☼

Ha ismernék Rant, sokan hinnék azt, hogy mindig ilyen volt. Hogy mindig embereket ölt, s a gyilkos és áldozat közül ő mindig a rosszabb volt. A tévképzetek elhessegetéséért azonban sem Ran, sem más nem tett semmit, ami mindössze annak volt köszönhető, hogy a lányt nem foglalkoztatta a tőle messze álló emberek véleménye. A képessége megengedte neki, hogy akármikor, akárhol, akármit tegyen, ő mégsem arra használta, hogy követőket és hódolókat gyűjtsön maga köré: inkább arra, hogy saját igazát bizonyítsa, jót tegyen a világnak és mindezt titokban. Senki sem ismerte az arcát, a múltját vagy a személyét, de ha mégis, az mind felszínes és rövid időtartamú ismeretség volt. Rant nyugalommal töltötte el az egyedüllét, biztonságot adott neki, hogy a titkait senkinek nem adta ki, így nem volt ki elárulja. Maga is csodálkozott rajta, hogy az esze azt súgja neki, hogy az egész hátralevő életét így kéne leélnie. De Ran nem tervezte örökké ezt csinálni, nem akart mindig és végeláthatatlanul gyilkosokat ölni. Összezavarta magát azzal, hogy gyilkosként öldösi az emberekkel végző egyéneket, hiszen sokszor maga sem tudta eldönteni, hogy tulajdonképpen ki is a rosszakaró. Néha vágyott egy normális, átlagos életre, ám ezt sosem kapta meg egészben, mindig csak félig. Nem volt pénzes, kötelessége volt munkát vállalni és valamiből eltartani magát, de értékesebb végzettség híján ez sem volt könnyű feladat számára. Éjszakákba nyúló keresgélés után végül egy kávézóba kötött ki, ahol pincérnőként teljesen jól megállta a helyét, s finom arcával keretezett szelíd mosolya vonzotta az embereket. Rannak esze ágába sem volt felmondani: megbecsülték a helyen, ahol dolgozott, s neki ez bőven elég volt ahhoz, hogy maradásra bírják. A pénz mennyisége elegendő volt arra, ami a megélhetéshez nélkülözhetetlen volt, a luxuscikkekre pedig sem igénye, sem kapacitása nem volt. A napjait átlagosan, különleges élmények nélkül élte, kivéve persze azokat a napokat, amikor kiiktatott egy-egy zavaró láncszemet a mocskos, berozsdásodott yokohamai láncból.

Volt, hogy minden nap elvesztette létezésének lényegét. Sehol, semmiben nem talált okot arra, hogy lélegezzen, megigya azt a pohár vizet, vagy megegye ebédre az előző este lelkesen készített szendvicsét. Pontosan ez okozta azt, hogy a munkahelyén jó pár munkatársa rémisztőnek találta a japán származása ellenére hamuszőke, vörös szemű lányt. Sokszor hallotta, ahogy az élettelen szemeiről és vérfagyasztó mosolyáról sugdolóznak a személyzeti öltözőben, s beletelt pár napba mire észrevette, hogy bármennyire nem akar tudomást venni a megjegyzésekről, azok tudat alatt beleássák magukat a gondolataiba és kínkeserves fájdalommal, vagy mérhetetlen ürességgel töltik el a lelkét. Az évek alatt Ran bőrébe beleivódott a sértegetések és rosszindulatú megjegyzések tintája, nyomokat hagyva szerte a testén. A józan esze hiába tanulta meg figyelmen kívül hagyni mindazt, amit nem volt szükséges hallania, a lelke különösképpen érzékeny volt és még az elé húzott vastag falak sem védték meg.

Ran sosem tudta pontosan, miért akarta megölni magát az első alkalommal. Nem érzett semmit, amikor a személyzeti mosdóban bevette azokat a tablettákat, az intenzíven feküdve viszont akarva-akaratlan felötlött benne a kérdés: tulajdonképpen miért tette, amit tett? Valahol az apját okolta mindazért, amit magával tenni próbált, viszont az őt nemző férfiből semmi más nem maradt, mint a Ran testén éktelenkedő sebhelyek. Mindössze annyit tudott, hogy a vágások és égésnyomok okozója az apja volt, arról viszont fogalma sem volt, milyen módon tette őket. Egy ideig foglalkoztatta a dolog és törődött vele, hogy kiderítse a családja és saját maga származását, ám az idő múlásával ez mind veszített jelentőségéből. Rannak végül az ártatlanoknak ártó gyilkosok kiiktatása nyújtott békét, az, hogy jót tett, elfelejttette vele, hogyan is bánnak vele közösségi életében. Nem egyszer képzelte áldozatai arca helyére rosszakaró munkatársait, de az is megesett, hogy arctalanul akarta látni őket, ezzel szemléltetve saját maga előtt, hogy az Arctalan Ember senki más nem lehet, csak az apja.

Hiába nyugtatta meg, hogy igazságot szolgáltathat, nem az volt az utolsó alkalom, hogy véget akart vetni az életének. Nem vezetett listát róla, hogyan próbálta és hogyan nem, de sokszor nem is a módszer, csak az eredmény érdekelte. Próbálkozásai végkimenetelét sokszor a sorsa fogta, hiszen hiába nem volt fontos senkinek, valahogy mindig túlélte, s valahogy mindig rátaláltak. Sok idő után döntött úgy, hogy talán nem az elkövetkezendő öt évben kell meghalnia, hanem azután valamennyivel, így végül felhagyott az idegesítően sikertelen öngyilkosság-próbák számával.

----

Ran mindössze öt percet töltött a zuhanykabinban aznap este, mivel a fáradtság egyre és egyre jobban átvette felette az uralmat, lassan már a szemeit is nehezére esett nyitva tartani. Nagyon ritkán esett meg, hogy sminkelte magát, nem szerette a természetellenes dolgokat és utálta, ha hamis képet mutat magáról. Igaz, a munkájában néha elvárták tőle, hogy kívánatosabb, mesterkéltebb külsőt mutasson a vendégeknek, ám mindig Ran volt az utolsó, akivel közölték ezt. Nem hasonlított egy átlagos japán lányra, a keblei és a csípője is sokban elütött munkatársai adottságaitól. Ran sokáig szégyellte azt, hogy nem adhatja nekik, ami neki van, annak érdekében, hogy kedvességgel és jóindulattal forduljanak felé. Mostanában viszont - sőt, már egy jó ideje - a tükörbe nézve hálás volt a sorsnak, hogy egyedinek teremtette és megadta neki a lehetőséget, hogy valamiben más legyen, mint a korabeliek.

A zuhanytálcába gyülemlő víz kristálytiszta volt, ami nyugalommal töltötte el a szőkét. Nem szerette, ha a vér nyomokat hagy rajta, csak abból az egyszerű indokból, hogy nem az ő vére volt. Ahhoz már hozzászokott, hogy a saját vérét nézi apró patakocskák formájában csörgedezni, viszont arról hallani sem akart, hogy esetleg egy másik ember vére mocskolja be a bőrét. Maga köré csavarta a hófehér törülközőt, majd gőzfelhőt invitálva magával kilépett a fürdőből. A lakása földszinti és nagyon apró volt, így nem kellett bajlódnia azzal, hogy a szoba túl messze esett a fürdőtől. Az piciny ruhásszekrény az ágy lábánál állt, Ran elsődleges úticélja az volt. Céltudatosan vette ki a ruhákat belőle, de nem húzta fel azonnal. A trikó és a rövidnadrág halkan huppanva landolt az ágyon. Ran szokás szerint résnyire húzta a függönyt, hogy az elnyűtt vasrácson túl megszemlélhesse az utcán bolyongó embereket. Alig jártak itt, ő pedig ennek általában örült, így nem csoda, hogy furcsának találta a régi bélyegbolt verandáján ácsorgó férfiak személyét. Vigyázott, hogy ne vegyék észre, de ebben az esetben folyamatosan azt a fenyegető érzés fúrta a gyomrát, hogy az igyekezete koránt sem elég. Három férfit látott, a többit vagy elnyelte a sötét, vagy soha nem is voltak többen. A legmagasabb közülük egy szemüveges, jegyzetfüzetet szorongató, hosszabb hajú férfi volt, akit Ran csak azért látott tisztábban, mert az utcai lámpa fénye teljes egészében megvilágította. A férfi szemöldökei aggodalmasan húzódtak össze, a szemét le sem vette a füzetbe vetett írásról, még az előtte álló, a három közül legalacsonyabb fiú szólongató szavaira sem. Ran egyértelműen ki tudta következtetni, hogy a három közül a fehér hajjal rendelkező, finom arcvonású fiú volt a legfiatalabb. Nem volt csendben és semmit sem úgy csinált, ahogy a másik kettő, ebből a viselkedésből pedig egyértelműen kikövetkeztethető volt a fiatalsága és tapasztalatlansága. A harmadik férfi volt az egyetlen, aki nem a lámpa fényében, hanem a veranda egy sötét, árnyékos pontján, a falnak dőlve várakozott. Talán arra, hogy a szőke férfi végre eldöntse, mit fognak tenni, de lehet, hogy csak simán nem érdekelte az események menete. Rannak résnyire kellett szűkíteni a szemeit, hogy rendesen ellásson odáig a sötétben, a fiatal férfi hajszínét és arckifejezését viszont így sem tudta kivenni. A hosszú barna kabátot és a sármos arcéleket egyértelműen látta, de mindez nem elégítette ki a kíváncsiságát, így még tovább erőltette a szemeit, hogy többet láthasson a férfiből. Próbált minél több részletet kivenni, így a függönyt észrevétlenül szélesebbre húzta, ami utólag átgondolva hatalmas hiba volt. Ran csak akkor eszmélt fel amikor a barna szemek egy éles villanás keretében rá vetültek. Pillanatnyi rémületben rántotta helyére a függönyt, s percekig csak az ablak előtt állva, a levegőt kapkodva reménykedett, hogy amit látott, az csak a képzelete szüleménye volt. Nagy sokára, egy finom fejrázás kíséretében elvetette a feszélyező gondolatot, miszerint a férfi észrevette őt, és felkapkodta magára a ruháit, a törülközőt a földön hagyva. A takarót a nyakáig húzta, hátát pedig a falnak vetette. Sosem szerette, ha nem látja, mi van a háta mögött, így egyszer sem esett meg, hogy ellentétes helyzetben feküdt le aludni. A kezdeti álom teljesen elillant a szeméből, a szíve pedig még mindig gyorsan zakatolt. Azt hitte, megint nem fog aludni az éjszaka, s újra kávé és cigaretta fogja ébren tartani, de ahogy feküdt és a szemközti falat bámulta, egyre súlyosabbnak érezte a szemhéját, egy idő után pedig arra sem maradt ereje, hogy a falat nézze. A fáradtság úrrá lett rajta, s nem telt bele sok időbe, már mélyen aludt.

----

Az ébresztő hangja élesen vágott az eddig nyugodt csendbe, felverve Rant békés álmából. Hunyorogva támaszkodott a könyökére, hogy kikapcsolhassa az idegtépően visító órát. Minden reggel ébresztőre kelt, s minden este ugyanabban az időpontban ment aludni, ezzel rendszerezetté és aggodalom mentessé téve a napjait. Első útja aznap reggel a konyhába vezetett, ahol a kávéfőzőt beüzemelve elmosta a tegnapról megmaradt edényeket. Kihasználta az időt, amíg a kávéja nem készült el, így meglátogatta a fürdőt és rendbe tette a szobáját is. Kontyba fogta a rakoncátlan tincseket, egy pulóvert húzott a vékony trikó fölé, meztelen lábfejeire pedig zoknit. A konyhaszékre akasztott kabátja belső zsebéből egy cigarettás dobozt húzott ki, aminek figyelmesen megszemlélte a tartalmát, majd a pulóver zsebébe süllyesztve, elégedetten félmosolyra húzta ajkait. A kávégép sípolva jelezte, hogy Ran ébresztője elkészült, ő pedig nem tétovázva azonnal kezébe vette az elkészült italt. A bejárati ajtó mellé szögre akasztott fonott kosárból öngyújtót emelt ki, majd kikattintva a zárat, kilépett az apró előtérbe, onnan pedig a főkapun keresztül a friss, reggeli levegőre. Mélyen tüdejébe szívta a korai, még harmatos levegő fenséges illatát, majd zoknis lábaival óvatosan lépkedve leült az egyetlen rozoga padhoz a környéken. Az utca a ház ezen oldalán szélesebb volt, így az előtte itt lakóknak volt lehetőségük egy árva padot helyezni Ran lakása elé, amit ő előszeretettel ki is használt. Ran békés élvezettel szemlélte környezetét. Szerette a korai órákat, ilyenkor senki sem zavarta meg, senki sem szólt rá, amiért dohányzik, és senki sem bámulta meg csupasz combjai miatt. Igaz, a hűvös levegő bizsergette kicsit, de koránt sem volt kellemetlen, inkább megszokott és harmonikus. Ran második kedvenc napszakja a hajnal volt: de csak azért a második, mert a naplementéket, az alkonyi napszakot egyenesen imádta. Nem csak azért, mert ilyenkor vitte véghez igazságszolgáltató tevékenységeit, hanem abból az egyszerű okból is, hogy gyönyörűnek tartotta. Csodálta a természet szülte jelenségeket, órákon keresztül tudta bámulni az égboltot, a folyóparton ülve figyelni a lenyugvó vizet, vagy szeles időben a cseresznyefavirágok útját szemmel tartani a levegőben. Finom mozdulatokkal tette a kávéscsészét a pad üres részére, majd kihúzta a cigarettásdobozt a zsebéből és rágyújtott egy szálra.

--

Dazait aznap az irodában érte a hajnal. Régóta először fordult elő, hogy a munkája rendes végzéséből fakadó fáradtság ennyire úrrá lett rajta, ezt az asztalon felhalmozódott össze-vissza firkantott jegyzetek is tükrözték. Hatalmasat ásítva egyenesedett fel és ropogtatta végig elgémberedett tagjait. Első próbálkozásra nem tudott felállni a székről, zsibbadt lábai mindenképp ülőhelyéhez akarták ragasztani. Másodszor viszont már sikerrel járt, s lassú, megfontolt léptekkel vánszorgott el a mosdóig, utána pedig a konnektorba bedugva felejtett vízforralóig. Dazai szeméből lassan illant el az álom, s amíg a teavíz felforrására várt, elmerengve tekintett ki az ablakon. Hosszú, kínzóan fárasztó hetek óta kutatnak az Orchidea Gyilkos után, ám jelenlegi információi szerint semmilyen támpont nincs, amiből igazi, lényeges tényeket tudnának leszűrni. A tegnap készített jegyzeteket még nem volt lehetősége megnézni, a teája elkészítése előtt pedig esze ágában sem állt visszaülni az asztalához. Teljesen egyedül volt az irodában, a papírok pedig egyedül az ő asztalán halmozódtak föl. Első látásra teljesen úgy tűnt, hogy mindenki az ő hátára pakolta a terhet, s várta el tőle, hogy mindent megfejtsen, ami a rejtélyes áldottat öleli körül. A gyilkosságok tisztán hagyott helyszíne, a finom módszerek és az áldozatok életének már-már udvarias elvétele jóleső libabőrt futtatott Dazai hátára, s hiába nem vallotta be saját magán kívül senkinek, szinte már szépnek találta azt, amit a gyilkos végbevisz minden alkalommal. A negyedik alkalom a héten pont tegnap volt - robbant be Dazai fejébe a gondolat. Így már értelmet nyert, miért ébredt reggel az irodában, s miért dolgozott tegnap lázasan az információk kutatásában. Talán csak azért érdekelte ennyire, ki az, aki ezeket teszi, mert a módszerei egyenesen magukkal ragadták Dazait és elképzelni nem tudta, miért gyilkol egy olyan ember, aki ilyen finom mozdulatokkal fáslizza be egy hulla mellkasát. A férfit szinte vonzotta a titokzatos személy és megmagyarázhatatlan kíváncsiságot ébresztett benne a kiléte annak, aki orchideákat hagy a tettei helyszínein.

Az eddigi virágok mind egy vázában pihentek az asztalán. Dazai a teája elkészítése után egyenesen az asztalhoz ment, s újra visszaült a székbe, amiben az éjszakáját töltötte. Egyenként kezdte átnézni a jegyzeteket, de az első húsz oldalon semmi nyomra vezető információt vagy adatot nem fedezett fel. Az első olyan oldal, ahol értékes írás szerepelt, a huszonnegyedik volt. Dazai szemöldöke finoman megrándult, ahogy tekintete fürgén rohant a sorok között. Ekkor nyert igazán értelmet számára, miért aludt tegnap az asztalon, és miért érezte magát úgy, mint akit kiütöttek. Az emlékezetét hirtelen rohanták meg a tények és részletek a tegnapi napról. Dazai járt a helyszínen és nem is egy lényeges részletet fedezett fel. A helyszínen egy hamuszőke hajszálon kívül egy fekete pulóver szála, és a pokrócba beleakadt kulcstartó töredéke is megtalálható volt aznap este. Dazai ismerte Yokohamát, így pontosan tudta, hogy azt a kulcstartót mindössze egyetlen kerület egyetlen apró boltjában lehet kapni, ezzel pedig a gyilkos lakhelye szinte világossá vált. Az nem jutott rögtön eszébe, hogy tegnap járt ott, ezért az agyába undok késztetésként férkőzött a gondolat, hogy talán meglátogathatná a boltot.

--

Ran lassan fésülte ki a szőke tincseket, majd a fogmosást és öltözést követően listát kezdett írni a szükséges élelmiszerekről és egyéb megvásárlandó dolgokról. Nem sok minden volt, amire jelenleg szüksége volt ételen kívül, de biztos, ami biztos alapon olyan dolgokat is a papírra firkantott, ami még bőven megtalálható volt nála. Bő tizenöt perc után útra készen zárta be maga mögött a rozoga faajtót és komótos léptekkel indult az üzlet felé. Ran mindig azon volt, hogy minél természetesebb hatást keltsen az emberek szemében, de ez már csak a kinézete miatt sem volt egyszerű, hiszen egyik ízében sem hasonlított egy átlagos korabeli japán lányra.

Nem telt sok időbe, mire a bolt közelébe ért, viszont meglepetten torpant meg, még mielőtt kilépett volna a sajátjához hasonló apró házak takarásából. Először nem akart hinni a szemének, és azt hitte, hogy csak hallucinál, de a kép sajnos teljesen valóságos volt, ő viszont semmi áron sem akart hinni annak, ami elé tárult. Ugyanaz a férfi támaszkodott a bolt falának, aki tegnap este a régi bélyegüzlet verandáján ácsorgott a társaival. Rannak figyelmen kívül kellett volna hagynia a jelenlétét, de ez több okból sem volt kivitelezhető számára: az első az volt, hogy a tegnapi megnyilvánulás koránt sem volt közöséges a férfitől, a második pedig az volt, hogy Rant ha akarta, ha nem, magával ragadta a magas testalkat, vonzó arcélek és a kócos, barna haj. Nem lépett ki a házak közül, mérlegelnie kellett, megéri-e előlépnie, ha fennáll az az eshetőség is, hogy a férfi tényleg látta őt tegnap. Ran a hajába túrva hunyta le szemeit egy pillanatra. Maga sem tudta, miért látott fenyegetést a férfiben, hiszen általában pontosan tisztában volt vele, hogy a képességének semmi és senki nem jelenthet akadályt, az éles tekintetű férfi mégis zavaró tényezőnek tűnt. Ran nem gondolta, hogy a barna hajú esetleg ártani akarna neki, azzal viszont számolnia kellet, ha esetleg vele is végeznie kell a mai célpont mellett. Hatalmas sóhaj hagyta el ajkait, majd megemberelve magát, kihúzta a hátát és megigazította a vállára kanyarított hátizsákot. Nem volt más választása, a környék egyetlen boltjaként innen kellett beszereznie az életben maradásához szükséges dolgokat, ez pedig egyet jelentett azzal, hogy szembe kell néznie a férfivel, legyen ő bárki is. A léptei kimértek voltak, ahogy a bolt bejárata felé haladt. Egy jó ideig nem nézett a férfire, csak akkor, amikor már csak pár lépés választotta el őket egymástól. A barna szemek hidegen csillogtak, ő pedig saját magát látta bennük. A lelkében felbolyduló érzelmek nem tükröződtek az arcán, de a melegség, ami átjárta a férfi tekintetét elkapva, egészen megmagyarázhatatlan volt. Ran gondolatai fenyegetőek voltak, s ezt Dazai is érezte. A szőke nem akarta itt látni a férfit, Dazai pedig egyre biztosabb lett benne, hogy talán Ran az egyik lehetséges alany. Amikor tekintete a lány hátán lévő törött kulcstartóra tévedt, szemei elégedetten villanva követték az ajtó csukódását. Megtalálta.

--

Ran műszakja a munkahelyén délután ötkor kezdődött és nyolcig tartott. Nem minden nap dolgozott ilyen rövid ideig, de amikor mégis így osztották be, egészen örült neki. Ezért a műszakért jócskán megfizették, a vendégek pedig örültek neki, ha Rant ott találták azokban az órákban.

A szőke már két órája munkában volt, rengeteg vendég tért be az ajtón, de annál kevesebb fáradt ki. Ran homlokáról időről-időre izzadtságcseppek kezdtek gyöngyözni, a karja pedig fájt a monoton mozdulatok ismétlésétől. Csak azért bírta ki ezt a hajtást, mert a pénz nélkülözhetetlen volt a megélhetéséhez, ő pedig szerette, ha az anyagi állapota stabil. Nem vette észre, amikor a kávézó ajtaján Dazai lépett be, ahogy azt sem, hogy a férfi szemei gyerekes kíváncsisággal mérik végig a helyet. Dazai hamar kiszúrta Rant, s megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy ott találta a lányt, ahol gondolta. A férfi több, mint tizenöt percig csak szemlélődött, azután pedig intett a munkáját végző Rannak. A lány szemei gyanakvó ívben szűkültek össze. Az elmúlt két napban harmadszorra látja ezt a férfit, és nem tudta a véletlenre fogni a találkozásukat. Az izmai akarata ellenére is megfeszültek, ahogy Dazai asztalához sétált.

- Jóestét uram, mit adhatok?

Dazai ajkai meglepett „o" alakot formáltak. A selymes és kellemesen nőies hang koránt sem egy gyilkos hangszíne volt, hanem egy olyan kifinomult nőé, aki sosem vetemedne emberi életek elvételére. Ran meg sem rezzent, amikor a férfi arcára meglepett arckifejezés költözött, rögtön utána pedig visszatértek a veszélyesen villogó barna szemek.

- Milyen elbűvölő a hölgy! - Dazai ajkait bizsergető sóhaj hagyta el, közben tetőtől talpig végig mérte az előtte álló Rant. - Egy zöldteát szeretnék kérni és mellé magácskát pár szóra, ha nem probléma. - a férfi ajkai finom, hívogató mosolyra húzódtak, s most Ranon volt a sor, hogy ajkai meglepettségében elnyíljanak egymástól.

- Nem érek rá. Hamarosan vége a műszakomnak. - Rannak kellett pár másodperc, mire értelmes választ tudott adni Dazainak, mivel, ha nem látta volna a férfit többször az elmúlt két napban, mint saját magát a tükörben, talán még el is fogadta volna az ajánlatot. - Máris hozom a teát.

Ran még azelőtt fordított hátat Dazainak, hogy ő válaszolni tudott volna, s esze ágában sem volt teát vinni neki. A megrendelés papírját átadta az egyik munkatársának, útja pedig az öltözőbe vezetett. Nem volt már több ideje, amit elvesztegethetett volna a kávézóban, az áldozata pedig már várta. Semmi perc alatt öltözött vissza utcai ruhájába, majd a kulcsos szekrénybe zárt táskáját is ellenőrizte. Minden megvolt, amire szüksége lesz, így a nyugodtság légkörével hagyta el munkahelyét.

--

Ran taxival ment a helyszínig. Nyirkos volt az idő, a lábai pedig szüntelenül beleragadtak a fák alatt elhullott levelek sáros maszlagjába. Ran csak áldani tudta a nedves talajt, hiszen így a léptei halkabbak és észrevétlenebbek maradhattak, s könnyebben véghez vihette terveit. A férfi valóban egyedül volt, mellette pedig egy vagy pénzzel, vagy fegyverekkel megrakott táska pihent. Ran végig nyalta kiszáradt ajkait, majd lépteivel amennyire biztonságosnak tartotta, megközelítette a férfit. A képessége aktiválásához ki kellett mondania Tsuki, a Hold démonjának nevét, ha pedig a Napdémonra volt szüksége Taiyoo nevét használta. Az éjszakába forduló napszak miatt egyértelmű volt, hogy Tsukit fogja segítségül hívni, így egy finoman elsuttogott szó után a kékesfehér fénybe burkolódzott női alak kirajzolódva mögötte felkészült egy újabb élet elvételére.

Ran kilépett a fák takarásából, lépteit már a férfi is hallotta. A lány vállai le voltak engedve, nem feszengett amiatt, hogy nincs biztonságban, hiszen tudta, hogy a képessége bármitől megvédi, amitől szükséges. A férfi szemei tányérméretűre kerekedtek, s hátrálni kezdett, majd felkapaszkodott a híd korlátjául szolgáló betonsávra. Ran követte a mozdulatait, tekintetét a férfiébe fúrva. Tsuki már nem Ran háta mögött volt, hanem szorosan követte a férfit, egészen az arcába mászva. A szőke pontosan azt a hibát vétette, amit egyébként sosem szokott: nem figyelt arra, mi van a háta mögött. Ran ajkai parancsra nyíltak, hogy hangosan megparancsolhassa Tsukinak a kivégzést, de a szó benne rekedt, amikor a férfi koponyáját egy golyó szakította át, a lendület pedig magával vitte az áldozatot a vízbe.

Ran rémülten perdült meg a tengelye körül, éppen abban a pillanatban, amikor Dazai tenyere az arcára simult. A szőke képessége mintha hamuvá lett volna, egyszerűen eltűnt, s képtelen volt újra előhívni a démonok valamelyikét. Ran szabályosan rettegett, de nem tudta figyelmen kívül hagyni, milyen jóleső bizsergést keltett a gyomrában Dazai érintése.

Ran nem látta tisztán a gondolatait, valamiért a rettegés menekülésre ösztönözte, az egyetlen út pedig a háborgó folyó volt, ami a hullát is elsodorta. Nem gondolkodott, csak cselekedett: lába alól egy pillanat alatt tűnt el a beton, arra viszont nem számított, hogy Dazai pontosan tudta, mire készül. Úgy ragadta meg Ran karját, hogy az semmiképp se tudja kirántani magát a szorításból, így együtt csapódtak a jeges vízbe. Ran kapálózva próbált menekülni a szorításból, de ezzel mindössze annyit ért el, hogy Dazai kezei szorosabban tartották, ezzel megakadályozva, hogy az áramlat magával sodorja az Orchidea Gyilkost. A férfi egyik keze kapaszkodót talált a part szélén, s ezt kihasználva, már csak egyik kezével tartotta Rant. Dazai víz alatt nézte a rémült arcot, s nem először látta magát azokban a szemekben.

Dazai ajkai a jeges víz ellenére is forróak és puhák voltak. Ran meglepettségében nem tudott reagálni, de amint a férfi elengedte a derekát, a lány ösztönösen az ingjébe kapaszkodva kerülte el az áramlat sodrását. Már késő volt, amikor Ran megérezte a keserű ízt a szájában: az orrát megtöltötte a víz, a reflexei pedig működtek, így nem tudatosan, de lenyelte a Dazai által a szervezetébe juttatott altatót, aminek a hatása szinte azonnal mutatkozott rajta. A szorítása olyannyira elgyengült, hogy képtelen volt megtartani magát, a szemeit pedig nem tudta teljesen nyitva tartani. Az utolsó dolog, amire emlékezett, az a fű és ágak érintése a hátán és a fölé hajoló Dazai simogató suttogása.

- Vége a játéknak, Orchidea-chan.

☽