Sziasztok! Itt az új fejezet.

Csak annyit szeretnék mondani, hogy valószínűleg már csak egy, maximum két rész van vissza. :)

Zed a nyakamat csókolgatta. Az ajkamba haraptam, hogy ne nyögjek fel. Jó érzés volt, de egyben rémisztő is. Nem voltam biztos benne, hogy akarom. Mármint igazából ez hazugság. Akartam, csak abban nem voltam biztos, hogy készen állok megmutatni magamat.

Ha az ember ennyire feltárja magát, akkor olyan sebezhető.

Zed lakásán voltunk. Imádtam nála lenni. Kisebb volt, mint az én lakásom, de sokkal otthonosabb. Az enyém modern volt és túlzottan rideg. Zed lakása meleg színekkel volt kifestve, tele képekkel és élettel. Megnyugtató volt.

Teljesen belegabalyodtunk egymásba. A takaró összegyűrve hevert az ágy végében. Az egyik párna leesett a földre.

Zed keze a hasamon pihent, a csupasz bőrömön. Feljebb vándoroltak az ujjai. Közelebb szerettem volna férkőzni hozzá, helyette azonban összerezzentem.

Zed felemelte a fejét és a homlokát ráncolta. Sóhajtott és kicsit hátrébb húzódott. Rögtön bűntudatom lett.
- Megint azt csinálod - mondta.
- Mármint mit? - kérdeztem tettetve, hogy semmiről sem tudok.
- Teljesen be vagy feszülve, és az arcodra az van írva; Segítség, valaki épp készül megrontani!
Visszafogtam a feltörni készülő nevetésem.
- Ilyesmi biztos nincs az arcomra írva.
- Óh, dehogy is nem. Habár tény, hogy valóban készüllek megrontani, de azért, na - vonogatta vigyorogva a szemöldökét. Hátra vetettem a fejem és ezúttal nem fogtam vissza a nevetésem.

- Szóval ez a mai napirendi pont? Megrontani Dotty-t?

Zed nagyot nyújtózott és lehunyta a szemét.

- Cica, mondtam már neked, nem erőltetek semmit. Ha nem akarod, akkor ne tűrd csendben, olyan arccal, mint aki a halálán van. Egyszerűen kérj meg, hogy álljak meg. Tudok várni.

- Jó, de meddig? - fordultam el és a hangomban tisztán hallani lehetett a frusztrációt. - Hetekig? Hónapokig? Évekig?

- Évekig? - ismételte Zed, kissé ijedten. Az kifejezés, ami az arcára ült túl mulatságos volt. Nem bírtam ki és elmosolyodtam.

Tudtam, hogy ezzel kissé megrémisztettem.

Éreztem, hogy kedvel. Sőt... talán szeret is. Habár ezt eddig még nem mondta ki. Ahogy én sem. Pedig én biztos voltam benne, hogy szeretem. Ám nem akartam elsietni a kijelentést. Ráadásul attól is tartottam, hogy ezzel megijesztem.

Szóval, bár biztos voltam egyes érzéseiben... Azért Zed mégiscsak egy olyan pasi volt, akinek minden napra jutott volna egy másik nő. Ő mégis inkább velem szenvedett.

Főleg az után, hogy úgy elcsesztem. Amikor újra normálisan kezdtem enni és nem tornáztam annyit, kissé feszült lettem. Volt, hogy bezárkóztam a fürdőbe és sírtam. Sírtam, hogy kövér és csúnya vagyok. Sírtam még olyasmik miatt is, amik nem is most történtek. Néhányszor próbáltam az étkezéseket is ugyanúgy kihagyni.

Zed még a szüleimet is felhívta, akik eljöttek és beszéltek velem. Ez pedig fájt... Fájt látnom őket, hogy miattam aggódnak.

Mondjuk annyi jó oldala volt az egésznek, hogy azóta apu oda van a pasimért. Ha felhív telefonon követeli, hogy Zedel is beszélgethessen. Ők ketten úgy nevetgélnek, mintha legjobb barátok lennének.

Betty, aki mindig is elfoglalt volt és olykor még egy közös kávézásra se tudtunk összefutni, minden harmadik nap eljött hozzám. Ha kellett innen ment dolgozni.

Tudtam, hogy össze kell szednem magam.

Nem lehetek önző, hisz az ostobaságommal nem csak magamnak, de a szeretteimnek is ártok.

De a legmegdöbbentőbb az volt, hogy Zed tényleg végig kitartott mellettem. Nem zavarta, ha hisztis voltam, soha nem veszekedett velem. Türelmes volt hozzám. Bebizonyította nekem, hogy valóban fontos vagyok neki.

Felültem és kicsit megigazítottam az összekócolódott hajamat.

- Beszélgettem Peterel - kezdtem.

- Na, ez jól kezdődik - vett mély levegőt Zed és egyik kezére támaszkodva nézett rám. Amolyan tipikus, akkor beszélgessünk arcot vágott, némi rosszallással. - Mit mondott a bölcs és csodás Peter? Amúgy észrevetted, hogy mostanában túl sokat beszélgetünk róla? Nem mintha idegesítene a fickó... Ja, várj! De mégis. Annyira nem bírom őt - rázta meg a fejét.

Az utóbbi napokban Zed és Peter többször is találkozott. Látványosan utálták egymást. Fintorogtak egymásra és beszólogattak a másiknak. Amit nem értettem, hisz nem volt okuk ilyesmire. De úgy gondoltam ez valami pasis dolog lehet. Még az is lehet, hogy ők így mutatják ki egymásnak, hogy; Hé haver, bírlak. Bár ez valószínűleg csak hiú ábránd volt a részemről.

Zednek nem tetszett, hogy annyi időt töltök Peterrel. Pedig munkán kívül csak egyszer találkoztam vele. De elfogadta, hogy Peter a barátom. Nem tetszett neki, de elfogadta.

Ugyanis a munkatársam, egykori nagy plátói szerelmemből átváltott jó baráttá. Azóta a nap óta, hogy rosszul lettem, folyton vigyázott rám és sokat beszélgettünk.

Még mindig együtt volt Ninaval, megbeszélték a történteket. Még én is találkoztam az ősellenségesemmel. Hát azt nem mondom, hogy mi ketten is barátok lettünk, de nem sértegetett minden második szavával.

A Peterrel való beszélgetés azért volt fontos, mert elmeséltem neki, hogy régen mit éreztem iránta és miért kezdtem el valójában az edzést. Teljesen ledöbbentettem vele, amit nem is csodáltam. Először nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet kitálalnom neki... De végül, amit és ahogy mondott, rádöbbentett, hogy ez volt a jó döntés. Kellett nekem az a beszélgetés. Kellett, hogy lezárjam magamban azt az időszakot.

- Nincs szükség szarkazmusra - legyintettem meg a karját vigyorogva.

- Szarkazmusra mindig szükség van, Cica. Anélkül minden sokkal unalmasabb lenne.

Figyelmen kívül hagytam a kijelentését, inkább folytattam.

- Szóval beszélgettem vele és igazából azt mondta, hogy legyek bátor és magabiztos. Azt mondta ne hagyjam veszni a lehetőségeket.

- Én is mindig ezt mondom neked - vigyorgott pimaszul. - Nem kell ehhez Peter.

A szememet forgattam.

- A lényeg az, hogy sokat gondolkodtam és nem fogok tovább hezitálni.

Mély levegőt vettem. Két ujjam közé fogtam a felsőm madzag részét. Masnira volt kötve. Zed kíváncsian felvonta az egyik szemöldökét és azonnal felült. Meghúztam a madzagot, mire a ruhám lejjebb csúszott.

Zed eltátotta a száját és meglepetten nézett rám.

Nagyot nyeltem és könnyek égették a szemem.

- Nem vagyok tökéletes, de - elhallgattam. Elcsuklott a hangom. Féltem, hogy nem tart szépnek. Féltem, hogy azt fogja látni, amit én, ha belenézek a tükörbe. Az ajkamba haraptam, ami már remegett. Megráztam a fejem. Nem fogok sírni. Enyhén elmosolyodtam és megvontam a vállam. Zed közelebb húzódott hozzám és két tenyere közé fogta az arcom. Az arca komoly volt. Szemében nem undort, hanem vágyat láttam.

- Dorothy Wix - suttogta. - Csodálatos vagy és szeretlek.

- Hűha - csúszott ki az ajkamon döbbenettől. - Én... Lehet, hogy most elájulok. Óh, ezt hangosan kimondtam? - kerekedett el a szemem.

- Tetszik a gondolat, hogy szó szerint elalélsz tőlem - motyogta Zed, szint az ajkamba. - De, akkor nem tudom megtenni azokat a dolgokat, amiket már hosszú ideje tervezek veled.

Megcsókolt.

- Várj! - toltam el hirtelen. - Csak azt akartam mondani...

- Szerintem rá ér - nevetett és közelebb vonva magához mellkasomra nyomta a száját.

- De... Nem, ez... -felnyögtem, ahogy intimebb helyre terelődött az ajka. Az ujjam a hajába mélyesztettem és hátravetettem a fejem. Oké, végül is tényleg rá ér - gondoltam. Ez után is rá ér elmondanom, hogy én is szeretem.