A mobilom csörgésére keltem. Az fejem a párnámba volt passzírozva és a hajam az arcomra tapadva. Úgy festhettem, mint egy alien, amely épp bebábozódott. 

Nyöszörögve nyújtogattam a kezemet az éjjeli szekrény felé, hogy megszüntessem a szörnyű ricsajt. Sikeresen levertem az egyik képkeretemet. Nagyot csattantva ért földet. Csak remélni mertem, hogy nem tört el. Nagy nehezen sikerült elérnem a telefont. Felvettem és a fülemhez emeltem. A szemem ugyan még mindig csukva volt, de álomittas hangon beleszóltam.

- Igen?

- Gondoltam, hogy elaludtál - szólalt meg egy férfi hang. Ki a franc?- gondoltam. Az agyam egyelőre nem volt képes összerakni a hallottakat. - Csipkedd magad, az északi parkban várlak! 

- Hmmm. Mi? - nyöszörögtem és az oldalamra fordultam. 

- Cicám, igyekezz!

Kinyitottam a szemem, elemeltem a telefont a fülemtől. Hajnali ötöt mutatott az óra a kijelzőn pedig Zed neve éktelenkedett. 

- Nem értem mi van - mormogtam. 

- Elküldtem a tervet.

- Mikor? - érdeklődöm nagyot ásítva. 

- Tegnap este. Éjfél körül - fele nyugodt hangon. A szemeim egy pillanat alatt felpattannak és felmegy bennem a pumpa. Komolyan azt hiszi, hogy éjfélkor még az emailjaimat nézegetem és az ő üzenetére várakozom? 

- Ha most valaki megkérdezné kit utálok a világon a legjobban - kezdtem a leghalálosabb hangomon -, biztos a te nevedet mondanám. 

- Ne túlozz! - nevetett. - Tudom, hogy imádsz. 

- Rosszul tudod és nem megyek sehova. Előbb kellett volna elküldened a tervet, vagy valami ilyesmi. A következőn ott leszek, de most nem megyek sehova. Alszom - mondtam minden egyes szót kihangsúlyozva. 

- Dehogynem jössz - mondta és letette. Meglepődve néztem a kijelzőre, majd vállat rántottam. Egész hamar feladta. A biztonság kedvéért lehalkítottam a mobilt. 

Sajnos nem tudok könnyen visszaaludni. Sokáig csak forgolódom. 

Már épp sikerült volna álomba merülnöm, amikor csengettek az ajtómon. Ilyen az én szerencsém. Bár ötletem sem volt ki lehet, hisz nem vártam csomagot vagy egyebet. Talán megint a szomszéd néni, hogy megkérdezze nem láttam-e a macskáját. 

Vau úr - igen, így hívta a macskáját -, gyakran elszökött. Amit nem is csodálok, mivel a szomszéd néni nagyon fura volt. Néha arról magyarázott, hogy hamarosan eljönnek az űrlények és akkor a Földet megszállják. Máskor meg azt állította, hogy ő egy elrabolt hercegnő, aki a Földön kényszerült raboskodni. 

Meg vagyok áldva a szomszédokkal. Az egyik a gimis ellenségem a másik meg kissé stikkes. A harmadikat egyelőre nem ismerem. Sőt még sose láttam. Szóval ő meg lehet, hogy vámpír. 

Újabb csengetés. 

Szinte a sírás kerülget, ahogy kivánszorgom az ágy kellemes puhaságból és magamra kapom a köntösöm - mivel egy pántos felsőn és fehérnemű alsón kívül nincs rajtam más. 

Kinyitom az ajtót és ijedten hátra ugrom. Rögtön éberebb lettem, mint bármikor máskor. 

- Hogy kerülsz te ide? - visítottam.

Egy ellenállhatatlan félmosoly kúszott az ajkára. Az ajtó félfának támaszkodva állt és úgy mért végig mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy az ajtómban áll. Jobban összehúztam magamon a köntöst, nem mintha épp az én testem érdekelné. Hisz semmi szép látvány nincs benne. Ám ettől függetlenül szégyenlős vagyok és zavarna, ha olyasmit látna, amit nem kellene.

- Nem bújhatsz ki a munka alól. 

Egy pillanatig csak felháborodottan tátogtam. Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy ott áll az én lakásom ajtajában.

- Ez már felér a zaklatással - felelem és a ujjammal vádlón mutogatok rá. - Különben is honnan tudod a címem? 

- Megadtad az adatbázisunkban - válaszolja vállat vonva.

- Hű, de diszkréten kezelik az adatokat - fújtatok. 

- Feltörtem a rendszert. Nem nehéz. Meg aztán elég jól értek a technikai vívmányokhoz - nevet. - Tudod régen ezt tanultam.  Viszont az emeletet és az ajtót egyedül kellett megtalálnom.

Egy percre elcsendesedek. Nem tudom, hogy legyek lenyűgözve -, hogy ez a jóképű pasi, még okos is-, vagy csak szimplán rémüljek meg. Végül úgy döntök, hogy mindkettő. 

- Komolyan kezdek félni tőled - mondom csak félig viccelve. 

- Bocsánat - mondja enyhén lehajtva a fejét. Nem tűnik túl bűnbánónak, de azért bólintok. 

- Szóval azért jöttél, hogy akár erővel is magaddal rángass az első edzésünkre? 

- Úgy bizony.

Égnek emelem a szemeimet és nagyot sóhajtok. Kitárom az ajtót, hogy lépjen beljebb. Úgy érzem kár vitatkoznom. Ráadásul most már biztos nem tudnék visszaaludni sem. 

- Helyezd magad kényelembe, amíg elkészülök - mutatok a kanapéra. Zed úgy mozog a lakásomban, mintha a sajátja lenne. Nem zavartatja magát. Kíváncsian megszemlél mindent. Aztán leragad a játékok mellett. Felemel párat. Rám emeli a szemeit. Az arca komolyságot tükröz.

- Egyedül laksz?

Nem nagyon értem, hogy miért kérdezi.

- Igen - válaszolom kicsit fura hangszínnel. 

- És ez mind a tied? - mutat fel két játékot.

- Igen. Épp az a kettő a kedvencem - mosolygok vidáman.

- Azt hiszem nem kizárt, hogy szerelmes leszek beléd.

Erre az arcom azonnal rák vörös lesz. A gyomromban furcsa bizsergés áradt szét. Megköszörülöm a torkom, majd erőtlenül nevetek egyet. Oké, hogy nem gondolja komolyan... De ilyesmit hallani a szájából túl sok számomra. Elhadarom, hogy játszhat velük, amíg készülődök. Aztán bemenekülök a szobámba. 

Körülbelül fél órát vesz igénybe a készülődésem. Amikor belépek a nappaliba látom, hogy Zed teljes átéléssel harcol a játékban. Észre sem veszi, hogy már végeztem. Így a hűtőhöz lépek és kiveszek két palack vizet. A pultra teszem őket és meghúzom a copfomat. Ebben a pillanatban Zed cifra káromkodásba kezd. Elnevetem magam, mire felém pillantott. 

Vigyorogva lépek közelebb. 

- Csak nem gyűlt meg a bajod vele? - kérdezem pimaszul. 

- Beismerem, hogy nem tudtam legyőzni a sárkányt - mosolyog fel rám és felém nyújtja a kontrollert. Magabiztosan elveszem. Ha van valami, amiben jó vagyok az a játék. Lehuppanok mellé, majd megropogtatom az ujjaimat. 

- Megmutatom, hogy kell ezt csinálni - mondom kihívón, aztán elindítom a menetet. Úgy győzöm le az ellenfelet, hogy az életemből egyetlen pici csík sem hiányzik. 

- Le vagyok nyűgözve - néz rám a szőkeség. 

- Köszi - nevetek vidáman, aztán kikapcsolom a készüléket. - Mehetünk? - kérdezem most már kevésbé vidáman. Zed a homlokát ráncolja.

- Ettél? 

Felnyögtem, majd megrázom a fejem. 

- Nem edzhetünk anélkül, hogy nem ettél volna. 

- Szerintem meg tele hassal nem lehet edzeni - érveltem. 

- Nem azt mondom, hogy tömd tele magad - mosolyog. - De minimum egy joghurtot egyél meg. 

- Oké, oké - emelem fel a kezemet megadóan. Kiveszek a hűtőből egy joghurtot, öntök bele egy kevéske müzlit és enni kezdek. - Boldog vagy? - kérdeztem tele szájjal. 

Zed bólint és felkászálódott a kanapéról. 

- Te kérsz? - pillantottam rá érdeklődve. 

- Én szoktam reggelizni - válaszolta a pultnak dőlve. Miközben eszek le sem bírom venni róla a szemem. Túl szép látványt nyújt. Az sem zavar, ha a nagy bámulásom közepette esetleg észrevesz. Azok az erős karok és széles vállak... Még az én pufók testem is aprónak tűnne, ha átölelne. 

Oké, elég! - szidom meg magam. - Ne gondolkozz butaságokon!

Miután megettem a rám kényszerített reggelimet, magamhoz veszem a vizet és együtt lépünk ki az ajtón. 

A lift felé veszem az irányt, de Zed elállja az utat. 

- Menjünk gyalog. 

- Oké, edző - sóhajtok. A hangom kissé gúnyolódó, de látszik rajta, hogy mulattatja a hozzáállásom. 

Még az a jó, hogy lefelé megyünk. Felfelé biztos belepusztulnék. Bár úgy érzem, hogy a mai napon így is-úgyis végem lesz. 

- Szóval mit terveztél mára? - kérdezem. 

- Mivel ez az első nap, nem visszük túlzásba. Nem szeretném, ha holnap ki se tudnál kelni az ágyból. 

- Szuper, mert azt én se szeretném - mosolyodom el. 

1 órával később átkoztam mindent ami Zed Adams, vagy hozzá köthető. Semmit sem szerettem volna jobban, mint kitépni a karjait és megetetni őket vele. 

Azt mondta, hogy a mai nap laza lesz. Ha neki ez a laza, akkor nem akarom megtudni milyen, amikor nem lazítunk. 

-Na még egy utolsót - mondta, miközben a lábamat fogta. Éppen felüléseket csináltam. Ez volt az utolsó feladat mára. Mindenhonnan folyt rólam a víz. Még olyan helyeken is, amiket inkább nem is említenék.

- Meg. Foglak. Ölni - sziszegtem fenyegetőn. Jobban mondva ez lett volna a cél, de helyette csak valami fuldokló hörgés szakadt fel a torkomból. 

Égett az arcom. Égett a tüdőm. Alig tudtam levegőt venni. Szörnyen éreztem magam. 

Nagy nehezen felemelkedtem a talajról. Lihegtem akár egy kutya. Utolsó! - biztattam magam. Aztán elképzeltem, hogy jól orrba nyomom az edzőmet és ez erőt adott. Sikerült felülnöm, aztán azonnal visszahanyatlottam. Kitártam magam mellett a karjaimat. A mellkasom fel-le emelkedett, gyors tempóban. 

- Vizet - nyögtem. Zed azonnal felállt és hozott nekem egy palackkal. 

- Ügyes voltál, Dorothy! Büszke vagyok rád! - dicsér meg és átnyújtja az életmentő folyadékot. Locsolok egy keveset az arcomra, aztán felülök és nagy kortyokban legurítom a maradékot. Leguggol mellém és azon kezdek gondolkodni, hogy eddig nem sokszor mondta ki a nevem. Talán ezen kívül csak egyszer. - Megleptél - mondja. 

- Mivel? - nézek rá. Az arca egészen közel van az enyémhez, de amilyen fáradt vagyok most még ez sem tud érdekelni. 

- Kitartó voltál. Azt hittem az első kör futás után hisztizni kezdesz. 

Lesütöttem a szemem és suttogva válaszoltam. 

- Mindig elképzeltem, hogyha sikerül megcsinálnom a feladatot, akkor utána megkínozhatlak.  

Néma csend volt a válasz. Kezdtem azt hinni, hogy talán megsértettem az edzőmet. Ám szerencsére nem ez történt. Zed hangosan elnevette magát. 

- Ennél jobb motivációd nem is lehetett volna - mondta. Aztán a vállával játékosan meglökött. 

Egy rövid ideig még ott ücsörögtünk. A légzésem lassan felvette a normális ütemet. A park ebben a korai órában sem volt üres. Sokan kutyát sétáltattak vagy kocogtak. Sok gyerekes embert is lehetett látni. Most még nem volt elviselhetetlen a meleg sem. Ráadásul itt a fák árnyékában kellemes volt. Nem messze tőlünk egy mesterséges kis tavacska és szökőkút is volt.  

Aztán Zed felállt és engem is felsegített a földről.

- Akkor holnap este találkozunk - mondta. 

- Holnap? - kérdeztem ijedten. Biztos vagyok benne, hogy még az arcomra is kiül a rettegés. Már holnap? El kell olvasnom a tervet, nehogy újabb váratlan meglepetés érjen - emlékeztetem magam. 

- Igen. A mai napra rá kell dolgoznunk. Hidd el, szuper lesz - biztat. Csakhogy én ebben kételkedem. A mai nap sem volt szuper. A hátára veszi a táskáját, búcsút int és már el is indul. Én is összeszedem a holmi és hazafelé veszem az irányt. Munka előtt össze kell szednem magam. 

Szinte beesek a lakásomba. A fáradtság ólom súlyként nehezedik rám. Elvánszorgok a zuhanyig és vagy fél órán keresztül áztatom magam. 

A langyos víz felélénkít és abban a pillanatban kellemesebbet el sem tudnék képzelni. 

Na, jó...De. Ha ma nem kellene dolgozni mennem.

A munka puszta gondolatától is rosszul vagyok. Legszívesebben lefeküdnék aludni, hogy kipihenjem az edzésemet. De sajnos nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust.