Az utolsó bőröndöt is kihúztam az előszobába, és miután a falnak támasztottam a többi mellé, visszasiettem a szobába, ahol Zayn a vendégágy dugójával vacakolt. Halkan morgott valamit, amit szerintem akkor sem értettem volna, ha szorosan állok mellette, nemhogy innen, a szoba sarkából.

-Ne bénázz már! - kuncogtam és a matrac elé álltam. -Húzd ki!

-Be van ragadva! - nézett rám szikrázó szemekkel.

-Mutasd - sóhajtottam és mellé térdelve nyúltam a kis fogantyúhoz, ami valamilyen csoda folytán az én ujjaim alatt rögtön meglazult. Z bosszúsan lökött félre.

-Kilazítottam neked! - bólintott maga elé. Egy szó nélkül a matrac szélére álltam és fokozatosan lépkedtem előrébb, kiengedve az összegyűlt levegőt. Az anyag a talpam alatt összerogyott, mögöttem pedig nehéz rongyként csavarodott fel.

-Miért vagy ideges? - kérdeztem Zaynt, mikor elég közel értem hozzá és a térdére támaszkodva hajoltam előre. Habozott pár másodpercig, majd lazán megvonta a vállait.

-Csak nem akarok hazamenni. Olyan jó volt itt - biggyesztette le az ajkait.

-Mi taszít, a munka, vagy maga a város? - kíváncsiskodtam. Szó se volt róla, én is maradtam volna még, de a valódi otthonunk Riversideban van, és a meleg levegő is hiányzik, szóval nem panaszkodom. Talán mert tudom, hogy hamarosan úgyis találkozom anyuékkal, hiszen az öcsém születésekor egyértelmű, hogy jelen leszek.

-Inkább a monoton rendszer - felelte.

-Hova lett az újévi fogadalmad? - vontam fel a szemöldököm. -Ez lenne az új éned? Lázadsz az élet ellen?

-Miről beszélsz? - hőkölt hátra meglepetten.

-A monoton rendszerről és a véleményedről. Először többet jársz majd el bulizni, mindig más helyre, aztán nem jössz be a stúdióba, mert minek, az is minden napos, aztán kitalálod, hogy te igazából New York-ban akarsz élni és feladsz mindent, mert azt reméled, hogy ott majd nem kell megküzdened a monoton élettel - magyaráztam. Zayn úgy nézett rám, mintha még életében nem látott volna embert.

-Nahát, ez nem is rossz ötlet! - csettintett a nyelvével. Valahogy nem tudtam nevetni rajta -merthogy csak viccelt-, mire a homlokomnak támasztotta a tenyerét és hátralökött. A kemény földre estem és ahelyett, hogy rögtön felpattantam volna, a kezeimre támaszkodva dőltem hátra. -Megártott neked a szex? Hirtelen túl nagy lett a fantáziád! - mutatott rám, én pedig kinyújtottam a nyelvem.

-A szex sosem árt meg - válaszoltam.

-Amúgy, nem is szeretem New York-ot. Ott sok az ember...

-Mondja ezt az, aki ezreknek ad koncertet - nevettem fel hitetlenül.

-Az más! A koncerten szeretnek, de honnan tudjam, hogy New York-ban is így lenne?! - tárta szét a karjait.

-Téged mindenki szeret - mosolyogtam rá. Sokatmondó pillantással illetett, majd összehajtogatta a matracot és a szekrénybe gyömöszölte.

Volt még három óránk indulásig, de nem akartunk mindent az utolsó pillanatra hagyni, ezért pakoltunk össze és ellenőriztük le, hogy minden meglegyen. Mindez rám és Zaynre maradt, ugyanis Niall és Liam tegnap este úgy döntöttek, hogy ma korcsolyázni akarnak, és apu teljesen véletlenül meghallotta őket. Közösen kimentek a kertbe, letakarították a teraszt, elpakolták a kerti bútorokat és forró vizet engedtek a kőre. A hideg levegő megtette a hatását, ugyan nem azonnal, de ma reggelre teljes jégszőnyeg takarta a teraszt, anyu legnagyobb bánatára. Nem lettem volna apa helyében mikor megkapta a kiadós leszidást, amiért korcsolyapályát csinált a teraszból, ami, ha az időjárás továbbra is ilyen kegyetlen lesz, akár a tavasz kezdetéig is kitarthat.

Éppen az üvegajtó előtt siettem el, hogy minél hamarabb megtaláljam a cipőmet, mikor megláttam Harryt, ahogy a jégpálya közepén forgott. Összedörzsöltem a tenyereimet és belebújtam apa papucsába, magamra rángattam egy vékony pulóvert és kiléptem a fagyos levegőre.

-Már csak igazi korcsolya kéne... - hallottam meg Liam panaszos megjegyzését.

-El ne szóld magad! Szegény apu, még a végén egy hotelben kell éjszakáznia! - vetettem arra foghegyről, miközben lassan odabotorkáltam Harryhez és elkaptam a derekát. A vállamba kapaszkodott és kissé imbolyogva pislogott rám. -El fogsz szédülni! - vigyorodtam el.

"Te pedig meg fogsz fázni!" bökött a mellkasomra.

-Melegíts fel! - kacsintottam rá, mire elengedett és széthúzta a kabátját. -Csak vicceltem! - kuncogtam. -Így mindketten megfáznánk - mondtam és egyenként pattintottam vissza a kabátja gombjait.

"Mínuszok röpködnek!" folytatta rosszallóan.

-Hol? - néztem körbe értetlenül. Harry égnek emelte a szemeit, majd a vállamnál fogva megfordított és az ajtó felé taszigált. -Fiúk, gyertek be ti is! - szóltam oda Nialléknek. -Anyu csinált forrócsokit!

Ameddig felmelegedtünk és a forró italt kortyolgattuk, végig kellett hallgatnunk a szüleim óvó utasításait, ami a hazautat illette. Mintha ez lenne az első hosszabb utunk, úgy viselkednek, pedig nincs rá okuk.

-Ne aggódjatok! - dörrentem rájuk. -Tudjuk, hogy merre kell haza menni!

-Ne bolondozz! - szidott meg anyu. -Ilyen időben még a repülőgépek is veszélyesebbek, mint általában!

-Majd ha lezuhantunk, szólunk, hogy igazad volt... - motyogtam. Zayn bokán rúgott az asztal alatt, mire kérdőn néztem rám. Fejével nemet intett, jelezve, hogy jobb lenne, ha befognám, különben nem megyünk innen sehova.

-Körülbelül mikor értek haza? - kérdezte apa.

-Délelőtt. Akkor itt már bőven este lesz, úgyhogy nem hiszem, hogy telefonálunk...

-Louis! - csapott az asztalra anya.

-Oké, első dolgom lesz felhívni titeket! - emeltem magam elé a kezeimet védekezőn. Apa az asztallapra könyökölt és tenyerét a szája elé tette, hogy elrejtse a mosolyát. Segítségkérőn Harryre pillantottam, aki egészen eddig feszült figyelemmel követte végig a beszélgetést, bár nem hiszem, hogy értett is belőle valamit. Félrebillentette a fejét, mire anya felé biccentettem, és mintha gondolatolvasó lenne, felállt, majd anyu elé lépve átölelte őt.

Varázsütésre pedig, anyu arca kisimult, sőt, elmosolyodott. Én tudtam, hogy van Harryben valami, ami megragadja az embereket és elűzi belőlük a rossz érzéseket.

---

Ahogy hazaértünk döbbentem rá, hogy a mai nap fontos, és hogy mennyire el vagyok havazva. A repülőúton megint nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, alig vártam, hogy otthon beessek az ágyba és átaludjak minimum három napot, de az íróasztalon heverő papírfecni nem hagyott nyugodni. Azt ordibálta; „Vegyél észre!"

Mert a telefonom nyilván elfelejtett jelezni.

Visszakapkodtam magamra a szennyes tartóba hajított ruháimat és még akkor is hangosan szitkozódtam, mikor a kocsikulcsot kerestem, azonban mire autóba ültem és ténylegesen felfogtam, hogy hova tartok éppen, az idegesség hajmeresztő izgatottságba lépett át. A gyomrom összeugrott, leizzadtam és a figyelmem is tompult, háromszor mentem át a piros lámpán, nem foglalkozva az utánam kiáltó, felháborodott dudaszóval, amivel a többi sofőr illetett. A kórház parkolójában nem szálltam ki rögtön a járműből, előbb szemfülesen körbenéztem és megbizonyosodtam arról, hogy senki nem követett, illetve senki sem akar megverni, amiért majdnem tömegbalesetet okoztam.

Az utóbbi napokban teljesen kiment a fejemből dr. Bowman és a kísérlet, amin nem volt kötelező részt vennem, de tudnom kellett, hogy mire számítsak. Meg, hogy mire költöm el a  fizetésem kilencven százalékát... Hogy mennyire éri meg. Fél lábbal még Londonban vagyok és ilyen életbevágó döntéseket kell hoznom, és ebben az a legrosszabb, hogy mindezt magamnak köszönhetem.

Mégis hogy felejthettem el?

Az órára néztem és úgy döntöttem, elég volt a hitetlenkedésből, itt az ideje belevágni a dologba, máskülönben elkezdhetek agyalni egy új ötleten, ami egyértelműen nem ütne akkorát, mint ez a tervem.

-Jó napot! - köszöntem udvariasan dr. Bowmannek, amikor összefutottam vele a recepciós pultnál. Ráérősen felém fordult és úgy tűnt, el kell gondolkodnia azon, hogy ki vagyok.

-Nem hittem, hogy valóban eljön - biccentett kimérten. -Az elmúlt hetekben nem érkeztek kérdések.

-Úgy éreztem, minden kérdésemre választ kaptam. És, hogy őszinte legyek, teljesen kiment a fejemből az időpont, még szerencse, hogy felírtam magamnak egy lapra. Bántam volna, ha nem jövök el - mondtam halkan. Az orvos nem válaszolt, intett egyet és a lépcső irányába indult.

-Nos, magáról a kísérletről lemaradt - krákogta, mire bennem rekedt a levegő. De hát még nincs három óra! -A kisasszony családtagjai délelőttre tették az időpontot. Próbáltam hívni magát, de...

-Éppen repülőn ültem - szóltam közbe elkeseredetten. Eközben az irodájához értünk, kinyitotta az ajtót és előre engedett.

-Nem kell szomorkodnia, Mr. Tomlinson - hümmögött és megkerülte az asztalát, majd miután leültem, ő is helyet foglalt a saját székében. A jól ismert mappa is előkerült, csak jóval vastagabb állapotában, mint mielőtt behoztam.

-Nem kell? - kérdeztem vissza, mert már percek óta némán lapozgatott a papírok között.

-A helyzet rendkívül ritka, és számomra hihetetlen, de a páciens adatai ezredszámra pontosan megegyeznek a behozott leletekkel - könyökölt az asztalra, miközben végre felvette velem a szemkontaktust.

-És ez baj? - dőltem előrébb. Viszlát izgalom, helló idegesség... újra.

-Nem, éppen ellenkezőleg! - rázta meg a fejét. Feltűnésmentesen kiengedtem az addig bent tartott levegőmet és éreztem, ahogy ettől a hullámvasúttól gyöngyözni kezd a homlokom. -Persze van, ami minden szervezetre másképp hat, de én nem ebbe a kategóriába sorolnám a jelenlegi állapotot. Mivel az adatok megegyeznek, valószínűleg a vizsgálat eredményei is hasonlóak lesznek.

-Várjon! - emeltem a kezeimet magam elé. -Ezt még fel kell fognom, de mindenek előtt, van egy kérdésem! - biztatóan bólintott, én pedig összeszedve a gondolataimat folytattam: -Mit ajánlana? Vagy nem is, máshogy kérdem. Ha a helyemben lenne, megkockáztatna egy műtétet, ami talán száz százalékos lehetne, vagy inkább...

-Egyértelműen ezt a módszert választanám - vágott a szavamba. A magánéletben nem jönnénk ki jól, ebben biztos vagyok.

-Miért?

-Mert nem jár kárral. A műtét úgy, ahogy mondta, csak egy talán. Lehetséges, hogy sikerülne, de egyáltalán nem biztos, sőt, benne van a pakliban, hogy rosszabbodna az állapota - magyarázta.

-Mitől függ, hogy működik-e? - tettem fel a következő kérdésem.

-A frekvenciától - felelte egyszerűen.

-Nem gondolkodom rajta - jelentettem ki, miközben felálltam. -Szeretném... Nem is, akarom, hogy ez működjön. Bármennyi legyen az ár, kifizetem.

-Egy részét a kórház állja - követte a mozdulataimat. -Jó lenne, ha jelen tudnék lenni a vizsgálat napján.

-Január tizenötödike - mosolyodtam el, ahogy a gödröcskés barátomra gondoltam.

-Délután négy óra?

-Tökéletes! - tapsoltam. Dr. Bowman faképpel bámult rám, mire észbe kaptam és egy hálás kézfogás után kiléptem az iroda ajtaján. Nem tudom, hányszor csinálta ezt végig és hány ember reakcióját kellett elviselnie, de mára talán már elege van belőle. Vagy csak nem képes kimutatni az érzelmeit és legbelül a lelke virágzik, mint egy rét.

Mint egy nagy, füves rét, tele színes és illatos virággal. És a rét közepén fekszem én és Harry, miközben a madarak csicsergését hallgatjuk és várjuk, hogy a messzi patak is megeredjen.

Az álomkép buborékként pukkant szét, mikor az autóm ablakán kopogtattak. Megráztam a fejem és tisztább gondolatokkal néztem fel. A kocsi mellett Liam állt és értetlenül bámult le rám, ezért az utasülésre ütöttem jelezve, hogy szálljon be. Miután becsapta az ajtót, kérdőn fordult felém.

-Hát te meg mit keresel itt?

-Ugyanezt kérdezhetném tőled - bólogattam.

-Éppen hozzád indultam...

-Gyalog? - hitetlenkedtem.

-Igen, mert nálad maradt a táskám, amiben a kocsim kulcsa van - tárta szélesre a karjait.

-Nincs hátul? - kérdeztem, de már szálltam is ki, hogy feldobjam a csomagtartó ajtaját. -Itt van.

-Akkor már haza is vihetsz - kiáltott hátra.

-Utálsz nálam lenni? - értetlenkedtem miközben visszaültem mellé és beindítottam a motort.

-Louis - meredt rám tágra nyílt szemekkel. -Most vagyunk túl egy kilenc órás repülőúton, még mindig alig érzem a lábaimat, álmos vagyok és nyűgös, amiért nem tudtam kiállni a kocsimmal apu garázsából!

-Jó, oké, ne egyél meg - húztam össze magam és irányt változtattam. -Haza megyek, szerintem én is aludni fogok. Zayn már javában az igazak álmát alussza - kuncogtam.

-Tényleg, szóval, miért is voltál a kórház parkolójában? - tért vissza az eredeti kérdésére.

-Hát...

-Beteg vagy?

-Nem.

-Zayn beteg?

-Nem!

-Beteg gyerekeknek adományozol?

-Nem rossz ötlet - billentettem oldalra a fejem. -De nem. Figyelj, Payno. Ezt... Meg akarom tartani magamnak. Nem sok ideig, ne aggódj. Két hét múlva már te is tudni fogsz mindenről - ígértem és hálát adtam az égnek, amiért elég gyorsan a házuk elé értem.

-Két hét múlva? - fogta két ujja közé az állát és gondolkodón nézett rám. -Az...

-Az? - vontam fel a szemöldököm.

-Harry szülinapja? - kérdezte meglepődve. Hosszasan kifújtam a levegőt és megragadtam a kormányt. Aztán rájöttem, nincs miért idegeskednem, mert tulajdonképpen nem árultam el neki semmit. Ezt végiggondolva boldogan elmosolyodtam és büszkén bólintottam.

-Igen. Harry szülinapja!