Kedves olvasók! Csak azt szeretném közölni veletek, hogy  készült egy blog az irományaimnak, így  már nem csak wattpados platformon elérhetőek, s esetekben valószínűleg több dolog oda fog  felkerülni. A linket megtaláljátok a komment szekcióban.  Jó olvasást! :) 

Esetleges spoiler 12.évados szereplőre.

A lány csörtetve rohant keresztül az avaron. Az éjszaka dermesztő csöndjébe lépteinek zajával keveredve vegyült bele az a komor, sötét kétségbeesés, mely menekülésre késztette abban a pillanatban is. Néhány másodpercre egyszer-egyszer megállt, s egy fa mögé rejtőzve próbált fülelni. Biztos volt benne, hogy a nyomában vannak. Tüdeje veszett módon égett, szíve a torkában dobogott, több sebből vérzett. Ruhái cafatokban lógtak rajta. Elméjét pedig elborították a szenvedésnek azon borzalmas visszatükröződései, melyek még most is olyan tisztán élnek az emlékezetében, mintha most is újraélné őket. Minden lépése borzalmas fájdalmat okozott, szinte azt sem értette, hogyan képes még mindig a menekülésre
-A rohadt életbe!-halkan szitkozódott, ahogy lába egy kiálló gyökérbe akadva adta meg magát és elvesztette egyensúlyát. A lehullajtott levelek tompították némileg az esést, de Alexa egész testében a bénító fájdalom csak újabb útjára kelve adta át a lányt a gyötrelem magasabb szintjének. Egy másodpercig elgondolkodott rajta, hogy nem küzd tovább. Hogy hagyja, hogy elkapják és visszahurcolják a bázisra és kiöljenek belőle minden emberi érzelmet. De az a fájdalom, mely a gondolat hatására eluralkodott rajta kibírhatatlanabb volt minden eddiginél, amit élete során elszenvedni kényszerült. Ez a fájdalom nem fizikális volt, sokkalinkább belső, de annál kézzel foghatóbb. Gondolatainak felszakadozott tébolyából öntisztulva került mindenek felé a kép egy férfiról, melynek könnyes tekintete örökre a lány tudatának legmélyére égette magát. Nem tudta volna elviselni, ha fájdalmat okoz neki. Fel kell állnia és tovább kell mennie, hogy figyelmeztesse őt. Meg kell menekülnie, hogy Ő biztonságban legyen.
Ahogy próbált erőtvenni magán csak az előtte elterülő egyre gyérebb erdő korhadó fáinak homályos körvonalaira révedt, s valahol nem is annyira távol meglátta azokat a halvány fénypontokat, melyek egyetlen reményét jelentették szorult helyzetében. Azok az apró kis földi csillagok a ligeten túl azt jelezték, hogy a város ezen része még nem hajtotta álomra a fejét, s néhány ház ablaka, mint a vészkijárat villódzó lámpása kacsintgat felé, hogy arra meneküljön.
Halk nesz üti meg a fülét. Valami olyan hangocska, mint mikor az ember a száradó harasztra tapos újra és újra. Valaki követi őt. Gyorsan kell cselekednie, így hát minden erejét bevetve vergődte magát ismét talpra, mit sem törődve a mindent elsöprő szenvedéssel, mely testének minden porcikájában lüktetett, gondolatait ehyelyett inkább csak a célja irányáéba terelve próbálta elméjében felidézni a képet, hogy milyen is volt Sam Winchester, mikor utoljára látta. Mert csak ez volt képes tartani benne a lelket. Annyira próbált a vadász tökéletességének elméjébe idézésére koncenrtálni, de minden alkalommal csak az a féloldalas mosoly és a lágyan sötét tekintetet tudta felidézni, mely minden egyes alkalommal képes volt rávenni arra, hogy egyre jobban beleszeressen. Már ha ez még lehetséges volt.
Nem tudta volna megmondani hogyan, vagy miként, de olyan gyorsan verekedte át magát a rengetegen, hogy lábai ismét bizonytalanságra kényszerültekm ahogy a csúszós földút betonra váltott. Egy parkoló szélén állt rogyadozó térdekkel, arra különösen figyelve, hogy elkerülje az utcai lámpák számára diverzáns fényét, melyek felfedhették volna. A parkoló csak félig volt tele. Alexa egy sötét színű Cadillac mögött lelt rögtönzött menedéket, hogy néhány másodpercig kifújhassa magát, s gondolatban újraalkosson egy tervet a menekülésre, hisz eddig csak a fény volt a cél, s amint idáig elérkezett minden akkora homályba burkolódzott előtte, hogy muszáj volt időt adni egyébként is ködös elméjének. Nem volt ideje hosszas gondolkodásra, a léptek zaja erősödött mögötte elhúzódó terep felől, ő pedig jobb megolsást nem látván reménykedett, hogy észrevétlenül beosonhat egy szobába abban a motelben, amihez a parkoló is tartozott. Nehézkesen manőverezve táncolt át a félig szabad pályán, s mélyen belül fohászkodott, hogy legyen nyitva az az ajtó, amely felé oly kimondottan igyekszik. A bejáró mellett húzódó ablakon nem szűrődött ki fény, s még a függöny is csak félig volt elhúzva.
Lexy egy lepukkantnak ható geep lökháritójánál guggolt le újra, s hátratekintve két alakot látott körvonalazótni az erdő felől. Gyors léptekkel tette meg a távolságot a kocsitól az ajtóig s jelen pillanatban már annyira a rá váró veszélyekre koncentrált, hogfy amint kinyilt az ajtó, s e is csukódott a háta mögött, agyában egyetlen pillanatig sem fogalmazódott meg a gondolat, hogy mi van, ha a szobának lakója is van. Ez egészen addig a pillanatig nem foglalkoztatt, míg a függönyt gyorsan elhúzva szembe nem került egy épp fürdőből kilépő igencsak alulöltözött pasassal. Egy gyors lépést tett felé, s mielőtt az akár csak villanyt gyújthatott volna, maradék erejéből akkora ütést mért a nyurga srácra, hogy annak még reagálni sem volt ideje. A vörös lány erőtlenül rogyott az ágyra, s a sötétítőn át beszűrődő minimális fényben keresni kezdte az imént hűvösre tett fiú mobilját, amit viszonylag hamar meg is talált a tőle távolabbi éjjeli szekrényen. Átverekedte magát az ágy másik oldalára, s a földön összekuporodva vette a kezébe a készüléket. Halvány fehbéres fény hatolt a szoba sötétjébe, ahogy üzembe helyezte azt és egyenesen az 'üzenetek' szolkgáltatásra lépett. Nem kockáztathatott a telefonálással, hisz tudta nagyon jól, hogy a BMOL éppúgy, ahogy a bunkerben minden mást, a Winchesterek telefonbeszélgetéseit is lehallgatja. Nem volt rá semmien garancia, hogy az SMS-eket nem fogyelik-e, de talán még ebben reménykedhetett. Ahogy a Címzett mezőbe beütötte a testvérpár fiatalabbik tagjának számát egy pillanatig tanácstalan lett. Nem tudja, hol van most. Csak annyit, hogy egy motel az erdő szélén. Tekintetével kutatni kezdett, hisz mint jártas szobahasználó abban biztos volt, hogyha máson nem is a szobák kulcsain mint önreklám szerepel a motel neve. Nem kellett sokéig kutakodnia, hisz azon a helyen ahol a telefon volt, majfnem közvetlen ott fgeküdt a szoba kulcsa is. A gyér fényben alig, de végül kiolvasta róla az információt amire szüksége volt, s ezen három szóval bocsátoitta útjára az elektronikus üzenetet:

Thunderbird-Motel, 114. Lexy

s csak abban reménykedett, hogy fegyvertelenül és sebzetten is, de addig talán majd tudja tartani a frontot, míg a srácok ideérnek. Hisz tudta, ne hosszú életű ez a menedék sem. És az egyetemesek sem olyan hülyék, hogy bevegyék, majd félhalottan. kivérezve gond nélkül képes elmenekülni. Nem. Ők nem így játszanak. Előbb eljátszák, hogy az áldozat egérutatkapott, s mikor azt hiszi szabadon távozhat, bevetik magukat és szép lassan, észrevehetetlenül vágnak el minden szálat, nmely meneküléssel kecsegtethetne, aztán mint kiéhezett vadak témadnak. Könyörtelenek. És bár a lány tisztában volt azzal, hogy ezzel az egyetlen cselekedetével minden embert veszélybe sodort a környéken, mégis úgy érezte, hogy Samet biztonságban kell tudnia. Bár ez a tény mégis felveti a kérdést, hogy miért azt árulta el holvan, ezzel elérve, hogy a vadászpáros idejöjjön és.. Mi van, ha addigra őt elhurcolják vagy megölik? Az utóbbi néhány nap után nem feltétlenül volt biztos abban, hogy feltzétlenül élkve van rá szükségük a briteknek.. Mi lenne akkor? Igazából ez eszévbe sem jutott eddig a pillanatig, hogyha a két mentőöve, akikre jeélenleg is számít idejönnek és nem találnak semmit csak a srácot csupaszon a fürdőszoba küszöbön.. Mi lesz akkor? Nem létezik, hogy nem hagynak nyomot igaz? Utána meg tudnák találni.. Következtethetnének.. Talán.. Talán lenne esélye utoljára látni.

Erőteljes kopogás szakította félbe gondolatmenetét. Ereiben megfagyott a vér. Újra leperegtek előtte azok a sokatmondó pillanatok az élete minden pontjából, amiket igazán fontosnak tartott ahhoz, hogy a szívébe zárjon. Mindez csak azért mert valaki bebocsátást kér odakintről. Ő pedig pontosan tudja ki az a valaki. Ahogy fülét újabb kopogás sorozat helyett a zár kattanása ütötte meg összeszedte magát s kuporgásából felállva instabil lábakon, de próbált valkamit keresni, amit fegyverként használhat az eljövendő végzete ellen s végül kezei megállapodtak egy lámpán, mely az éjjeliszekrényen pihent. Az ajtó lassan nyílt ki, s a mögötte körvonalazódó alak olyan magabiztossággal lépett be, mintha már biztosan tudná, hogy a szobában nem az a bizoyos P.A. Thomas tartózkodik, akiről a motel tulajdonosa néhány pőillanattal ez előtt oly szivélyes módon adott felvilágosítást, mielőtt halálát lelte abban az ócska kis fotelben, amiben majdhogynem az egész életét letzöltötte várva, hogy a lerobbant szűállására szállingózzon néhány vendég ő pedig ismételten ki tudja fizetni a számlát és zavartalanul nézhesse a focimeccseket azon a fekete fehér TV-n amire futotta neki. Szóval az a magabiztosság, ami Arthur Ketch mozdulatait uralta abban a helyzetben, mindent elsöprő bizonyításként szolgált arra, hogy pontosan itt lesz az, akit keres.
-Drága Alexa.-kezdte negédes hangon, ahogy egy lépéssel előrébb jéárt s fényárba borítva a szobát láttatni engedte mosolyát, s a sötét szemében tátongó feneketlen mélyésget. A neve hallatán jeges borzongás futott végig a lány hátán s érezni kezdte azt az benne elmélyülő vad sötétséget, mely mint alattomos kígyó kúszott végig a padlón, s majd testére tekeredve halálos végtelenségébe édesgette őt.-Nem lenne szabad itt lenned.-a halk akcentus hamar megtöltötte a csöppnyi szobát, s ahogy a lány elméjének mélyére hatolt, egyre inkább felszínre hozta azokat az eldobni kívánt emlékekekt, melyek kitörölhetetlen nyomot hagytak benne. A férfi mögött illékony reménysugárként szolgált az utcára nyitott ajtó, mely nem egélszen volt biztos abban, hogy a könyörtelen gyilkos feledékenységének köszönhetően maradt abban az állapotban. –De én segíthetek Lex.-a férfi mosolya eltűnt.- Nem kell, hogy tovább knozzunk téged.-elfordult egy pillanatra, de Alexa mégis észrevette, hogy valahogy mindig ugy próbál helyezkedni, hogy hoha ne legyen háttal az ajtónak. Nyilván így képezték ki. Minden várható támadást kiküszöbölendő taktika. –Segíthetek, ha jó leszel.-sokatmondó pillantást vetett a vadászlányra, akinek kishijján felfordult a gyomra a gondolattól, mit is jelenthet a „jó leszel" szókapcsolat a brit gyilkológépnek.
-Inkább meghalok!-jelentette ki válaszul a lehető legtüöbb határozottságával. S mintegy kijelentésének maximális visszaigazolásaklént védekezően emelte maga elé rögtönzött fegyverét.
-Ugyan már.-kacagott fel a férfi.-Mindketten tudjuk, hogy ki nyerne.-szemének egyetlen villanása eléárulta, hogy kezd türelmének a végére érni. Néhány lépést tett hátra felé, ami Alexát is felbátoirította kissé s még mindig maga elé emelt lámpoával együtt ő is megtette a lépéseket, s kisántikált az ágy mögül. Így már szemben állt beszélgetőparntnerével, aki érthetetlen módon annak a jelét adta, hogy mihamarabb rávozni készül.-Az utolsó esélyed.-szűrte q fogai között akcentussal a férfi, s csak válla fölött visszanézve várta a rwakciót, de semmit nem kapott. –Rendben.-mondta, majd a pillanat töredéke alatt fordult meg.
Alexa nem látta mire készül. Ketch már majdnem az ajtónál járt, mikor hirtelen megragadta és magához rántotta. Kezéből rögtön kiesett a lámpa. Olyan volt mintha téglafalba ütközött volna. Feje lepattant a férfi mellkasáról s az ütközés hatására összekoccantak a fogai. Sikításra nyitotta száját, de a másik befogta azt. Olyan erővel fonta a lány köré karjait, hogy az nem kapott levegőt. Lexy akkor értette csak meg, hogy a nyitott ajtó, csak gunyoros engedmén volt a részéről. Bármikor kitörhette volna a nyakát anélkül, zhohy akár csak meg tudott volna nyikkanni. Vagy egyszerűen megfojthatzta volna, mint ahogyan most is teszi. Elképesztő erejének csak egy kis részét használta, s a lány érezte, ahogy visszafogja magát. Nagyon óvatosan bánt vele. A férfi karja ismét a bordáinak feszült s elzárta a levegő útját, de amikor fogjéának tüdeje már levegőért esedezett, elvette arcára szorított kezét, hisz immáron biztos volt abban, hogy nem próbál majd sikítani.
-Ó csak rajta.-sziszegte Alexa köhögve.-Öljön meg és essünk túl rajta. Szabadítson meg a szeremncsétlen helyzetemből.-nyögte egy szuszra s állta a vele szemben álló komor tekintetét. Körmei karomként végődtek annak karjába, ahogy megpróbált lazítani a szorításon.
-Ismerem az embereket. Azt hiszik meg akarnak halni, néha ezt is mondjűák, de soha nem gondolják komolyan. Az utolsó pillanatban úgyis pokolian küzdenek.-hangja keserű volt, mintha csak személyes tapaszlatatból beszélt volna, s mondandója valahogy a lány gondolataiba férkőzött.. Miért félnek az emberek a haláltól? Mert ismeretlen. És az ismeretlennekm mindig szörnyűbb hatgása van, mint annak az igazságnak, amit hazugsággal próbálunk leplezni.
Ketch a falhoz szorította a lányt, keze a torkára fonódott s sötét pillantása nyugtalanul vándorolt az arcán, a nyakán, s a szétcincált feklete toppba bujtatott mellének hullámzásán. S egy hirtelen pillanatbanolyan váratlanul forrasztotta össze ajkaikat egy csókban, hogy Lexynek szinte ideje sem volt feldolgozni, mi is történik vele pontosan. A pillanat olyan hirtelen ért véget, mint ahogy elkezdődött, s csak arra eszmélt fel, hogy Ketch arcán mosoly terül szét.
-Megmenthetlek Alexa.- mondta ezúttal olyan természetesen, mintha csak a tényt közölte volna vele, hogy a fű zöld. Ő pedig már tusta mi lesz a mondat másik fele.- Feltéve ha jó leszel. Mit mondasz?- egy pillanatra érezni vélte, hogy lazult testén a szorítás, de rég nem látta már az út végén a fényt. Nem volt kiút. Így nem is volt hajléandóü beszennyezni szuerelme emlékét azzal, hogy a testéért cserébe kapjon egy minimális szabadságot. Nem ért ennyit a rövid póráz. Igy hát azt tette, amit szíve súgótt, s határozottan arcon köpte a vele szemben álló férfit, mozdulatlanság hijján. Annak egy pillanatra megrándult az arca, tökéletes közönnyel törölte le ábrázatának szennyfoltját.-Én megpróbáltam.- ebben az egy mondatban érezte a férfiből áradó lüktető gyűlöletet, amit már csöppet sem türtőztetett. Váratlan mozdulattal engedte el Alexát és nagy lendülettel előre húzta, majd visszakézből pofonvéágta. Ő hátrarepült a levegőben, s ahogy falnak ütközött karjai és lábai mint egy rongybabáé, csuklottak össze, Hátrabicsaklott a feje és fájdalom cikázott végig a koponyáján. Hallotta, ahogy valamilye eltörik. Nem kapott levegőt. A mellkasa összeszorult s a hozzá közeledő férfi mintha lassított felvételben szólt volna.
-Töprengj el azon, mi fog felébreszteni, Álmodj. Mésod már nem maradt, a te valóságod már az enyém.-a következő rá mért ütéstől pedig halálon öntudatlanségba zuhant.

***

-Nélküle félember vagyok.-ismerős hang hatolt Lexy tudatába, ahogy ébredezni kezdett.-És azt hiszem ez nem csak egy metafora.-ugyan nem volt nyitva még a szeme, de érezte, ahogy egyik kezét valaki olyan gyengéden szoratja magához, mintha csak egy szál virág volna.
-Nem kell a szerelmes duma öcsi. Te is tudod, hogy kutya baja sem lesz.-ez a hang valaki máshoz tartozott. Valaki méshoz, aki ugyanúgy közel állt hozzá.
-De mi van ha..
-Nem szabadulsz tőlem olyan könnyen Sam.-nyögte halkan, s ólomsúlyú szemhéjait rákényszerítette, hogy láttatni engedjék számára a Winchestereket.
-Na ugye megfmondtam?-lépett közelebb az idősebbik fivér, kezében az emlaradhatatlan sörrel, s az ágy másik oldalára ült. Alexa ezután Samre vezette a tekintetét, kinek az arcán keveredett az aggodalom és az öröm, de az a mosoly mlég mindig ott ragyogott rajta, amibe a lány az első telálkozásukkor beleszeretett. Beletelt néhány másodpercbe, mire rá tudta venni magát, hogy tekintetét el tudja szakítani szerelméről és felfogja, hogy újfent a bunkerben van.
-Mi történt?-abban a pillanatnyi feszült csendben ami a szobára telepedett, és ott feküdt összetörten a két vadász tekintetének kereszttüzében, kissé úgy érezte magát mint a patkány a labirintusban. Mindenki körülötte fehér köpenyt visel és körbeállják a dobozt. Figyelik, ahogy ész nélkül fel-alá rohangál és szákutcákba ütközik, és mind rajta nevetnek. Pedig tudta, hogy ez nincs így és annak ellenére, ghogy testén borzongás futott végig betudta annaka nem tervezett látogatás utóhatásának, amit a briteknél tett nemrégiben.
-Ketch meghalt.-mondta Sam határozottan, s Lexynek kétsége sem fért hozzá, hogy ehhez az állapothoz ő segítette hozzá.-Miután megtudtuk mit tett veled, jégre tettem a rohadékot.-apró mosoly játszott ajkán, s mint aki mér régóta vsak ezt várja, nem bírta visszafogni magát, s a lányhoz hajolva gyöngéd csókot lopott ajkairól, s újra felegyenesedve hüvelykujjával simogatni kezdte a lány kezét.
Alexa fel akart ülni, de testén végigcikázott a fájdalomnak az a jól ismert érzése, mely trorz grimaszba vezette arcát.
-Bocsi. Tudod, most nincs angyalunk.-szólalt meg Dean keserűséggel a hangjában.- Szóval a saját erődből kell felgyógyulnod.-nagyot kortyolt a söréből.
-Jól leszek nyugi.-mosolyodott el s egy pillanatra becsukta szemeit, de szinte még látta a rá nevető Samet, ahogy vívódik magával feltegye-e a kérdést, amire annyira választ szeretne.
-Alexa..
-Hm?-nyitja ki újra a szemét, csakhogy elmélyedhessen abban a sötét tekintetben s hagyja, hogy örvényként ragadja magával gyönyörűsége.
-Hogyan tudtál megmenekülni?-arcán ezúttal értetlenség jelei láétszanak, s vonésai arról árulkodnak, hogy néhány pillnat múlva szabadkozni szeretne azt illetően, mennyire örül annak, hogy a lány itt van és kérdését nem ezért fogalmazta így, de szerelkme megelőzte a váűlasszal.
-Csupán úgy, hogy a Halál nem álldogált ott velem a szobában türelemmel, a megfelelő pillanatra várva, hogy kezelje a jegyem és kivonjon a forgalomból.
-Na ne!-állt fel az idősebbik Winchester hirtelen, s mosollyalk a száján sietősen távozott, de még mielőtt kilépett volna az ajtón, hozzátette hogy „ha a csaj a halálos ágyán is képes ezzel a lírikus irodalmi marhasággal jönni, akkor tuti hogy kiválóan van." Mindhárman nevettek. Olyan tisztán és gyermekien, ahogy régen nem.
-Az Örök Inas nem nyújtotta felém a kabátomat annak finom, noha cáfolhatatlan jeleként, hogy számomra véget ért a tánc, a bál és az este.-Alexa szükségét élrezte, hogy befejezze amit mondani akart, majd beletemette magát Sam egyre feltörő kacajába, majd mikor az ölelésébe vonta, úgy érezte, egy hatalmas szikla esett le a szívéről. Magába szívta az összes pillnatot, s reménykedett benne, hogy a kérdés, miszerint hogyan szabadult meg az Egyetemesek karjai közül, soha többé nem kerül napvilágra. Bár ez volt az utolsó dolog amiben biztos lehetett.
S ahogy a zavaros emlékképek egyre előtörtek zavaros elméjéből, felszínre tört a bűntudata. Emlékei képsorokként zúdultak szeme elé arról a Mary Winchesterről, aki már nem az a Mary volt, aki megszülte ezeket a csodálatos vadászokat, hanem valami egészen más. Mintára teremtett gép, aki csak gyilkolásra hivatott. Maga előtt látta azt a Maryt, aki szemrebbenés nélkül szabdalta fel testét, törte szét a csontjait, vagy eresztett bele néhány golyót, ha arra utasították. Maga előtt látta azt a Maryt.. akit ő ölt meg, hogy védelmezhesse a fiait, akár a saját élete árán is. Mary Winchester halála által szabadult, s az egyetlen aki tudta, sírba vitte vele a titkát. Nem tudta mit kellene mondania. Nem mondhatta, hgogy sajnálom,, hisz azok az ócska közhelyek, amikkel az embertek vigasztalják egyméást, semmit sem érnek.. Nem mondta, mert nem mondhatta..
-Miért sírsz?-kérdezte Sam arcán még mindig a levakarhatatlan mosollyal. Ezt hogy tehetné tönkre?
-Csak belement valami a szemembe.-törölte le könnyeit s a vadász arcáért nyúlt, hogy magához húzva megcsókolhassa. Sdam Winchester eleget szenvedett. Nem teheti tönkre ezt a boldogságot. Nem lehet. Hisz tudja, hogy ő is minden nap megvívja a maga harcait, annak ellenére, hogy talán sosem nyeri meg a háborút. Elég volt neki a múlt hadjárata, hisz az anyja halála a biztos pusztulásba vezetné. De amiről nem tud, az nem fáj neki. És ha semmi sem fáj, még nyerhet.Nem ronthatom el.
-Jó leszek.-suttogta olyan halkan, hogy még Sam sem hallhatta.-Ígérem, jó leszek.