„Az élet néha olyan, mint egy szilaj ló. Bele kell kapaszkodni a sörényébe, meg kell lovagolni, még ha meg is próbál levetni a hátáról."

Karen Hawkins

1. fejezet

A ló nagy, barna szeme betöltötte a látóterét. Fekete szőre fényesen megcsillant, ahogy lehajolt hozzá. Felé nyújtotta a kezét, hogy megsimogassa, de a helyszín hirtelen megváltozott. Sötét, csillagtalan éjszaka suhant a szeme előtt. Feje minden lépésnél a dadája vállának csapódott. A nő szélsebesen rohant keresztül az erdőn, a legközelebbi falu felé. Zörgött az avar, farkas vonyított a távolban, de a fülében csupán egyetlen mondat ismétlődött megállíthatatlanul: Meg akarja ölni.

Annie megrándult, mikor megérezte a kezet a vállán. A szeme felpattant és a mellette ülő férfira nézett. Sötét haja a homlokába lógott, mélyen ülő kék szemét felnagyította a szemüveg. A harmincas évei közepén járt; barna, hajszálcsíkos öltönyt viselt, ölében laptop. Próbált kedvesen mosolyogni, de Annie-t inkább egy vicsorgó kutyára emlékeztette.

− Parancsol? − kérdezte Annie és finoman arrébb csusszant az ülésen, hogy minél távolabb kerüljön tőle. Kezével megfésülte szőke haját, ami a fejtámlától összekócolódott. Megigazította magán elcsúszott pulóverét és igyekezett nem a férfira nézni. Már első pillantásra is unszimpatikus volt, most pedig a vállát szorongatja. − Valami gond van?

− Nincs, csak ide-oda rángatta a fejét. Gondoltam, megkérdezem, minden rendben van-e − mondta a férfi ugyanazzal a fogkrémreklámba illő mosollyal.

− Csak elbóbiskoltam - felelte a lány, aki ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést és elfordult. Tekintete végigfutott a sorokon, ahol nem látott egy üres helyet sem. Életében először utazott repülőn, de az új munkával kapcsolatos izgalom nem hagyta, hogy a félelmével foglalkozzon. Próbált nem gondolni arra, milyen magasan van, hogy a lába alatt nincs szilárd talaj, mert félt, a tériszonya erőt vesz rajta. A turistaosztályon az ülések kényelmetlenek voltak, az ebéd csapnivaló, és akárhányszor ki akart menni a mosdóba, legalább tízszer kellett bocsánatot kérnie, amiért nem fér el. A lábát sem tudta kényelmesen kinyújtani, pedig minden poggyásza a gép gyomrában csücsült, a többiekével együtt. Ehhez jött még a mögötte ülő kisfiú, aki rugdosta a székét, az előtte horkoló öregúr és a mellette lévő férfi, akitől kirázta a hideg. A gépmadár úgy nyüzsgött, mint egy méhkas tavasz közeledtével; az emberek beszélgettek, kiabáltak, nevettek. Annie orrát megtöltötte az izzadság, a különböző parfümök, az ebéd és a lábszag egyvelege. A lány megmasszírozta fájó fejét és visszavágyta a tennessee-i levegőt. Istenem add, hogy megérje! Add, hogy ne feleslegesen szenvedjem végig ezt az utat!

− Úgy láttam, rosszat álmodott. Ez mindennapos önnél? - szólalt meg mellette a férfi. Annie felé fordult és felvonta a szemöldökét. - Minden éjjel van rémálma?

− Nincs, de mégis, mi köze hozzá? - kérdezte Annie.

− Bocsásson meg, szakmai ártalom. Dr. Robert Blank vagyok, pszichológus - nyújtotta felé a kezét a férfi. Annie pillantása a felé nyújtott kéz és a férfi arca között liftezett, végül mégis elfogadta.

− Annie O'Connor - felelte, majd elfordult. Na, már csak ez hiányzott. Kifogtam egy munkamániás, világmentő pszichomókust. Remek. Semmi kedve nem volt egy teljesen ismeretlen pszichológussal megvitatni sem a rémálmait, sem a lelki világát. Otthon próbálták rábeszélni a szülei halála után, hogy járjon el valakihez, aki segít feldolgozni a veszteséget, de neki semmi másra nem volt szüksége, csak a lovakra. Ezek az állatok jelentették a nyugalmat, tudta, hogy ők ugyanannyi szeretetet adnak, amennyit ő ad nekik. Nem kérdeznek semmit, nem sajnálják. Sokan nem értették meg, nem tudták mit jelentenek neki a lovak. Elterelték a gondolatait a szülei haláláról, csökkentették a bűntudatát. Újra megmasszírozta a homlokát, miközben Blank doktor az iskolai eredményeiről és a pácienseiről beszélt. Nem szerette a pszichológusokat, mert nem bízott bennük, nem akarta feltárni élete sötét titkait, a gondjait, gondolatait - előbb panaszkodott a kedvenc lovának, mint bárki másnak.

− A rémálmok mindig gondot jelentenek. Önnek vannak gondjai?

Annie felé fordult és mosolyt erőltetett magára.

− Nincsenek gondjaim. Köszönöm, az életem révbe ért.

− A szülei? - kérdezett újra Blank doktor, és megnyitott egy új lapot a szövegszerkesztőben.

− Megvannak, köszönik - morogta Annie és eldöntötte, hogy a lehető legkevesebbet árulja el magáról, hátha a férfi is felfogja, hogy nincs kedve beszélgetni.

− Barátok? Párkapcsolat?

− Vannak barátaim. Jelenleg nincs párom.

− Hány éves? Van munkája? Vagy még tanul? Szabadidejében mit csinál? - sorolta a kérdéseit a férfi.

− Semmi köze hozzá! - csattant fel. - Ne haragudjon, de maga mindig ilyen nyomulós? Nincs szükségem pszichológusra. Az életem, még ha nem is gondmentes, de nekem tökéletes, köszönöm.

− Jaj, ne haragudjon. Nem akartam megbántani, vagy támadónak tűnni - visszakozott gyorsan Blank. - Csak barátkozni szeretnék.

− Hát, nem jól csinálja - vágta oda Annie. - Nem szeretem, ha ismeretlenek a magánéletemről érdeklődnek. Maga nem az orvosom, különben sem szimpatikus.

− A hirtelen dühkitörés a depresszió jele - szúrta közbe Robert.

Annie hatalmasat fújt, zöld szeme megvillant, arcán két vörös folt jelent meg, mint mindig, amikor dühös.

− Ne analizálgasson, nem vagyok depressziós. Éppen egy állásinterjúra megyek, azzal fogok foglalkozni, amit szeretek, minden tökéletes - mondta nyugalmat erőltetve magára, de a hangja remegett. - Most pedig, ha nem zavarja, szeretném nyugodtan végigülni az út hátralevő részét. Köszönöm. - Ezzel előre fordult és inkább az előtte ülő őszülő fejét bámulta. Mérges volt, ami nem jellemző rá. Annie O'Connort mindenki nyugodt, kedves lánynak ismerte, akit ritkán lehet felidegesíteni. A lovak mellett megtanulta, hogyan tartsa kordában a dühét, de ez a férfi irritálta. Nagyon ritkán nyílt meg az embereknek, a múltjáról pedig keveseknek beszélt, mert túlságosan fájt. Ez az állás életem lehetősége. Nem bukhatom el. Nem azért utazom ennyit, hogy aztán lógó orral menjek haza. Mr. Ashwin lovairól gondoskodni főnyeremény. Nem szalaszthatom el. Meg kell nyugodnom. Azt akarom, hogy anyáék odafent és Julia néniék büszkék legyenek rám. Mély levegő... kifúj... Ne foglalkozz Blank doktorral, felesleges. Lehunyta a szemét, próbálta ellazítani magát. Észre sem vette, mikor merült újabb, ám másfajta álomba.

A csöndbe lónyihogás, patadobogás, kiabálás, és a ropogó fa hangja kúszott be. Füstszag csapta meg az orrát, majd a sötétségben vörös lángok lobbantak fel. Felpattant és az istállóhoz rohant. Arcát égette a hő, a torka kiszáradt, nem bírt nyelni. Tudta, hogy ott vannak. Tudta, hogy ott vannak bent, és ő nem segíthet nekik. Nem mentheti meg őket.

Megrázkódott és felébredt. Felpattant, végigsietett a folyosón és bezárkózott a mosdóba. Hideg vizet locsolt az arcára, hogy a múlt árnya elsuhanjon messzire. Megdörzsölte az arcát, majd ugyanezzel a mozdulattal beletúrt a hajába. Belenézett a saját tükörképe szemébe, és ugyanazt a határozottságot látta benne, mint amikor elindult. Huszonhárom évesen úgy gondolta, ideje a saját lábára állni, még ha Angliában is. Tudta, ideje felnőnie és munkába állnia, - természetesen az nem volt kérdés, hogy lovakkal szeretne foglalkozni. Nem tudta magát elképzelni egy nagy irodaházban, titkárnőként, ahol egy lenne a sok között. Neki létszükséglete a levegő, a természet és az állatok, köztük nőtt fel és köztük szeretne élni is. Éppen ezért, amikor az angliai barátnője felhívta, hogy Ashwin gróf lovászt keres, egy percig sem gondolkodott, hogy nekivág. Tudta, nem lesz könnyű, ilyen messze attól a helytől, ahol felnőtt, ahol a barátai is élnek, ahol minden bokrot, fát, dombot úgy ismert, mint a tenyerét. Nem számított, hányan próbálták lebeszélni arról, hogy elmenjen, érezte, indulnia kell. Akarta ezt az állást, jobban, mint bármi mást. Vágyott az újra, az ismeretlenre.

Szája lassan mosolyra húzódott, majd a tükörképére kacsintott.

− Lealázunk mindenkit, igaz? Megmutatjuk, hogy egy lány is tud bánni a lovakkal.

A hangosbemondó recsegve megszólalt, tájékoztatva az utasokat, hogy a leszállást hamarosan megkezdik, foglalják el a helyüket.

- Hála a magasságosnak! - fújta ki a levegőt Annie megkönnyebbülten.

Éppen akkor ült le a helyére, mikor újra megszólalt a női hang, hogy megkezdik a leszállást. Nem nézett a férfi felé, pedig szerette volna látni, hogyan ereszkedik le a gép a Newhaven-i reptérre. Kíváncsi volt a városra, mert életében nem hagyta még el Tennessee-t, de nem akarta, hogy a férfi megszólítsa. A gyomra liftezett, de nem csak a leszállástól. Idegeskedett az állás miatt, hiszen léteznek nála sokkal jobb lovászok is, zavarta, hogy senkit sem ismer itt, ezen kívül a mellette ülő pszichológus sem nyugtatta meg. Érezte, hogy nézi, mégpedig azzal a tekintettel, amivel csak egy pszichológus tud. Mintha a veséjébe látna és minden mocskos titkát tudná. Nem tud semmit. Most láttad először és utoljára. Semmi közöd hozzá és nem is lesz.

A hatalmas vasmadár nagyot döccenve érkezett le a repülőtér aszfaltjára. A pillanatnyi feszültség semmivé foszlott, az emberek újra beszélgetni, nevetni kezdtek. A kisgyerekek kiabálva követelték, hogy szálljanak már le, mert unatkoznak, fáj valamijük, wécére kell menniük, az anyukák pedig hol nyugodtan, hol idegesen szóltak rájuk. Amint a gép nyugalmi állapotba került, mindenki szedelődzködni kezdett. Annie is felkapta a farmerkabátját és a kézitáskáját, de mielőtt elindult a férfi elkapta a kezét. Már majdnem felkiáltott, hogy engedje el, amikor egy névjegyet nyújtott felé.

− Ha meggondolná magát, hívjon fel! Bármikor szívesen beszélgetek önnel. - Annie először a kártyára, majd a férfira pillantott. Kék szemei megcsillantak, mire a lányon végigszaladt a hideg, a háta lúdbőrözött. Végül kikapta a papírt a férfi kezéből.

− Köszönöm - morogta, majd elfordult és a tömeggel együtt az ajtóhoz igyekezett. Fél percenként az órájára nézett. A sor nagyon lassan haladt, neki pedig el kellett érnie a buszt. Ha esetleg lekési, akkor nem ér oda időben és minden lehetősége elúszik, mint hal a vízben. Miután kilépett a gépből, hatalmasat lélegzett a friss levegőből. Csupán a pillanat tört részéig nézett körbe, mert újra megkondult a vészcsengő a fejében, hogy lekési a buszt. Amilyen gyorsan csak tudta, elérte a vámot, hogy elsőként léphesse át, átverekedte magát a terminálon, a csomagjaihoz. Miután átnézte, hogy mindene megvan-e, újabb harc után kilépett az utcára. Megkönnyebbülve indult el a buszpályaudvar felé; egyrészt végre megmozgathatta elmacskásodott lábait, másrészt ki nem állhatta a sok embert maga körül. A szabad ég alatt nem zavarta a tömeg, de zárt térben úgy érezte, összenyomják.

Hálát adott a barátnőjének, amiért pontosan elmagyarázta, hogyan jut el a birtokra. Két hatalmas bőrönddel és egy hátizsákkal felszerelkezve sietett végig az utcákon, de akármennyire is igyekezett, az utolsó métereket futva kellett megtennie. A Lewesbe tartó busszal sokan utaztak, de Annie talált még szabad helyet. Nagyot fújva lehuppant az ülésre, fülébe dugta a fülhallgatót és próbált Avril Lavigne legújabb albumára koncentrálni. A busz hangosan zörögve hagyta el Newhaven városát.

* * *

Francis Banner letette maga mellé az aktatáskáját és nézte, ahogy Annie busza befordul balra, majd beleveszik a forgalomba. Miután eltűnt a szeme elől, a zsebébe nyúlt a mobiljáért. Míg várta, hogy a hívott fél felvegye a telefont, a lábával dobolt az aszfalton. A tekintete újra és újra arra kalandozott, amerre Annie elindult.

− Megtaláltam, akit kerestél - szólalt meg, miután a másik fél jelentkezett. - Persze, hogy biztos vagyok benne. Tévedtem én valaha? ... Nagyon vicces... Velem együtt érkezett meg Newhavenbe... Most? Egy buszon ül Lewes felé... Hát honnan tudjam, hova akar menni? Gondolatolvasó nem vagyok... Annie. Annie O'Connor... És mikor fizetsz?... Mi az, hogy akkor, hogyha biztos? Mondom, hogy ő az, ak... − Döbbenten kapta a szeme elé a telefont, mikor kinyomták. - Hogy rohadj meg ott, ahol vagy. Legközelebb várhatod, hogy segítsek. - Kikapcsolta a telefont, kivette a kártyát, majd a zsebébe nyúlt a cigarettásdobozért. Kirázta az utolsó szálat, majd a doboz a kukában landolt a telefonnal együtt. A kártyát később szándékozta eldobni, hogy még véletlenül se kapcsolhassák a készülékhez és hozzá. Aztán előkereste a napszemüvegét, az orrára biggyesztette, majd lekapta a zakóját, a vállára dobta és elindult. Csak tudnám, mi dolga Annie-vel. Nincs ebben a lányban semmi különös. Ő csak egy amerikai lány, aki kicsit hirtelen haragú. Oké elismerem, csinos, de akkor is. Értelmetlen az egész. Az meg még inkább, hogy én ezen gondolkodom. Csak fizessen ki, a többi nem érdekel, nekem is élnem kell valamiből.