Sziasztok♥︎
Eléggé megkéstem ezzel a fejezettel, amiért elnézést kérek, de a mentális állapotom nem igazán engedte, hogy alkossak.
Rövidebb lett, mint a többi és kezdenek beindulni az események. Remélem a nagy kihagyástól és a halogatástól eltekintve tetszik nektek.

☼

Dazai már nem volt otthon, mikor Ran felkelt. A szőke nem tudhatta, hogy dolgozni vagy máshova ment, mivel se szó, se beszéd, de még egy üzenet se maradt a lakásban utána. Ran emlékezett rá, hogy csak addig aludt nyugodtan, amíg Dazai mellette volt, utána viszont nem tudott mély és pihentető álomba merülni. Érezte, amikor a férfi felkelt mellőle és utána már nem jött vissza, de túl fáradt volt ahhoz, hogy kérdőre vonja.

Magasan járt már a Nap, mikor Ran úgy érezte, ideje felkelnie. Az eldobált ruhák és rendetlen takaró első pillantásra nem keltették fel a figyelmét, de mikor másodszorra rájuk nézett, minden emlék és pillanat a tegnap estéről, sokkal élesebben furakodott az elméjébe. A zuhanyzó felé menet próbálta egy kupacba rugdosni őket, hogy utána kevesebbet kelljen szenvednie a pakolásukkal, de nem sokat segített ezzel saját magán. Nem akart a tükörbe nézni, mikor meztelen talpa végre a hűvös csempét érintette, így ahogy csak tudta, kerülte a tükörképe vádló pillantását. Nem volt szerelmes, és ez megrémítette. A Dazai iránti érzelmei furcsán intenzívek és hirtelenek voltak, de mégis inkább vonzalomnak tudta volna nevezni, mint szerelemnek. Nem ismerték egymást, Ran pedig nem sok mindent adott ki magáról és sosem tudta, hogyan kéne belekezdenie, ha valaki kíváncsi lenne rá. Néha úgy tűnt, mintha Dazai csodálná és valami egészen különlegeset látna benne, de nem tudta megérteni, mi van benne, ami ennyire más. A köztük feszülő vonzalom nagyon erős és nem mindennapi volt, Rant mégis borzasztóan zavarta, hogy nem tudja másnak, mindössze testi kapcsolatnak nevezni.

Világéletében utált hidegvízben fürdeni, de ezen a reggelen szüksége volt rá, mivel a feje csak így tisztult ki és így volt képes józanul gondolkodni. Dazai illata beleivódott a bőrébe és a hajába annyira, hogy az erősen illatosított tusfürdőn keresztül is érezte. Megborzongott ahogy a férfi érintése mintha újra rajta érződött volna, pedig fogalma sem volt, hol lehet Dazai. Nem akart sokat időzni a zuhany alatt, hiszen a mai napon tervezett először egyedül emberek közé menni a Dazai általi elfogása óta, s reménykedett benne, hogy ezalkalommal a férfi nem zárta rá az ajtót. Vizes haját egy törülközőbe csavarta, egy farmert és sötét színű pulóvert öltött magára. Sosem volt egy közösségi ember, most mégis felvidította a tény, hogy esetleg lesz alkalma elmenni bevásárolni.

Miután feltette főni a kávét, nekiállt elpakolni a hálószoba romjait. Minden szennyest a mosógépbe dobált, az üres üvegeket pedig letette a kis kuka oldalához. Utoljára hagyta az ágy bevetését és a porszívózást, s mire ezekkel végzett, a kávéja is megfőtt. Nyugodtan ült le az asztalhoz és vette kezébe a gőzölgő italt. Harmonikus reggel volt, biztonságot árasztott magából a pillanat, Ran pedig talán kijelenthette, hogy jól érzi magát. Kávézás után reggelizett egy keveset, majd kezébe vette a kanapén heverő újságot és olvasni kezdte.

„Hatalmas újdonság! Az Orchidea Gyilkos nyomtalanul eltűnt, a gyilkosságoknak vége!" Ran gyomra összerándult a hírek olvasása közben. Hiszen róla írtak, ő volt a címlaptéma, s erről mindazok, akik összeállították, nem is tudtak. Talán azt hitték, hogy meghalt, vagy megunta amit csinált, esetleg elkapták, csak nem számoltak be róla a sajtónak. Az utóbbi végülis majdnemhogy helyes volt, hiszen Ran nem önszántából hagyta félbe tetteit, hanem mindössze csak azért, mert Dazai önző módon rendelkezett felette, s helyette döntötte el a sorsát. Mindent hiányolt, amit tett, s bár mások számára ezek mind csak véres és gonosz tettek voltak, Ran csak igazságot akart. Jobb hellyé tenni a világot, olyan emberek hagyni csak benne, akik nem ártanak másoknak és erősebbé teszik egymást. Fájdalmat ébresztett a lelkében a tudat, hogy most már hiába akarná folytatni mindezt, azzal Dazai érzelmeit bántaná meg, a férfi pedig az életét mentette meg, így nem érdemelt rosszindulatot. Osamu elvette az élete lényegét, mivel a napjait a találkozásuk előtt a gyilkosságok megtervezésével és kivitelezésük módjával töltötte, emellett természetesen az áldozatok kiválasztásával. A létezésének jelenleg nem volt értelme, Dazai azóta sem közölte vele, hogy tulajdonképpen mi okból mentette meg, mi okból zárta be a lakásába és mi okból fejezte ki iránta a vonzalmát. Ran egészen összezavarodott. Nem tudta, hogy az lenne helyes, ha hallgatna az akaratára és tenné, amit eddig tett, vagy Dazai érzelmeit helyezné előtérbe, holott azokkal egyáltalán nem volt tisztában. Fogalma sem volt, hogy közte és Dazai között tulajdonképpen van-e bármi is, vagy csak a magány és bezártság keserű érzése ébresztette fel ösztöneiket. Felsóhajtva hunyta le a szemét pár pillanatra, hogy megpróbálja elűzni a negatív gondolatokat és a jókra koncentrálni. Ran ugyan nem tudta miért, de egyre inkább gyanakodni kezdett, hogy Osamu igazából rázárta az ajtót és esze ágában sincs kiengedni a szőkét a lakásból. Lomhán felkelve indult a bejárati ajtó felé, hogy ellenőrizze, gyanúja beigazolódik, avagy nem. Csak többszöri próbálkozásra szedett össze elég bátorságot, hogy megpróbálja lenyomni a kilincset, de az meglepő módon nem nyílt ki. Ran újra megpróbálta. Aztán újra, újra és újra. A végén már rángatta a kilincset és fog csikorgatva szűkítette résnyire szemeit. Dazai bezárta.

Kezdte meggyűlölni, hogy Osamu az alapvető emberi jogai nem tartja tiszteletben, ez alatt értve legfőképp azt, hogy a lakásból sem mehetett ki. Már egy jó ideje a Dazai lakását alkotó szobák voltak számára a világ és egyre jobban uralma alá hajtotta a szorongás, amit Ran úgy gyűlölt. Haragudott Dazaira, hiszen nem egyszer említette már neki, hogy szeretne elmenni korán reggel sétálni, vagy ebédidőben kiülni a folyó partjára, s elsőre úgy tűnt, a férfi meg is érti, amit beszél. De Ran nem csak ezt fedezte fel azokban a pillanatokban Osamu arcán, hanem a csodálkozást, ahogy ajkai enyhén elnyíltak, majd újra szelíd mosolyra húzódtak. Olyan volt, mintha a férfi nem akarná elhinni, hogy Ran is ember, neki is vannak olyan vágyai amiket szeretne elérni, neki is vannak szenvedélyei és tevékenységei, amik jobbá teszik a napjait. Dazai mintha nem látta volna embernek őt, máshogy kezelte és máshogy bánt az érzelmeivel. A szőkét feldühítette a tudat, hogy Osamu talán azt hiszi, hogy az Orchidea Gyilkos csak egy fegyver, akit valami szervezet küldött a világra, hogy szenvedést és vért hozzon abba. Ran céljai viszont teljesen eltértek ettől az elmélettől, Dazai pedig tudta ezt, a szőke pont ezért nem értette, hogy kezelhet ennyire másképp egy hozzá hasonló embert.

Ran gondolatai ezután nem álltak meg. Hatalmas tömegekben lepték el az elméjét és a harag miatt bár kissé ködösen, de gyorsan szárnyaltak. Az első, ami eszébe jutott, hogy Osamunak miért van szüksége rá. Sokáig nem tudta elképzelni, milyen hasznot húzhatna belőle Dazai, ám ez azokban a pillanatokban gyorsan megváltozott. Talán azért van szüksége rá, hogy az Iroda hasznára ők legyenek, akik elkapják a gyilkost, Osamu pedig csak kihasználja a helyzetet, amíg Ran a lakásán van. Vagy esetleg azért tartja magánál, mert ketten tökéletes duót alkotva azt győznek le, akit akarnak. De az is meglehet, hogy ismeri Ran múltját és van valami benne, ami érdekli őt. Ökölbe szorultak a kezei, újra megfeszítette az állkapcsát. Habár nem gondolta rossz embernek Osamut, egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben mire gondoljon az ember? Hiszen nem ismerték egymást előtte, tehát Dazainak nem volt pozitív oka arra, hogy magához vegye a lányt. Legalábbis Ran így gondolta. Sajnos nem látott Osamu gondolataiba, ez pedig ebben a helyzetben igen nagy kár volt. Ez is bizonyította, hogy Ran az Áldását leszámítva mennyire átlagos ember valójában. Minden embernek vannak ehhez hasonló vágyai, gondolatolvasás, esetleg repülés, de az Áldottak számára ezek olyan dolgok, amiket többen birtokolnak. Ran viszont egy Áldottat sem kezelt földönkívüliként, vagy fura lényként, ezért is volt ő olyan átlagos. Sok Áldottat elvakítottak a képességei és a különleges adottságai, így lenézte az Áldás nélkül született embereket és sokszor meg is alázta, semmibe vette őket. Ran irtózott ettől a viselkedéstől és sosem akart ilyenné válni, ezért élte az életét úgy, mintha nem is lenne Áldása, s ezért használta azt csak akkor, mikor senki nem látta. Igaz, bár sokak által nem elfogadott célra, de mégis...jó ügy érdekében.

——

Dazai hajába túrva ült az asztalánál, mélyen a háttámlába süppedve. Szemei szüntelenül a teleírt papírlapot pásztázták, rajta a kalligrafikus betűkkel és nagy figyelemmel meghúzott vonalakkal. Mikor először meglátta, nem akart hinni a szemének, de ahogy még ötvenszer elolvasta és ahogy kezdtek összeállni a dolgok, muszáj volt elismernie, hogy a levél nem hamisítvány és száz százalékig neki szól. A levél írója ismerte Rant, s nemhogy jó kapcsolatot ápolt vele, a titokzatos személynek fontos volt a lány. Dazai szemei fájni kezdtek, ahogy sokadszorra is végigfutott a sorokon és valami konkrét tényt kereset, amiből tovább indulhat. Nem szabadott szólnia Rannak erről a levélről, sejtette, hogy a lány már így is elég pipa rá és ha hazaért úgy fogja kiosztani, mint egy házsártos feleség. Elmosolyodott. Ran talán azt hiszi róla, hogy valamiféle emberrabló, aki majd eladja a szerveit és pénzt keres belőlük. De az is lehet, hogy csak egy szimpla idiótának hiszi. Lényeg a lényeg, Ran valószínűleg most nagyon dühös. Ahányszor eszébe jutott a tegnap este, annyiszor forrósodott fel a teste, s annyiszor jutott eszébe, mennyire élvezte a Rannal töltött egész napot. Utoljára a levélre tekintett, majd a zakója belső zsebébe rejtette és felkelt az asztaltól. Ideje hazamenni Ranhoz.

——

Ran indulatai csökkentek az órák teltével, de koránt sem volt nyugodt. Logikusan és reálisan átgondolta a Dazairól kialakított eltúlzott képeit, kinevette magát aztán újra pörgetett mindent a fejében. Tisztában volt vele, hogy a legjobb döntés, ha egyszerűen csak rákérdez arra, amit tudni szeretne, viszont azt már nem tudhatta, hogy Osamu hogyan reagál azokra a szavakra, amik kiszöknek Ran ajkai közül. Már órák óta a kanapén ült és az újság hátuljába nyomtatott keresztrejtvényre rajzolt. Egyszer nézett csak rá a fogalmakra, amikből szavakat kell kitalálni, de meg is unta, így orchideák ábrázolása mellett döntött. Egészen belemerült a munkájába és csak akkor kelt fel, ha már nem érezte valamelyik testrészét. Nem csak egy oldalt sikerült telerajzolnia virágokkal, s ezeken nem csak orchideáknak jutott hely. Megpróbálta virágként elképzelni az apját, de akaratán kívül abból a gondolatból is egy fehér orchidea született. A további próbálkozásait arra fordította, hogy lerajzolja az érzelmeit, annyira realisztikusan ábrázolva, amennyire csak lehet. Azokat az érzéseket rajzolta le, amik azóta kavarogtak benne, hogy Osamu elkapta a hídon. Ott volt minden, ami eddig a lelkét betöltötte, amit eddig élvezett és amit utált. A végére teljesen nyugodtnak érezte magát, hiszen az érzelmeit sikerült kiadnia magából, szabályosan folydogáló folyó medrébe terelnie azokat. A karfának döntötte a fejét és lehunyta elfáradt szemeit. Mostmár aligha volt ötlete, hogyan vázolja fel Dazainak a problémáját, hiszen az indulatai elvesztek valahol a rajzokban, márpedig azok az erős érzelmek adták a késztetést a lánynak ahhoz, hogy egyáltalán felszólaljon a problémájáról. Egy kis félelem ugyanúgy volt benne, hogy Osamu esetleg figyelmen kívül hagyja a dolgot, vagy kiderül róla, hogy egyáltalán nem jó ember, esetleg csak valakinek a kezére akarja játszani Rant, de a lány hinni akart abban, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. Sajnos sosem bízott meg igazán senkiben és ez a férfivel alkotott kapcsolatában is jócskán meglátszott, ám ebben nem tudott senkit hibáztatni. Ő döntött úgy, hogy senkiben nem szeretne mélységekig megbízni, azt meg tökéletesen megértette, hogy Dazai sem bízik benne. A kellő bizalom megvolt köztük ahhoz, hogy egy helyen éljenek, s habár Ran nem volt megelégedve a bezártsággal, legalább nem egy olyan ember volt mellette, akit gyűlölt. Igazából zavarta, hogy nem ismeri jobban a férfit, de hitt abban, hogy ez a későbbiekben fejlődésnek indult majd. Az elmúlt éjszaka eseményei még mindig nem hagyták nyugodni, s a nap folyamán ezerszer lefuttatott gondolatmenetben ez is helyet kapott. Próbált előre rájönni, hogy vajon a kezdete lehet-e ez valaminek, vagy csak a vágy, az idő múlása és kíváncsiság ébresztette ezt bennük.

Lassan a gondolkodástól kezdett megfájdulni a feje, de nem tudta tudatosan abbahagyni, s semmi nem volt, ami kellően elvonhatta volna a figyelmét. Kénytelen volt addig elviselni minden ezerszer átfutott gondolatot, míg Dazai haza nem jön és el nem vonja a figyelmét, hiszen ahhoz elég jól értett. Először nem hallotta a zár kattanását, így csak akkor vette észre Dazai érkezését, mikor az becsukta maga mögött az ajtót. Ran nem tervezett elé futni és tárt karokkal üdvözölni, így egyszerűen csak kisimította magán a pólóját és újra az ölébe vette az újságot. Szó szerint a semmit bámulta rajta, úgy téve, mintha valami igazán érdekes cikket olvasta. Fogalma sem volt, mire a színjátéka, de jobban esett eltakarnia az érzelmeit ezzel, mintha kimutatta volna azokat.

Dazai hatalmas figyelemmel őrizte a belső zsebébe csúsztatott levelet, s úgy érezte, soha nem engedheti meg magának, hogy Ran megtalálja azt. Igaz, a viselkedésében nem tükröződött mindaz, ami a lelkében volt, de jobb is volt úgy, ha nem sokan kérdeznek rá a dologra. Komótosan vette le a kabátját és akasztotta fel, kibújt a cipőjéből, majd halk léptekkel indult el Ranhoz. Mikor a nappaliba ért, nem szólalt meg, hanem leült a lány mellé és figyelte, mit csinál. Apró mosolyba fordultak vonásai, mikor rájött az egyértelmű tényre, hogy a szőke konkrétan semmit sem csinál, csak bámulja az írás nélküli oldalt. Dazai hátradőlt a kanapén és kezébe vette Ran egyik hosszú tincsét és azzal kezdett játszani. A szőke csak hagyta, hogy Osamu szórakozzon, de belül kezdtek visszatérni az indulatai és emlékeztették őt arra, miért is gondolt mindazokra a dolgokra. Percekig ültek néma csendben és Ran aligha akart megszólalni. Nem tudta, hogyan kéne nekiállnia mondandójának, így csak szilárd tekintettel bámulta az újságot. A csendet Dazai hangos sóhaja szakította meg, ahogy előredőlt a törökülésben kényelmeskedő Ran mellé, hogy az arcuk egy vonalban legyen. A szőke nem nézett rá, de Dazai ennek ellenére is kimondta, amit akart

- Elmondod még ma, kedvesem? Nem hiszem, hogy bármelyikünk is szeretne órákig itt ülni és csendben hallgatni a semmit.

Rannak először úgy tűnt, hogy Dazai csak gúnyt próbál űzni belőle, aztán mikor jobban odafigyelt rá, feltűnt neki, hogy a férfi mindössze csak hallani akarja azt, amire egyébként is számított. A lányt így már semmi sem akadályozta abban, hogy őszintén kimondja, amit akar és nyíltan rákérdezzen a lényegre.

- Miért zártál be? – halkra sikeredett a kérdés, ha Dazai nem ült volna mellette, valószínűleg nem is hallotta volna. – Miért nem mehetek sehova?

Ran belefúrta vörösen izzó íriszeit Dazai barnáiba és kitartóan kereste bennük a válaszokat. Osamu nem lepődött meg a kérdésen, Ran viselkedésén viszont igen. Nem tűnt dühösnek, sokkal inkább csalódottnak és szomorúnak. Dazai sejtette, hogy szörnyű lehet számára a bezártság és a majdnem egész napos egyedüllét, de nem ismerte még eléggé Rant ahhoz, hogy ilyen reakcióra számítson. Egy pillanatra maga is elvesztette a koncentrációját, ahogy a mély vörös szemekbe nézett. Végül mosolyra húzta ajkait és maga elé tekintett.

- Sosem lehetünk elég óvatosak. Egyikünk sem tudja, hogy valaki sejti-e a kilétedet vagy nem, ahogy arról sem tudunk semmit, hogy ki látta az arcodat és ki nem. Lehet, hogy vannak ellenségeid, akik pályáznak arra, hogy egyedül lássanak, mert ismernek valahonnan. Alig tudunk valamit – rázta meg finoman a fejét. – Ez mind a védelmed érdekében van.

- Nincs szükségem védelemre, képes vagyok végezni velük, ha úgy adja a helyzet! – ahogy Ran megemelte a hangját, úgy lepődött meg Dazai is.

- Nem muszáj megölnöd őket. Akár el is viheted őket a rendőrségre, ők pedig átveszik onnan. – Osamu ész érvekkel próbált hatni Ranra, de a lány nézőpontja annyira szilárdan állt a lábán, hogy hatalmas erőfeszítésébe került volna gyökeresen megváltoztatni azt.

- Ha nem kell megölnöm, akkor nem az ellenségem.

Ran szemei vészjóslóan villantak Dazaira, aki állta a tekintetét és próbálta megfejteni a lány indítékait és szándékait. Nem félt tőle, de a képességei iránti tisztelet némi gyanakvást ébresztett benne, hiszen a lány arra volt képes, amire képes akart lenni és ez valahol rémisztő volt. Ran magabiztossága olyan erővel tört elő belőle, ahogy Dazai sosem gondolta volna, hogy meg fogja ismerni ezt az oldalát, de a veszélyessége és erőteljessége csodára méltó volt. Osamunak egyetlen érintésébe került volna megállítani a lányt, ha az bármire is készült volna a képességével, de lehet, hogy inkább újra végignézte volna a csodálatos Áldás használatát, még ha néhány sérülésbe is kerül. Tudta, hogy az az égő fény tulajdonképpen mi is Ran szemében: a lány bízott a saját képességében, ezért nem rettentette meg Dazai kisugárzása és jelenléte. Hiszen Rannak az évek során nem igazán voltak barátai, a képességét viszont teljesen kiismerte, minden pozitív és negatív vonásával együtt, így különösen közel állt a lelkéhez. Sőt, talán egy része már eggyé is vált Ran gondolataival, s a használata egyre és egyre egyszerűbbé vált, a szőke pedig erősebbé.

- A te képességed nem offenzív, Osamu. Sosem fogod teljesen megérteni, hogyan élik az életüket azok, akik olyan képességgel születnek, mint én. Mindenki azt akarja, hogy arra használjam, amire ők gondolják, hogy helyes, de azzal egyikük sem foglalkozik, hogy én mire szeretném használni az Áldásomat. De én vagyok az egyetlen, aki eldöntheti ezt – mutatott magára, hevesen gesztikulálva. – Mert az enyém. Én születtem vele, nem más. És neked sincs jogod megmondani, hogy ölhetek-e vele embert, vagy nem.

Dazai elképedve nézett Ranra, aki kapkodta a levegőt a sok beszédtől. Nem gondolta volna, hogy ezzel fogja szembetalálni magát, de mindenesetre a meglepettség elemi erővel vágta nyakon. A szőke nem kívánt többet a férfihez szólni, így felkelt és becsapva maga után a fürdőajtót, bezárkózott, otthagyva Dazait kavargó gondolataival.

☽