Bananafish AU

Tíz éves voltam, mikor az egész történt.

Délután volt, a forró nap égette a bőröm, ahogy haladtam Cape Cod kis utcáján. Aznap sporttevékenységen vettem részt a suliban, így később indultam haza. Fájt a lábam, mert rosszul estem a matracra, de valami megmagyarázhatatlan boldogság volt bennem, mert sikerült végre egy nagyot ugranom.

Szóval, épp hazafelé tartottam, mikor elhaladtam a baseball pálya mellett. Sosem szerettem ezt a sportot, mert ha valamit elrontasz, az egész csapatod bánja. Mikor kisebb voltam, megpróbáltam, de valamiért nagyon ijesztőnek találtam az edzőt. Anya azonnal ki is vett, amint ezt elmondtam.

Benéztem a pályára, senki sem volt már ott, egyedül az edző szedte össze a cuccait, arcán elégedett vigyor húzódott. Szedtem a lábaim, nem akartam, hogy észre vegyen, mikor valamiben megbotlottam és majdnem eltaknyoltam. Ez a valami pedig egy, a járdán ücsörögő, szipogó kisfiú volt.

- Bocs - motyogta az arcát törölgetve. Ismertem, ő volt Aslan Callenreese, a nálam két évvel fiatalabb diáktársam. Igazából sosem beszéltem vele, de tudtam, ki ő.

- Mi a baj? - pillantottam le rá aggódva. Sosem tűnt nyápic gyereknek, s sosem láttam sírni, még akkor sem, mikor az udvaron úgy elgáncsolták, hogy kettőt gurult.

- Semmi.

Nem tudtam, miért ültem le akkor mellé, de valami azt súgta, szüksége van egy kis támogatásra.

- Történt valami?

Válaszul csak megvonta a vállát. Szőke haja az arcába hullott, hogy véletlenül se lássam a szemeit. Nem kényszerítettem, hogy rám nézzen. Ki szereti megmutatni az arcát, mikor sírt?

- Szeretnéd, hogy hazakísérjelek?

- Nem kell a segítséged, jó?

De valamiért nem mozdultam, s úgy éreztem, ő sem akarja, hogy tényleg elmenjek. Így hát csendben ültünk egymás mellett. Beszélni akartam, de nem tudtam, mit mondhatnék.

Aztán elhaladt mellettünk az edző, s amint észrevett, a kisfiúra vigyorgott.

- Aslan, holnapután is lesz edzés, ne maradj le - int mosolyogva, majd beült a piros kocsijába.

Szavaira a fiú összerezzent, mire valami furcsa kezdett a gyomromban kavarogni. Éreztem a félelmet és a feszültséget, ami a fiúból áradt, mintha ezzel próbált volna segítséget kérni.

- Bántott? - kérdeztem végül, egész halkan. Percekig nem felelt, csak gyűrte a kezében lévő kis labdát.

- Uhum…

Tíz évesen fogalmam sem volt, miképpen bánthatta, de a megérzésem azt súgta, tennem kell valamit. Kíváncsi voltam, vajon az apukája tud erről, vagy, hogy szólni fog-e.

Felé nyújtottam a kezem:

- Gyere, menjünk haza.

Bizalmatlanul figyelte a tenyerem, mintha harapna. Végül úgy vélte, nem harapok akkorát, s óvatosan megfogta a kacsómat, majd felállt velem.

A Callenreese házig nem engedte el.

Egész nap Aslan járt a fejemben, s még akkor sem tudtam nem rá gondolni, mikor vacsoránál ültünk a szüleimmel. Egyszerűen nem hagyott nyugodni, és rosszul éreztem magam, mert tudatlan voltam. Anyukám is észrevette a nyugtalanságot rajtam, mert ezt kérdezte:

- Mi a baj, kisfiam?

Nem tudtam, mit mondana Aslan, vagy hogy szabad e nekem ebbe beleszólni, de a gyermeki lelkiismeretem nem engedte, hogy elhallgassam a dolgot, így elmeséltem nekik mindent.

Még aznap este felhívta anya Mr. Callenreese-t.

Azóta tíz év telt el. Mint kiderült, az edző nem csak a kis Aslant molesztálta, hanem több más gyereket is, akik a pincéjében végezték. A rendőrök azonnal elvitték, fél év múlva egy új edző került a helyébe.

És Aslan...Azóta legjobb barátok lettünk. Valamennyire sikerült túllépnie a traumán, s örömömre, egész normális életet él. Iskolaelső, ráadásul ígéretes baseball játékos. Ha minden igaz, sportösztöndíjjal New Yorkban kezdi az egyetemet. És most hozzá szaladok elbúcsúzni.

- Eiji! - int egy kocsi előtt állva, arcán széles mosoly. A mellette álló lány is mosolyog.

- Máris indultok? - lihegve állok meg előttük, mire Aslan mackósan megölel.

- Ja, el kell érnünk a megnyitót - feleli vidáman a barátnője.

Felnézek az előttem álló fiúra, a torkomban pedig egy gombóc keletkezik. Nem akarom, hogy elmenjen, de nem állíthatom meg. El kell engednem, bármennyire is hiányozni fog. Persze, találkozunk majd, de az nem ugyanaz. Már nem én leszek, akinek először elújságolja a jó híreket, vagy akinek elsőre elmondja, mi a baj. És már esélyem sem lesz elmondani, mennyire szeretem.

- Vigyázz magadra - ölelem meg újra, próbálom visszanyelni a könnyeim. - És ne feledd, bármi van, mindig itt vagyok neked - súgom halkan, mert félek, ha hangosabban szólalnék meg, megijedne és azonnal lemondaná a költözést miattam.

- Köszönöm, Eiji. Köszönök mindent.