Sziasztok! 🖤💛
Itt is van az első kis alkotás, amit Thebestmonofan1 kért tőlünk. Reméljük, tetszik.
Kérjetek nyugodtan novellát, szösszenetet, vagy ha van ötletetek, írjátok le kommentben, vagy privátban.

WILL

Szia,
A következő három napban nem leszek itt. Közbejöttek dolgok. De ne aggódj.
Death Boy

Már két hete, hogy újra és újra elolvasom az e-mailt. És két hete, hogy utoljára bármi hírt kaptam a levelezőtársamról.
Egyszerűen nincs kedvem idegenvezető lenni a mai nap, annak ellenére, hogy az előttem álló srác egészen aranyos.
Kattog az agyam, nem is figyelek Mr. Johnson szavaira. Szerencsére annyit felfogok, hogy cserediák a fiú és be kéne mutatni neki a sulit. Igyekszem kedves arccal bólogatni, de a levelezőtársam miatti nyugtalanság eluralkodik rajtam.
Észre sem veszem, hogy a tanár eltűnt és egyedül maradtam a sráccal. Megrázom a fejem. Vajon mióta állok magam elé meredve? Tuti, hülyének néz. Pedig csak ADHD-s vagyok.
- Egyébként Will Solace - nyújtom mosolyogva a kezem, leplezve a zavaromat.
A srác viszont meg sem próbálja elrejteni a bizalmatlanságot, némán figyel. A vészcsengő ezerrel szól a fejemben, s akaratlanul is tanulmányozni kezdem.
Fekete, kissé kócos haja sötét szemeibe hull. Titokzatos, akár egy mély szakadék. Ajkait picit összeszorítja, mintha tabu lenne kimondania a saját nevét.
- Nico - feleli végül röviden, félénken hátra húzódik a kezem elől. Levonva a következtetés, nem egy olyan fiúnak tűnik, aki szívesen osztogatná az ingyen ölelést.
- Örvendek, Nico - biccentek vidáman. - Gyere.
- Nem kell körbe vezetni, megvagyok - motyog. Talán az akcentusa, vagy a származása, esetleg a kezdeti ijedtség a ludas, de először nem értem, mit mond. Valószínűleg nem az angol az anyanyelve.
- Igazán? - szórakozottan mosolygok le a nálam majdnem egy fejjel alacsonyabb fiúra. Furcsa módon nem akarom magára hagyni.
Nem felel, elbújik a fekete pulcsijába, amelynek ujjai annyira hosszúak, hogy csak a hüvelykujja kukucskál ki az apró - talán kivágott - lyukon.
Észreveszi, hogy figyelem, így a zsebébe süllyeszti kezeit. Ez a fiú kemény falat épített maga köré, amit nehéz lenne lebontani. Emlékeztet valakire...
Jobb ötlet híján elindulok, s sorban mutatom be mi hol van. Közben mesélek az iskoláról, a diáktanácsról.
- Ez itt a tanári - állok meg egy szürke ajtó előtt, amire tisztán ki van írva a helyiség neve. - Bármi probléma van, ide jöhetsz. Viszont sosem mehetsz be. Fura szokás. De mindig ki kell hívd a tanárt.
- Hogy hívjam, ha nem mehetek be? - Nico arcára kiül a tömény értetlenség.
- Ha szerencséd van, jön egy másik tanár. "Jó napot, ki tetszik hívni Mr. Nemtudomkit?"
- Aha... Furcsák vagytok itt Amerikában - motyog halkan.
- Nem amerikai vagy? - csak bólint, nem árulja el, honnan származik. Mondjuk, annyira nem lep meg.
Gyorsabb tempóra váltok, mert nem szeretnék elkésni matekról, viszont Nico jóval lassabban halad, mint én. Megvárom.
A folyosón rengeteg diák traccsol, vagy teszi a dolgát, de sokan megnézik az új fiút. Nico összegörnyedve siet utánam, igyekszik kikerülni az embereket.
A márványpadlót bámulja, a neonlámpák fénye miatt sötét haja mintha csillogna, valószínűleg nagyon puha és selymes.
Vajon Death Boynak milyen a haja? Megengedné, hogy beletúrjak?
Egy éve kerestem egy oldalt egy tanács miatt, ahol anonim diákokkal lehet megismerkedni. Mivel olaszt is tanulok és nem is megy annyira, gondoltam keresek egy olasz levelezőtársat. Megismerkedtem egy velem egykorú fiúval. Nem árultuk el a nevünket, sem azt, hogy melyik suliba járunk, vagy hogy pontosan nézünk ki.
Tulajdonképpen mindenről beszélgettünk és kipróbáltunk egy olyan haver rendszert - ahogy én neveztem el -, ahol nem számít a név, vagy a külső.
Hirtelen megállok. Jelenleg erre nincs időm, s nem akarok szemét lenni az új fiúval.
- Ez itt a kémia labor. Szembe vele a biológia - mutatok a két szemközti ajtóra. - Össze ne keverd, mert elég ciki más órájára betoppanni. Tapasztalat - kínosan elhúzom a szám.
Válaszul csak bólint. Szótlan egy gyerek, az tuti.
Folytatjuk a körutat, megmutatom merre van például a mosdó vagy a gyengélkedő. Nico szótlanul figyel, mindent figyelmesen megnéz, mintha elemezné a helyet és az embereket.
- Ez itt az ebédlő - lépünk be a tornaterem nagyságú helyiségbe. A hatalmas ablakoknak köszönhetően a fény hullámként tör be az üvegen át. Az asztalokat egymás mellé helyezték, hogy közel tíz ember is együtt tudjon ebédelni. Ez az egyik kedvenc helyem.
Nico felhúzza a felső ajkát, s ráncolja az orrát, próbál nem levegőt venni a szag miatt. Igyekszem visszafojtani a nevetést, elvégre elég bunkó lenne részemről. Nagyon édes.
Miket beszélek? Nekem más tetszik...
- Itt és az udvaron lehet igazán haverkodni - terelem el a gondolataim, a fiúra mosolygok.
- Aha... - szólal meg végre. Nem hibáztatom, én sem lennék bátor egy idegen országban.
- Egyébként mi a hobbid? - próbálom oldani a hangulatot.
- Semmi - von vállat egyszerűen.
- Ne már, biztos van valami.
- Uhm... - zavartan eltúrja a haját. - Chatelni szeretek. Illetve, e-mailezni. Úgy értem, inkább e-mail, mint chat - két dolog lep meg. Az egyik, hogy ez csendes a srác most hadar. A másik, hogy pont egy ilyen csodagyereket fogtam ki, akinek szintén nincs élete és inkább e-mailen ismerkedik.
- Tényleg? Én is szoktam.
- Ahha. Mindenki szokott - morog halkan.
- Hm. Lehet igazad van.
Kilépünk az udvarra. A zöld gyep körülöleli az iskola épületét, a sétányok erekként kacskaringóznak benne. Néhány diák a fűben ül vagy fekszik, élvezik a napot. Mások a padokon, vagy a falnak dőlve beszélgetnek.
A suliban az élet akkor jelenik meg, mikor kicsengetnek.
- És honnan származol? - kérdem random.
- Nem egyértelmű? - egy pillanatra elmosolyodik, a gyomrom válaszul nagyot ugrik.
William Solace, állítsd le magad. Ez egy idegen fiú, neked meg más tetszik.
Talán rossz ötlet volt elmondanom Death Boynak, mit érzek iránta egy ideje. Tulajdonképpen majdnem szerelmet vallottam egy anonim fiúnak, akiről szinte mindent tudok, s mégis semmit.
Lehet emiatt nem ír. Lehet megijedt, vagy egyszerűen undorodik tőlem.
Jobb lenne, ha nem rugóznék ennyit a dolgon és elfelejteném ezeket az érzéseket.
- Hm - hirtelen megállok, Nicóval szemben, s végigmérem.
- Au! - nyüsszen fel, ahogy véletlenül nekem jön. Hupsz. Válaszul csak megpöccintem a homlokát.
- Az akcentusod és a neved latin nyelvre utal, talán spanyol vagy olasz. Deeee - húzom el, s összeszedem az összes információt, amit tudok Nicóról - nem tűnsz spanyolnak. Tehát olasz?
Kész, én vagyok a logika királya. Nem tűnsz spanyolnak, tehát olasz. Jesszus, ilyenkor belül is szőkének érzem magam.
- Az vagyok - biccent, dörzsöli a homlokát - amit én böktem meg-, s az orrát.
- Remek! - mosolygok derűsen.
Szerintem van valami az olaszokkal, mert valahogy mindig kifogom őket és mindig megtetszenek. (Hah, elhitted. Eddig két olasz ismerősöm van.)
- Van még valami? - pislog körbe kíváncsian Nico.
- A szekrényed - bólogatok, s hirtelen ötlettől vezérelve óvatosan egy folyosóra húzzom a kezétől fogva.
Áramszerű borzongás fut végig a gerincemen, ahogy a kezéhez érek.
Istenek, Solace, akkora barom vagy! Ennél már csak az lenne rosszabb, hogyha egy szülés levezetése után mutogatnád a kezeid.
- Nekem is van egy olasz ismerősöm - jelentem ki random, Nico sután próbálja elhúzni a kezét. - De sosem voltam Olaszországban.
Őszintén, fogalmam sincs miért mesélem ezt el neki.
- Igazán? - kérdezi, miközben majdnem elesik valaki lábában. Megtartom, mert nem szeretném feltörölni a padlóról.
- Itt is vagyunk.
A kék szekrények dupla sora halad végig a folyosón. Nem nagyok, de ha ügyes vagy, befér minden szükséges tárgy.
- Itt a kulcs - adom a kezébe.
Nico kinyitja, megkukkantja.
- Az enyém ott van - mutatok öt szekrénnyel arrébb, mire csak ismét bólint.
Esküszöm, ez a srác olyan, mint az a hawaii baba, amelyiknek ha megbököd a fejét, állandóan mozog. Aranyos.
- Szeretnél velem ebédelni? - ezt nem gondoltam át teljesen.
- De akkor hogy van olasz ismerősöd? - "feleli" hirtelen.
- Hát olaszt tanulok, s a tanárom kitalálta, hogy akkor társalogjak olasz fiatalokkal.
Tényleg így volt. Azt mondják, a legjobban úgy tanulsz, ha használod a nyelvet.
- Ahha... És segít a tanulásban?
- Sokat tanultam vele. Igyekeztem minél többet olaszul beszélni, de néha nem ment - nevetek kínosan.
Emlékszem, egyszer azt akartam megkérdezni, hogy szokott e gyors kaját enni, s véletlenül a mondatomból az jött ki, hogy Apád sötét, mint egy nyuszifarok. Ne kérdezd. Ne is gondolkodj rajta.
- Nekem amerikai levelező társam volt. De ő New Yorki. Legalábbis, ezt mondta.
Megakad a torkomban a levegő, érzem, hogy valami nem stimmel, de az agyam úgy döntött, hogy most nem segít be.
Négy hónapja költöztünk el anyával New Yorkból a munkája miatt.
- Tényleg?
- Igen. Angolul írtam neki, ő pedig olaszul nekem.
Összevonom a szemöldököm. Túl sok az egybeesés. De szinte lehetetlen, hogy... Áh.
- De néha annyira ügyetlen volt - az arca most derűsebb, mint eddig. - De én is az vagyok.
- Pedig nem is rossz az angolod.
- Nehezen találom a szavakat...
- Például?
- Hát.. Van az a szó, az a hosszú... Menszegszenteltségess- nem tudom kimondani - grimaszol. - A hosszú szavak nem mennek
Akaratlanul kacagok fel, remélem nem haragszik meg miatta.
- Nekem se megy annyira az olasz. Persze a levelezőtársam először káromkodni tanított meg - pedig azt mondta, nem lesz baj, mondjam nyugodtan azt a tanárnak, hogy vaffanculo!
Nos, megfogadtam Death Boy tanácsát, s olasz órán, amikor a tanár kérdezett valamit, rávágtam ezt a szót. Egy hétig kellett radírozzam az olasz tankönyveket.
- Az... V-vaffanculo - zavartan pillant rám.
- Jaj, bocsánat, nem neked szántam. Vagyis érted - az arcom enyhén elpirul a szégyen miatt.
- Nem baj - von vállat, de a szeme szórakozottan csillog.
- Szóval, ebédelsz velem? - váltok gyorsan témát, mielőtt újra felsülök.
- Uhm... Nem tudom. Kikkel szoktál enni?
- Két haverommal. Szerintem bírnád őket. Bemutatlak nekik.
Ez a két haver Cecil és Lou Ellen. Nem vagyok egy nagy társasági pillangó, de velük már kilencedik óta együtt lógok.
- Hmm, legyen. De előbb írnom kell valakinek.
Nico illedelmesen megvárja, hogy biccentsek, majd elmélyül a telefonjában. Tudom, hogy nem illik belenézni más magánéletébe, de nem tudom nem észre venni a chat melletti szivecskét.
Vajon barátnője van?
- Fél egy van. Mikor szoktatok itt ebédelni?
Mielőtt felelhetnék, pittyeg a telefonom. Ismerem ezt a hangot. G-mail.
- Egy pillanat - mondom, s bár szörnyen szégyellem, hogy a képernyőre tapadok, mikor ismerkednem kéne, megnézem az értesítést.
Death Boy írt, a szívem pedig ki akar szakadni a helyéről.
- Uhh, ne haragudj, csak két hete várok erre az e-mailre.
- Nyugodtan. Családi kupaktanács van, úgyhogy... - újra a telefonjába bújik, félre húzódik, nehogy útba legyen valakinek. Elmélyülten mosolyogva pötyögtet.
Teljesen más az arca, a szeme. Még a száját is másképp tartja. Nagyon szeretheti a családját, ha ennyire boldog lesz az üzenetek miatt.
A telefonomra nézek, kinyitom az e-mailt és elolvasom. Délután beszélünk, most suliban van. Na jó... De legalább jól van, s minden rendben.
Válaszolok, majd próbálok nem kifacsart arcot vágni.
- Tényleg bocs, bunkó vagyok. Csak nagyon aggódtam, mert a levelezőtársam nem válaszolt és ehh - dugom a zsebembe a telefont. - Szóval, a suliról ennyit. Osztálytársak vagyunk, szóval bármi kérdésed van, bármikor jöhetsz - lépek elé mosolyogva.
- Ahham - fejezi be, elrakja a mobilját. - Semmi baj. Nekem is volt ilyen. Sokáig nem válaszoltam, de egyszerűen nem volt időm. Meg közben telefont váltottam, mert állandóan írtam annak a srácnak e-mailt és egyszer vízbe esett a nagy írás közben az előző - kínosan mosolyogva magyaráz.
- Jesszus - nevet fel. - Nem vagy semmi.
- Egy kicsit aggódtam, mert épp egy elég.. érdekes e-mail után történt ez, és most félek, hogy félre érti, hogy eltűntem - folytatja, de hirtelen észbe kap. - Ne haragudj, nem tudom, miért mesélem el ezt.
Vajon hasonló okból nem írt az én levelezőtársam?
- Semmi baj, ez érdekes. Mármint hasonló volt velünk is, csak itt én írtam valamit, amivel lehet elrontottam a barátságunk - kínosan túrok a hajamba.
- Mert? - néz ki egy szimpatikus padot, s leül rá, felhúzza a lábát.
- Uhm... - végig gondolom, hogy említettem e neki, hogy ez az e-mail partner lány vagy fiú. Nem akarok az első egy órában coming outolni egy ismeretlen srácnak.
- Nem turkálok, ne mondd el - mondja gyorsan.
- Nem, semmi baj - ülök le mellé. - Csak még a barátaimnak sem meséltem róla.
Cecil és Lou Ellen tudják, hogy van egy ismeretlen olasz "gigolóm" - ahogy ők poénkodnak néha -, de nem mondtam nekik, hogy tényleg tetszik a srác.
- Csak - folytatom - elmondtam neki, hogy tetszik. Ami lehet, rossz ötlet volt.
- Hú. Mert? Mhmmm... - bólogat (megint) elmélyülten. - És nem reagált?
- Csak mondta, hogy pár napig nem ír, de abból két hét lett - eleget sajnáltattam magam, plusz még mindig csak egy új osztálytárs. Minek mesélek ennyit neki? Nem tudom miért, de megbízok benne. - Jössz? Matek lesz.
- És mi van, ha nem volt ideje? - kérdezi kíváncsian.
- Akkor az lenne a legjobb verzió. Még az is eszembe jutott, hogy valami baja történt...
- Szerintem semmi baja - pusmog. - Csak lefoglalt.
Na álljon meg a rózsaszín cukorbusz. Nem lehet... Ő lenne az? Teljesen másképp képzeltem el. Mégis mit keresne itt? Nem, szerintem csak kötekedik.
- Igazad lehet - felvont szemöldökkel fürkészem az arcát.
- Bocsánat - mondja ijedten és feláll. - Szóval, matek.
- Bocsánat - zavartan állok fel én is. Nem akartam bunkó lenni.
- Egyáltalán nem voltál - lehúzza a pulcsiját, bemászik mindkét zsebébe.
Nem lehet... Vagy mégis? Nem kérdezhetek rá, hülyének fog tartani.
A gyomrom úgy ugrál, mintha trambulinba mászott volna, a szívem tombol. Itt fogok meghalni.
- Egyébként - szólal meg halkan, mielőtt elindulnánk. - Szerinted te tetszel neki?
- Nem tudom, tetszem neki? - sandítok rá.
Ő az. És játszik velem.
- É-én nem tudom! - elmosolyodok. Tetszik ez a játék.
Szégyenlősen elfordítja a fejét, enyhén pirul az arca.
- Talán tetszel neki...