Emma szemszöge:

Legszívesebben sírnék... Kiabálni tudnék olyan mérges vagyok. Röktön darabokra téptem a képeket, és elindultam a következő üzenetben hagyott címre. Most megkapja amit érdemel ez az életelen köcsög...

Velem nem fog senki sem szórakozni, ez alkalommal tényleg feljelentem. De előtte még elmegyek, és jól beolvasok neki.

Felkaptam a kedvenc cicás táskám, felvettem a piros pulcsim, és csöndben kiszöktem a bejárati ajtón. Futólépésekben elindultam a címre és a szívem egyre hevesebben vert.

Justin szemszöge:

Miután hazaértem munkából, csak a kis ártatlan Emmácskát vártam. Biztos megkapta a csomagját... Bármelyik pillanatban ideérhet. Ha pedig nem jön, én megyek el érte aztan megkapja a büntetését.

Duplán.

Velem senki sem beszéphet úgy ahogy ő tette. Nem tudom kinek képzeli magát, de majd én megmutatom ennek az utolsó senkiházi tizenéves hormontúltengésű ribancnak hol az ilyennek a helye. Mert én tudom hol van. És miután elhagyta a házam, vagy én az övét, ő is tudni fogja.

Feszülten ültem a kanapémon a hatalmas házban amég meg nem hallottam a bejárati ajtón való dörömbölést.

Van csengő is... Kinyitottam az ajtót és ott állt Emma, elég dühös arccal, kicsit kipirulva. Nem tán ennyire sietett volna hozzám?

Emma szemszöge:

Sötétedésig futottam, majd a város szélébe elértem. Az utolsó utca végén volt a leírt házszám. A házban minden lámpa égett. A szívem a torkomban dobogott de mostmár nem forduljatok vissza. Vettem magamon egy kis erőt, és elsétáltam a verandáig. Nem tudtam bekopogjak e vagy ne.

Mikor újra képek formájában eszembe jutottak a történtek, egy nagy lendülettel bekopogtam. Vártam, de nem jött senki. Hangosabban kezdtem ütni az ajtót, amikor végre kinyílt.
Ott állt Justin öltönyben, kajánul mosolyogva. Mielőtt be tudtam volna lépni és a kezemet lendítettem az arca felé, elkapta azt. A jobb csuklómat kifordította, én pedig káromkodva térdeltem le utánna hogy kevésbé fájjon.

- Na-na. Köszönni ki fog? - Kérdezte Justin, majd felhúzott a csuklomnál fogva.