Kizárt! -sikította az elmém dühösen, amikor lenéztem a tányérom tartalmára. Egyszerűen lehetetlen, hogy valakinek ennyi étel elég legyen egész napra.
Négy darab párolt karfiol és egy kis natúr csirkemell?

Na, ne!

A diéta úgyahogy van szívás.
Szinte rá vicsorgok a kajára. A villával ide-oda tologatom a zöldséget.

A legjobb barátnőm szerint nem az étellel van a gond, hanem azzal, hogy nem mozgok.

Ami igaz is. A munkám is abból áll, hogy a monitor előtt ücsörgök és semmi mozgással kapcsolatos hobbim nincs.

Hacsak a buszra szaladás nem számít annak... Elfintorodok a gondolatára is, de szinte minden reggel rohannom kell, hogy elérjem a buszt. Ennek pedig az az oka, hogy a korán kelés nem tartozik az erősségeim közé. Mindig is inkább éjjel voltam aktív.

Épp ideje lenne, hogy végre vegyek egy kocsit - morfondírozok.

Szóval igen, a sportot száműztem az életemből. Arról nem is beszélve, hogy rémesen lusta vagyok. Jobb szeretek heverészni és már attól kiköpöm a tüdőm, ha fel kell sétálnom a másodikra.

Kiskoromban sem voltam túl aktív gyerek. Jobb szerettem videojátékozni vagy olvasgatni.

A lustaság nagy úr.

Így inkább a diétát választottam.

Ám most, hogy ránéztem erre a mini adagra kezdek rájönni, hogy ez nem fog menni. Legalábbis nekem nem. (Mondtam már, hogy kitartó sem vagyok? Tudom, rémes egy személyiségem van.)

Mély levegő. Azt hiszem tényleg el kell szánnom magam...

Igazság szerint a családban senki sem túlsúlyos. Én sem vagyok vészesen elhízva, de ahhoz épp eléggé, hogy beskatulyázzanak a duci lány szerepébe. Illetve, hogy én magam elkönyveljem magam olyannak, aki nem vonzó.

Sablonos ugyan, de miután a szüleim elváltak meglehetősen sokat kezdtem enni. A netes játékok világába menekültem és így vészeltem át az egész baromságot, amit műveltek. Egyke gyerek lévén az egész baromság rám zúdult. A szüleim ugyanis nem szép barátságban váltak el és a mai napig gyűlölik egymást.

A szüleimről konkrétan készíthetnék egy vígjátékot. Mivel minden mesterfogást, ami az ilyen komédiákban benne szokott lenni, ők az életükbe ültették.

De nem áltatom magam, hogy csak ők tehetnek a jelenlegi helyzetemről. Hiszen fiatal nő vagyok, aki képes a változtatásra, ha nagyon akarja. Eddig viszont nem igazán akartam... Minden szép és jó volt. Elfogadtam a testem úgy, ahogy van. Nem voltam elégedett, de egyszerűen nem különösebben zavart. És, hogy most miért változott meg minden?

- Szia, Dotty! - köszöntött Peter. Ijedten kapom fel a fejem és belenézek a mélybarna szemeibe. Elolvadok... Hogy lehet valakinek ilyen intenzív tekintete? Ha csak rájuk nézek elveszek, mintha egy feneketlen gödör lenne, ami maga felé vonz.

Igen. Peter az oka annak, hogy szeretnék változni. A jelenlegi külsőmmel és a nulla magabiztosságommal esélyem sincs nála. Peter minden eddigi barátnője úgy nézett ki, mintha a címlapról ugrott volna le.

- Szia - mosolyodom el. Szinte érezem ahogy a testem pocsolyává olvad. A szívem máris gyorsabban ver. Az egész arcom felforrósodott. Úgy érzem magam, mint egy nyálas tini regényben.

- Durva volt a tegnapi prezentációd. Csakúgy hasítottál - dicsért meg vidáman. Frissen borotválkozott és a kedvenc ingem van rajta. Véleményem szerint ez a szín emeli ki leginkább a haja és szeme barnaságát.

Szégyenlősen megvontam a vállam. Imádtam, hogy Peter mindig értékeli a munkámat. Nem olyan volt, mint a többi magasabb beosztású alak. Mindig volt pár kedves szava. Talán ezért is voltam annyira oda érte. Nem csak szívdöglesztő, de még kedves is.

Eme párosítás nem gyakran jár együtt. Legalábbis tapasztalataim szerint.

- Köszönöm. Próbáltam minél többet kihozni a témából - válaszolom és egyik hullámos barna tincsemet a fülem mögé tűröm.

- Sikerült - biztosított és már ment is tovább. Legszívesebben utána szóltam volna, hogy valami mondvacsinált ürüggyel maradásra bírjam vagy megkérjem maradjon velem ebédelni... De hát ahhoz túl gyáva vagyok. Kicsi hiányzik csak, hogy nyögve az asztalra boruljak.

Nézem, ahogy eltűnik.

A fogyás nem garancia arra, hogy Peter és én boldogan ellovagoljunk a naplementébe. De kiindulási pontnak megteszi.

Beleszúrom a villámat a karfiolba. Csúnyán nézek rá, mintha minden gondomról a zöldség tehetne. Közben előveszem a mobilomat és tárcsázom a legjobb barátnőmet Betty-t.

- Szia, csajszi!

- Segíts! - kezdem köszönés helyett, mire felnevet. Biztos vagyok benne, hogy azonnal tudja mi lesz a téma. - Már most utálom ezt az egészet.

- Mondtam már. Edzés.

- Gyere velem! - könyörgöm. - Nem szeretnék egyedül menni. Mindenki bámulni fog.

- Senki sem fog bámulni. Mindenki magával lesz elfoglalva. Csakis a tükörképüket fogják nézegetni.

Felsóhajtok.

- Tudod, hogy mennék - folytatja. Igen, tudtam. De sajnos a mostani munkája úgy lefoglalja, hogy még arra sincs időnk, hogy összefussunk. Épp az előléptetés miatt küzd. - Viszont még mindig baromságnak tartom, hogy egy férfi miatt akarsz lefogyni. Ha a pasinak nem kellesz úgy-ahogy vagy, akkor bekaphatja. Magad miatt kellene megtenned, nem valami Paul vagy hogy hívják kedvéért.

- Peter - nevetek. Imádtam Betty szókimondó egyéniségét. Én is szerettem volna ilyen lenni és vele ment is. De mások mellett visszafogottabb voltam. Halk szavú, meghúzódó, mulya. Szerettem volna egy új személy lenni. Nem csak a külsőmön szerettem volna változtatni. Hanem az egész lényemen.

Egy olyan nő szerettem volna lenni, aki visszavág, ha bántják. Sőt, nem is lehet bántani! Egy olyan, aki semmitől és senkitől sem riad vissza. Aki eléri a céljait, aki magabiztos.

- Igazad van. Nem várhatok örökké. Elmegyek egyedül - mondtam.

- Ez a beszéd - vágta rá. - Fenébe. Le kell tennem. Az asszisztensem épp az előbb rakott elém három kupac papírmunkát.

- Sok sikert! Menni fog! - biztattam.

- Köszi, csajszi! Szia!

- Szia! - köszöntem én is és bontottam a vonalat. Aztán máris felmentem a netre, hogy körbenézzek milyen fittness termek vannak és milyenek az értékelések.

Mindenképp olyat szeretnék, ami a közelben van. Így akár munka után vagy előtt is betudok ugrani.

Hamar találtam megfelelőt. A neve Power Fitness. KICSIT SEM HATÁSVADÁSZ NÉV.

Egy saroknyira van az irodától és csupa jó értékelést kapott. Megnézem a képeket is. Sok gép, tiszta, világos. Személyi-edző fogadására is van lehetőség. Mondjuk az lenne a fura, ha erre nem volna lehetőség.

Egyébként a városban hemzsegnek a konditermek. Egymás hegyén-hátán vannak. Nem tudom elképzelni, hogy melyik típusú emberből van több; az egészségtudatosból vagy inkább a hiúból.

Avagy az én esetemben, a teljesen kétségbeesett.
Befalom a maradék ebédemet és visszaindulok dolgozni. Már most éhesnek érzem magam. Vagyis... Nem is laktam jól. Mindegy. Lefoglalom magam.

Át kell néznem pár dolgot a könyvelésben.

Órákkal később nyöszörögve nyújtózkodom egy nagyot. Minden izmom elgémberedett és a szemem is fáj. Leemelem a szemüvegem és megdörgölöm az arcom. Az órára pillantok. Annyira belemerültem a munkába, hogy észre sem vettem mennyi idő eltelt. Már tíz perce lejárt a munkaidőm. Persze addig maradhattam, amíg akartam. De ennyire azért nem voltam a munka megszállottja. Plusz nem voltak nagyra-törő álmaim az előléptetésről sem.

Felkaptam a táskámat és a lift irányába vettem az utam. Az iroda szinte már üres volt. Rajtam kívül már csak ketten ücsörögtek a gép előtt. Az egyikük Fred volt. Idősebb fazon és kissé mogorva, de nekem sosem volt vele gondom. Mindig az utolsó pillanatra hagyott mindent és így túl sok irat halmozódott fel neki. Épp felém pillantott, így kedvesen intettem neki, ő pedig visszabiccentett.

A Power Fitness felé haladva vagy ezerszer átfutott az agyamon, hogy inkább visszafordulok a buszmegálló irányába.

Amikor már konkrétan a Fitness Power előtt állok, földbe gyökerezik a lábam. Egy három emeletes épület terül el előttem. A falai sima fehérek. Nagy matricázott ablakai vannak. (Az a fajta, amin nem látsz be, de bentről kilátni.) Az ajtó felett zöld és fekete felirattal a logó és a cég név. Illetve egy lelkesítő idézet; Amíg nem adod fel, addig legyőzhetetlen vagy.

Egy fiatal pár jön ki nevetgélve a fotocellás ajtón. Nagyot nyelek, ahogy rájuk nézek. Nem tűntek sem fellengzősnek, sem beképzeltnek. Plusz rám sem néztek. Ez pedig kicsit megnyugtat.

Be kéne mennem - győzködöm magam. Kicsit előrébb lépek. Az ajtó azonnal kitárul. Egy előcsarnok fogad. A padló sötét színű, a falak zöldek és fehérek. Két fekete színű kanapé is van, előttük egy dohányzó asztal. Hamar rájövök, hogy ezek a színek fognak dominálni. E szerint a dizájn szerint rendezték be a termet.

Több növény is helyet kapott. Illetve egy büfét, ahol minden van, ami csak kellhet.

Majdnem a helyiség végén, van egy pult. Ahol egy unott fejű fiatal lány ül. Fel sem pillant. Innen is jól látom, hogy a telefonján pötyög.

- Hé! - förmed rám valaki. Azonnal összerezzenek. - Menj odébb, nem férek el tőled.

Az első reakcióm azonnal az, hogy zavarba jövök, hisz az ajtó előtt ácsorgok. Megfordulok és már épp bocsánatért esedeznék, amikor meglátom a férfit.

Tetőtől talpig végig mérem, mire egyik szemöldökét felvonja. Ajkaira gunyoros mosoly kúszik.

- Tetszik, amit látsz? - kérdezi szemtelenül, plusz totálisan közhelyesen. Na, de kérlek... Ki kérdez ilyesmit a valóságban? Összeráncolom a homlokom. Viszont, ami azt illeti, szemrevaló látványt nyújt. Az a fajta, férfi aki után megfordulsz az utcán. Markáns arc. Nem az a kisfiúsan bájos, hanem szexi, éles vonásokkal. Sötét szőke haját, divatosan rövidre nyírva hordja. Szeme sötét kék. Méghozzá a legszebb kék, amit valaha láttam.

Kopott farmer és izompóló van rajta. A karján egy tetoválás, ami eltűnik a ruhája alatt, így nem tudom kivenni mit ábrázol.

A teste... Ch, arról meg már inkább ne is beszéljünk. Miért léteznek ilyen tökéletes pasik és miért kell épp az én szemeimet kitenni ennek? Tuti, hogy a hasán minden kocka ki van dolgozva.

- Utállak - motyogom megfeledkezve magamról.

- Mit mormogsz? - kérdezi közelebb hajolva, én meg hátrálok egy lépést, mivel zavar, hogy a személyes terembe férkőzött. Úgy tűnt ezzel egy kicsit megleptem. Valószínűleg nincs hozzászokva, hogy a nők elhúzódnak tőle. Ahogy rá nézek egyre inkább elönt a harag. Leginkább azért, mert ő olyan tökéletes és ez mellett még magabiztos is és azt hiszi, hogy neki mindent lehet.

- Nehogy már ne férj el mellettem. Annyira azért nem vagyok kövér - szalad ki a számon. Meglepődöm a kirohanásomon, hiszen idegennel így még sosem beszéltem. Ráadásul sosem szoktam kijönni a sodromból. Ha valaki a súlyommal viccelődött, magam is poénokkal válaszoltam. Nem mutattam ki, hogy rosszul esett vagy haragos lennék.

A szemei egy percre elkerekednek. Aztán jobban megnéz magénak. Megnyalja az ajkát. Telt, csókolni való szája van. Mi más?- gondolom szem-forgatva. Túl sokáig bámul... Most meg mi olyan érdekes? Kellemetlenül érzem magam, ezért keresztbe fonom a karjaimat és egyik lábamról a másikra állok.

- Most meg mi az? - kérdezem.

- Tudnék mit kezdeni veled.

Eltátom a számat. Mi? Mit mondott? Az arcom felforrósodik. Akaratlanul is félreértem a kijelentését. Pedig biztos, hogy nem arra gondol, amire én gondolok. Hisz egy ilyen kaliberű pasinak egy olyan lány, mint én szóba sem jöhet.

- Nem...Nem értem - dadogom. Félmosoly terül el az arcán, közelebb lép.

- Visszahúztad a karmaidat cicám? - kérdezi, amivel újra felidegesít.

- Ne hívj cicámnak! - csattanok fel. - Nem is ismersz.

Elneveti magát.

- Zed Adams - nyújtja felém a kezét, amire csak bizalmatlanul bámulok. - Személyi edző vagyok. Ha szükséged van valakire, akkor én tudnék mit kezdeni veled - kacsint rám.

Hogy ez a pasi legyen az edzőm?