újra az a különc lány lenni, akit mindenki furának tart. Itt végre jó helyen vagyok, Ritáék szeretnek, Stella is itt van. Most nincs szükségem arra, hogy begubózzak. Most nincs.

Annie beharapta az alsó ajkát és hiába próbálta legyőzni az emlékeket, a felszínre törtek. Pont azok, mikre soha többé nem akart emlékezni. A tűzre és arra a bizonyos éjszakára.

Nyugodt éjszakaként indult. A tücskök ciripeltek, már a lovak is nyugovóra tértek, néhány kóbor kutya ugatott a távolban. A tizenhárom éves Annie összegömbölyödve aludt a jól ismert álomban járva. Már nem kereste az okokat, nem kérdezgette a szüleit, hogy miért álmodja ezeket, mert amikor látta az anyukája szomorú arcát, néha könnyes tekintetét, inkább nem faggatózott többet. Elfogadta, beletörődött, hogy ő minden éjjel izzadtan ébred. Azon az éjjelen azonban nem. Akkor arra ébredt, hogy két kéz megragadja a karját és erősen megrázza.

– Annie! Ébredj! – A lány morogva lesöpörte magáról a kezeket, majd az oldalára fordult. – Annie! Most! – Az agyába bekúszott anyja riadt, sürgető hangja. – Ég az istálló, Annie! – Annie szeme felpattant és felült. Döbbenten nézett az anyjára, aki a zöld fürdőköpenyében állt az ágya mellett, kócos, barna hajjal. A lány nyitotta a száját, hogy megszólaljon, de a nő felrántotta az ágyról. – Nincs idő kérdezni! Kifelé! – Kézen fogta a lányát és kihúzta a szobából.

Leszaladtak a lépcsőn, majd ki a szabadba, ahol Annie–t megcsapta az égő fa jellegzetes szaga.

– Fuss tovább, mindjárt megyek én is! – hallotta még anyja hangját, mielőtt visszafordult volna a ház felé. Annie lihegve távolodott a háztól, árnyékát megnyújtotta a háta mögött tomboló tűz. Mikor úgy érezte, elég messzire jutott, összeszorult torokkal megfordult. Lába előtt vörösre festették a földet a lángok, melyek éhesen falták fel előbb a lovak, majd az ő házát. A sötét, csillagtalan éjszakát pirosra varázsolta a táncoló, kacagó tűz, ami élvezettel okozott Annie–nek fájdalmat. Érezte a hőt, hallotta apja és anyja kiabálását, ahogy próbálják kimenteni a rémülten nyihogó állatokat az istállóból. A lángok végigfutottak a tetőn, cserepek zuhantak a földre, hogy aztán apró darabokra törjenek, és Annie szívét megsebezzék. A levegőt kapkodta, be akart rohanni a lovakhoz, hogy segítsen a szüleinek, mégsem mozdult. Nem tudott. Félt. Félt, hogy az egyre jobban recsegő–ropogó tető beszakad. Lovak futottak el mellette, közben megjelentek a szomszédok. Kiabálás töltötte meg a levegőt, de még ez sem nyomta el az anyja sikolyát, mikor összeomlott az istálló. Annie remegő lábakkal tett néhány lépést az épület felé. Könnyek szaladtak le az arcán, kormos csíkot hagyva. Megnyalta hőtől kicserepesedett ajkát, száját betöltötte egy keserű, gyomorforgató íz. Orrába bekúszott a füst, az égett fa, az égett hús, szőr és haj orrfacsaró szaga. Sikoltani akart. Hangosan ordítani a fájdalomtól, a veszteség miatt, de a hang a torkán akadt, csupán tátogni tudott, miközben a könnyek hűsítették az arcát, a szíve darabokban hevert. Szinte fel sem fogta, amikor a nagynénje átölelte és elhúzta onnan, hogy a tűzoltóknak ne legyen útban. Nem hallotta, mit mondott neki a nő, miközben a könnyei benedvesítették a haját. Az ő fülében egyetlen mondat dübörgött: Segítenem kellett volna. Úgy érezte, cserbenhagyta a szüleit és az állatait. Segítenie kellett volna, ott lenni bent a szüleivel és elengedni a lovakat, hogy biztonságban lehessenek. Ám ő csak állt és nézte, hogy válik porrá és hamuvá mindaz, ami az életét jelentette. A házuk, az istálló, a ménes, a felszerelés, az emlékek. Mindegyik apró tüske volt, ami belülről égett. Hatalmas robajjal a ház teteje is összeomlott. Ezernyi szikra lebbent az ég felé és magával vitte Annie minden boldogságát.

Az emlék semmivé foszlott, mikor valaki nekiütközött, ő pedig a földön kötött ki. Sérült csípőjébe belenyilallt a fájdalom.

− Jézusom, jól vagy? – kérdezte egy hang, mire Annie felnézett, és Stefan Ashwin fiatalabb kiadásával találta szemben magát. – Egyben vagy? – nyújtotta felé a kezét, Annie pedig hagyta, hogy felsegítse.

− Jól vagyok, bocsánat, csak elgondolkodtam – mondta a lány, miközben sziszegve masszírozta sajgó csípőjét.

− Ennyire nagyot löktem rajtad? – érdeklődött a fiú a kezét figyelve.

− Áh, dehogy, ez egy régebbi sérülés.

− Nem mondtad, hogy a múltkori incidens alkalmával megsérültél – szólt közben Abraham.

− Mert semmiség – legyintett Annie. – Nem rosszabb, mintha leestem volna a lóról, az pedig nemegyszer megtörtént már. Jól vagyok.

− Ezt majd hatszemközt megbeszéljük – mondta Stefan, és a fia mellé lépett. – Annie, hadd mutassam be önnek a fiamat, Justint. Justin, ő az új lovászunk, Annie O'Connor.

A lány mosolyogva rázta meg a felé nyújtott kezet. Eltűnődve nézte a fiú széles mosolyát, csillogó szemét, amiből furcsa birtoklási vágy hömpölygött felé. Zavartan húzta el a kezét a fiú forró tenyeréből. Különös érzése támadt a fiúból sugárzó melegtől és a tekintetétől.

− Mehetünk, Miss O'Connor? – kérdezte a gróf, mire Annie bólintott.

− Még találkozunk, Annie – vigyorgott rá Justin.

Annie erőltetetten rámosolygott, majd a férfiak után sietett. Ő maga sem vette észre, hogy a tenyerét dörzsölgeti, mint aki le akarja magáról tisztítani a fiú érintését. A kellemetlen borzongás végigfutott a hátán, a nyakán felborzolódtak az apró pihék, de indokot nem talált rá. Már megint rémeket látsz, Annie. Inkább arra koncentrálj, ami a feladatod. Mégis hátrapillantott a válla felett és látta, hogy a fiú még mindig ott áll, ahol találkoztak, és őt nézi. És? Mi a baj ezzel? Csak érdekli, ki vagyok, mert még sosem találkozott velem. Ennyi az egész. A támadás óta komolyan kezdek paranoiás lenni.

– Nos... – szólalt meg a gróf, mire Annie felkapta a fejét, és csodálkozva vette észre, hogy már el is értek a férfi irodájába. Stefan mosolyogva a szék felé intett, hogy üljön le. Abraham mellette foglalt helyet. – Mr. Holmes említette már, hogy megtámadták önt a kertben.

− Igen, uram, de nem történt semmi. Bizonyára megzavartam valakit, aki...

− Aki valószínűleg utánam nyomoz, bár lehet, csak egy fotós akart bejutni – sóhajtotta Stefan. – Kész őrültek háza van itt, amióta kiderült, hogy esélyes vagyok a miniszterelnöki posztra. Biztosíthatom, hogy többet nem lesz ilyen incidens.

− Ugyan, tanultam önvédelmet, meg tudom védeni magam – mosolyodott el Annie.

− Örülök, hogy ilyen bátor, de azért nyugtalanító, ha egy ember csak úgy mászkálhat a kertemben – túrt bele a hajába a férfi. – De beszéljünk inkább önről. Jól boldogul?

− Természetesen – bólintott Annie. – Mr. Levigne nagyon sokat segít.

− Bizonyára tudja, hogy holnaptól minden a maga vállán nyugszik. Mr. Levigne sem szívesen teszi, de muszáj bemennie a kórházba. Szüksége van arra a kezelésre.

− Meg tudom oldani.

− Örülök, hogy így gondolja – mosolygott rá Stefan. – A takarmányt intézem, hamarosan megérkezik, természetesen az ön dolga lesz felügyelni, hogy minden rendben menjen a lepakolásnál. Remélhetőleg minden egyszerre fog megérkezni. Hamarosan jönnek a zsokék, hogy eddzenek a versenyekre.

− Megkérdezhetem, hány lovat nevezett be?

− Mr. Holmes át fogja adni önnek a listát, a ló és a zsoké nevével, versennyel, valamint, hogy melyik számba neveztük – felelte Stefan. – Szeretném, hogy felügyelje, jól bánnak-e a lovaimmal. Nem akarok semmi olyan sérülésről hallani, amit ember okozott nekik.

− Értettem – bólintott Annie. – Ha lehetséges lenne, akkor holnap bemennék a városba. El kellene intéznem egy-két magánjellegű ügyet, valamint szeretnék új nyergeket, futószárakat rendelni, mert néhány eléggé elhasználódott.

– Ezt önre bízom – legyintett Stefan. – Ön dolgozik a nyergekkel és a felszerelésekkel, csupán listát kérek arról, mit és mennyiért rendel.

− Rendben van – bólintott Annie, majd felállt. – Ha nincs rám szüksége, elmennék.

− Menjen csak, Annie! Remélem, jól fogja érezni magát nálunk! – mosolygott rá a gróf.

− Jól érzem magam, Mr. Ashwin – felelte Annie, majd elhagyta a szobát. Idefele jövet nem is nézett körül, most azonban szemügyre vette, hol sétál. A lába alatt futó perzsaszőnyeget, az aranykeretes festményeket a falon, drága vázákat, szobrokat, apró csecsebecséket a faragott asztalon. Úgy érezte, ő nem ide való a szakadt farmerével, a koszos csizmájával és a kinyúlt pólójával. Sosem vágyott arra, hogy gazdag legyen, csupán lovakkal akart foglalkozni, mindegy, hogy azok az ő lovai, vagy másoké. Persze, sokan néztek rá furcsán, hiszen azt mondják, a pénz fontos, de Annie mást sem látott, csak azt, hogy akiknek sok pénze van, mind boldogtalanok. Mr. Ashwin sem boldog. Ám még mielőtt belemerülhetett volna a gondolataiba, megtorpant egy festmény előtt. Nem nagyon szokott festményeket nézegetni, de a vászonra festett hölgy valamiért vonzotta a tekintetét. Szőke haja hullámokban omlott a vállára, kék szeme szeretetteljesen nézett rá. Észre sem vette, hogy félrehajtott fejjel nézi a nőt, aki annyira emlékeztette valakire, hogy szinte már fájt; mégsem jutott eszébe, kire hasonlít. Reflexből túrt bele rövid, aranyszőke hajába, ami szinte ugyanolyan volt, mint a képen szereplő hölgyé.

− Ő apám első felesége, Anna. Szép nő volt, nem? – Annie ijedten összerezzent, mikor Justin megszólalt mögötte.

− Igen, az volt – mondta Annie, miközben igyekezett nem hasznosítani az önvédelmi órán tanultakat. A fiú túl közel állt hozzá, meleg lehelete csiklandozta a nyakát, keze a derekát súrolta.

− Ha nem lett volna az a csúnya lovas baleset, akkor én most nem lennék. Elviekben.

− Mindenkivel történhetnek balesetek – fordult meg Annie, miközben hátralépett. – Ám mivel Mr. Ashwin újraházasodott, itt vagy.

− Még szerencse – mosolygott rá Justin.

− Kinek mi – morogta Annie. – Bocsi, de dolgom van, mennem kell.

− Megyek veled, épp lovagolni indultam.

− Oh, de jó nekem. – Annie még egy pillantást vetett a képre, majd elindult, nem is törődve azzal, a fiú követi-e vagy sem. Nem szerette, ha valaki egy nap ennyiszer betolakszik az intim szférájába, márpedig Justin nem tágított. Mosolyogva bólogatott, de fogalma sem volt, a srác mit mond. Leginkább arra koncentrált, hogy ne képelje fel, pedig igencsak viszketett a tenyere. Hiába nem volt jellemző rá, hogy a legelső pillanatban véleményt mondjon valakiről, most mégis azt súgta az első megérzése, messzire kerülje el. Lehetett akármilyen jóképű egy fiú, ha a stílusa irritálta, és bár Justin nagyon kedves volt vele, valami miatt minél távolabb szeretett volna kerülni tőle. Lassan kifújta a levegőt és kedvességet erőltetett magára.

− Melyik lovon is lovagolsz?

− Zeuszon, a szürke, arab csődörön. Apám ragaszkodott hozzá, hogy minden gyereke megtanuljon lovagolni.

Annie rásandított.

− Nem úgy tűnik, hogy örülsz neki.

− Hát... azért van jó oldala is, az itteni csajok imádják, ha egy pasi lovagol – húzogatta sokatmondóan a szemöldökét Justin. Annie lopva a szemét forgatta, mert eddig reménykedett, hogy legalább talál a fiúban valamit, amit kedvelhet.

Figyelte, ahogy Rita döbbenten megtorpan az ajtóban, kezében egy vödör vízzel. Lassan összeráncolta a homlokát, tekintete Annie és Justin között ugrált.

− Segíts! – tátogta Annie, kérő tekintet kíséretében. Rita letette a vödröt a lába mellé, majd mikor hallótávolságba értek, megszólalt.

− Jaj, de örülök, Annie, hogy végre megtaláltalak, már jó ideje kereslek. Szükségem van rád ööö... azzal a dologgal kapcsolatban. – Annie pár pillanatig értetlenül nézett rá, majd a fejére csapott.

− Tényleg! El is felejtettem, hogy azt mára beszéltük meg. Bocsáss meg, Justin, de ez életbevágóan fontos – lépett Annie a lány mellé és belekarolt. – Zeuszt már bizonyára felnyergelték.

− Mi olyan fontos? – nézett Justin egyik lányról a másikra.

− Női ügy – vágta rá Rita. – További szép napot, úrfi. – Ezzel megragadta Annie karját és elsiettek. Végigrohantak a bokszok közötti folyosón, majd befordultak jobbra. – Ez mégis mi volt?

− Te mindig olyan jó kérdéseket teszel fel – sóhajtotta Annie. – Amúgy fogalmam sincs. Bent találkoztam vele a házban, mikor a gróffal beszéltem, és nem akart leszállni rólam.

− Szerintem tetszel neki.

− Na, az hiányzik még nekem – mordult fel Annie. – Így is a hideg futkos a hátamon tőle, az kell még, hogy rám akaszkodjon és megpróbáljon meghódítani. Mellesleg nem randizom.

− Justin Ashwin nem ismeri azt a szót, hogy nem – felelte Rita. – Ismertem egy lányt, aki vele járt... nos, annyit mondok, nem lett jó vége a dolognak. Az az egy szerencséje, hogy Mr. Ashwin az apja, és el tudja tusolni az ügyeit. Nem csodálom, hogy nem szimpatikus.

− Az, hogy nem szimpatikus, elég gyenge kifejezés.

− Jobban teszed, ha nem kedveled.

Annie pár pillanatig elgondolkodva nézte a lány arcán átsuhanó fájdalmat, dühöt, csalódást. Olyan grimaszt vágott, mint amikor túl lassan tépjük le a ragtapaszt, mert azt hisszük, hogy úgy kevésbé fáj. Annie rájött, hogy ő épp most tépte le az egyiket a szívéről.

− Rita, te voltál az a lány ugye? – kérdezte gyengéden.

− Amikor idekerültem, engem szédített – kezdett bele Rita rekedten. – Akkor még hittem abban, hogy valóra válhat az a mese, hogy a gazdag fiú beleszeret a szegény lovászlányba és happy end, de Justin Ashwin minden nőt trófeaként kezel. Amint az övé vagy, elkezdi a szemedre vetni a hibáidat. Az enyém ott kezdődött, hogy nem vagyok elég előkelő a köreihez, de azért azt elvárta, hogy a kedvére tegyek, ha úgy akarja. Hála Brigitnek és annak a bizonyos estének, örökre vége szakadt.

− Brigitre is megpróbált rámászni? – döbbent meg Annie.

− Brigitre nem nagyon lehet csak úgy rámászni, nehezen barátkozik.

− Nem mondod? Rájöttem – morogta Annie.

− Majd megbékél, de visszakanyarodva Justinhoz, ő olyan pasi, aki előbb cselekszik, utána kérdez. Érted, hogy gondolom? – Annie mindössze egy oh-t tudott kinyögni, mert rájött mit értette a lány azon, hogy nem tudja mi az, hogy nem. – Gondolhatod, hogy az apám, aki rendőr, mennyire kiakadt, főleg hogy Justin egy ejnye-bejnyével megúszta.

− És te?

− Pár ragtapasz a szívre.

– Hogy-hogy ezek után itt maradtál? Én biztos mindent itt hagytam volna.

– A muszáj nagy úr – felelte Rita, de látszott rajta, erről nem akar többet beszélni. – Annak idején nehéz volt, erősen gondolkodtam, hogy használom apám vadászkését.

− Ugyan, Rita. Egy pasi sem ér annyit – mondta Annie.

− Oh, nem magamon használtam volna, az ő torkára rajzoltam volna egy szép, mosolygós szájat – húzta keresztül Rita az ujját a nyakán. – De inkább megpróbáltam túltenni magam rajta.

− Jobb, mint börtönbe kerülni, főleg miatta.

− Brigit is ezzel érvelt. – Rita félredöntött fejjel nézte az előtte álló lányt. – Te sem vagy a toppon. – Annie csak legyintett. – Expasi?

− Te mindent tudsz?

− Egy lovardában gyorsan terjednek a hírek – bökte oldalba Rita. – Főleg, ha az állatorvos barátnő azt hiszi, te állsz mögötte.

− Gondolhattam volna, hogy mindenki tudja – morogta Annie. – Amúgy ha megkérlek, átnéznéd nekem a kantárokat? Holnap venni akarok néhány újat, főleg most, hogy itt a versenyszezon – váltott témát hirtelen.

Rita lassan bólintott, és inkább nem folytatta a témát, észrevéve, hogy a lány nem akar róla beszélni. Annie csak bólintott és elsietett, nagy lendülettel nyitott be az ajtón. Sóhajtva nekidőlt és fájó szemét dörzsölgette, mikor az állat felnyerített. A lány felkapta a fejét és szembetalálta magát Lirrel.

− Ó – nyögte ki Annie döbbenten és belenézett a ló nagy barna szemébe. – Eltévesztettem az ajtót, épp az öltözőbe indultam, hogy kitomboljam magam. – Lir továbbra is csak nézett rá. – Igen, tudom, még nem jutottunk el a mi vagyunk a legnagyobb barátok szintre, de... − Közelebb lépett a fekete lóhoz, aki tiltakozva kaparta a földet. – Annyira szeretnélek szeretni. A leggyönyörűbb ló vagy, akit valaha láttam, bár mindig is a gyengéim voltak a fekete lovak. Nem tudom, mi történt veled, talán nem kaptad meg azt a szeretetet, amit meg kellett volna kapnod, de én odaadnám az enyémet, ha hagynád. – Továbbra is lassan közelített az állat felé. Egy ideje naponta látogatta a lovat, és lassan, sikerült annyit elérnie, hogy ő etethette és kitakaríthatott nála még akkor is, ha Lir odabent volt. A ló kezdte megszokni az új lányt, de még mindig bizalmatlan volt. Most is hangosan fújtatott, egyre csak hátrált, nagyokat horkantgatott, de aztán már nem volt hová mennie. – Cssss – susogta Annie szinte hangtalanul, mire Lir megdermedt. Lassan kinyújtotta a kezét, és eszébe jutott, amit az interneten olvasott. Az indiánok – akik úgy ismerik az állatok lelkét, mint a sajátjukat – azt mondják, hogy nem "betörni" kell a vadlovakat, ahogy azt a nyugati emberektől látták, hanem meggyőzni őket arról, hogy a szelídség az ő igazi, boldog lelkiállapotuk. Ehhez szeretet kell, melyet az állat tévedhetetlenül megérez. Igyekezett úgy közeledni hozzá, ahogy ők tették annak idején. – Az, hogy szeretlek, nem azt jelenti, hogy behódolok, de neked sem kell az alattvalómnak, szolgámnak lenned. Barátot akarok. Egy társat. – Annie finoman a ló homlokára tette a kezét. Gyengéden végigsimított rajta egészen az orra hegyéig, ahol várt egy kicsit, hogy a ló megismerhesse a szagát. – Nem kell félned, ahogy én sem félek tőled, mert szeretlek. – Lassan, éppen csak hozzáérve végigsimított a ló bal oldalán, majd a jobbon, és megállt vele szemben. – A szeretet nem azt jelenti, hogy mindent megengedek, együtt döntünk. Társaknak kell lennünk, akik nem félnek a másiktól. – Annie újra csak felé nyújtotta a kezét és most a ló nem húzódott el. – Szeretlek, Lir. Én nem bántalak, neked se szabad engem. – Újra simogatni kezdte az állatot és most a lábain is végighúzta a kezét. – Jól van, Lir. Legalább te szeretsz, vagyis próbálkozunk. Tudod, elég nehéz lesz holnap Max-szal szemtől szemben találkozni és megmondani, hogy vége. – Lir fújt egyet. – Igen, nehezebb lesz türtőztetni magamat, hogy ne képeljem fel, már többször viszketett a tenyerem, de ha holnap valami olyat szól... Amúgy holnap hozok neked valami meglepetést, mivel ilyen kedves vagy velem. – Megsimogatta az állat orrát, és legnagyobb örömére végre nem hideg tekintetet kapott a lótól, hanem azt, amit minden állattól. Barátságot és szeretet. Mosolyogva megpaskolta a ló pofáját és tudta, jó úton halad. – Köszönöm – suttogta, majd hagyta, hogy az ajtó becsukódjon mögötte.