Sziasztok! Meghoztam a következő fejezettel együtt az első könyv további fejezetcímeit, remélem mind elnyeri a tetszéseteket!♡︎

6. "Ran haragja"
7. "Bűnök, amiket elkövettünk"
8. "Szívemből, szívedből"
9. "Nap"
10. "Hold"

Ajánlom oktatobusznak sok szeretettel🥰

☼

Dazai időt akart hagyni Rannak, hogy az indulatai csillapodjanak és rendesen tudjanak kommunikálni egymással. Hiába éltek együtt, s hiába tartózkodott otthon a férfi már majdnem három napja, Ran magányosabbnak érezte magát, mint előtte. Fájdalmat okozott neki, hogy Osamuval már két napja nem szólnak egymáshoz, de nem érezte úgy, hogy lenne joga panaszkodni, hiszen ő volt az, aki kiakadt. Már nem is próbálta letagadni, hogy szüksége van Dazaira, és az már nem számított, hogy milyen okból. Nem csak az érintésére vágyott, hanem a lelkére, ami megértette az övét és a szavaira, aminek minden mögöttes értelmét hallotta. Sem reggel, sem este nem váltottak már szót, mindketten elrejtőztek a saját kis világukba, messze a másiktól. Ran alig aludt négy órát éjszakánként, arról pedig sejtelme sem volt, hogy Dazai is ugyanebbe a cipőbe jár. Volt, hogy megállt a hálószoba ajtajában és a látszólag békésen alvó Osamut figyelte, de a dolog fordítva is megtörtént. Ran kezdett ráébredni, hogy a jelenlegi érzelmeit már nem foghatja a testi vonzalomra, hiszen nem hiányozna neki a férfi egész lénye, ha csak a teste lenne az oka. A sírás azóta fojtogatta, amióta olyan hevesen öntötte ki a lelkét Dazainak, de nem volt képes sírni. Annyira megtanulta visszafogni ezt az évek alatt, hogy most már akkor sem igazán ment neki, ha szüksége volt rá. Igazság szerint, akkor minden elromlott. Azóta csak problémákat látott lebegni a lakás minden szegletében, és hideg üresség költözött a szívébe Dazai hiánya miatt. Olyan erős bűntudatot érzett, hogy fizikai fájdalmat okozott, hogy nem tudta elfogadni és feldolgozni, amiért akkor úgy beszélt Osamuval. Végig kellett volna hallgatnia a férfit és a megfelelő tiszteletet megadnia neki, de túlságosan bántotta, hogy Dazai nem adott neki szabadságot és a lakásába bezárva tartotta. Azokban a percekben nem jutott eszébe, hogy valójában milyen gondoskodó és odaadó tett az a férfi részéről, hogy a legféltettebb kincseként óvja Rant, de utána, mikor már túlságosan is sok ideje maradt gondolkodni, édes bizsergést ébresztett benne ennek a tudata.

Ran egy idő után már nem is számolta, hány nap telt el, mióta Dazaijal utoljára beszéltek. A búskomorsága nem múlt egy fikarcnyit sem, s az sem könnyített a helyzetén, hogy Osamut is kissé olyannak látta, mint önmagát. Nem volt ötlete, mikor fog megtörni a jég kettejük között és talán ez okozta azt is, hogy teljesen kiszámíthatatlan pillanatban történt csoda. Dazainak szokásává vált kinyitni a fürdőajtót zuhanyzás után, hogy a pára távozhasson a helyiségből és friss levegő szökhessen be helyette. Rannak úgy tűnt, hogy a férfi csak azért csinálja ezt, mert tudja, hogy a lány nem fog bemenni hozzá, s talán így komfortosabban érezte magát. Ran viszont saját elképzeléseit hazudtolta meg, mikor egy álmatlan éjszaka kitámolygott a nappaliból, és kiment inni egy pohár vizet a konyhába. Az egy pohárból végül kettő lett, de a szédülését és borzasztó gyors szívverését ez sem enyhítette. Kezdett kikészülni a kialvatlanságtól, s ez ilyenkor, az éjszaka közepén bontakozott ki igazán. Ilyenkor, amikor remegtek a lábai és még fekve is szédült, s hiába volt kimerült, nem tudott elaludni, csak négy órányi forgolódás és izzadt szenvedés után. Aznap viszont nem akart visszafeküdni, mert a kanapéról lerúgott takarója és az izzadt, magáról ledobott pólója koránt sem ígértek kellemes éjszakát.

A mosogató szélének kellett támaszkodnia, mert a saját testsúlyát nehezére esett megtartani. Az egyetlen mentsvára a fürdőből kiszűrődő vastag fénycsík volt, ami kérdés nélkül arra utalt, hogy nem csak ő volt ébren. Nehezére esett lépésre bírni ólomsúlyú tagjait, de miután az első mozdulatot megtette, mintha a többi is könnyebbé vált volna. Az utolsó az volt, mikor nekivetette vállát az ajtófélfának és onnan nézte a mosdókagyló fölött támaszkodó Dazait. Rant valami érthetetlen nyugalom járta át. Még csak hozzá sem szólt a férfihez, meg sem érintette, de a puszta látványa is képes volt elkergetni a rosszat, s szépet hozni helyette.

Nem tudta, mikor nézett rá a férfi, de azt sem, ő mióta állt ott. Talán jobb is volt úgy, hogy nem számolta a perceket és másodperceket, viszont valahol, tudat alatt érezte, hogy nem kevés idő telik el. Sokadszorra hallotta csak meg, hogy Dazai őt szólítja, mivel az elméjét olyan köd fedte, amiről nehéz volt eldöntenie, hogy jó, vagy pedig rossz. Osamu elsőre is látta, hogy Ran nincs jól, ezért várt türelemmel, mire a szőke meghallja a hangját és figyelmet szentel neki. Nehezére esett levenni a szemét a szőke sápadt, érintetlen bőréről és az azon világító vörös csipkemelltartóról. A részletek már önmagukban is izgatóak voltak, az összkép pedig annál is jobb. Dazai viszont tudatosan kergette el ezeket a gondolatokat, hiszen hiába hozta lázba Ran, most volt egy problémájuk, amire mihamarabb megoldást kellett találni. Csak pár lépéssel ment közelebb Ranhoz, s mikor azokban a pillanatokban mondta ki a nevét, nagyobb sikert ért el, mint előtte.

- Ran – halkan és rekedten ejtette ki a nevét, a szőke pedig láthatóan beleborzongott, ahogy végre felemelte a fejét és Dazai szemébe nézett. – Jól vagy?

Ran nem beszélt, csak kínzó lassúsággal megrázva a fejét, újra szemkontaktust létesített Dazaijal. Annyira meg akarta érinteni, közel érezni magához és el nem engedni soha, valami mégis megakadályozta ebben. A teste nem mozdult, csak nézett a barna szemekbe, szüntelenül. Osamu volt az, akinek lépnie kellett, hiszen jelenleg kettejük közül ő volt a jobb állapotban. Először csak kísérletként érintette meg Ran karját, majd mikor a szőke nem ellenezte, végigsimított rajta és még egy lépést közelebb ment. Minél közelebb érezte magához Dazait, annál gyorsabban vert Ran szíve, és nem sokáig akarta távolabb tudni magánál ennél. Az első mozdulat, amit tett az volt, hogy közelebb rántotta magához a férfit, a homlokát pedig a mellkasának támasztotta. Dazai kezei lecsúsztak a derekára, finoman érintve a bőrét, miközben apró csókokat hintett Ran hajába. Sokáig álltak így egyhelyben, kiélvezve minden egyes másodpercet és mozdulatot. Mikor a szőke felemelte e fejét és vörös szemeivel a férfi barnáit kereste, Dazai kérdően viszonozva a pillantását várta, hátha bármit is hallani fog a lánytól. Ran azonban csak nézte őt, kristályként csillogó könnyekkel a szemében, s újra hosszú percek teltek el, mire bármit is tett. Ujjbegyei Dazai hátába mélyedtek, s halk, szenvedő hangon szólalt meg.

- Úgy hiányzol - újra a férfi mellkasába temette az arcát, hogy az ne lássa a kósza könnycseppeket, amik kiszöktek akarata ellenére is. – Annyira, de annyira...

A hangja egyre és egyre halkabban jutott el Dazaihoz, a végén már csak suttogott, s egyre több átéléssel markolt a férfi hátába. Osamu összehúzta a szemöldökét, ahogy a szőke szenvedő szavai értelmet nyertek számára. Összezavarták a saját érzelmei és az az erőteljes forróság, ami Ran miatt járta át a testét. Az ujjai most már erőteljesebben mélyedtek a sápadt bőrbe, ahogy szorosabban fogta magához a lányt, pillanatnyi nyomot hagyva rajta. Nem tudta, mit lenne helyes mondania most, hiszen nem volt mindegy, mit hogyan közvetít egy olyan ember felé, aki a sorok mögé látott. Lehajolt, hogy megcsókolhassa a lány nyakát, kinek a teste azonnal megfeszült a hirtelen érintésre. Elsőre gyengéd volt, de másodjára már finoman fogai közé vette az érzékeny bőrt, s a kezében pihegő Ran reakciója az előbbieknél is csodálatosabb volt. A lány eddig lehajtott feje most már hátrabicsaklott, s vágytól ködös szemekkel hajolt Dazai kulcscsontjára. Meglepte, milyen forró a férfi bőre, mikor az ajkait követően a nyelve is az érzékeny területre simult. Osamu erőteljesen fújta ki a levegőt, ami csak még jobban lázba hozta Rant, s folytatásra ösztönözte. Dazai kezei először a fenekére, majd a combjára csúsztak, hogy gyengéden megemelhesse és hagyja, hogy Ran a dereka köré kulcsolja lábait. A szőke mozdulatai ösztönösek voltak, követte, amit a teste kívánt, így amikor felnézett, egyből beleolvadt Dazai csókjába. Elfojtott nyögést hallatott a csókba amikor Osamu elindult vele, s a fürdőajtóval szembeni falnak támasztotta a hátát. A testük még nem simult össze teljesen, de a bőrük így is olyan forró volt, mintha órák óta egymást melegítenék. Ran nem hagyta, hogy Dazai újra megcsókolja, ezzel elégedetlen morgást előcsalva a férfiből.

- Mondj valamit, kérlek. – egymásnak támasztotta a homlokukat, szinte a férfi ajkai közé suttogva a szavakat.

- Te is tudod a választ. – Dazai nem várta meg Ran válaszát, forró csókba fojtotta a szavakat és elmerült a vágy tengerében.

Ran karjai a nyaka köré kulcsolódtak, majd mikor elváltak, újra Dazai nyakára tapadtak az ajkai. Halvány szívásnyomokat hagyott végig, s hagyta, hogy a férfi kezei a nadrágjába csúszva a fenekébe markoljanak. Viszont amikor Ran nyelve kínzó lassúsággal végigszántotta a füle mögötti érzékeny területet, Osamu teljes testével a falhoz préselte, s egyszerre nyögtek fel, ahogy az ágyékuk egymásénak simult. A lány fejében nem először fordult meg, hogy Dazai megérdemli azt az isteni érzést, amit ő okozott neki, s viszonozni akarta. De, amikor maguk közé engedte a kezét, hogy végre megérinthesse a férfit, az elkapta a lány jobbját, s zihálva a szemébe nézett.

- Most... - kezdte, de hatalmasat kellett nyelnie ahhoz, hogy normálisan tudjon beszélni. – Most ne. Most csak...

Ran értette a célzást, s felvezetve ujjait a férfi mellkasán, végigsimított az ajkain, majd újra megcsókolta.

——

Az éjszaka folyamán perzselő érintéseken és csókokon kívül nem történt köztük semmi komolyabb, Ran reggel mégis úgy érezte magát, mint aki egész éjszaka szeretkezett a férfivel. Még ébredése után jóval is csak épphogy józanodott az élményből, és nem tudta félretenni, mennyire csodálatos volt, hogy szavak nélkül, forró érintésekkel kommunikáltak. Az ágy mellett helyet kapó éjjeliszekrényen egy üzenet várta a lányt, miszerint Dazai dolgozni ment, de hamar végez és hazajön hozzá. Ran mosolygott, miközben az apró levelet olvasta. Boldogságának egyik oka az volt, hogy ez lényegében azt jelentette, hogy épp időben történt köztük valami, különben Ran mára még jobban kétségbe esett volna, ha nem látja Dazait a lakás semelyik szegletében. Elégedett volt azzal, ami történt köztük, de nem tudta sem saját maga, sem Dazai előtt titkolni, hogy többre vágyott. Még közelebb akarta érezni magához a férfit és még többet ízlelni belőle és az élményből. Ran félt érezni, de akaratán kívül is azt tette. Dazai kihozta belőle azt, hogy ne tudjon ellenállni saját vágyainak és sokkal nagyobb hatással volt a lányra, mint az saját magára.

——

Dazai újra az asztalánál ülve tanulmányozta a levél tartalmát. Már hiába látott meg benne mindent, amit csak meg lehetett, nem tudta teljesen kibogozni a szálakat. A levél alján ékeskedő aláírás túlságosan is ismerős volt neki, mi több, emlékeiben még élt az a személy, aki ezt az álnevet viselte. A papír már meggyűrődött a folyamatos ki és behajtogatástól, de az írás még tisztán olvasható volt rajta, s Dazainak jelenleg csak ez számított az üzenettel kapcsolatban.

Üdvözletem, Dazai-kun!

Láttalak vele, tudom, hogy nálad van. Ran-chan igazán elbűvölő teremtés, igazam van? Oh, hát persze! Hiszen láttam, hogy néztek egymásra, tudom, hogy mi történik köztetek. Viszont sajnálatos módon nem hagyhatom, hogy bármi ilyesmi bekövetkezzen. Ran-chan nem hozzád tartozik. Kíváncsi vagy pár részletre a múltjából? Rendben van, mesélek neked.

Ran édesanyja a Maffiában dolgozott, egészen haláláig, az emberek pedig tudnak itt róla, hogy életben van. Játszottam kicsit az emlékeivel, hogy szebb életet élhessen, amíg fel nem nő és csak utána kelljen megtudnia, hova is tartozik valójában. De most ideje hazajönnie. Itt a helye és nem máshol, nem veled és nem is egyedül. Azt akarom, hogy légy jó fiú és hozd őt vissza nekem. Ne holtan és ne várandósan, ha kérhetem! További szép napot!

Kioku

Dazai szinte hallani vélte a gúnyos hangnemet, a felsőbbrendű és követelőző szavakat. A hideg kirázta ettől az embertől, hiszen már akkor ismerte, amikor még a Maffia tagja volt. A veszélyes képességű férfi az emlékmanipulációjával bárkit képes volt a szervezet szolgálójává tenni, azzal az egyszerű módszerrel, hogy hamis életet teremtett nekik az Áldása segítségével. Dazait elgondolkodtatta a dolog, hogy ez az ember honnan és miért ismeri Rant, de azzal is tisztában volt, hogy időbe fog telni, mire ez kiderül. A Kioku álnév pont megfelelő volt neki, hiszen egyenesen a képességére utalt, de még a Maffia tagjai sem tudták a valódi nevét, Mori kivételével. Egészen enyhe bűntudatot érzett, amiért nem mondta el Rannak, milyen levelet kapott, hiszen mégiscsak a lányról volt szó benne, s joga volt tudni mindenről. Viszont Dazait nem vitte rá a lélek, hogy még több aggodalmat okozzon a lánynak, hiszen épp most volt azon, hogy jobbá tegye a napjait. Régóta kavargott már egy ötlet a fejében, s hiába tudta, hogy nem élete legvidámabb beszélgetése lesz, ez volt az egyetlen módja annak, hogy megbizonyosodjon róla: ezt a levelet tényleg Kioku küldte. Kikereste a számot a telefonjába, s gondolkodás nélkül nyomta meg a gombot, mielőtt még meggondolja magát. Nem telt bele pár másodpercbe, s meg is hallotta a telefonba beszélő rég nem látott Chuuya hangját.

- Mit akarsz? – Dazai egyértelműen kihallotta, hogy Chuuya éppen csak rágyújtott egy cigire, ez pedig neki szerencsét jelentett, mert a vörös türelme ilyenkor talán kicsit több.

- Kioku él még? – a barnahajúnak annyira nem volt kedve beszélgetni, hogy a szükséges kérdéseken kívül semmi mást nem mondott a telefonba.

- Miért érdekel az téged? – Chuuya hangjából kihallatszott az értetlenség, ami bizonyossá tette, hogy sem a levélről, sem Ranról nem tud.

- Én is örülnék, ha nem kéne tudnom – sóhajtott Dazai, majd folytatta. – De muszáj. Valaki más miatt.

- Más? – Chuuya hitetlenkedő kuncogása nem igazán illeszkedett Dazai jelenlegi hangulatához, s mikor ezt a vörös is észrevette, kifújva a cigarettafüstöt, választ adott a barnahajúnak. – Ja. Él még.

Dazai tétovázás nélkül csapta le a telefont és rejtette a zsebébe, ugyanúgy, ahogy a levelet is.

——

Ran minden perccel egyre jobban várta a hazaérkező Dazait, s mikor kattant a zár, szabályosan felugrott a kanapéról. Csak addig várt, míg a férfi leveti a kabátját és cipőjét, utána viszont a karjaiba vetette magát és szorosan átkarolva a nyakát, hagyta, hogy a férfi mélyeket szippantson a haja édes illatából. Dazai érintése mindenféle átment nélkül, hirtelen és gyorsan ébresztett vágyat Ranban. A tegnap éjszakai tűz, ami köztük éget nem látszott múlni, de ezt mindketten érezték. Dazai nem volt már olyan lehangolt és ki tudta verni a fejéből a levelet, mikor karjaiba vonta Rant.

- Úgy sajnálom Osamu, nem akartam így viselkedni, én csak... - Ran hirtelen szólalt meg, de Dazai azonnal neki szentelte az összes figyelmét. – Nem szoktam hozzá, hogy nem vagyok egyedül. Még egy kicsit új – a férfi elmosolyodott a lány reakcióján.

- Hamar hozzászoksz majd. Azt viszont nem várhatod tőlem, hogy ne vigyázzak rád.

- Már megértettem – ingatta a fejét Ran mosolyogva. – Megértettem, hogy csak jót akartál.

Dazai először csak közelebb hajolt a lányhoz, hogy engedélyt kérhessen a csókjára, de Ran reakciója csöppet sem volt gyengéd. Vad volt és tüzes, a férfi hajába markolva húzta őt magához, hogy aztán mély csókban forrjanak össze. Dazai tétovázás nélkül kapta fel a lányt, úgy ahogy tegnap, s fél pillanat múlva már a lábai között térdelve csókolta. Ran hol a férfi haját, hol a ruháját, hol pedig a takarót markolva élvezte a nyakára hintett csókokat és harapásokat. Remegő kézzel nyúlt Dazai ingjének gombjaihoz, s amint az összeset ügyetlenül kigombolta, néma sóhajjal kérte a férfit, hogy vegye le. Dazai eleget tett a lány kérésének, de cserébe lehúzta róla a pólóját, ami alatt végre elé tárult teljesen csupasz mellkasa. Csókokkal hintette a lány nyakától kezdve egészen a hasáig vezető útvonalat, s az egyik keze közben utat talált a melleihez. Ran felnyögött, ahogy Dazai először csak megmarkolta a jobb mellét, majd ujjai közé véve kezdte ingerelni a mellbimbóját. Apró kis szikrák pattogtak a testében, legfőképp az ölében, a látása pedig kezdett egyre homályosabbá válni. A férfi ajkai visszatértek a nyakához, nyelve pedig nedves csíkot hagyott a mellein. Dazai nyelvének körkörös mozdulatai szabályosan az őrületbe kergették Rant, így türelmetlenül megemelve a csípőjét próbált közelebb kerülni a férfihez. Mikor az ágyékuk ugyanúgy egymásnak simult, mint tegnap este, Dazai Ran nyakába rejtette elégedett morgását. A levegő sokkal forróbbá vált a szobába mióta egymásnak estek, Ran teste pedig égett a vágytól, hogy hozzáérhessen a férfihez. Dazai most nem akadályozta meg, hogy Ran ujjai nadrágon keresztül tapintsák, a lány elégedett sóhaja és kérése pedig igazán csak hab volt a tortán.

- Vedd le. Kérlek – nem kellett kétszer mondania, Dazai a lehető leggyorsabb mozdulattal bújt ki a nadrágjából, így testét a fáslikon kívül már csak az alsónadrágja takarta el Ran elől.

Ran kezei most már bátrabban csúsztak be a férfi fehérneműje alá, s rákulcsolva ujjait a merevedésére büszke sóhajt hallatva élvezte, mit képes kiváltani a férfiből. Dazai megőrült az érintéséért, de a türelmetlen vágy, ugyanaz, amit Ranon is érzett, rég átvette felette az uralmat, így megfosztotta a lányt az érintés lehetőségétől, lejjebb csúszott az ágyon és Ran ölébe hajolt. A rövidnadrág, amit általában a lány otthonra viselt, gyorsan a földön végezte. Dazai kezei a lány combjába markoltak, többször végigsimítottak a belső combján, majd a hasára simultak. Csókokkal fedte be a combja belső felét, s minél beljebb csókolta, Ran annál jobban remegett. Mikor Dazai először felnézett, Ran kezei a lepedőt markolták, s tehetetlenül hánykolódott. Borzasztóan örült volna neki, ha Dazai megszabadítja az átnedvesedett fehérneműtől, s csökkenti a fájó izgalmat az ölében. Magas hangon nyögött fel, mikor a férfi bugyin keresztül simította végig, megállapodva a csiklójánál, körkörös, kínzóan lassú mozdulatokkal ingerelve azt. Ran el sem tudta képzelni, hogy ha az anyag lekerül róla, ennél is intenzívebb lesz az érzés, hiszen a lábai már így is beleremegtek minden mozdulatba. Dazai csak kínzó percek elteltével szánta meg, s ahogy lekerült róla a fehérnemű, rögtön a nyelvével folytatta, amit elkezdett. Ran remegett, háta ívbe feszült, s megőrült attól, amit Dazai tett vele. Nem hagyta, hogy elérje az orgazmust, mindig csak a sziklaszirt szélére sodorta, majd azonnal visszarántotta. Magában akarta érezni a férfit, még azzal sem elégedett meg, mikor két ujját finoman belé csúsztatta.

- Kérlek – Ran hangja hasonlított a nyüszítéshez, s tulajdonképpen könyörgött a férfinek.

- Mit szeretnél, Hercegnő? – Ran elégedetlenül mordult fel, mikor Dazai kiszállt az öléből, s végig nyalva az alsó ajkát csókolta meg.

- Téged – Ran két csók között sóhajtotta a szájába az igéző szavakat. – Téged szeretnélek. Kérlek, Dazai.

Ajkaik újra összeforrtak, Dazai pedig fél kézzel az éjjeliszekrény fiókjába túrva óvszert kerített elő. Ha Ran orrát nem töltötte volna be a férfi illata, érezte volna a kis zacskóból áradó enyhe gyümölcsillatot. Az a pár másodperc óráknak tűnt a lány számára, s mire a férfi fölé kerekedett már teljesen a tűrőképessége határára sodródott. Dazai nevét nyögte, mikor a férfi beléhatolt, s a várva várt érzés olyan intenzív volt, hogy pár másodpercet mozdulatlanul fekve próbálták visszafogni magukat. Ran úgy kapaszkodott a férfi testébe, mintha az élete múlna rajta, s körmei a hátába mélyedtek. Mozdulataik kapkodóak voltak, s nem kellett hozzá sok idő, hogy elérjék a mennyországot.

☽